Köszöntés: „Tökéletesen ismerjétek meg az Ő akaratát minden lelki bölcsesség és belátás révén, hogy élhessetek az Úrhoz méltóan, teremjetek gyümölcsöt mindenfajta jó cselekedettel, és növekedjetek az Isten ismeretében.” (Kolossé 1,9-10)

Imádkozzunk! Szabadító, Szerető Istenem! Mennyei percekben, s a pokol tornácán is veled vagyok. Magányban, tűzben, fényben hozzád tartozom. Ha látlak, ha nem, ha értelek, ha nem, ha érezlek, ha nem – hozzád tartozom. Nem faggatsz, csak gyöngéden mellém szegődsz és csöndben átölelsz. Szavaid szelíden ragyognak. Nem utasítasz, semmit sem tiltasz, csupán felnyitod szemem, s kitárod előttem a mindenséget. Szemed tükrében igazán önmagam vagyok; szereteted fénye, melege boldoggá tesz, teljessé és elégedetté – akkor is, ha utamon sokszor üldöz, szorongat rideg sötét. Veled megáll az idő, kitágul a tér, egyszerre kisimul, letisztul minden – és szivárványszínű csodában egybeolvad föld és ég. Nincs többé „Te“ és „én“, csak „mi“ vagyunk, az örök létezés végtelenjében ringatózva. Ha érezlek, ha nem, ha értelek, ha nem, ha látlak, ha nem – hozzád tartozom. Fényben, tűzben, magányban hozzád tartozom. Minden borzalomban, s minden gyönyörűségben ott vagy velem, Szerető, Szabadító Istenem… Veled teljes az én parányi, törékeny életem. Ámen

Alapige: Efézus 4,10-16: „(Jézus), aki leszállt, fel is ment – feljebb minden égnél – hogy betöltse a mindenséget. És ő adott némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére. Krisztus testének építésére, míg eljutunk mindnyájan a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra. A Krisztus teljességét elérő nagykorúságra, hogy többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától; hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus. Akiben az egész test egybeilleszkedik és összekapcsolódik a különféle ízületek segítségével úgy, hogy minden egyes tagja – erejéhez mérten – közösen munkálja a test növekedését, hogy épüljön szeretetben.”

Kedves Testvéreim! Egyre bonyolultabb az életünk. S talán jóval gyorsabban haladunk és többet megélünk életutunk során, mint az elődeink. Földi teremtmény-létünk lépcsőfokait azonban – a csecsemőkort, gyermekkort, serdülő- és ifjúkort, majd a felnőtt- és az időskort (jó esetben) ugyanúgy mind végigjárjuk. És nem csak a személyiségünk változik, formálódik szüntelenül, a halálunk pillanatáig. A családi életünk szintén egy egész életen át tartó fejlődési folyamaton megy keresztül. Kezdődik a párválasztással, a házasságkötéssel – az életközösség megteremtésével, ahol az első évben összehangoljuk az életgyakorlatra vonatkozó családi örökségeinket. Aztán átlépünk a szülővé válás szakaszába az első és további gyermekek érkezésével. Majd új idők köszöntenek ránk a gyermekek nevelési-oktatási intézménybe kerülésével, és fokozatosan elérkezünk a gyermekeket egyre többször elengedő, majd végleg kiröpítő családkorszakba. Gyermeknevelő küldetésünk betöltésével újra házaspárrá válunk, új életcélokat találunk; s ezt az átalakulást, újjászületést előbb-utóbb megfűszerezi a nagyszülővé válásunk.

Legyen szó magunkról vagy családunkról, minden egyes életszakaszunk során új kihívásokkal szembesülünk. Ha ezeket sikeresen megoldjuk, akkor magasabb szinten működünk tovább – személyes és családi életünkben egyaránt. A különböző életszakaszok közötti átmenet mindig krízissel jár. Ezek „természetes“ krízisek, a földi életünkben kívánatos fejlődés hordozói. Ne feledjük, hogy a küldetésünk idelenn a boldog fejlődés megvalósítása: fejlődni és másokat fejlődésre segíteni, közben boldognak lenni és egyúttal másokat is boldoggá tenni!

