„A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el, igazán hirdeti a törvényt.” (Ézsaiás 42,3)

Lekció: Máté 18, 11-13: „Az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett. Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és eltéved közülük egy, vajon nem hagyja ott a kilencvenkilencet a hegyekben, és nem megy el megkeresni az eltévedtet? És ha megtalálja, bizony mondom nektek, jobban örül neki, mint annak a kilencvenkilencnek, amelyik nem tévedt el.”

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk, Mindenek Ura! Hálát adunk neked az élet rendjéért, a megújulásért és gondoskodásodért. Áldunk a hótakaróért, a felhők közül ránk mosolygó napsugárért; az örök fejlődés és növekedés titokzatos ajándékáért, amelyet belerejtettél gyönyörű teremtett világunkba és a lelkünkbe is. S dicsérünk, hogy ha mi, emberek a természeti kincseinkkel és saját értékeinkkel rosszul gazdálkodunk is, te akkor is elhalmozol bőséggel; testi-lelki teljességet, erőt, gyümölcsöző életet adsz. Sorsunk fonalát, amelyet kézbe vettünk, úgy szövöd össze társainkéval és áldásoddal, hogy a lehető legtöbbet és legjobbat hozhassuk ki belőle, s minden a hasznunkra legyen. Bocsátsd meg, ha jóságoddal, megbocsátásoddal visszaéltünk, ha ajándékaidat oly természetesnek vettük, hogy elfelejtettük megköszönni és megbecsülni! Belátjuk, hogy sokszor úgy száguldunk végig életünk napjain, hogy csak elmosódva látjuk mindazt, ami körülöttünk van, s ami velünk történik. Alig vesszük észre csodálatos teremtményeidet, a legszebb élményekben is csak ritkán merülünk el, pedig ezeket azért kaptuk tőled, hogy boldogok legyünk. Magasztalunk téged mindazokért, akikkel az utunk során találkozhatunk, egymásnak szépet és jót adhatunk, akikkel együtt szereteted áramlásába simulva előre haladhatunk. Taníts és bátoríts minket, hogy egyre tisztábbá, frissebbé, egész lényünkben egészségesebbé válhassunk; érettebbek és bölcsebbek legyünk! Jézus Krisztusért kérünk. Ámen.

Alapige: Máté 9, 9-13: „Amikor Jézus továbbment onnan, meglátott egy embert ülni a vámnál, akit Máténak hívtak, és így szólt hozzá: “Kövess engem!” Az felkelt, és követte őt. És történt amikor Jézus asztalhoz telepedett a házban, hogy sok vámszedő és bűnös jött oda, és letelepedtek Jézussal és az ő tanítványaival együtt. Meglátták ezt a farizeusok, és szóltak tanítványainak: “Miért eszik a ti mesteretek vámszedőkkel és bűnösökkel együtt?” Ő pedig, amikor ezt meghallotta, így szólt: “Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Menjetek és tanuljátok meg, mit jelent ez: Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot. Mert nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket.”

Kedves Testvéreim! Máté, a vámszedő: bűnös – hasonlóan Zákeushoz, akinek a történetével nem régen foglalkoztunk a fogadalmak kapcsán. Máté is egyértelműen a gonosz, rossz ember skatulyába van betéve kortársai, környezete szemében – mindenki gyűlölettel és megvetéssel tekint rá. Ő nem más, mint a saját megtestesült bűne. Senkit nem érdekel az akkoriak közül, hogy miért ilyen; mi tette azzá, amivé lett, milyen szörnyű korábbi traumák magyarázzák a rosszra való hajlamát, milyen viselkedésminták voltak példaként előtte. Nem akarnak semmit megmagyarázni, megérteni vele kapcsolatban, a helyzetét átérezni végképp nem kívánják. Nem mentik fel enyhítő körülmények miatt. Számukra egyszerűen bűnös, és azt adják neki, ami minden két lábon járó bűnnek jár: megvetést, undort, elutasítást és kiközösítést. Megvonják tőle a minimális emberi méltóságot is; és mivel irtóznak tőle, a lehető legnagyobb távolságot tartják vele. Senkit nem érdekel, hogy ettől ő hogyan érzi magát. Úgy gondolják, hogy maga a felelős azért, ami ide vezetett. Felnőtt ember, ő akarta a bűnt, ő követte el; vállalja hát a következményeket is! Történetünkből azonban kiderül, hogy ez a „sátánfajzatnak” titulált Máté – a többiek szilárd meggyőződését romba döntve – fellelkesül, átszellemül, kimozdul a Jézus hatására. Teljesen megváltozva követni kezdi őt, sőt, tudjuk: evangélium-író tanítvány lesz belőle!

