„Csapdába esik az, aki könnyelműen tesz fogadalmat, mert azután már hiába bánkódik.” (Példabeszédek 20,25)

Lekció: Lukács 19, 1-9: „Ezután Jézus Jerikóba ért, és áthaladt rajta. Élt ott egy Zákeus nevű gazdag ember, aki fővámszedő volt. Szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de kis termetű lévén, nem láthatta a sokaságtól. Ezért előrefutott, és felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie. Amikor Jézus odaért, felnézett, és így szólt hozzá: Zákeus, jöjj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom. Ekkor sietve lejött, és örömmel befogadta. Akik ezt látták, mindnyájan zúgolódtak, és így szóltak: Bűnös embernél szállt meg. Zákeus pedig odaállt az Úr elé, és ezt mondta: Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit törvénytelenül vettem el, a négyszeresét adom vissza annak. Jézus így felelt neki: Ma lett üdvössége ennek a háznak.”

Imádkozzunk Csákváry Zoltán költővel!

„Ki jelen vagy a tűzben és a jégben,
Csillagok közt és bányák mély ölén,
Sötét árnyékban, fénylő napsütésben,
Madárdalban és kisgyermek szemén.
Ki igazgatod sorsok fordulását,
Romokból építesz boldog holnapot,
Hozzád küldjük ma szívünk imádságát:
Uram, ne hagyd el árva magyarod!

Ne hagyd el őket, akik téged hívnak,
A mélységből kiáltva szent neved,
Megváltást váró rongyos rabjaidnak
Add meg, Uram, a napi kenyeret.
Segítsd őket, kik mindig másnak vetnek,
Kiknél az éhség elsőnek kopog,
Mert áldásodból csak akkor ehetnek,
Ha a zsarnok vérebje jóllakott.

Takard be őket tél hidege ellen!
Hozz sebeikre enyhe gyógyulást!
Adj, Uram, nekik áldó két kezeddel
Bő szüretet és gazdag aratást!
Légy velük, akik verejtékben ázva
Az új Bábelhez hordják a követ,
S mentse meg őket irgalmad csodája,
Amikor a torony mindent eltemet.

Minden áldásod, amit nékünk szántál,
Oszd ki közöttünk az újév során,
Hogy túl a tél lidércnyomásos álmán,
Élőket köszöntsön a napsugár.
Add, hogy túléljék, amit rájuk mértek –
Keresztre verték, adj hozzá erőt.
Adj nekik, Uram, száz kísértő fénynél
Fénylőbb csillagot, égi vezetőt.

Vezesd őket, hogy soha, soha többé
El ne tévelyedjen a mi nemzetünk.
Légy velük, Uram, most és mindörökké,
Akkor is, mikor mi már nem leszünk.
Akkor is, mikor jő a boldog holnap,
S parányi sorsunk emléke sem él,
Sárga csontvázunk felett zöld fű sarjad,
Szívünk porával messze szállt a szél.

Ki jelen vagy a tűzben és a jégben,
Csillagok közt és bányák mély ölén,
Sötét árnyékban, fénylő napsütésben,
Madárdalban és kis gyermek szemén,
Ki igazgatod sorsok fordulását,
Uram, ne hagyd el árva magyarod,
Hallgasd meg szívünk újévi imáját,
És legyen minden úgy, mint akarod.”

Alapige: Prédikátor 5,3-4: „Ha fogadalmat teszel Istennek, ne halogasd a teljesítését, mert nem telik neki kedve az ostobákban. Teljesítsd, amit megfogadtál! Jobb, ha nem teszel fogadalmat, mint ha fogadalmat teszel, és nem teljesíted.”

Kedves Testvéreim! Miért teszünk fogadalmakat, s miért olyan nehéz megvalósítanunk azokat? Erre keressük ma a választ. Ehhez először nézzük meg, hogy milyen szerepet tölt be a fogadalomtétel az emberek életében a Szentírásban megörökített történelmi időkben.

