Köszöntés: Isten pedig velünk együtt tesz bizonyságot jelekkel és csodákkal, sokféle erővel és a Szentlélek ajándékával, amelyet akarata szerint osztott szét. (Zsidókhoz írt levél 2,4)

Imádkozzunk! Szabadító Istenünk! Köszönjük neked az adventet, a meglepetések időszakát. Lelkünk vár Rád! S lélekből, lelkesen vágyunk embertársainkra is. Rájuk sokkal nagyobb szükségünk van, mint a meglepetésekre, amelyeket majd a fa alá készítenek nekünk. Bevalljuk, hogy túlzottan aggódunk az ajándékozás és a vendéglátás miatt. Túl sokat bajlódunk azzal, hogy a környezetünket varázslatosan tisztává és tökéletessé tegyük, pedig tudjuk, hogy ezek csak külsőségek; hiszen amit magunkban hordozunk, amit magunkból adunk és megosztunk, azok az igazi értékek. Kérünk, érints meg, igazíts helyre minket; készíts elő Jézus születésének méltó ünneplésére, újjászületésre! Hálát adunk, hogy – kicsik és nagyok – mind ismerhetjük igédből, hogy azzal adjuk a legnagyobbat egymásnak, ha a szeretet parancsát valóra váltjuk. Külső-belső tisztaságra és harmóniára szeretnénk jutni, hogy méltó ajándékok lehessünk egymás számára. A legszebbet, s legjobbat akarjuk adni magunkból azoknak, akiket szeretünk, akikkel közös boldogságra hívattunk. Istenünk, segíts jól szeretni! A jót helyesen akarni és tenni: megtisztult lélekkel… Úgy, ahogyan Fiad, Jézus Krisztus tette; hogy mindennapi létezésünk egésze imádsággá, veled való szüntelen párbeszéddé, s Lelkedtől áthatott, boldog munkálkodássá váljon! Ünnepünk pedig lehessen szívek és lelkek, ugyanakkor ég és föld feledhetetlen találkozása, közös boldogsága! Ámen

Alapige: 2 Krónika 23,1-15 (válogatott versek): „A hetedik évben nekibátorodott Jójádá (főpap) és szövetkezett a századparancsnokokkal. Ezek összegyűjtötték Júda valamennyi városából a lévitákat meg Izráel családfőit, és Jeruzsálembe jöttek. Az egész gyülekezet szövetséget kötött Isten házában. Ezt mondta nekik Jójádá: A (halott) király fiának kell uralkodnia, mert az Úr ígérete Dávid fiainak szól! Odaállította az egész hadinépet dárdával a kezükben a templom jobb oldalától a templom bal oldaláig, úgy, hogy körülvették a (kis) királyt. Akkor kivezették és fejére tették a koronát; Jójádá és fiai felkenték őt, és felkiáltottak: Éljen a király! Ataljá (a kis király nagyanyja, aki fia halála óta ült a trónon) meghallotta az odaözönlő nép lármáját, és bement az Úr házába. Amikor látta, hogy a (kis) király ott áll egy emelvényen a bejáratnál, a király körül pedig ott vannak a parancsnokok és a kürtösök, az egész köznép meg örül és fújja a kürtöket, akkor Ataljá megszaggatta ruháját, és ezt mondta: Összeesküvés! De Jójádá főpap azt parancsolta a haderő élén álló századparancsnokoknak, hogy vezessék ki a sorok között; ugyanis nem akarta, hogy az Úr házában öljék meg. De amikor a királyi palota kocsibejáratához ért, rátámadtak és megölték ott.”

Kedves Testvéreim! Ebben az igeszakaszban a krónikás egy különös trónfosztásról számol be, amelynek mai, aktuális üzenete aligha fejthető meg a történelmi háttér ismerete nélkül. Ahogyan egymás tetteit, vagy saját magunkat is csak akkor érthetjük meg, ha a múltunk eseményeivel és hatásaival szembenézünk.