Akkoriban igaznak lenni a legnagyobb presztízst jelentette; a bűnösök megbélyegzése pedig elképesztő méreteket öltött. Ezért sokan kényszert éreztek arra, hogy az igazak kategóriájába akár képmutatással is bekerüljenek. Egy ilyen vallási szemléletű társadalmi környezetbe érkezik Jézus. Ezt a szélsőséges, istentelen és embertelen hozzáállást igazítja helyre az „elveszett” példázatokkal: az elveszett bárányról, drahmáról és a tékozló fiúról szóló történettel (utóbbinak lenyűgöző feldolgozását láthattuk néhány hete a Talán Teátrum előadásában, Buzogány Béla rendezésében). A helyreigazítás azért szükséges, mert az ókori zsidó szemlélet az igaz embert felsőbbrendűnek tartja, a bűnöst pedig alacsonyabb rendűnek; egyiknek a jóságát hangsúlyozza túl, másiknak a gonoszságát, egymás ellen fordítva őket. Jézus azonban visszaállítja az egyensúlyt, leszállítja „a magas lóról” az igazakat és felemeli melléjük a bűnösöket, amikor kijelenti: „Egyetlen megtérő bűnös miatt nagyobb öröm lesz a mennyben, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akiknek nincs szüksége megtérésre” (Lukács 15,7).

A mai korszellemet az ókori zsidó szemlélettel ellentétben a másik véglet jellemzi: az igaz emberség leértékelődése és a bűnök „súlytalansága”. Az emberiség jó része óriásit fejlődött, a hitében is (akkor is, ha ezt sokan cáfolni próbálják)! Ám azt mindenki érzi, hogy kissé átestünk a ló túlsó oldalára… Mi modern keresztyének, hajlamosak vagyunk Jézus tanácsát követve – miszerint hetvenszer hétszer is meg kell bocsátani – a belepusztulásig szeretni a bűnöst, hátha megtörténik a csoda. Roppant energiákat belefektetve próbáljuk megérteni „szegény” bűnösnek a múltját, mindazokat a hatásokat, amik érték. Együtt érzünk vele, megismerjük a szenvedéseit, kutatjuk az élete összefüggéseit. S a bűnei előidézéséért újabb és újabb felelősöket találunk, így hamar megsajnáljuk és felmentjük őt a felelőssége alól; akár még a magunk hibáztatásáig is eljutunk. Aztán a tenyerünkön hordjuk őt, mint egy kiszolgáltatott, tehetetlen gyermeket; biztosítjuk neki a jó példát, amit majd másolhat. S várjuk az eredményt, a befektetett munka gyümölcsét. Bízunk, hogy az egykori bűnös majd egyszer végre megbecsüli a bocsánatunkat, egyben Isten bocsánatát; a jót viszonozza, és végül egészen jó emberré válik a segítségünkkel – az ő Krisztus-arca is kibontakozik, visszaragyog ránk és tündököl a nagyvilágban…