A fogadalom a Biblia szerint hálából fakadó, önként vállalt elköteleződés. Az Ószövetségben gyakran előfordul, a prófétai és a bölcsesség-irodalom viszont kritikusan említi. Akkoriban legtöbbször hálából tettek fogadalmat, mivel megtapasztalták Isten jótéteményét (pl.: Jónás 1,16). Az istenfélő emberek és családok vallásosságának a része volt, hogy rendszeresen teljesítették fogadalmukat – hálaáldozatot mutatva be az Úrnak. Ez történhetett naponként (Zsoltárok 61,9) vagy évenként (1Sámuel 1,21). A zsoltárok felhívnak a fogadalomtételre, hogy ez is buzdítsa a híveket az Isten szerinti életre (Zsoltárok 50,14; 76,12). Szükségállapotban feltételes fogadalmakat tettek. Azt mondták, hogy ha könyörgésük meghallgatásra talál – ha megmenekülnek, vagy sikerrel járnak – akkor hálaáldozatot mutatnak majd be az Úrnak, aki megsegítette őket (pl.: 1Mózes 28,20; Bírák 11,30; 1Sámuel 1,11). A fogadalomtételt tehát általában áldozat kíséri (3Mózes 7,16; Példabeszédek 7,14; Ézsaiás 19,21). Fogadalmi áldozatként az Úrnak szentelhettek embert, állatot vagy tárgyat is. A názír-fogadalomban valaki saját magát szentelte az Úrnak bizonyos időre; ez meglehetősen önmegtartóztató életvitelt jelentett (4Mózes 6). Szokás volt az elsőszülöttet az Úrnak szentelni (1Sámuel 1,11). A fogadalmi áldozat, amelyet az Úr elé vittek, csak hibátlan és tiszta ajándék lehetett (5Mózes 23,19). Óvtak a meggondolatlan fogadalmaktól; azok teljesítésére folyamatosan felhívták a figyelmet – az istenfélők számára ez szent kötelezettség volt (Zsoltárok 22,26; Jeremiás 44,25).

Jézus tökéletes áldozata véget vetett az ószövetségi értelemben vett áldozatbemutatásnak. A fogadalom azonban mind a mai napig együtt jár valamiféle áldozat-vállalással. Olyat fogadunk meg, aminek a teljesítése számunkra rövid távon nehézségek vállalását jelenti. Viszont a jóval nagyobb előnyökkel kecsegtető, hosszútávú eredmények mellett eltörpülnek az áldozathozatallal járó szenvedések. A lekcióban Zákeus fővámszedőnek a fogadalomtételét hallhattuk, aki a Jézus vendéglátásakor megvilágosodott. Az, hogy Jézus elment hozzá vacsorázni és megszállni, azt jelentette számára, hogy közismert bűnei ellenére nem utasítja el és nem veti meg őt, mint a kortársai. Képes elfogadni őt ebben az állapotában is, és jót feltételez róla. Jézus ezzel a szokatlan bizalommal – mindenféle megszégyenítés és győzködés nélkül – kihozza belőle a legjobbat. A rettenetes bűnöket elkövető Zákeus megérzi a hatalmas szeretetet, amely nem ítélkezik felette, nem közösíti ki, hanem egy asztalhoz ül vele – közösséget vállalva. E tiszta jóság tükrében meglátja magát Isten szemével, s ennek hatására óriási bűntudat önti el. Ugyanakkor kimondhatatlan hála ébred benne a rég elvesztett, de most újra átélt emberi méltóságáért, és a megváltozás megcsillanó esélyéért. Ekkor azonnal fogadalmat tesz: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit törvénytelenül vettem el, a négyszeresét adom vissza annak.” Ez jóvátételi áldozat és egyben ígéret arra, hogy a jövőben a helyes úton fog járni.

