Köszöntés: Lukács 4,18-19: Jézus mondja: Az Atya „…azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak és a vakoknak a szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat és hirdessem az Úr kedves esztendejét.”

Lekció: Ézsaiás 58. rész (válogatott versek): „Úgy tesz ez a nép, mintha igaz módon élne, és nem hagyta volna el Istene törvényét. Hiszen pörölve és veszekedve böjtöltök, sőt bűnösen. Ilyen az a nap, melyen az ember a lelkét gyötri? Ha lehajtja fejét, mint a káka, zsákruhát ölt, és hamut szór maga alá, azt nevezed böjtnek és az Úr kedves napjának? Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a jogtalanul fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! Akkor eljön világosságod, mint a hajnalhasadás, és hamar beheged a sebed. Ha majd senkire sem raksz jármot, nem mutogatsz ujjal, és nem beszélsz álnokul; ha falatodat megosztod az éhezővel, és jól tartod a nincstelent, akkor homályod olyan lesz, mint a déli napfény. Fölépítik fiaid az ősi romokat, falat emelsz a régiek által lerakott alapokra; a rések befalazójának neveznek, aki romokat tesz újra lakhatóvá. Gyönyörködni fogsz az Úrban, én pedig a föld magaslatain foglak hordozni! – Az Úr maga mondja ezt.”

Imádkozzunk a Zsoltárossal! „Boldogok, akiknek az útja tökéletes, akik az Úr törvénye szerint élnek. Bárcsak állhatatosan járhatnék utadon, megtartva rendelkezéseidet, akkor nem vallanék szégyent. Teljes szívből kereslek téged, ne engedd, hogy eltérjek parancsolataidtól! Áldott vagy te, Uram! Minden gazdagságnál nagyobb öröm, ha intelmeid szerint élhetek. Életem a porhoz tapad: eleveníts meg igéddel! Fordítsd el tekintetemet, hogy ne nézzek hiábavalóságra, a te utadon éltess engem! Utaimat megfontolom, lépteimet intelmeidhez igazítom. Jó vagy te és jót teszel. Kezed alkotott és megerősített, vigasztaljon meg engem szereteted, szabadításod után sóvárog lelkem. Milyen édesek ínyemnek ígéreteid! Édesebbek, mint számnak a méz. Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága. Szilárdítsd meg lépteimet ígéreteddel, hogy ne uralkodjék rajtam semmiféle gazság! Nagy békességük van azoknak, akik szeretik törvényedet; nem botlanak meg azok. Tartsd meg életemet, hogy dicsérhesselek, és döntéseiddel segíts engem!” (Zsoltárok 119. r. válogatott versek)  Ámen

Alapige: János 14,1-11: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyám házában sok hajlék van. Ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is. Ahova pedig én megyek, oda tudjátok az utat.” Tamás erre így szólt hozzá: „Uram, nem tudjuk, hova mégy: honnan tudnánk akkor az utat?” Jézus így válaszolt: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam. Ha ismernétek engem, ismernétek az én Atyámat is: mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok őt.” Fülöp így szólt hozzá: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!” Jézus erre ezt mondta: „Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem lát, látja az Atyát. Azokat a beszédeket, amelyeket én mondok nektek, nem önmagamtól mondom; az Atya pedig bennem lakozva viszi végbe az ő cselekedeteit. Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van; ha pedig másért nem, magukért a cselekedetekért higgyetek.”