Míg az ókori kortárs a bűnössel szemben a kategorikus elutasítás és lelketlenség hibájába esett, addig mi – igazán széplelkű, hegyeket megmozgató hitű, művelt, modern keresztyének – abba a hibába esünk, hogy nem vesszük elég komolyan a bűnt és túlzott lelkesedéssel gondoskodunk a bűnösről a változás reményében. Olyannyira szenvedélyesen szeretjük őt,  hogy testünk-lelkünk megfeszített erejével küzdünk érte, akár helyette is! És itt vétünk hibát! Ha helyette kutatjuk az élete és a tettei összefüggéseit; ha helyette érzünk, bízunk, értelmezünk, és persze konfliktusokat rendezünk, számtalan problémát megoldunk – akkor ő ki van szolgálva. Pedig már régen nincs kiszolgáltatva! Ha túlgondoskodunk róla, akkor élvezni fogja majd ezt a helyzetet. Hiszen úgy körbe-rajongjuk, hogy neki alig kell valamit tennie, s mégis mindig ő van a középpontban! És kihasználja ezt a felelősségmentes, küzdelemmentes gyermeki állapotot; esze ágában sincs emberszámba venni minket, akik neki megbocsátunk, érte küzdelmet és szenvedést vállalunk, róla mindenben gondoskodunk. Azért, mert gyermekként tekintünk rá, bűnösre; elhalmozzuk minden jóval, túl sokat nem várva tőle. Mit tehet az ilyen bűnös, akinek így megbocsátunk? Ha csoda történik, egyszer észreveszi mindazt az értéket, ami körülveszi. Ha erre nem nyílik fel a szeme, akkor benne ragad a túlkényeztetett gyermek szerepében – hogy érte-helyette szinte mindent vállalnak, megtesznek – s még gátlástalanabb módon halmoz bűnt bűnre továbbra is…

Nevelőszülőket tanácsolva, gyakran találkozom a kérdéssel, hogy meddig kell a szülőcsaládból rossz hatások miatt kiemelt gyermeket áldozatnak, lelki sérülnek tekinteni. Meddig kell türelemmel fogadni, extra-szeretettel és megértéssel kezelni a sebekből fakadó, bűnös tombolásaikat? A nevelőszülők következetes, krisztusi szeretetet közvetítő hozzáállása a hiányaikat előbb-utóbb betölti, szenvedéseikért kárpótolja őket, s az új életvezetési példa a régi, rossz példát felülírja bennük. Ennek hatására – és a regenerációs képességnek köszönhetően – bekövetkezik a gyógyulás. Attól kezdve pedig teljes értékűnek lehet tekinteni az egykor traumáktól szenvedőt. Ha ezt a határkövet nem veszi észre a környezet, s még mindig sérültként, gyengeként kezeli az illetőt, akkor ő elkezd visszaélni a túlzott törődéssel és engedékenységgel… Bizonyított tehát, hogy még a gyermekek is képesek felülemelkedni az őket ért traumákon és kigyógyulva azokból, képesek a helyes úton menni tovább. Akkor miért is nem feltételezzük ezt a felnőttekről?

Hányszor és hogyan érdemes tehát megbocsátanunk, hogy az állapot ne legyen majd még rosszabb az előzőnél, ne visszaéléssel végződjön? A „hányszor” a megbocsátó keresztyén ember egyéni fejlettségén, képességein, főleg a türelmén múlik. Jézus azt mondja: „hetvenszer hétszer is” bocsátsunk meg (Máté 18,22), amely a teljes megszámlálhatatlanság szimbóluma. Lényegesebb a „hogyan”: a hozzáállás, ahogyan a bűnösre tekintünk. A bűnök hátterének alapos felderítésén túl úgy kell látnunk a bűnöst, mint aki fejlődőképes, de nem gyerek! Az ókoriak a fejlődőképességgel nem számoltak, így kategorikusan elutasították, végleg „leírták” a bűnöst. A mai naiv keresztyének pedig hajlamosak pórul járt, nehéz sorsú, és szeretet-szomjas, gondoskodásra szoruló gyermekként tekinteni a bűnösre – aki „szegény”, mivel maga is áldozatként kezdte, biztosan nem tudta, mit cselekszik, amikor bűnbe esett. Az ókori kortársak tehát a bűnös emberben csak a bűnt látták, a maiak pedig csak az embert hangsúlyozzák!