A későbbi századokban a fogadalomtétel leginkább az élet komoly fordulópontjaihoz kötődik, társadalmi és vallási vonatkozásban egyaránt. A felnőttkorúvá avatás szertartásai (mint amilyen nálunk eredetileg a konfirmáció), a házasságkötési ceremóniák, vagy egy-egy hivatás megkezdésére való felhatalmazás mind-mind ünnepélyes fogadalomtétellel segítik az átlépést a korszakhatárok küszöbén; jelezve az egész életet átrendező változások komolyan vételét, az elköteleződés szentségét. A fogadalom megerősíti, biztosítja a fogadalomtévőt és a környezetét arról, hogy valami végleg lezárult, s egy egészen új szakasz van kibontakozóban. A fogadalomtétel rituáléja minden helyzetben tudatosítja a felelősen eldöntött irányváltást, lelkileg és érzelmileg is elmélyíti a kimozdulás, az előrelépés tényét.

A fogadalmak, „esküvések” teljesítése vagy megszegése mindig a „gazdáját” minősíti. Azonnal levonjuk a következtetéseket arról az emberről, aki képtelen megtartani a saját fogadalmait – hűtlennek, megbízhatatlannak, gerinctelennek tartjuk őt. Aki viszont tartja magát a fogadalmaihoz tűzön-vízen át, az számunkra biztonságot, erőt, tartást sugároz, az bizalmunkat és mélységes tiszteletünket élvezi.

Az életutunk korszakhatárain tett, mindenre hatással lévő, egzisztenciális jelentőségű fogadalmaink mellett előfordul, hogy teszünk apróbb fogadalmakat, amelyek csupán az életünk egy-egy részletét érintik (legalábbis azt gondoljuk). Ilyenek a híres újévi fogadalmak is, amelyeknek legnagyobb része meghiúsul. Vajon miért? Egyáltalán miért kell egy új esztendő kezdetén fogadalmakkal ösztönözni magunkat? Az ilyenkorra időzített fogadkozásokkal szinte minden esetben olyan változásra próbálnánk rábírni magunkat – kihasználva a természet körforgását – amelyet már régen meg kellett volna tennünk, csak nem sikerült. Mindig akadt valami fontosabb dolog, amivel foglalkoznunk kellett, s nem is tűnt olyan borzasztónak a helyzet; így hát félresöpörtük a megújulni-vágyást – energiatakarékosságból, és a félelmeink, no meg a kényelmünk miatt.

A háttérben ott van az is, hogy egyfajta kettősség szövi át a földi életünket. Nem tagadhatjuk le sem az isteni lényegünket, sem az emberi lényünket. Ember-voltunk folytonos változásra teremtetett, isteni lényegünk pedig szüntelenül örökkévalóságra, állandóságra áhítozik. E kettő gyakran ellentmondásba kerül egymással bennünk. Ennek a belső konfliktusnak esztelen megoldásai születhetnek, ha az eredendően változásra ítélt dolgokat akarjuk konzerválni, míg az örökérvényű értékeinket leselejtezzük és kidobjuk az ablakon. Ez korunk világméretű betegsége: összetévesztjük múlandót és az időtlent. Mintha a testi dolgok ellenállhatnának az időnek, a lelki kincsek pedig mellőzhetők volnának…

