Köszöntés: „Meglátogat minket a felkelő fény a magasságból, hogy világítson azoknak, akik sötétségben és a halál árnyékában lakoznak, hogy lábunkat a békesség útjára igazítsa.” (Lukács 1,78-79)

Imádkozzunk! Megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus! Csillagtalan éjszakákon álomtalan vergődésben, borús reggelek gondterhelt ködében, szétszaladt nappalok észvesztő zajában, egyre gyorsabban múló évek sodrásában – felragyogsz. Fényed: változatlan, szenvedélyed, ahogyan szeretsz: örök, a biztonság, amit nyújtasz: végtelen. Mi csak annyira árasztunk magunkból állandóságot, kiszámíthatóságot és biztonságot, amennyire benned élünk – amennyire engedjük, hogy bennünk élj.  Értelmünk fénye annyira ragyogja be a környezetünket, amennyire megértettük és használjuk a te bölcsességedet. Szeretetünk csak akkor szenvedélyes, kitartó, örök, ha a tiédet sugározzuk tovább. Megbocsátani és új esélyt adni is csak veled tudunk. Nélküled a legcsiszoltabb elme is pusztulásba rohan, a lángoló szenvedély is közönnyé silányul, vagy agresszióba fordul. Ha nem te vagy a szikla, amelyen egyensúlyozni próbálunk – elnyel a falánk mélység a hozzánk tartozókkal együtt. Köszönjük, hogy feltámadtál, köztünk és bennünk élsz, hogy már itt érezzük az igazi és múlhatatlan élet ízét, boldogságát. Magasztalunk a földön megélhető mennyei örömökért – a két világ találkozásáért, amely nemcsak csodás ajándék tőled, hanem küldetés, feladat, amin dolgoznunk kell. Segíts megértenünk, elfogadnunk, hogy feltámadásod nemcsak egykor, a halálon túl lesz majd a mi feltámadásunk, hanem a mostani életünk mindennapjaiban is kihagyhatatlan lehetőség! Élő Jézus Krisztus! Kilátástalan helyzetből, gyászból, magányból, gyengeségből emelj ki, és támassz új életre minket! Ámen

Alapige: Márk 16, 1-15: „Amikor elmúlt a szombat, a magdalai Mária és Mária, Jakab anyja, valamint Salómé illatos keneteket vásároltak, hogy elmenjenek, és megkenjék Jézus holttestét. A hét első napján, korán reggel, napkeltekor elmentek a sírbolthoz, és így beszélgettek egymás között: Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról? Amint felnéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt. És amikor bementek a sírboltba, látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ül jobb felől, és megrettentek. De az így szólt hozzájuk: Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt. Íme, ez az a hely, ahova őt tették. De menjetek el, mondjátok meg a tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt, amint megmondta nektek. Kijöttek, és elfutottak a sírbolttól, mert remegés és rémület fogta el őket; és senkinek sem mondtak el semmit, mert féltek. Miután a hét első napjának reggelén feltámadt, először a magdalai Máriának jelent meg, akiből hét ördögöt űzött ki. Ő elment, és megvitte a hírt azoknak, akik ővele voltak, akik gyászoltak és sírtak. Amikor ezek meghallották, hogy ő él, és hogy Mária látta, nem hittek neki. Azután más alakban jelent meg közülük kettőnek útközben, amikor vidékre mentek. Ezek is elmentek, és megvitték a hírt a többieknek, de nekik sem hittek. Végül pedig megjelent magának a tizenegynek is, amikor asztalnál ültek, és szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták őt, miután feltámadt. Ezután így szólt hozzájuk: Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”