Kedves Testvéreim! „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek!” A mai napra kijelölt igei olvasmányban így csitítja, vigasztalja, biztatja Jézus a zaklatott tanítványokat, akikben nemrég tudatosult a tény, hogy Jézus hamarosan eltávozik tőlük, testi formában nem lesz velük többé. Minden családi köteléknél erősebb szálak fűzték őket hozzá, így nem csoda, hogy nyugtalanság és félelem borítja el őket, amikor Jézus megerősíti, hogy hamarosan el kell mennie. A legősibb és legnagyobb emberi fájdalom az, ha valakit elhagynak. A távozó akár testileg tűnik el mellőlünk, akár a lelkét vonja meg tőlünk, magányba taszít – s ez pokoli kínokat okoz. Rengeteg gyermek szenved ma is attól, hogy szülei a lelküket megvonják tőle; és számtalan párkapcsolat haldoklik amiatt, hogy az egyik fél csak testileg van jelen, vagy még úgy is ritkán… Ha a szeretett személy elhagy – még ha nem önszántából tette is, hanem megváltoztathatatlan körülmények összjátéka, vagy maga a lélekvilág szólította el mellőlünk – az mindig alapjaiban rengeti meg az életünket. Minden ésszerű magyarázat ellenére igazságtalannak és kibírhatatlannak tartjuk a helyzetünket, mélységesen csalódottak vagyunk, elönt a düh, a kétségbeesés, a bizonytalanság. Kifosztottnak és tehetetlennek érezzük magunkat akkor is, ha a hitünk Isten végtelen jóságában töretlen marad. Az eddig eltervezett, remélt jövőnk egyszerre kártyavárként omlik össze; ott a mélyponton szinte megsemmisülünk. Egyetlen kérdés zúg a fejünkben: „Mi lesz velem nélküled?” Idő és sokszor segítség kell, Isten „hús-vér” közbeavatkozása, hogy világosodni kezdjen lassacskán az elménk…

Ilyen állapotban vannak a tanítványok, amikor a számukra egyetlen biztos pont: Jézus az utolsó vacsorán bejelenti, hogy elhagyja őket. Magyarázatával a távoli helyről, ahová távozik, s ahová ők nem mehetnek vele, fel akarta készíteni szeretteit az elválásra; erősítette bennük a reményt, hogy mindez csupán változás, és nem végső elszakítottság – mert más formában ugyan, de folytatódik majd a kapcsolatuk.

Isten ígéretei végigvonulnak a Szentíráson. Szövetsége és kijelentései öröktől fogva mindörökké állnak. A választott népet ígérete szerint elsegítette Kánaán földjére Mózes, majd Józsué vezetésén keresztül. S miután a zsidó nép az áldást magának tartogatta, s nem közvetítette a föld minden nemzetségének, Isten Messiást ígért a megromlott világ megmentésére, mert az emberiségre kígyóként tekeredtek rá bűnei. Megváltót küldött, hogy általa az elbukott embert a bűnök fojtogató szorításából kiszabadítsa, talpra állítsa; új esélyt és méltó példát nyújtva helyreigazítsa. Ősi szövetségét ezzel az egész földre kiterjesztette, hogy végre felépülhessen, kibontakozhasson az ő Országa ezen a földön, s abban mindenki otthonra, és önmagára találjon.

A földi világba „lehozott” mennyországról sokszor és többféle módon beszél a Biblia. Amikor Isten „országának” nevezi,  akkor leginkább annak „földrajzi” nagyságára, térbeli kiterjedésére utal. Ha az Isten „városa” kifejezéssel jelöli, az esetben a lakosság nagy létszáma, a sok ember együttélése helyeződik előtérbe. Néhol Isten „királysága”-ként említi, ezzel a működés szervezettségét hangsúlyozza. A „Paradicsom”-szimbólumot használva pedig annak az álomnak a beteljesedését vetíti előre, hogy a teremtéskor kapott ideális állapot nem veszett el végleg, hanem visszaállítható! A szentíró ezúton cáfol minden kishitű beletörődést és lemondást. Jézus a mai igében az Atya „házáról” szól, amely az otthon érzését hozza közel hozzánk.

Ott vagyunk otthon, ahol magunkat mindenestől felvállalva és megosztva, azok lehetünk, akik a lényünk legmélyén vagyunk; ahol nem kell vendégként viselkedünk. Mert nem azért fogadnak el és szeretnek minket, amilyenek vagyunk, s amit éppen teljesítünk, hanem mindössze azért, mert létezünk, és összetartozunk. Minden, amit adunk és kapunk: ajándék, és nem elvárások kényszerű következménye. Ahol minden rólunk szól, a közös boldogságunkról; s ahol minden nekünk fontos, értünk van, és semmi sem a mások lenyűgözéséért. Otthon az, ahol minden megvan ahhoz, hogy teljes életet élhessünk… Jézus szerint az Atya háza olyan otthon, ahol jut hely mindenkinek, aki vágyik rá. Isten mindenkit hazavár. Házában sok a hajlék – a régebbi fordítás szerint – a „lakóhely”. Ennek a kifejezésmódnak az üzenete könnyebben érthető, ha ismerjük az egykori közel-keleti társadalmak szokásait. A keleti ember a felnőtt, frissen házasságra lépett fiúgyermekét feleségével együtt hazavárta; figyelmen kívül hagyva az Ige szavát, amelyet az evangéliumokban Jézus megerősít, hogy: „elhagyja a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté” (Mózes 2,24) – egy új egységgé. A lakodalmat követően az ifjú házaspár az atyai házban kezdte el közös életét, ahol általában új, saját lakrészt építettek az újdonsült családnak. Ilyen értelemben  – mint a családfő házában kialakított új „lakrész” – szerepel a hajlék szó igénkben. Isten országában ilyen saját helyünk van, amelyért nem kell küzdenünk élethosszig tartó hiteltörlesztéssel: Istenünk úgy gondoskodik rólunk otthona fészekmelegével, nála készített helyünkkel, mint az izraeli ifjú párról a férj szülei.