A krízis az érés ideje; a káosz – bármilyen tragikusnak tűnik is, amikor benne vagyunk – a fejlődés segítője. A személyünket és a családunkat érintő minden minőségi változás természetes krízissel jár, ami azt jelzi, hogy valaminek az ideje lejárt: az addigi meggyőződéseink, a megszokott életgyakorlatunk módosításra szorul. A családi élet krízise nem azt jelenti, hogy a család eddig „rosszul“ működött, hanem azt, hogy él és fejlődik; s e percben új életszakasz köszönt rá. A kialakult káosz azt üzeni, hogy az addig bevált elvek, normák, s jól működő rend már nem segíti a család életét, már nem szolgálja tovább a személyes és közös javunkat. Átszervezésre van szükség – új szemléletek, szokások, szabályok megteremtésére; újra kell gondolni és át kell alakítani azokat úgy, hogy hozzáigazítjuk az aktuális fejlődési szinthez és igényekhez. Máshová kerülnek a hangsúlyok, változik a fontossági sorrend, az emberközi kapcsolatok formája és minősége, és a mindennapi életet szervező szabályok. Mindez természetes folyamat. A gyakorlatban azonban a változás általában nem indul meg magától. Mindig valami kirobbantja, megzavarva az addigi, „örökkévalónak“ hitt rendet; s felhívja ezzel a figyelmet arra, hogy ideje haladni „a korral“: ideje följebb lépni, új életvitelt kialakítani, hogy a jelenben éljünk! Mert sokkal emberibb a fejlődés árjával úszni, mint arra pazarolni az energiát, hogy minél erősebben lehorgonyozzunk egy feneketlen tenger közepén, leláncolva a szeretteinket is – úgy nem csoda, ha elborít az ár! Ebben a világban minden mozgásban van, s győztes az, aki jó irányban úszik.

A káosz az emberekhez és dolgokhoz fűződő kapcsolatunkat is időről-időre megbolygatja, s a születő új rendben a függőségi rendszereink jótékonyan átrendeződnek. Átmeneti krízisekben elbizonytalanodunk, kételkedni kezdünk magunkban, a körülöttünk lévőkben, a világ jóságában. Rossz érzések borítanak el, hirtelen mindennel elégedetlenek leszünk, hol túlbuzgók vagyunk, máskor meg semmihez sincs erőnk. Ahhoz, hogy újra önmagunkra, egy „jobb“ önmagunkra találjunk, az addigi útjelzőket átmenetileg hatályon kívül kell helyeznünk. Meglazítjuk, leépítjük kötődéseinket, szétszedjük és mérlegeljük magunkat, s az életünket ahhoz, hogy újraépülhessünk. Minden magasabb szintre lépéskor újra és újra meg kell válaszolnunk a kérdést: „Ki voltam eddig? Mit jelentettem bizonyos embereknek? S ki vagyok én most? Milyen szeretnék lenni ezután?“ (S ebben bátran merjek nagyot álmodni, akkor is, ha sok szörnyűségen mentem keresztül! Tudva, hogy nem azzal vagyok egyenlő, ami történt velem, hanem amivé válni szeretnék!) Többek között eljön a perc, amikor a gyermek „kinövi“ ősei társaságát és meggyőződéseit, s kiszakad a szülők függőségéből, hogy más minőségben kapcsolódhasson vissza hozzájuk. Az átmeneti időben a szoros közelség és az elérhetetlen távolság váltogatják egymást; azért, hogy majd kialakulhasson az a közelség-távolság, amely a felnőtt gyermeknek ideális – így lesz jó gyermekből jó barát. Olyan barát, akinek semmit sem kell kényszerűen, „örök hálából“ tennie, s nem a szülei álmát kell beteljesítenie, hanem a saját útján teljesítheti ki isteni lényét. Az elnyomott felnőtt is kitépheti magát elnyomója karmai közül, s anélkül, hogy végleg elhagyná, egyenrangú társsá kötődhet át, akivel együtt lenni: kölcsönös boldogság. A szenvedélybeteg szakíthat függősége tárgyával, és felszabadulva, egészséges viszonyulásokra szánhatja rá magát. Élete kastélyát felrobbantva, újraépítheti azt: a tartós értéket jelentő, használható régi téglákat beépítve egy új épületbe, ahol bizonyos ajtók már nincsenek, az újak pedig másfelé nyílnak, lépcsői máshová vezetnek, mint azelőtt… Nincs építés rombolás nélkül: valamivé válni – mindig – valamitől való megválással jár! A fejlődés feltétele minden esetben az istenített embereknek és minden más bálványnak a hatalomtól való megfosztása: búcsúvétel és elszakadás a káros függőséget okozó emberektől és dolgoktól. Ez nyit lehetőséget, szabadít fel az egészséges függőségre: az igaz Istennel való személyes, egyedi kapcsolatra, emellett valóban boldogító összetartozásra az embertársakkal, és reális, harmonikus viszonyulásra a világ dolgaihoz. Ezt az átrendeződést keresztyén nyelven újjászületésnek nevezzük, istenképűvé, Krisztus-arcúvá válásnak.