Dávid király, majd fia: Salamon király uralkodása mesés fénykora Izrael népének. Őket jól ismerjük. Tudjuk, hogy mennyire Isten szerint kívántak élni, és milyen fontos volt nekik az ország gazdasági, politikai, s nem utolsó sorban erkölcsi fellendülése. S ismert az is, hogy mennyire szenvedtek, ha engedtek az elhatalmasodó hatalomvágynak, az élvezeteknek, szépségnek, és bűnbe estek. De a Biblia szerint ezt is példásan kezelték: tudták, hová forduljanak bocsánatért, eligazításért; alázattal vállalták a bűneik következményeit és jóvátételét is! Jó királyok voltak: érezni, gondolkodni képes, és tettre kész, kreatív vezetők – egyszóval áldottak…

De más a helyzet azzal a rengeteg királlyal, akik őket követték Izrael történetében 450 éven keresztül – egészen a babiloni deportálásig. A Királyok és Krónikák könyve minden ószövetségi könyv terjedelmét meghaladó, tetemes beszámolót ad közre róluk; amely követhetetlen történelemkönyvnek tűnhet, ha valaki rászánja magát és végigböngészi. Zavaró benne, hogy egy-egy királyról nem ugyanazt találjuk a Királyok könyvében, mint a Krónikákban. A sok rokoni szál, összeesküvés, háború és félresikerült karrier útvesztőjében egyetlen biztos kapaszkodót abban vélünk felfedezni, hogy a szentíró minősít: az adott király „azt tette, amit rossznak lát az Úr”, vagy „azt tette, amit jónak lát az Úr”. Ezt sokszor magunktól fel sem ismerjük, mivel „az Úr akarata szerinti” vezetés éppoly megalázó, gyilkos, manipulatív eszközöket használ az Isten oldalán, mint az Isten ellenségeinek kikiáltott bűnösök. Felmerül tehát a kérdés: milyen szempontok szerint ítél a krónikás, és mit üzenhet nekünk Isten általa…

Salamon uralkodása után kettészakad az ország – kül- és belpolitikai okok összjátékának köszönhetően. Az északi királyság az Izrael, a déli királyság a Júda nevet viseli. A két királyság eltérően működik. Az északi részben, Izraelben visszatérnek a vezetőválasztás királyság előtti, ősi módszeréhez, amely a képességekre és a lelkesedésre alapoz. A vegyes lakosság miatt itt nagyobb a vallási türelem; nem akarnak mindenkit áttéríteni és uniformizálni. Ez a multinacionális, multikulturális északi királyság csak ritkán és rövid időre találja meg azt a megfelelő vezetőjét, aki összefogásra tudja bírni e vidék sokszínű lakosságát, és stabilizálni képes az országrész helyzetét. Ezért itt sok király sűrűn váltja egymást. Délen, Júdában származás és vallás tekintetében is jóval egységesebb a lakosság. A királyt illetően ők egyöntetűen a Dávid dinasztiájához ragaszkodnak, és kizárólag a saját vallásos kultuszukat tartják helyesnek. Természetesen e fél évezrednyi idő alatt Észak és Dél mindvégig vágyik arra, hogy újra egyesüljön; de mindegyik a másiktól várja, hogy változzon, hozzá alkalmazkodjon – így leginkább csak versengenek és harcolnak egymással. Az újra-egyesülés legnagyobb akadálya a dölyfös büszkeség, a felsőbbrendűség, a másik lenézése. Mindegyik fél úgy véli, hogy csak ő a jó és a kiválasztott! Önmagában csak az értékeket látja, a másikban pedig csak a hibákat, hiányosságokat veszi észre. Ez nem vezet máshoz, mint egymás lebecsüléséhez és bántásához; együttműködéshez sohasem. Krisztus előtt többszáz évvel eszükbe sem jutott a másikat úgy szeretni, mint magukat, az ellenségeiket emberszámba venni, megérteni és együttműködésre bírni; nem ítélni, hogy ne ítéltessenek; kardot nem rántani, hogy ők se kard által vesszenek el…

A Krónikák könyvének írója elfogult a déli királyság iránt. Számára a király csak Dávid vérszerinti leszármazottja lehet, a vallás és az élet pedig csak a királyságban letisztult hagyományok szerint folyhat. Ezért nyilatkozik elmarasztalóan az északi királyságról; írói előítélete magyarázza azt, hogy a Királyok könyvének gyakran ellentmond.