Szeretett Testvéreim, Feltámadást Ünneplő Gyülekezet! Nincs még egy ünnep, amely érzelmileg ekkora szélsőségekbe sodorna minket, mint a Nagypéntektől húsvétvasárnapig bekövetkező események! Az ünnepelőkészítő istentiszteletek és a Passió művészi feldolgozásai segítettek átérezni a Jézus szenvedéstörténetének a valóságát; mindazt a mélységet, amelyet az igazságtalan ítélet, a kiszolgáltatottság, az ártatlan ember kínzása és borzalmas halála jelent. Gondolatban végig követhettük a gyászba zuhant, egyetlen biztos pontjukat vesztett tanítványok kétségbeesését. Ők mindent feladtak és mindenkit elhagytak Jézusért, s most el sem sirathatják méltóképpen a veszteségüket, mert félelmükben azt sem tudják, hová bújjanak, nehogy szeretett Mesterük sorsára jussanak. Nekik szó szerint Ő volt a mindene. A Jézus keresztre feszítésével mindent elvesztettek, semmijük sem maradt – sem családjuk, sem munkájuk, sem örökségként rájuk hagyott földi javak. Ráadásul ebben a teljes kifosztottságot jelentő gyászban a saját életük is veszélybe került, hiszen üldözni kezdték őket… Semmid nincs, mert mindent eldobtál magadtól valakiért, aki most elhagyott, meghalt; és még az életedet is el akarják venni. Igazságtalanság! Ártatlanul üldöznek, azért, mert a Jóság mellett döntöttél! Ezt élték át a Jézushoz csatlakozott követők. Ez a földi pokol; amikor az ember nemcsak mindenét, de még önmagát is elveszíti… S ennek a teljes összeomlásnak a legmélyebb pontján, amelynél mélyebbre ember nem juthat, egy szempillantás alatt a menny kinyílt kapujában találjuk magunkat: betör a legvakítóbb Fény a világba. A Mester letagadhatatlanul a tanítványai elé áll isteni dicsőségének tiszta ragyogásában. Isten maga jelenik meg a feltámadt testben, amely felismerhetően emberi és ugyanakkor tökéletes, isteni… A földi élethez hozzászokott lélek először sokkot kap egy szeretett földi társ halálakor; sokáig küzd, míg felfogja és elfogadja azt. Éppen ilyen sokkoló és felfoghatatlan élmény egy halottat viszont látni. Nem csoda, ha az akkori szemtanúk nem tudtak megbirkózni e tapasztalattal. Nem hisznek a szemüknek, egymás szemének sem, annak sem, amikor a Feltámadott más alakban is megjelenik közöttük. Érthető ez, hiszen mindez kívül esik az emberi értelem és a fizikai világ törvényszerűségein. A zárt ajtók mögött egymásba kapaszkodó, reszkető tanítványi kör akkor kezd magához térni és lassan felfogni és tisztán látni a történteket, amikor elvesztett Mesterük visszatér közéjük. Vele együtt visszatér a biztonságérzetük, a hitük; képesek összeszedni magukat, lelkileg és szellemileg is egyensúlyba kerülnek. Ha nem is maradtak más értékeik, legalább önmagukat és reménységüket újra megtalálták. És arra nézve is eligazítást kaptak, hogy hogyan tovább: életre szóló küldetést nyertek – „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”

A feltámadás tényét a korabeli hatóságok minden erővel megpróbálták eltitkolni, letagadni. Hatalmi kérdésként kezelték. Számukra első perctől hatalmi kérdés volt a Jézus kiléte. A feltételezett leendő trónfosztót nem sikerült megölni a tömeges gyermekgyilkosság során; a keresztre feszítése viszont látszólag végső megnyugvást hozott a római birodalomnak. Jézus a zsidók többsége számára is csupán egy hatalmi játszma szereplője volt. Csalódtak benne, mert nem vette át a hatalmat Istenként a császártól, ahogyan elvárták volna tőle. Jogosnak érezték a kivégzését, s részükről az ügy a sírral együtt le lett zárva. Ezt a nyugalmat azonban teljesen felforgatta a feltámadás híre, amely minden meggyőződést összedöntött, s rövidesen az egész világot kifordította a sarkából. Bárhogyan is ragaszkodtak hozzá egykor (s némely egyház még ma is), a Jézus-téma nem hatalmi kérdés, hanem élet-kérdés. Jézus: élet-minta! Ő nem hatalmat gyakorolni jött, hanem szeretni. Igaz keresztyén csak az, aki szeretni akar, s nem uralkodni! Aki maga mellé, a jó útra vonz, példájával vezet sokakat; de nem kerekedik senki fölé, s nem utasítja el a hozzá közeledőt. Ad, dicsér, tanácsol, társként segít, együtt alkot – megosztva az életét… A feltámadás nem hatalmi-ügy, a célja nem Isten hatalmának a kinyilvánítása; a feltámadás sokkal inkább az isteni igazságosság bizonyítéka. Isten igazságos – ahogyan az egyetemisták fogalmazzák: az „univerzum kiegyenlít”. Jézusnak, aki ártatlanul szenvedett mások, egy egész világ bűnei miatt, fel kell támadnia, neki örökké élnie kell, szeretete lángjának örökké égnie kell! Így áll helyre a mindenség harmóniája.