A jézusi középút a vámszedő Máté történetéből világos: „Kövess engem!” Jézus nem mossa össze az embert a bűnével, s így nem utasítja el a bűnöst kategorikusan. De nem is helyezi középpontba a bűnt elkövető embert, hogy aztán minden csak körülötte forogjon, túlgondoskodva róla, mint kedvenc gyermekről. Egyszerűen esélyt ad a kimozdulásra, lehetőséget biztosít a változásratárgyilagosan jelezve (akár szavak nélkül), hogy az, ahogyan él a bűnös, helytelen. Jézusnál nincs megvetés, indulatkitörés, távolságtartás. De nála nincs elkényeztetés sem, szó sincs a felelősség átvállalásáról vagy tettek átvállalásáról! Jézus szerint a bűnös: teljes értékű, szabad ember, aki tud önállóan dönteni és cselekedni; képes gondolkodni, felelősséget vállalni, s ami a legfontosabb: változni!  Vagyis Jézus a bűnöst felnőttnek tekinti, aki kimozdulásra és fejlődésre képes – ha akar. A szabad akaratot Jézus soha nem veszi el! „Akarsz meggyógyulni? Mit kívánsz, mit tegyek veled? Menj el, és többé ne vétkezzél!” – csengenek a fülünkbe a gyógyítási történetekben elhangzó szavai. Ő nem kényszeríti rá a változást senkire, csak lehetőséget ad rá, aztán továbbmegy. Nem mond el százszor semmit, nem vádol, s nem könyörög. Ha akarsz, kiléphetsz, új útra térhetsz a bűnödből! Szabad vagy rá, hogy többször ne kövesd el azt. Jézus nyomába szegődhetsz, de mehetsz másfelé is! Isten szava sehol sem parancsol vagy tilt. Az eredeti nyelvű szövegekből tudjuk, hogy maga a Tízparancsolat is tanács, lehetőség – a következmények felsorakoztatásával. Parancsolni és tiltani az ember szeret; hiszen ez kényelmes és egyszerű, ráadásul hatalmat is jelent… Isten szabadságot és lehetőségeket ad. Ő mindig irányokat mutat és következményeket ismertet meg. Mindezt tiszta szándékkal és végtelen szeretettel teszi – az önbecsülésünket erősítve: biztatva, bízva bennünk, a képességeinkben, az Isten-arcú emberségünkben! Máté tehát, mint fejlődőképes felnőtt, egyszerűen dönthet úgy, hogy kilép undorító bűneiből, és rálép a Jézus-járta szeretet-útra. Új életet kezdhet Isten bocsánatát elfogadva, és követheti a Jézus példáját, életvezetését – ha akarja. Rajta múlik, az övé a döntés felelőssége és a cselekvés. Isten megtette érte, amit neki kellett. Tárgyilagosan felnyitotta a szemét, lehetőséget adott a változtatásra, és példát nyújtott a helyes életvezetésre, mondva: „Kövess engem!” Ezt teszi Jézus mindenkivel. Ezt adhatjuk mi is a bűnösnek, akire Jézus nyomán fejlődőképes felnőttként tekintünk: új látásmódot, új esélyt, új példát – ez az igazi megbocsátás! És Isten megkoronázza az erőfeszítéseinket – áldásával!

A történet folytatódik: Máté új életre elhívása után Jézus asztalhoz ül, s engedi, hogy vámszedők és bűnösök sokasága telepedjen köré. Együtt eszik, közösséget vállal velük. Meglátják ezt a bűntelen, erős, egészséges farizeusok, s mivel magukat elhanyagolva érzik, féltékenyen kérdőre vonják, miért teszi ezt, miért nem velük törődik inkább. Jézus így válaszol: “Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.” S ezt hallva ők: a jók – akik elismerésre, talán némi jutalomra is vágynak – csalódottak.