Szédítő sebességgel változó világunkban a fejlődésünk szakaszai olykor egymásba csúsznak, elmosódnak a határok. Az átmenetek megélése, a krízisek lelki feldolgozása egyre nehezebb. S amit nem oldottunk meg idejében, annak a terhét továbbcipeljük, a rossz döntéseink minden következményével együtt. Mázsányi súllyal túlterhelődve kapaszkodunk fel kétségbeesetten a további lépcsőfokokra, és csaknem ellehetetlenítjük a következő szinteken ránk váró boldog haladást. Az el nem oldozott kötelékek visszahúznak, s mindazok, akiknek emiatt nem tudtuk megfogni a kezét, csalódottan, szomorúan néznek vissza ránk a messze távolból – az elszalasztott lehetőségeinkkel együtt…

A konfirmáció – serdülő gyermekek és felnőttek esetén is – arra hivatott, hogy az átmenetek megélését kísérje, az újjászületést, a kapcsolatrendszerek átrendeződését segítse. Feladata az isteni nézőpontból való szemlélet begyakorlása, kiszabadítás a fejlődést akadályozó bilincsekből, egészséges viszonyulások és kötődések elősegítése. A konfirmáció önálló, felelős hitre akar felszabadítani és felhatalmazni. Elsődleges célja, hogy felkészítsen a hitnek az életben való alkalmazására, a hittel való élésre, hogy a konfirmandus használni tudja a mindennapjaiban a hitét, és tudjon bánni a kétségeivel. A hitünk ugyanis nem valami ráadás, külön dimenzió az életben, hanem minden dolgunkon átdereng, mindenben meglátszik. Számomra a keresztyén hit azt jelenti, hogy Istennel összefüggésben értelmezem és élem az életemet, akit Jézusban ismertem meg. Vagyis Ő az én „vonatkoztatási rendszerem“, igyekszem mindent az Ő szemszögéből nézni; s ugyanakkor szüntelen kapcsolatban vagyok vele. A hit egyszerre értelmezési keret és érzelemteli, bizalmas kapcsolat Istennel. A Heidelbergi Káté 21. kérdésében úgy tanultuk ezt egykor, hogy az igaz hit egyrészt „bizonyos megismerés“ – az összefüggések helyes felismerése, helyes látásmód elfogadása és alkalmazása, másrészt pedig „szívbéli bizalom“.