A fogadalmak gyakran hiúsulnak meg azért, mert érzékeljük a változásra sarkalló kényszert, amelyet az emberlétünkkel járó feltartóztathatatlan fejlődés terhel ránk, de mi ragaszkodunk a megszokotthoz, ha rossz megoldásokról, ártalmas szokásokról van is szó. Elegünk van abból, hogy csecsemőkorunktól fogva mindig változások kínoznak. Alig szokunk hozzá egy új helyzethez – éppen csak sikerül megtalálni egy új egyensúlyt – máris új kihívással kell megküzdeni, amely mindent újra felforgat. Amint beállt valamiféle rend, máris újra van szükség. Így mire felnövünk, komoly rendezői képességekkel bírunk. Felnőttként azonban jobban szeretjük a mások életét rendezni és átrendezni. A saját lényünket, meggyőződéseinket és cselekvési módunkat rendezzük át a legnehezebben. Talán az előző generációk hatása az a vélekedés, hogy a felnőtt ember személyisége már „megállapodott”, kifejlett, érett; ő mindent jobban tud másoknál, mert bölcs és tapasztalt – és ez feljogosítja arra, hogy másokat „faragjon”. Aki ezt vallja, az jellemzően mindent és mindenkit meg akar változtatni a környezetében a saját elképzelése szerint. Csak éppen magán nem akar változtatni. Annak ellenére, hogy a körülötte élők egyértelműen, gyakran jelzik, hogy azzal, ahogyan él, másoknak szenvedést okoz. Kisebb fogadalmaink ellehetetlenítésében ennek a túlzott „tökéletesség-tudatnak” is része lehet. Hiszen aki azt hiszi, hogy ő már „készen” van: az látja be a hibáit és az változtat magán a legnehezebben. Ugyanez a helyzet az olyan emberrel, aki valamiért túlélésre rendezkedett be. Ő azért nem kezd új dologba – hiába százszor megfogadta – mert azt mondja: „Jól vagyok én így. Erre a kis időre már minek törjem magam?” S teszi ezt akár hosszú évtizedeken át…

Azt fogadjuk meg újévkor, ami addig nem sikerült. Mintha az új évben több időnk, több erőnk volna mindenre, hiszen az óév szörnyen be volt táblázva… Aztán tudattalanul elkezdjük gyorsan betáblázni az új évet, bizonyítva magunknak, hogy úgysem lesz majd lehetőség beteljesíteni azt a fogadalmat. Elhisszük, hogy sokkal egyszerűbb mindent a régi kerékvágásban folytatni, mert azt energiatakarékosabbnak, gyorsabbnak véljük. Meggyőzzük erről magunkat akkor is, ha valójában ez hosszú távon felemészti az életenergiáinkat – és a szeretteinkét is.

A fogadalmak kútba eshetnek továbbá azért, mert a magát fogadalommal változásra bíró ember azt hiszi, hogy a környezete úgysem segíti majd őt az elszánt igyekezetben; nem fogja támogatni az új viselkedések kikísérletezését, s az azzal járó kezdeti kudarcokat. Felnőttként gyakran korlátozzuk magunkat az új utak kipróbálásában azt gondolva, hogy azok, akik körülöttünk vannak, nem tűrnék a kezdeti ügyetlenségünket. Tisztában vagyunk ugyanis azzal, hogy minden újba bele kell jönni, semmi sem megy elsőre tökéletesen. S nem bízunk a környezetünkben eléggé; nem feltételezzük róluk, hogy elfogadnának és ugyanúgy szeretnének minket esetleges esetlenségünkben is. Ezért feladjuk a próbálkozást úgy, hogy bele sem kezdtünk. A valóság viszont legtöbbször az, hogy csak szeretnénk a környezetünkre hárítani a felelősséget, akik mellesleg kifejezetten örülnének a pozitív változtatásainknak. Valójában mi nem tudjuk elfogadni magunkat gyenge és kudarcos állapotban, támaszra szoruló, gyermeki kísérletezgetőként. Nem a szeretteinkben nem bízunk, hanem magunkban nem bízunk. Szívesen átugranánk az új dolog bevezetésével járó küzdelmes „hegymászást”, szeretnénk rögtön a hegy tetején élvezni a győzelmet. Komoly nehézséget okoz belátnunk, hogy téves elvárás az, miszerint az érett felnőttnek mindig a csúcson kell lennie. „Legyetek olyanok, mint a kisgyermekek!” – tanácsolja Jézus. S ezzel éppen a bizalommal teli kezdeményező készségre utal. Arra, hogy a gyermek önbizalomtól duzzadva próbálkozik egészen új, eddig ismeretlen, soha ki nem próbált dolgokat megtenni; maximálisan bízva a környezete elfogadásában és támogatásában. És nem megy el a kedve az első, de még a tizedik kudarctól sem, mert tudja, hogy „egyszer biztosan menni fog”. Jobb, ügyesebb és boldogabb akar lenni és vágyik mindezzel örömöt okozni másoknak; ellenállhatatlan erővel küzd a fejlődéséért. A tudománynak majdnem kétezer év kellett, hogy felfedezze a mindhalálig fejlődés tényét, amely Jézusnak ebben a tanácsában kezdettől fogva ott rejtőzött… Merjünk hát gyermeki bátorsággal belevágni a fogadalomként kitűzött új célunk megvalósításába!