A lelkünk a szimbólumok nyelvén ért. Ezért magyarázat nélkül is tudjuk, hogy a házunk a lelkünk jelképe. Nem véletlenül álmodunk olyan sokszor házzal; ezáltal mindig a saját lelkünk rejtelmeivel szembesülünk. És okkal vágyunk arra, hogy a lakásunk tükrözze, kifejezze a személyiségünket, a lelkünk állapotát. A házam: a lelkem. Az Atya háza pedig itt e földön: az Atya Lelke. Így „lakozunk” mi Őbenne: az ő Országában, ahol nincs aggódás, sem sírás és fogcsikorgatás, hanem újraformált élet van; ahol Isten Lelke mutatja meg az utat, az igazságot, az értelmes, emberhez méltó életet. A mai meghívások többsége meghiúsul. Azt mondjuk: „majd beszélünk valamikor” – de nem szakítunk időt egymásra, ha nem áll érdekünkben. Isten meghívása azonban érdek nélküli, feltétel nélküli és komoly.

Jézus a búcsúvacsorán, távozása indoklását követően azzal folytatja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam”. Voltak idők, amikor csengő, kristálytiszta gyermekhangoknak azt kellett vidáman zengedezniük: „A párttal, a néppel egy az utunk, a jelszavunk munka és béke…” A nemzettel, hazával azonban csak akkor lehet egy az utunk, itt csak akkor lesz munka és béke, ha Jézussal lesz egy az utunk; külön-külön, aztán együtt is csak így lehet jó irányba menetelni… Jézus a küzdelmes emberi sorsot végigélte, beleértve a poklokat is, s végül felmutatta a feltámadás és az örök élet bizonyítékát. Vállalta az életutunkat, hogy a mi „szintünkön” – a mi érzékszerveink és fogalmaink szerint, a földi világ paramétereinek megfelelően mutassa be az Istent. Azt, hogy hogyan lakozhat s teljesedhet ki Isten lénye a földi emberben. Ennek természetes módon kellene fakadnia a teremtettségünkből, mégis, ahogyan gyarapodtak a generációk, az istenképű emberség úgy merült teljes feledésbe a Jézus korára. Ő azzal, hogy az utunkat Istenhez s emberhez méltóan, példásan végigjárta, maga lett az út. Útjelzőnk ő; mint legfőbb reformer életvezetési tanácsadó, hív, hogy az emberszemléletünket, világnézetünket és az életmódunkat átalakítsuk: hozzá igazítsuk. Jézus híd, amely egyenesen Isten Országába juttat; minden egyes, nyomában megtett lépésünk a mennyországot hozza közelebb. És egyben útitárs Ő: vezet, kísér, eloldoz, magasba röpít; ha kell, a hátán cipel, de végigvisz a sírig, és velünk tart még a síron túl is…