A konfirmációs felkészítés olyan élményt szeretne nyújtani, hogy a résztvevők megérezzék: nagyszerűbbek és fontosabbak, mint gondolnák; Isten egyedi, különleges, szeretett alkotásai, akiket Jézus elfogad, úgy, ahogyan éppen vannak – látva bennük az ígéretes értékeket, a kibontakozó Isten-arcot. Ennek fényében – bármilyen meglepő – a konfirmáció nem magvetés, hanem a Teremtő által elvetett mag, a csírázó vetés gondozása! Szüntelenül keressük az élet értelmét. Minden életkornak megvannak a maga központi életkérdései. Fontos, hogy kialakuljon bennünk a készség és képesség, hogy mindig merjünk, tudjunk foglalkozni azzal, ami minket az életkorunkból, élethelyzetünkből adódóan „feltétlenül“ érint. A konfirmáció a megváltottság hitét erősíti a konfirmálóban, s a jelenlegi életfeladatának megoldását igyekszik segíteni – társul szegődve az előrelépésért folytatott küzedelemben. Kíséri a búcsúvételt a lezárulás felé közeledő életszakasztól, és az elindulást az újba, támogatva az átalakulással járó feszültségek feldolgozását. A konfirmáció alkalma úgy lesz „hitünk megerősítése a Szentlélek által”, s ugyanakkor a gyülekezet szeretetteljes befogadásának a bizonyítéka, hogy isteni látással és az összetartozás vágyával megszentelődve, egymás mellé állunk – megosztjuk magunkat egymással – a növekedés egyszerre fájdalmas és örömteli útján. Így válunk Krisztus testének tagjaivá. A vallás nem lehet életidegen tanrendszer; mindig az ember aktuális, konkrét életkérdéséhez kell kapcsolódnia – isteni és emberi eszmecsere útján eligazítva abban, hogy mi, mikor, hogyan lehet hasznos és életet segítő. A vallás ekkor igazán re-formátus, vagyis újraformálódást segítő. A Biblia ilyen párbeszédben válhat az életbölcsesség tárházává, az egyéni útkeresés vezérfonalává. A konfirmáció nem más, mint a szükségszerű fejlődés útján előrejutni vágyó, kereső ember kísérő támogatása.  

 

Legyünk frissen vagy hajdanán konfirmáltak, ahhoz, hogy utunkat járva, újra és újra magasabb szintre jussunk – felelősen meg tudjuk tenni az éppen időszerű változtatást; a krízisben először építően ki kell fejeznünk a jogos elégedetlenségünket. Azt, hogy szerintünk konkrétan mi a baj. Sokaknál ezen bukik meg a dolog. Sajnos általános magyar beidegződés az a borúlátás, hogy „úgysem lehet semmit tenni, ezért nem is érdekel”. Ez tehetetlenségről győz meg, és hagyja elharapódzni az elkeseredést. Ha az önmagunk és a helyzetünk feletti sajnálkozás göröngyén átlépünk, akkor pontosan megfogalmazhatjuk, hogy mivel vagyunk elégedetlenek. Majd szétválogatva a jelenleg megváltoztathatatlant és megváltoztathatót, reálisan megtervezhetjük a kívánatos teendőket. (Tehetetlen panaszkodóból ideje tettrekész magyarrá válnunk, minden búsulónak talpra hát!)