Ha mi most éppen gyengének, elbukottnak érezzük magunkat; ha elviselhetetlen teherként nehezednek ránk a szenvedéseink, a vétkeink, vagy mindannak a hiánya, amire annyira vágyunk – akkor ennek az Igének örülünk. Ebből a történetből azt érezzük: értünk jött Jézus, hogy rajtunk segítsen, minket emeljen föl; hogy most nekünk adjon új látásmódot, új esélyt, új életvezetési példát – bocsánattal teljes irgalmat. S miközben ilyen állapotban simogatják a lelkünket Jézusnak e szavai, talán ellenséges érzéseink ébrednek a jelenleg erősekkel szemben. Fájó irigység vagy esetleg vád: ha ők ilyen szerencsések, akkor kötelességük volna segíteni rajtunk, úgy kellene viszonyulniuk hozzánk, ahogyan Jézus teszi!

Azonban, ha Jézus szavai úgy találnak meg most minket, hogy erősnek, egészségesnek, és igaznak érezzük magunkat – akkor első hallásra rosszul esik az Ige üzenete. Hiszen a mi utunk is nehéz és hosszú volt, amelyen folyton jónak, erősnek, kiegyensúlyozottnak kellett lennünk; sok-sok fájdalommal és lemondással járt hűnek maradni önmagunkhoz, elveinkhez és céljainkhoz. Ebben a helyzetben fáj, hogy Jézus a bizonytalankodókkal, kihívókkal és a kirekesztettekkel foglalkozik – ahelyett, hogy a nép egészséges részével törődne. A valóban tisztességes emberekkel, akiknek hirtelen az egész eddigi élete, küzdelme kérdésessé vált, hiszen ki lettek rekesztve a Jézus társaságából. Méltán ébred bennük szemrehányás és féltékenység: Jézus miért csak az elesettekkel foglalkozik? (Mi már tudjuk a választ: azért, mert az a kor őket hanyagolta el…) A mindig becsületes emberek ott érik el a jóságuk határát – kezdenek gyengülni és bűnbe esni – amikor féltékenység vagy bosszúvágy miatt megkeményednek, s a gyengéket, bűnösöket egyre inkább lenézik és kizárják maguk közül. Ez aztán szakításhoz vezet; s ahhoz a tévedéshez, hogy az irgalmasságnak csak az elesettek számára van jelentősége.

A bűnös és az igaz – a gyenge és az erős mennyire ellentétesen éli át ugyanazt az eseményt! Az viszont közös bennük, hogy ellenséges érzéseket, sokszor gyűlöletet táplálnak egymás iránt. Mint akik versengenek a Jézus figyelméért, szeretetéért. Mindenki fontosabb akar lenni a másiknál. Ideje lenne túllépni ezen az ellenséges érzületen! Miért akarjuk Jézust mindig választás elé állítani? S mi emberek, miért akarunk folyton harcolni, azt gondolva, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van? Olyan nehéz elképzelni, hogy valaki mindenkinek jót akar? Miért lenne lehetetlen, hogy valaki nem áll senki pártjára, hanem mindenki érdekét, vágyait egyszerre tartja szem előtt? Jézus válaszát megértve egyértelművé válik, hogy neki mindenki fontos. Ő nem szétválasztja és szembefordítja az erőset és a gyöngét, hanem kibékíti és egymáshoz rendeli, összekapcsolja őket, amikor azt mondja: „Irgalmasságot akarok.” Egyik fél sem létezik a másik nélkül. Az erős ereje csak akkor nyer értelmet, ha használja: fölsegíti vele a gyöngét. Jézus úgy állítja egymás mellé azokat, akik eddig egymás ellenségei voltak, hogy megszüntet köztük mindenféle rangsort. A kijelentéssel, hogy „a betegeknek van szükségük orvosra” – nem vádol és nem marasztal el senkit. Nem is kérdez vissza, hogy „ugyan, hol van itt egyáltalán erős, egészséges ember…” Együtt örül azokkal, akik rátaláltak a helyes útra. És rámutat, hogy az ő egészségükre, fölemelő karjukra, gyógyító erejükre is szüksége van a betegeknek.