Az északi és déli királyságban élő zsidó testvérek tehát általában ellenségnek tekintik egymást. Mai igénk előzményei között azonban éppen egy kirívó eset található. Egy déli király és egy északi királylány házassága révén megkísérlik az ország egyesítését. Ekkor Dél azért hajlandó a szövetségre, mert Észak erősebb nála, és a szomszédos országok is elismerik. A házasságra lépő déli király: Jórám, az északi királylány: Ataljá. Ám Dél az évek múlása során megbánja „gyengeségből származó” döntését, és függetlenségi törekvésbe kezd. Ennek során a szemükben „bűnös frigyre” lépő, déli király titokzatos betegségben elhalálozik, és „északi vérrel fertőzött”, időközben felnőtt gyermekeit sorra megölik. Egy mégis életben marad, aki (már családos emberként) át is veszi apja helyét a trónon. Ám egy év uralkodás után ő is rablógyilkosság áldozata lesz. Mivel az északi királyság még mindig erős, a hatalmat az elhunyt király anyja, az a bizonyos északi királylány: Ataljá ragadja magához, aki a királyok sorában az egyetlen nő a Dávid trónján. Ez a hagyománytisztelő délieknek többszörösen is elviselhetetlen gyalázat. Ráadásul a tisztán északi érdekeket képviselő Ataljá, aki már minden gyermekét elveszítette, a „déli vérrel keveredett” összes unokáját kiirtja, hogy a déli uralkodóháznak ne maradhasson ivadéka. Egy karon ülő csecsemőt azonban megmenekítenek a kegyetlen nagymama elől, és hat évig rejtegetik. Ataljá királynő uralkodásának az vet véget, hogy – amint hallhattuk a felolvasott igéből – a déli királyság főpapja megszervezi azt az összeesküvést, amely a megmenekült, immár hétéves fiúunokát ülteti trónra. Az északi királynő megbuktatásával felbontja a két országrész szövetségét és visszaállítja a déli Júda függetlenségét, s vallási presztízsét. …Megdöbbentő, hogy mivé válhat az ember kezében a teremtéskor kapott szabad akarat, s a föld „meghódítására” és menedzselésére kapott küldetés.

Kicsit eltávolodva a történelem szövevényes eseménysorozatától és a politikai manőverektől, gondolkodjunk el kicsit azon, hogy mit is láthattak ezek az emberek egymásban! Talán ebben áll e történet legnagyobb üzenete. Mit láthattak a déliek az északi királylányban, amikor belementek a szövetségbe? Országuk megmentőjét, aki kihúzza őket a bajból? Mit láttak később ugyanabban a nőben, amikor megözvegyült, s a (nekik szült) sok utódját mind elveszítette? Ádáz ellenséget? S milyen reményeket fűztek egy hétéves kisfiúhoz? Ő volt számukra a „megváltó vér”?

És mit látunk mi egymásban? Mit veszek észre az embertársamban; mit látok bele a másik emberbe? A saját hiányaim betöltőjét látom benne? Az elveszett vagy sosem élvezett paradicsomot keresem benne? A vágyaimat, a problémáimat vetítem ki rá? Vagy kedvező alanynak tartom arra, hogy igazságot szolgáltassak az engem ért egykori igazságtalanságokért? Mennyi ilyet teszünk akaratlanul! Sokkal többször áll ez a ránk nehezedő stressz, és az érthetetlennek tűnő konfliktusaink hátterében, mint gondolnánk. Valakiket akaratunkon kívül büntetünk a minket ért szenvedések miatt… Egy házastárs, egy gyermek, egy pedagógus vagy munkatárs könnyen válhat eszközzé, hogy gyógyulást szerezzünk vele magunknak… Akiknek gyermekként nagyon is jól ment a soruk, és azok, akiknek hiányzott a feltétel nélküli szeretet, a biztonság, és gondoskodás – ők mindenkiben ezt fogják keresni; ezt fogják elvárni és igyekeznek minden módon megszerezni másoktól. Akik pedig sok bántást, kegyetlenséget kaptak, azok ösztönösen megtesznek mindent, hogy kiegyenlítsék a számlát, tudattalanul is elégtételt vegyenek. S ehhez olyan embert választanak, aki elég önfeláldozó és türelmes ahhoz, hogy ezt elviselje. Aki pedig még nem találta meg a boldogságot, minden szimpatikus emberbe képes belelátni megannyi földöntúli szépet és jót, mert hihetetlen számára, hogy az emberek annyira gyarlóak legyenek. Mindez persze nem tudatos. Nem is probléma addig, míg nem ártok vele a másiknak. Valakiről sok szépet feltételeznem nem rossz – sőt: jézusi – legfeljebb én csalódok nagyobbat, amikor közelebbről megismerem őt. Ha viszont valaki szenved amiatt, hogy a saját egyensúlyom megtalálására használom fel; ha túlterhelem azzal, hogy a máshonnan származó feszültségemet rajta vezetem le – az már ember-ellenes, vagyis bűn. Ha meg tudjuk beszélni, hogy miért viselkedünk így egymással és megállapodunk, hogy kölcsönösen segítünk egymásnak meggyógyulni, akkor nincs baj; hiszen így már nem fájdalmas, nem egyoldalú a segítségnyújtás.

