Köszöntés: „Áldott a mi Urunk, Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban.  Úgy tetszett neki, hogy megismertesse velünk az ő akaratának titkát, hogy Krisztusban egybefoglal mindeneket! Ámen (Efézus 1:3,9,10)

Imádkozzunk! Istenünk, Örökkévaló Égi Fény! Dicsérünk, hogy elérkezett a fenséges pillanat, amikor újra ünnepelhetjük, hogy döbbenetes és titokzatos módon kezdetét vette ezen a földön a te embert és világot helyreállító műved: emberré született Fiadban, Jézus Krisztusban testet öltöttél!  Ó, hányszor nyújtottad felénk ajándékodat, s mi észre sem vettük, vagy elutasítottuk. Milyen sokszor mutattad meg tisztán a célt, az utat, de mi másfelé mentünk, vagy el sem indultunk. Mennyivel nagyszerűbb és egyszerűbb lehetett volna sok minden az életünkben, ha a tanácsaidra jobban figyelünk. S te mégis öleltél, szerettél, óvtál; rólunk soha le nem mondtál! Mindent, amit tettünk, s ami történt velünk, javunkra fordítottál, megáldottál. Az életünket tengernyi új eséllyel szőtted tele, hogy Krisztus-arcunk kiteljesedjen. Hála legyen neked minden percért, amikor isteni lényed általunk megnyilatkozott; minden gondolatért, tettért, amely akaratodba simult, téged hirdetett; minden örömért s fájdalomért, amely hozzád emelt föl. Dicsérünk, hogy hibáinkból tanulhatunk, hogy bocsánatod elfedezi bűneinket és maradandó változásra indít minket. Köszönjük újjáteremtő erődet, és szüntelenül boldogságra hívó szavadat! Áldd meg ünnepi találkozásainkat! Isteni fényed ragyogjon ránk most és mindörökké! Ámen

Alapige: János evangéliuma 1. rész válogatott v. és a Zsidók levél 1,1-3: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba. A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt. Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az ő nevében. Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét… Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit örökösévé tett mindennek, aki által a világot teremtette. Ő Isten dicsőségének a kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget…”

Kedves Testvéreim, Ünneplő Gyülekezet! A karácsony a hazatalálás ünnepe. Mindannyian szeretnénk hazatalálni, az Isten ős-ölébe visszatérni. Otthonra lelni, befogadottságot és megváltást találni: érezni, hogy leoldódnak a bilincseink, kiléphetünk az üvöltő idő üldözéséből, s hátrahagyhatunk minden rosszat. Megérkezni vágyunk oda, ahol megszűnik tér és idő; megelevenedik, s egyszerre van jelen minden, ami egykor és most szépet, s jót jelentett nekünk. Hazatérni a helyre, ahol úgy várnak minket, ahogy vagyunk, s mi is úgy tudunk örülni az otthoniaknak, amilyen állapotban éppen vannak. Nincsenek feltételek, elvárások, az egyetlen cél csupán: egymást örömre deríteni. Ahol mindenki önmaga lehet: megértett, s tiszteletben tartott egyéniség. Otthonunk az, ahol mindig a legtöbbet és legjobbat akarták adni nekünk, s ahol mi ugyanezt igyekeztünk adni magunkból. Ahol a „szeretlek” szó milliónyi tett és élmény formájában ölt testet, s a lelkes életenergiák kölcsönösen sugároznak. A vendéglátás: egymás kedvében járó szolid törődés, szeretetből jövő, vidám alkotás. A találkozás pedig: a vágyott harmónia helyreállítása; mert boldoggá akarjuk tenni egymást minden körülmények között! Haza ott van, ahol olyan repeső örömmel fogadnak minket, mint valaha legelőször; úgy tekintenek ránk most is, mint isteni csodára; akikkel egymás számára a „mindent” jelentjük – az Istent hordozó mindenséget…