Általában régi vágyunkat szeretnénk elkezdeni megvalósítani az év fordulópontján, amelyet talán több éve hurcoljuk már. Segíthet szabaddá tenni az utat a valóra váltása előtt, ha alaposan szemügyre vesszük, hogy az előbbieken kívül mi akadályozhatott még minket abban, hogy magunkért és egymásért megtegyük végre, amit olyan régen elhatároztunk. Talán tartunk mások véleményétől? Attól, hogy mit fognak gondolni rólunk, ha hirtelen elindulunk egy eddig járatlan úton? Valóban rosszat feltételeznének, ha ezt-azt másképp tennénk, ebben-abban másmilyenek lennénk, mint ahogyan azt megszokták? Nagy csapda azért nem tenni meg a régóta szükséges lépéseket, mert azt feltételezzük, hogy akkor a külvilág rosszindulatú fantáziája meglódulna. Tényleg többet nyom a latban a mások feltételezett reakciója, mint a saját javunk, boldogságunk és a közvetlen környezetünk hosszútávú jövője? Van olyan csoda, amely három napnál tovább tart? Szörnyű dolog azért megnyomorítani magunkat, hogy egy képet fenntartsunk az emberek szemében. Képet akarunk megőrizni magunkról, vagy az életünket akarjuk megőrizni? Akik igazán szeretnek minket, azok biztosan az életünket választanák, minket, mindenestől – s nem a mások véleményét helyeznék előtérbe.

Ha megígértél, megfogadtál valamit, s az nem jött össze, lehet, hogy az akaraterőd volt kevés. „A lélek kész, de a test erőtlen” – idézik sokan Pál apostolt, belenyugodva a földi test gyarlóságába és elfelejtve, hogy a test csak eszköz, csak matéria, amelyet a lélek irányít. Vagyis amit a test nem tud megtenni, azt valójában a lélek, a szellem képtelen megtenni – a lelki erő kevés! Mitől is függ a lelki erő? Leginkább attól, hogy találtunk-e olyan célt, amely elég nagy ahhoz, hogy az elérése érdekében rábírjuk magunkat a sokszor kellemetlen, fájdalmas, akár nagy áldozatokat kívánó változtatásra. Egy magasabb rendű cél meg tudja mozdítani a vélt tehetetlenséget, tud elég lelki erőt adni a kitartó küzdelemhez, hogy ne azt tegyem, ami könnyű, és pillanatnyi örömöt okoz, hanem egy sokkal nagyobb öröm érdekében bírjak ki valamennyi szenvedést, és tegyem meg akár a legnehezebbet. Akinek valódi, értelmes, számára „szent” célja van, annak lelki ereje is lesz végigjárni a hozzávezető utat.

Ha kezdetben kudarcok övezik is a fogadalomban kijelölt, s elkezdett új utat, előbb-utóbb jelentkezik egy-egy apró siker, amely hatalmas lökést ad a változásnak. Néhány apró siker után megbátorodva, nagyobb erővel, nagyobb léptekkel haladunk előre; a növekvő sikerélmények újra töltenek energiákkal és hatalmas örömmel. Aztán egyre többször sikerül jól tenni a dolgunkat, végül olyannyira begyakoroljuk az új viselkedést, hogy a régi már eszünkbe sem jut. Így válik életgyakorlattá, rögzül megszokott életmóddá az új; s végleg felváltja az azelőtti, megváltoztathatatlannak hitt, szokássá merevedett rossz megoldásokat. Akinek ilyen valódi sikerei vannak, annak lelki ereje is van; azt nem fenyegeti sem kiégés, sem önpusztító hajlam.