Jézus azt mondja, hogy Ő az igazság, emellett egy az Atyával. Az igazság végtelen, rendkívüli, és abszolút jóság: Isten maga. Jézusban mégis emberléptékű, átfogható és befogadható. Az igazság a mienk. Jézus felnyitotta a szemünket az igazságra; örökre szóló világosság ez, kiolthatatlan fény minden sötét helyzetben. Ölünkbe hullt a látás képessége, ami után már az édenkertben sóvárogtunk, szemet vetve a mindentudás fájának gyümölcsére… S megkaptuk tőle a lehetőséget, hogy ne csak tisztán lássuk az igazságot, hanem küzdeni is tudjunk érte – a Jézus viszonyulásával, aki minden körülmények között a szeretet kizárólagos „fegyverénél” maradt, nála a cél sosem szentesített pusztító eszközt. Az igazságért harcolni Jézus szerint nem ugyanaz, mint igazságot osztani! S legyünk bár áldozatok vagy elkövetők, az igazság nekünk lett „tulajdonítva”, amikor Jézus a kereszthalálával a múltunk minden árnyékától megszabadított. Igazzá, tisztává tett minket. A mi meg-igazítónk és helyreigazítónk Jézus. Régi sebeinket begyógyítja, hogy ne fertőzzünk meg vele másokat. A sérüléseink rossz következményeit segít elhárítani, a szenvedéseinkben kifejlődött extra képességeinket segít hasznosítani. Igazságtalanságok közepette tartja bennünk a lelket, hogy önmagunk maradjunk; emlékeztet, hogy mindaz, amit teszünk, visszajut hozzánk – így megóv a bosszútól. Az isteni igazság megsemmisíthetetlen, elhallgattatni nem lehet; minden tagadás és hazugság ellenére felragyog. Beleőrül vagy belebetegszik, aki elfojtja… Azt mondják: az igazság relatív, mindig viszonyítás kérdése. A te igazságod mindig más lesz, mint az enyém, vagy egy harmadiké. Az igazság olyan, mint egy óriási gömb; bárhol is állunk, mindig csak egy oldalát látjuk. Ezért vezet sokkal többre a sokszempontú megközelítés, egymás igazságainak alapos megismerése – egykor az ökumené is ezért jött létre. Sokak összeegyeztetett meggyőződéseiből születhet a minden érintett számára elfogadható, közös igazság. Ennek a közös igazságnak az állandó keresése hozhat családoknak, városoknak, nemzeteknek közös boldogságot. Abszolút igazság pedig csak olyan lehet, ami a Tökéletes Szeretettel – vagyis Istennel – egyetlen ponton sem ütközik.

Jézus kijelentése szerint Ő az Élet. Minden, ami vele szemben áll, őt nélkülözi, az csupán vegetálás, vagy egyenesen pusztulás. Mert ami Isten-ellenes, istentelen, az egyben emberellenes, embertelen is. Az Isten szerint élt, megbecsült Élet: harmónia, melyből életet segítő rend születik; fény, amelyből bölcsesség fakad; és béke, mely biztonságot és nyugalmat áraszt. A tartalmas Élet csatorna, amely az újjászületéskor – a mennyei identitás, az „isteni önazonosság” megtalálásakor – megnyílik, s rajta keresztül egyre inkább Isten szeretete árad. Akinek Jézus az élete, az nem nagyságra és elismerésre vágyik; neki nem önmaga a legfontosabb, hanem az isteni értékek, amelyeket közvetít. Megtörve vagy megfogyatkozva, utolsó erejével is csak adni vágyik – továbbadni magából mindazt, amit kapott, s létrehozott, hogy ha már csak egyetlen sóhajjal is, de használjon, gyógyítson és építsen – segítsen emelkedni ennek a világnak.

Keresztyén emberként bizonyára mindannyian megpróbálunk így élni. Ez azonban – kötéltánc. Könnyű lezuhanni, s akár észre sem venni, hogy néhány szinttel lejjebb folytatjuk tovább… Ószövetségi igerészünk a jól értelmezett böjtről tanít. Azt mondja: „Úgy tesz ez a nép, mintha igaz módon élne”. Ha igyekszünk hitelesek lenni, akkor ez nem vonatkozik ránk. Hogy pörölnénk és veszekednénk, ahogyan az ige folytatja?  Az néha talán előfordul, de felmentjük magunkat azzal, hogy mindezt azért tesszük, mert az igazságért küzdünk. Vizsgáljuk meg, vajon kinek az igazságáért küzdünk, és milyen eszközökkel! Tudjuk: szeretetet és harmóniát kierőszakolni nem lehet, az csak példaadással ösztönözhető. A tetteink visszatükröződnek társainkban: támadásra támadás a válasz, kitartó jóságra előbb-utóbb jóság. Ha pedig úgy látod, hogy a szenvedélyes szereteted „falra hányt borsó”, akkor keress másik falat! Nekünk keresztyéneknek nincs vesztegetni való időnk: azokkal kell törődnünk, akiknek valóban ránk van szüksége. Jézus is odébbállásra biztatta tanítványait, ha visszautasították őket (Máté 10,14).