Szeretett középiskolám névadója, a debreceni költő: Tóth Árpád csodálatos képpel fejezi ki ezt a varázslatos élményt, amikor a másik emberben maga az Isten van velünk. „És jó volt élni, mint ahogy soha, S a fényt szemem beitta a szívembe: Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, Vagy áldott csipkebokor drága tested, Melyben egy Isten szállt a földre le, S lombjából felém az ő lelke reszket? Igézve álltam, soká, csöndesen, és percek mentek, ezredévek jöttek…” (Esti sugárkoszorú) A szívünknek kedves személy drága teste áldott csipkebokor, melyben Isten szállt a földre le… Felidéződik bennünk a többezer éves történet, amikor Mózes az égő csipkebokorban megjelenő Istennel találkozik. A Lélek tüzének lángja nem égeti el a bokrot, mert a földre szállt Isten nem pusztító, hanem a bajból megszabadító, szerető Isten, aki beszélő és együttműködő társként leereszkedett az ember mellé az anyagi világba… Amikor valakivel különleges szeretetkapcsolatban vagyunk, ilyen Isten-élményt élünk át, meg vagyunk győződve: a másik ember „csipkebokor-testében” a földre szállt Isten jött hozzánk közel. Nem téved, s nem túloz az érzékelésünk, ahogyan a költő sem. Megigéz, elragad, elkápráztat minket egy földi lény, ha kimondhatatlan, földöntúli örömöt közvetít. Ilyenkor minket valóban az Isten érint meg, akit a másik ember magában hordoz. Ebbe beleremegünk, ez arra késztet, hogy mi is továbbadjuk ezt az élményt. Ilyen igézet minden igazán boldog perc, minden csoda; minden születés, minden szabadulás, és minden szerelem.

Voltaképpen ez a földi életünk eredeti rendeltetése: érzékelni és érvényre juttatni az égi működéseket az anyagi világban, kibontakoztatni az Istent önmagunkban! Arról, hogy ezt hogyan tehetjük, sokan sokféleképpen tanítottak – próféták, bölcselők. Aztán küldöttek, szavak, üzenetek helyett Isten személyesen jött el. Mennyivel több és más néhány leírt szónál, távolról érkező hangnál, vagy csatolt képnél a személyes találkozás!  Az Ige testté lett: betört az anyagba, egyesült vele. A teremtő szó hús-vér valósággá, tetté és életté vált: Isten-emberré. Olyanná, akinek minden szava, tette, egész lénye, még a szenvedése is végtelen szeretetet ajándékozott azoknak, akik a közelébe kerültek.

Jézus az Isten materializálódása: tisztán érzékelhető, egyértelmű, elrejthetetlen valóság… Érkezése által Jézus az elsivárosodott földi anyag-embert újratölti isteni lélekkel, felemeli maga mellé. Visszaadja az embernek az eredeti, isteni önvalóját, amelyet az idők során elveszített. S amint az idők kezdetén, a teremtéskor Isten lelket lehelt a földből formált emberbe, Jézus újra leheli az isteni lelket az istentelenné, lelketlenné vált anyag-emberbe – aki évezredek óta hatalmaskodással leplezte hatástalanságát.

Azt, hogy az újjáteremtett Isten-ember mennyire hatékony tud lenni, a Jézus gyakorlati példája, életvitele mutatja be. Világszemlélete logikus, hozzáállása átvehető, a cselekvési formái megtanulhatók, mert ránk szabottak. Jézus élete bizonyítja, hogy emberileg megvalósítható az isteni, az átmenetiben megélhető az örökkévaló. A pusztító, lélektelen hatalmaskodás isteni hatékonysággá alakulhat át! A valódi hatalom ugyanis nem uralkodás, hanem hatékonyság! Hasznos tettek sorozata a világ, s benne az ember jobbá tételére. Az isteni hatékonyság mindenki javát, boldogulását és boldogságát keresi, mindenkit egyformán fontosnak és értékesnek tekint, és szeretettel mindent le tud győzni! Használjuk ezt a képességünket?