Az igazi probléma nem az, hogy ki igaz és ki nem, hanem hogy mire használják az igazak, kiteljesedettek a tisztaságukat, az ügyességüket és erejüket? Egész-ség és erő nem öncél. Senki sem foroghat állandóan önmaga körül, elzárkózva és kínosan vigyázva, hogy meg ne fertőzzék. Az egészség, bölcsesség, tisztaság és erő csak eszközök a cél szolgálatában, hogy magunkon túllépve a másik emberért éljünk, és számára teremjünk gyümölcsöt. Jézus szemében nem a magát felsőbbrendűnek tartó erkölcsi tökéletesség a döntő, hanem a mások számára gyümölcsöző élet. Mert az irgalmasság nem megkegyelmezés, hanem hasznosság, amely által másokban a ránk szoruló, értékes embert látjuk, akinek egyszerűen adni akarunk. Azt, amire szüksége van – figyelmet, emberi méltóságot, tettekben testet öltő iránymutatást és szeretetet. Jézus azt nevezi irgalmasnak, aki így él. Ez az Ő életének az értelme, s ezt ajánlja fel nekünk is!

Jézus teljesen nyitott mindenki előtt, amilyen Isten maga. Nem hoz végérvényes ítéletet igazak és hamisak felett, bár világosan látja köztük a különbséget. A szemében mi mindannyian Istenre és egymásra szoruló emberek maradunk, akármelyik oldalon álljunk is – legyünk kikezdhetetlenek vagy kitaszítottak, elismertek vagy elutasítottak, erősek vagy gyöngék. Tudja, hogy így vagy úgy, mind szenvedjük a magunk és mások tökéletlenségének a következményeit. A legnagyobb mélységekből is maga mellé emeli azokat, akiket az élet már meggyötört, s emiatt magukat vagy társaikat nyomorba döntötték. Jézus túllát minden megbélyegző körülményen az ember igazi lényegéig. Ebben az előítéletmentes nyitottságban hív az irgalmasság szolgálatába. Milyen felemelő volna így nézni egymásra, és együtt felnézni Jézusra, aki nem akar többé embertelenséget – sem mások feláldozását, sem önpusztító mártírságot. Ő irgalmat akar: kölcsönösen megadott emberi méltóságot, viszonzott elfogadást és jóságot, hogy mindenki kegyelembe fogadott, áldott lehessen. Erős és gyenge egymás mellett álljon, egymás felé forduljon, közösen építse a földi világot átható égi országot, amelybe – egymásra utalva – mindannyian beletartozunk. Igaznak, egészségesnek lenni többé tehát nem presztízskérdés, hanem a betegek, elbukottak javát szolgáló, világot fölemelő küldetés! Ámen.

Imádkozzunk! Irgalmas Istenünk, Szerető Atyánk! Nehéz szívvel nézünk vissza életünknek azokra az eseményeire, amikor embertársaink személyválogatók voltak velünk: megkülönböztettek, kirekesztettek, elutasítottak minket. Megbocsátunk most mindenkinek, aki valaha bármivel is megbántott, vagy ártott nekünk. Fájdalmasan gondolunk arra is, amikor mi tartottuk különbnek magunkat másoknál, és erős, igaz voltunkra hivatkozva elzárkóztunk tőlük. Köszönjük, hogy megbocsátottad ezt nekünk! Dicsérünk, hogy követésedre hívsz, munkatársaiddá fogadsz és a gyógyítás, a felemelés, a szeretet szolgálatával bízol meg. Dicsőség legyen neked, hogy meg akarsz szüntetni minden ellenségeskedést, szakadást az emberek között. Hálát adunk, hogy rávilágítottál: mi mindannyian – akár erősek vagyunk, akár gyöngék – mindegyik állapotunkban egyformán fontosak vagyunk neked. S azt akarod, hogy lebontsuk a falakat magunk körül, egymás mellé álljunk, s kölcsönösen egymásért éljünk! Áldott légy, hogy nem áldozatot kérsz, hanem hogy megtanuljuk azt adni a másiknak, amire valóban szüksége van! Segíts ilyen irgalmassá válni, hogy földöntúli szerelmed itt e földön – bennünk és közöttünk – kiteljesedhessen! Ámen.

Áldás: „Isten nem azért küldte a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa!”(János 3,17.)