A böjt további nemkívánatos módja a látszat-vallásosság. Reformátusságunk nem köt minket konkrét böjti tevékenységhez vagy tilalmakhoz, hanem a lélekre való fokozott koncentrálást hangsúlyozza, így rituális cselekvés – mint pl. bizonyos ételek megvonása – ritkán válik nálunk szenteskedő külsőséggé. Szabadok vagyunk abban, hogy böjt idején a belső megtisztulásunk érdekében lemondunk-e bizonyos dolgokról, amelyek máskor jólesnek, örömöt jelentenek, de nem létfontosságúak. Modern reformátusként sokan úgy böjtölnek, hogy egy általuk szenvedélyesen szeretett ételről, italról, vagy tevékenységről mondanak le átmenetileg.

Az igeszakasz legismertebb része az az Istennek tulajdonított kijelentés, hogy: „nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a jogtalanul fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot!” Ezt hallva át szoktuk gondolni, hogy vajon nem terhelünk-e túl, nem kötözünk-e meg valakit az elvárásaink bilincseivel, nem tesszük-e valaki nyakába, mint egy jármot, a megbélyegzésünket, ítélkezésünket. Jó szándékú irányításunk nem diktatúra-e, fullasztó elnyomás? Az érdekek, amiket vehemensen érvényesítünk, vajon mindenki érdekét szolgálják a környezetünkben, vagy leginkább csak a mienket? Sokszor azért juttatjuk rabszolgasorsra a társainkat, mert meggyőződésünk, hogy ezzel valamilyen fölöttes célt szolgálunk, s biztosak vagyunk benne, hogy ez nekik is jó, sőt még jól is esik. Kérdeztük valaha is, hogy a lényük legmélyén mire vágynak, hogy nekik mi lenne igazán jó? Képesek lennénk-e minden olyan jármot összetörni, amit jót akarva mások nyakába akasztottunk, de ezzel szenvedést okoztunk?

Azt mondja az ige, hogy ha felszabadítod az általad elnyomottakat és jót teszel a rászorulókkal, az „olyan, mint a hajnalhasadás, és hamar beheged a sebed.” A jócselekedetek szükségessége nem kérdés. Ám ritkán hangsúlyozzuk azt az itt feltáruló összefüggést, miszerint: amint az elnyomó felszámolja a másokra való rátelepedését, meggyógyul. Vagyis az Ige sérültnek tekinti azt, aki elnyom, vagy bármivel megterhel másokat. Olyan sebesültnek, akit egykor túlterheltek, elnyomtak, s ennek a feszültségétől akkor szabadul meg, ha ezt továbbadja: ő is ural és bilincsbe ver másokat. Ezzel látszólag egyensúlyba kerül, s talán el is hiszi magáról, hogy ő rendben van, s körülötte is minden jól van így. Ez vakká teszi az igazságra, hogy valójában a múltjáért bünteti környezetét, s kárpótoltatja magát általuk. Így mindannyiuk jelene megmérgeződik, s a közös boldogság lehetősége megsemmisül. Azért nevezi az Ige ezt az állapotot sötétségnek, mert a sérült ember nem szembesül sebeivel és nem keres azokra valódi gyógyulást, hanem mindenkinek ártó pótmegoldással áltatja magát. Azonban, amint ezt belátja, s megszünteti, a felragyogó fényben szembenézhet lelke mélyével, megláthatja a sebeit azok teljes valóságában, feldolgozhatja a jelent kísértő, szőnyeg alá söpört, fájdalmas emlékeit, és hamar beheged a sebe… Ma már lélekgyógyító szakemberek is segítenek ebben!