Jézus földre jövetelével megszentelte az anyagot. Élete azonban nyíltan szemlélteti az Isten-emberség földi sorsát – a maga kegyetlen valóságában. Az Isten-embert sokan visszautasítják, megvetik, sátánt látnak benne, még le is mészárolják… Jézus kimondhatatlanul szerette őket, de ők nem tudtak mit kezdeni egy ekkora kinccsel. Kísértőnek tartották, pedig csak az igazság kísértette őket általa. Azt gondolták: halálra való, pedig életre valóbb ember nem született nála a földön. Nem megölni kellett volna, hanem megélni a példáját, élni a benne kapott kivételes lehetőséggel… Mindez azért van, mert ő különb az anyag-embernél, mert fel meri vállalni az istenségét; életre kelti azt, amit az anyag-ember csak sejt magában, de felszínre hozni képtelen. A boldogtalanság és a gonoszság pedig gyűlöl minden tükröt, amiben látja a saját eltékozolt lehetőségeit. Jézus úgy győzi le ezeket, hogy megszünteti az ember pusztító hajlamát: megvált minden – hatalommal felruházott – földi rosszból. A történelem lélektelen anyag-embere azt hiszi, hogy kiirthatja az Isten-emberséget; de az minden felnőtt megtérésével, és minden gyermek születésével újra teremtődik, örökkévaló és legyőzhetetlen!

A kétezer éves betlehemi történet nem olyan távoli érzésvilág, mint gondoljuk. Jézus minden gyermekben újra születik. Minden kismama átéli a szülni készülő Mária földöntúli élményét, megmagyarázhatatlan érzéseit: „Bennem csoda fejlődik: egy tiszta élet! Bennem mozdul, repes a mindent megmozgató és átrendező Isten-ember!” Igen, minden anya a világ kezdetétől fogva egy Isten-embernek ad életet, egy Isten-embert ölel magához. Ezért tudja oly lelkesen, imádattal várni, s a testét megszaggató gyötrelmeket vállalni. Az új teremtés, a megváltást hozó új világ kézzel fogható reménye tartja benne a végsőkig a lelket. Így válik mindent vállaló, féltőn szerető teremtőtársává Istennek. Minden szülő alkotó, szerető és gondviselő Isten-társ, és minden gyermek Isten-ember palánta. Bármilyen törékeny, tehetetlen csöppségnek látszik is; az időtlen Isten szemével nézve: számtalan képességgel és lehetőséggel, komoly küldetéssel megajándékozott Isten-ember ő! Csupán a múló idő pillanatnyi metszetében láthat belőle kevesebbet a kicsinyhitű. Aki Jézus-hitben él, az a családalapítás által kiteljesíti isteni lényét és tovább örökíti az Isten-emberségét.

A gyermek szemében a szülő: Isten-anya és Isten-atya, akik ketten együtt a Mindenható teljességét testesítik meg számára. Mivel tehát szülő és gyerek egymásban egyaránt Istent tapasztalják, közöttük teljes egyenrangúság és egymásrautaltság van – egymásnak „isteni” ember-társai. Így állít minket egymás mellé Jézus. A legnagyobb boldogság megadni a gyermekednek mindazt, amire igazán szüksége van, hogy boldogan indíthasd a saját útjára. A gyermek is gazdagít, és igen sok mindenre megtanít minket, szülőket. Rengeteg szunnyadó képességet fejleszt ki bennünk, s eddig ismeretlen értékeket hoz elő belőlünk. És élményeket ad – felejthetetleneket, földöntúliakat. Emellett átsegít az elviselhetetlenen; életértelmet ad a kibírhatatlan bajok között, erőt a felvállalhatatlan konfliktusok vállalására és megoldására. A gyermek éppúgy építi és boldoggá teszi a szülőt, mint a szülei őt. Mivel ösztönösen másolja a szülői példát, éppen annyi örömöt, jóságot és testi-lelki közelséget nyújt nekik, mint amennyit ő kapott tőlük!