Nagyon fontos felismernünk, tisztán látnunk, hogy mi történik a kapcsolatainkban, és folyamatosan beszélnünk kell róla! Mert hiába jellemző napjainkban a hatalmas igazságvágy, a mögé látás, a háttér-összefüggések keresése, hiába szól annyi minden titkok leleplezéséről; az ember a maga lelke mélyére néz le a legnehezebben. A legtöbb kapcsolat sajnos nem arról a két emberről szól, akik benne vannak, hanem a múlt kísérteteiről, más emberekről, félreértésekről és feltételezésekről… Egykori rossz bánásmódért sokan miért a párjukon állnak bosszút? Miért ő tegyen jóvá olyan rosszat, amit nem ő követett el? Hogyan pótolhatná mindenestől egy házastárs (vagy egy házigondozó!), amit másoktól egész éltünkben nem kaptunk meg? A füstbe ment terveinket, el nem ért céljainkat miért akarjuk a gyermekeinken behajtani? A legritkább, hogy az ő útjuk a mi utunk. Az ember legtöbbször nem abba születik bele, ami a küldetése! Miért fordulunk el a barátunktól, ha másképp segít, mint ahogyan elképzeltük? A munkatárstól, ha különbözik a véleményünk? Gyakran meggondolatlanságból és önzésből. Mert azt szeretnénk, ha mindenki a mi lelkünk töviseit húzná ki sorban, hogy mi legyünk a középpontban, hogy velünk törődjenek! Ezért nem látjuk a többieket olyannak, amilyenek valójában. Ahogyan Izrael és Júda sem látta tisztán egymást… Ismerjük igazán a párunkat? Ismerjük a gyermekeink valódi lényét? Kikkel vettük körül magunkat? Mit jelentenek ők számunkra, ha igazán mélyen belegondolunk? Veszélyes, ha mindenkit csak a saját hiányaink és elvárásaink szemüvegén keresztül látunk! Boldog az, aki a lelki egyensúlyát nem mások kárára találja meg. Boldog, aki az önbecsülését nem a mások leigázásából építi fel, mert tudja, hogy önbecsülés nem abból van, amit elveszünk, vagy megtagadunk a másiktól, hanem abból, amit adni tudunk magunkból!

Az emberi kapcsolatok arra hivatottak, hogy jól ismerve és értékelve magunkat, úgy forduljunk mások felé, hogy valóban őket lássuk, a saját szükségleteinktől függetlenül. Ez nehéz, folytonos önkontrollt, tudatosságot követel, de kizárólag így ismerhetjük meg a másikat önnön valójában; a saját értékeit csak így lesz esélye megmutatni nekünk. Ha sikerülne ilyen független, fontos és értékes egyéniségként tekinteni egymásra, akkor mindenki a maga életét élhetné. Senki nem kényszerülne arra, hogy csupán statiszta legyen egy másik ember életének a drámájában – olyan mellékszereplőként, aki másvalaki problémáit éli, szenvedi és adja tovább…

Mit látott Júda népe egy hétéves gyermekben? Belelátta az eszményi király álmát. Benne látta a hatalom, a manipuláció eszközét; és a véres bosszú eszközét is, amivel egy egész uralkodó dinasztiát félre lehetett söpörni. A félelemmel teli Júda népe magát akarta gyógyítani és bebiztosítani egy szentnek tartott kicsi gyermekkel. Mondva: „majd mi kineveljük magunknak a jó vezetőt!” Amíg volt, aki konkrétan megmondta neki, hogy mit tegyen, jó úton is járt a gyermekként trónra ültetett király. Azonban legfőbb tanácsadója, Jójádá főpap halála után (aki őt annak idején királlyá koronázta) „Júda vezető embereinek engedve, elhagyta az Urat.” Egészsége megromlott, végül „szolgái összeesküdtek ellene, s a beteg királyt ágyában meggyilkolták” – írja a krónikás (2 Krónika 24. rész).