A személyiség valóságos újjászületése, vagy egy kis közösség újraszerveződése egy magasabb szinten úgy folytatódik, hogy tesztelni kezdjük az eltervezett változtatásokat – kipróbáljuk, hogyan működnek az új megoldások a gyakorlatban. Ehhez bátorság kell! Sokan azért rekednek meg a fejlődés bizonyos szintjén, mert nem tudják leküzdeni az újtól, az ismeretlentől való félelmüket (és a kényelem-szeretetüket). Új határokat, képességeket, lehetőségeket felfedezni viszont csak próbálkozással lehet! Az önmagunk kipróbálása közben szerzett tapasztalat minden korban szükséges; arra koncentrálva, ami megy, és nem azt siratva, ami nem megy! Igen ritka, hogy egy újonnan bevezetett változtatás azonnal tökéletesen működik. Gyakran többszöri próbálkozás vezet el a legjobb megoldáshoz. Ne riadjunk vissza a kezdeti kudarcoktól! Az átmeneti krízis idején jóval érzékenyebbek vagyunk; érzelmileg, és az igazságérzetünket illetően is – csalhatatlanul érzékelünk mindenféle ellentmondást, diszharmóniát. Legyünk türelemmel, adjunk időt magunknak, s egymásnak próbálkozni és gyakorolni; ne uralkodjon el rajtunk a hibakeresés és a kesergés! A biciklizés sem megy azonnal! A próbálkozások arra valók, hogy kikísérletezzük az életszakasznak legjobban megfelelő életvitelt, új egyensúlyt találjunk. A keresést sokszor túlzott nyitottság jellemzi, ezért fontos, hogy kritikusan mérlegeljünk. Előfordul az is, hogy valaki beleragad ebbe az átmenetet szolgáló kereső viselkedésbe, s nem bírja abbahagyni, határok nélkül mindent kipróbál; képtelen megállapodni, egyensúlyra rátalálni – s a próbálkozás romboló életbeállítottsággá rögzül nála. Ilyenek a foglalkozásukat, vagy párjukat folyton váltogatók, a világnézetek között ingadozók, és akik folyton egyik káros függőségből a másikba zuhannak – maguk körül úton-útfélen sebesülteket, áldozatokat hagyva… Az önkritika a fejlődés garanciája! A konfirmáció célja, hogy olyan emberré érleljen, aki képes egyszerre tekintettel lenni önmagára és másokra, egyformán tisztelni és szeretni magát és a társait, s tud jézusi példát követve, magával ragadó, jó példává válni.

Hitünk megerősítésének egyik sarokköve, hogy szétválaszthatatlan teremtési egységnek tekintsük magunkat. Ne daraboljuk szét a lényünket testre, lélekre, és szellemre, hanem fogadjuk el, hogy mindezek együtt a Teremtő munkájának gyümölcsei bennünk. Életünk, és az abban tükröződő hitünk mindig egyaránt kötődik lélekhez és testhez. Minden félremagyarázás ellenére a testiség a földi élet ajándéka és lehetősége; éppúgy, mint a másik nemhez való kiegyensúlyozott kapcsolat, és a közös küldetés – a férfi és nő által csak közösen megvalósítható istenképűség.

Férjemmel lassan 25 éves házasok leszünk. Az esküvőnkön elhangzott egyik mondat a mai napig a fülemben cseng. „Változik a világ, változzatok együtt, hogy egymáshoz képest változatlanok maradjatok!“ A tanácsot igyekeztünk megtartani, ám jelenleg nem ez érdekes, hanem az, hogy a világ valóban mekkorát változott. Az európai változás után a konfirmáció szociális jelentősége is alapvetően átalakult. A szocializmus idején a szovjet érdekszféra államaiban élő egyházakban csak olyan családok gyermekei konfirmáltak, akik tudatosan – gyakran jelentős kockázatot vállalva – kötelezték el magukat a vallásuk mellett. A konfirmáció így a család hitvalló tradíciójába történő beiktatást jelentette. A fiatalt ez még intenzívebben a szülőcsaládjához kötötte. A rendszerváltás után viszont nagy számban jelentkezett keresztelésre, konfirmációra sok olyan fiatal, akinek a családja továbbra is ateista maradt. A konfirmáció ebben az esetben szétziláló hatású lett a családközösségre, növelve az ideológiai feszültséget, és a családtagok eltávolodását. Egy ilyen gyermeknek alig van esélye arra, hogy kivívja a nem hívő szülei tiszteletét, s megkapja az önálló életre bocsátó szülői áldást… A vallás, a konfirmáció nem fordíthat senkit egymás ellen. Ilyen helyzetben nem a hitetlen családtagok erőszakos megtérítésére kell ösztönözni! A célravezető megoldás a mindenkit elfogadó és becsülő, egyszerre mindenki pártján álló, és mindenki javát kereső jézusi szeretet; amely, ha következetesen gyakorolják, akkor előbb-utóbb kivívja a viszonzást és követésre talál.