Az ember fejlődése azonban eleve elrendelt dolog, ezért elkerülhetetlenek a feszültségek a generációk között! A szülő nem ismételheti meg magát gyermekében. Az örökérvényű értékeket, amiket az elődök megéltek, tovább viszi a következő generáció; de a beteljesületlen álmaikat nem fogja tovább álmodni, hanem a saját, új álmait igyekszik majd megvalósítani. A fejlődés megállíthatatlan, emiatt a felnőtt gyermeknek már egy új világban kell megtalálnia a saját útját az Isten-embersége megélésére. Sok mindent másképp lát és tesz, másképp él át, mint az elődei; neki már másképp kell mindent jól csinálni, mint szüleinek egykor. Az alkotókedvünknek viszont akkor sem kell lankadnia, ha már kiröpítettük a gyermekeinket. Akkor is folytathatjuk az Isten-ember formálást: magunkban! Tovább formálhatjuk a saját Krisztus-arcunkat, dolgozhatunk a boldogságunkon, és a világ megjobbításán.

Most, amikor a világ és az ember harmóniájának a helyreállítását ünnepeljük, vizsgáljuk meg a mi harmóniánkat Isten szemének tükrében. A körülöttünk lévő harmóniáért – nem csak most, hanem folyamatosan – bizonyára minden tőlünk telhetőt megteszünk. És sikerül-e belső harmóniára jutni? Mennyire találjuk meg az egyensúlyt az emberi kapcsolatainkban, különösen a hozzánk legközelebb állókkal? Egészen biztosan harmóniába kerülünk, ha magunkkal és a ránk bízottakkal egyformán törődünk. Ha nem érzed magadat harmóniában, kutasd fel, mi okozza! Gondold végig, hogy kire, vagy mire vigyázol a legjobban. Nem rövidítesz meg ezzel valakit – akár magadat, vagy más, fontos személyeket? A fontossági sorrended helytálló? Az van az első helyen, aminek lennie kell? Nem tolódnak el esetleg a hangsúlyok rossz irányba? Ha észreveszed, hogy a körülötted lévők szenvednek a boldogtalanságtól; mit teszel, hogy felszámold azt? Hogyan viseled, ha feszültség van a környezetedben? Igyekszel tüzet oltani, mindenki javát keresve; vagy kétségbeesésed olaj a tűzre, s végül mindenkinek veled kell foglalkoznia, rád kell tekintettel lennie? A harmóniában lévő Isten-ember sosem akar a szerettei fölé kerekedni, hanem melléjük tud állni. Nem menekül el, amikor valamiben kudarcot vall, hanem elszántan újra próbálkozik. Jóért cserébe jót ad… Te nem felejted el viszonozni a jót, amit kaptál? És képes vagy megbocsátani a rosszat, amit tettek veled? Esetleg még új esélyt is kaphat tőled az illető? Ha valakitől valamit megvontál, kárpótoltad érte? Tudod-e azt adni a szeretteidnek, amire igazán szükségük van? A szeretet törékeny csere-kapcsolatokban áramlik közöttünk, finom egyensúlya hamar megbomlik. Szentelj hát egyforma figyelmet magadnak és azoknak, akiket lelkedből szeretsz, és a szentséges éj harmóniája testet fog ölteni a közös boldogságban, és növekszik majd az életedben – az ünnepen túl is! Ámen.

Imádkozzunk! Atyánk, eget és földet betöltő, Végtelen Szeretet! Magasztaljuk nevedet minden ajándékodért! Mindazért, amik vagyunk, s amivé lehetünk. Mindazokért, akik nekünk valaha is örömöt jelentettek, akik szeretetében átélhettük a megajándékozott, csodált és védett Isten-ember létet. S hálát adunk, hogy bőkezű ajándékozók lehetünk, maradandó kincseket továbbadók. Köszönjük Jézus Krisztust, akiben megismerhetünk téged, s azt is, hogy mi mindenre vagyunk képesek; s mennyi mindent kell másképp látnunk, gondolnunk és tennünk, hogy az Isten-emberségünket jobban megélhessük! Dicsérünk, hogy egymás felé fordítasz minket; hogy sokkal mélyebb és tartósabb összetartozást élhetünk át, mint amit valaha reméltünk. Teremtő és újjáteremtő Isten! Csodás Társunk e földön! Bátoríts, hogy hozzád méltó, fejlődő és tevékeny társaid legyünk; egymás számára pedig őszinte örömtől sugárzó, boldogító ajándékok! Ámen

Áldás: „Akié a Fiú, azé az élet. Akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban!” (1János 5,12)