Nemcsak másokat nyomunk el, nemcsak másokra teszünk jármot, hanem a magunk nyakába is. Ezt még ritkábban ismerjük be. Igazságtalanul és értelmetlenül rakunk bilincseket magunkra, és önként behódolunk az elnyomásnak. Elhisszük, hogy erre valók vagyunk, ennyit érünk, ezt érdemeljük. Ezzel az önpusztítással megszegjük a szeretet legfőbb parancsát, amely szerint magunkat és embertársainkat egyformán értékesnek és szeretetreméltónak kell tartani (Máté 22,39). Ma szívedbe hasít az Ige: képes lennél szeretni magadat annyira, hogy kitépd magadat az elnyomó kezéből, megvédd tőle magadat, és érvényt szerezz az érdekeidnek és a vágyaidnak? Tudnád leoldozni magadról a teljesítménykényszer bilincsét, a vélt elvárások bilincsét, és kisebb lángra tekerni a tökéletesség hajszolását? Gondolnál végre magadra is? Az emberek sokkal kevesebbet várnak el tőlünk, mint gondoljuk. Irreálisan sok feladatot tervezünk be magunknak, és túl sokat buzgólkodunk fölöslegesen. Gyakran becsüljük le az eredményeinket és teszünk magunknak ok nélkül szemrehányást. Nagyon nehezen mondunk nemet; s nem tudunk spontán és szégyenérzet nélkül kérni másoktól. Sajnos azokra a kapcsolatokra szánjuk a legkevesebb időt, amelyek a legnagyobb örömöt okozzák nekünk.

Nem tartunk elégszer szünetet, átmenet nélkül csöppenünk egyik munkából a másikba… Ezeket régen belátva, törekszünk-e változtatásra, vagy inkább arra igyekszünk, hogy semmi ne változzon körülöttünk? Mert félünk, hogy összedől a szépen felépített kis életünk, és nagy munka átépíteni, mindent átvizsgálni, átszervezni, újratervezni. Ha megvárjuk, míg kiégünk, akkor mi magunk is romba dőlünk. Épüljünk mihamarabb újjá, hiszen mi felelünk magunkért!

A lelked házát az őseid kezdték el építeni. Ha böjt idején rászánod magad az ige szerinti helyreigazításra, akkor ráállsz az isteni alapokra, amelyekre az elődeid sokféleképpen építettek  falakat. Építményük sok helyen nem volt időtálló. Számukra, az ő életükben jól szolgált, betöltötte a küldetését; azonban utódaiknak legtöbbször újjá kell építeniük a falakat. A te rendíthetetlen, örökérvényű alapod az, hogy az utad, igazságod és életed: Jézus. Ha ezt a saját életedben valósággá tudod tenni a jelenkor kihívásai között, akkor „a rések befalazójának neveznek, aki romokat tesz újra lakhatóvá.” Gyönyörködni fogsz az Úrban, Ő pedig magaslatokon hordoz téged! Ámen

Imádkozzunk! Istenünk! Nyughatatlan szívünk megnyugvásra csak nálad talál. Levegő után kapkodó, szédítő zakatolás, szüntelen nyüzsgés az életünk, míg meg nem állítasz, hogy erőfeletti utakat járva a vesztünkbe ne rohanjunk. Megállítasz, szívedre ölelsz, hogy karjaidban végre megpihenjünk, mindent elengedjünk, elcsendesedjünk. S hallhassuk lágyan simogató, édesen biztató hangodat, mely végtelen békét és világosságot varázsol, egyszerre nyújt földöntúli felüdülést és jövőrendező útmutatást: gyönyörűséget és bölcsességet. Amikor leroskadunk – belefáradva ebbe a földi pályafutásba – ítélet helyett szelíden fölénk hajolsz, karjaidba veszel, csillagfénybe borítod sötét éjszakánkat, s velünk maradsz, míg eljön számunkra a virradat, s a déli fény. S velünk maradsz mindvégig, még azon is túl, hiszen te magad vagy az utunk, amit járunk – magunkért és a világ ránk bízott részéért; s te magad viszel végig mindenen. Bár megbecsülnénk kétséget kizáró jelenlétedet, ránk zúdított áldás-esődet: szeretteinket, körülményeinket, sikereinket. Magasztalunk, hogy abban a percben, amikor bármiben és bárkiben észreveszünk téged, Lelked szerint gyönyörködünk és cselekszünk, te azon nyomban magaslatokon hordozol minket! Segíts, hogy összekössük veled végleg az életünket, nemcsak néha, szörnyű bajban, hanem életre szólóan – örök életre szólóan. Ámen

Áldás: „Az Úr vezet majd szüntelen; kopár földön is jól tart téged, és csontjaidat megerősíti. Olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz.” (Ézsaiás 58,11)