Összefoglalva: a konfirmáció középpontjában tehát a kereső ember áll. Ezen a ponton kapcsolódunk össze mindannyian ebben a templomban az őszi felnőtt konfirmandus csoport tagjaival, akik ma ünnepélyesen fogadalmat tesznek. Mindannyian keresünk valamit. Ha a vezérfonalra rég rátaláltunk is, s legyünk bármilyen szinten egyénileg, családilag, vagy más közösségeinkben – újra és újra keresünk. Az életünk értelmébe illeszkedő új célokat, társakat, a problémák legmegfelelőbb megoldásait. Keressük a gyógyírt a sebeinkre, égető hiányainkra, a tökéletlenségünk felszámolására vagy méltó viselésére – hogy kihozhassuk a lehető legtöbbet magunkból, s a helyzetünkből. Mind keressük a jobbat, a szebbet, a kevésbé fájót; a békét és vigaszt… a félelmeket oszlató biztonságot, megnyugtató válaszokat, s a bizalmunkat növelő sikerélményeket. Küzdünk a boldogságért, a jóirányú változásokért; megharcolunk minden lépcsőfokért, mely közelebbvisz isteni önmagunkhoz, s közénk hozza az Isten Országát. Mi emberek, mindig örömöt, jóhírt, evangéliumot keresünk! Nem véletlenül, hiszen a küldetésünk: örömöt teremteni – Isten társaként! Hálás szívvel örülni minden jóságnak, hófehér lélekkel… Így induljunk el az adventi úton. S ha vakító fehérség nem is borítja be még a földeket, a jóságot becsülő örömünk borítsa fénybe a környezetünket! Ámen

Imádkozzunk! Teremtőnk, Megváltónk! Dicsőség legyen neked, aki mindegyikünket, s közösségeinket fokról-fokra újjáformálod, fölemeled, és örömre deríted! Csodálatos, hogy miközben égető kérdéseinkre választ keresünk, veled találkozunk; felfedezünk téged, mint lényünk és életünk részét, elválaszthatatlanul hozzánk tartozót. Köszönjük, hogy a segítségeddel saját tapasztalatainkon keresztül rátalálhatunk örök igazságaidra, s azok a vérünkké válhatnak: életünk vezérfonalává. Hálát adunk a tisztánlátásért, hogy a krízisek nem az ellenségeink, hanem keresésre buzdítanak, és a fejlődésünket segítik. Erősíts meg minket, hogy az egészséges kételkedést természetesnek vegyük, ember-voltunkból adódónak; időt és teret engedjünk nekik, hogy elvezethessenek a saját válaszainkhoz. És biztass, hogy buzgóbban változtassunk – a fejlődés sodró lendületében simuljunk akaratodba! Te azt is tudod, hogy ezen az úton megértő útitársra van szükségünk, olyanra, aki a magunk teljességében, ellentmondásosságában mindenestől elfogad, aki feltétlenül bízik bennünk, a növekedésünkben, a haladásunkban. Magasztalunk Téged az ilyen társakért, akikkel együtt szembe merünk nézni a létkérdéseinkkel, s bátorságot nyerünk újra és újra önmagunkra találni, s olyanná válni, amilyennek egyedül minket teremtettél ezen a világon! Bocsásd meg, ha elzárkóztunk az ilyen kinyújtott kezektől, s ha megpróbáltuk gyáván befalazni magunkat és szeretteinket a múltba. Hisszük, hogy veled és egymással összefogva a legmélyebb krízisből is ki tudunk törni, megtaláljuk a kiutat, és a boldog továbblépést. Áldó kezeddel ölelj át, s forrassz egybe minket! Ámen

Áldás: „Újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett.” (Efézus 4, 23-24) Ámen