A zsidó népnek homályos képe volt Istenről, nem látta tisztán, reálisan magát sem, így bosszút bosszúra halmozott. Te már tudod – mert Jézus félreérthetetlenül leleplezte – hogy Isten valójában milyen; emberi vágyaktól, szükségletektől, indulatoktól függetlenül. S az örök szeretetnek és megbocsátásnak e különös, vakító fényében kétségkívül tisztán láthatod magadat is – ha akarod! Mikor az Ige világosságában s imáidban minden jelmeztől, álarctól, szereptől megválsz, s egészen megnyílsz Isten előtt, akkor tagadhatatlanul, felülről látod az énedet, s minden a helyére kerülhet benned! Rajtad áll, hogy élsz-e a lehetőséggel! Igényes vagy-e annyira, hogy Istennel és magaddal őszinte légy? Mersz-e szembenézni lelked minden zegzugával s lemérni mindenkori magadat, az életedet a Jézus mérlegén? S képes vagy-e az eredmény láttán nem megsértődni és hátat fordítani, hanem bátran új csapásokat vágni, és szárnyakat növeszteni…

Tudnod kell, hol tartasz, mennyire értékes vagy, és mi az benned, s az életedben, ami még jobb lehet! Enélkül nem te fogsz kapcsolódni másokhoz a jelenben, nem téged fognak látni a többiek; hanem szenvedni fognak egy kiszámíthatatlan idegentől, aki elvesztette a fonalat, elvesztette önmagát valahol múlt és jövő között, fájdalmak, bűnök és hiányok között. S aki mintha nem odaillő jelmezben, más színdarabot játszana az élet színpadán. Pl. a darab címe: „párkapcsolat”. Nők uralkodó anya jelmezben, vagy gyámoltalan gyermeklányként élve – hogyan tudnák kibontakoztatni a társukból a férfit? Férfiak az engedelmes kisfiú szerepében, vagy korlátozó-parancsoló apa tekintélyét játszva – hogyan is hoznák ki párjukból a nőt, a Jézus szerinti egyenrangú társat? A gyermekét magához láncoló szülő hogyan tudná értékes, önálló partnerként, barátként kezelni a felnőtt gyermekét? Egy kapcsolatban oda nem illő szerepeket játszva, a legjobb szándék ellenére is azt érzik a felek, hogy nem érti meg, nem tartja igazán fontosnak őket a másik, és elmagányosodnak. Pedig egy kapcsolatban a „felek” – szép magyar nyelvünk tanúsága szerint is – ösztönösen „fele-felében” gondolkodnak: viszonzást, kölcsönösséget várnak.

Ki vagyok én, és kik a számomra jelentős többiek valójában? Amíg nem vagyok elég kíváncsi és nyitott, addig meg sem ismerhetem, el sem fogadhatom, nem is építhetem sem magamat, sem másokat! Akkor élem a saját, Istenben megtalált életemet, ha a múltam minden mozzanata a helyére került – mert megtaláltam a hasznát, tanultam belőle; s így mindent, ami rossz volt, le tudok zárni, már nem kísért! A saját utamat akkor járom, ha már nem a sebek hatása mozgat, hanem örömmel vagyok az, akit magamban felfedeztem, amilyenné Isten terve szerint váltam és válok…

Advent harmadik gyertyája vésse eszedbe: légy önmagad, Isten gondolata szerinti önmagad! És láss másokat is igazi, Isten-adta lényükben, gazdagon megáldva a Szentlélek ajándékaival, amelyeket Isten az Ő akarata szerint osztott szét. Így tudsz majd igazán kapcsolódni másokhoz, és érzed meg azt, hogy mit jelent a valódi „mi”: az „isteni együtt-élés” – a jelekkel és csodákkal, sokféle erővel kísért, áldott, közös élet! Ámen

Imádkozzunk a költővel! „Meleg karokban melegedni, falni suttogó, drága szókat, jutalmazókat, csókolókat: milyen jó volna jónak lenni. Buzgóságban sohasem lohadni, semmit se kérni, el se venni, nagy hűséggel mindent szeretni: milyen jó volna mindig adni! Még az álmokat se hazudni, mégis víg hitet adni másnak, kísérő sírást a sírásnak: milyen jó volna áldani tudni. Meleg karokban melegedni, adni suttogó, drága szókat, jutalmazókat, csókolókat: milyen jó volna jónak lenni!” (Ady Endre: A minden-titkok verseiből) Ámen

Áldás: Ezt mondja az Úr: „Töltsétek, töltsétek föl, építsétek az utat, vegyétek el népem útjából, amiben megbotolhat! Magasságban és szentségben lakom, de a megtörttel és alázatos lelkűvel is – felüdítem az alázatosak lelkét, felüdítem a megtörtek szívét!” (Ézsaiás 57,14-15) Ámen