Újévi fogadalmadat akkor tudod beteljesíteni, ha reálisan látod magadat. Tisztában vagy a mérhetetlen értékeiddel, s azt a bizonyos változtatni valót nem nagyítod fel olyan gigantikus méretűre, amely már legyőzhetetlennek látszik – nem ruházod fel olyan hatalommal, ami föléd kerekedhet, rajtad uralkodhat (ez bálványimádás volna). Ha bölcs, erős, sokat tapasztalt, de fejlődésre nyitott emberként tekintesz magadra, akkor bízol magadban, hogy képes leszel a változtatásra – hiszen már annyi mindent letettél az asztalra. Ám elbagatellizálni sem helyes azt a „kis” hibát, elbízva magadat, hogy „annyi belefér”, vagy mindenféle igazolást keresni rá. A folyton visszatérő késztetés egy dolog megváltoztatására: a lelked jogos figyelmeztetése, hogy itt az idő, meg kell tenned, amit oly régóta halogatsz! Akkor is, ha mások már nem figyelmeztetnek folyton, hanem látszólag beletörődtek, és eltűrik neked a dolgot. De a belső sugallatod nem hazudik! A lelked isteni indítást érez az égetően fontos kimozdulásra, s ezt a hangot úgysem hallgattathatod el. Ha hallgatsz rá és lépsz, akkor azok, akik téged mérhetetlenül szeretnek és nagyra tartanak, sohasem képzelt boldogsággal és hálával halmoznak majd el azért, hogy hatalmas dolgot tettél magadért, s értük. Utólag pedig már úgy érzed majd: megérte, s nem is volt olyan borzasztó véghezvinni! Kiderül, hogy az, amiről sokáig azt gondoltad: túl jelentéktelen ahhoz, és túl nagy erőbefektetéssel járna, hogy megváltoztasd; valójában óriási megújulást hozott, az életed egészére hihetetlenül jótékony hatással van – áldás neked, s mindenkinek! Vedd hát komolyan a fogadalmaid teljesítését! Ámen

Imádkozzunk! Örökké változatlan, mindenható Istenem! Ragaszkodom hozzád, mint csillag az égbolthoz, madár a fészkéhez, folyó a medréhez. Ma ismét egészen neked szentelem magamat. Akarom, hogy ebben az évben is a te kezedben legyen az életem. Hadd adjam neked mindenem! Kérlek, óvj meg a bűntől, és mindattól, ami szégyent hoz nevedre. Add, hogy megismerhesselek még jobban, és egyre inkább hozzád hasonlítsak. Növekedj bennem, és használj engem dicsőségedre. Segíts, hogy semmit se felejtsek el veled megbeszélni, fényedben megnézni, erőddel megtenni. Ne nyomjam el a lelkemben a te halk és szelíd hangodat, amellyel a hibáimra, tévedéseimre finoman rámutatsz. A régóta esedékes változtatásokat végre tegyem meg, a fogadalmaimat teljesítsem maradéktalanul. Vágyom úgy élni, ahogyan te tanácsolod; az emberek ítéletétől függetlenül. Szeretném, hogy a szavaim és a tetteim hozzanak boldogságot, s épülést a társaimnak. Vezess, hogy hűséges sáfár legyek mindenben, amit rám bíztál! Oldozz el mindentől, ami megkötöz, és tarts éberen szüntelenül; a boldog reménységet őrizd meg szívemben! Fiad nevében. Ámen.

Áldás: Ezt mondja az Úr: „Ne a régi dolgokat emlegessétek! Már készítem az utat a pusztában, a sivatagban folyókat fakasztok.” (Ézsaiás 43,18-19) Ámen