A feltámadás történelmi eseményének valódisága sok csiszolt elmének ma is gondot okoz; a bizonyítók és a cáfolók évezredes harca nem ért véget.  S nem érjük be azzal sem, hogy ahol az értelem eléri határait, ott kezdődik a hit; mert ez nem igaz. A hit lét-értelmezés: értelmezési keret és iránytű, minden gondolkodási folyamatot áthat. A hitünk kapocs: általa kapcsolódunk a Legfelsőbb Értelemhez, és egyúttal érzelmi kapcsolatba is kerülünk Vele. Református keresztyén hitünk azt jelenti, hogy az életünk minden apró részletét Istennel összefüggésben értelmezzük, és Vele szoros kapcsolatban éljük. Aki így él, hamar megtapasztalja, hogy azok az akadályok, amelyek a feltámadás tényének elfogadását nehezítik, észrevétlenül megsemmisülnek. Mert átéljük, hogy a feltámadás közelebb áll hozzánk, mint gondolnánk; nemcsak a túlvilági élet tapasztalataként vár majd ránk, hanem része a mindennapjainknak.

A Jézus önfeláldozó, világot megváltó halála egyszeri és megismételhetetlen. Mi nem viselhetjük szótlanul, ártatlanul a mások bűneinek a terhét, s abba nem pusztulhatunk bele – hiszen azt már Jézus megtette. Nekünk nem a Jézus halálát kell lemásolnunk, hanem az életét! Ő a szemléletének és életmódjának a követésére hív. S miközben erre igyekszünk, megtörünk sok „ördögi kört”, s az ősi bűnök láncolatát. Leásunk a bajok gyökeréig, s azt felszámolva, megoldunk sok megoldhatatlannak tűnő problémát. Bebizonyítjuk, hogy ha merünk új utakat törni, lényegesen több jóra vagyunk képesek, az Abszolút Jóság oldalán sokkal nagyobb győzelmet aratunk. Ebben a Jézus nyomdokain járó igyekezetben számtalanszor falba ütközünk, rengeteg kirekesztést, bántást és kudarcot elszenvedünk. De sosem adjuk fel, mert az Élő Isten áll mellettünk! Küzdelmünkben egyetlen földi élet alatt ezerszer meghalunk és feltámadunk – újjászületünk, s ilyenkor mindig a Jézus feltámadásának gyümölcseit élvezzük. Napjaink legmodernebb számítógépes játékai és a legnépszerűbb mozifilmek azért örvendhetnek akkora sikernek, mert éppen ezt a témát dolgozzák fel: egyetlen életen belül átküzdeni magunkat ezer halálon, ezerszer feltámadni; s tiszta lappal, megváltozva, új erővel és képességekkel felruházva egy magasabb szinten folytatni tovább a végső győzelemig. Fontos, hogy ne agresszíven küzdjünk, hanem szenvedéllyel. Az agresszió rombol, miközben csak magára gondol; a szenvedély épít – önmagát, másokat s a mindenséget egyaránt tisztelve. Az építő szenvedély nem áldozatot hoz vagy követel, hanem ajándékként adja a legjobbat.

„Feltámadás”. Mélyedjünk el a szó jelentésében! Ha az összetett szó előtagját elhagyjuk, akkor marad a „támadás”, amely többértelmű szó. Először valószínűleg a bántalmazás jut róla eszünkbe, az agresszió. Azonban az elődeink gyakran használták a „támadás, támadat” szót bizonyos dolgok születésére, felszínre törésére vonatkozóan. A Biblia régebbi fordításaiban számos helyen megtaláljuk ezt a kifejezést ilyen értelemben. Pl.: József egyik fiának megáldásakor elhangzik, hogy „kisebbik testvére nagyobb lesz nála, és utódaiból sok-sok nép támad majd.” (1 Mózes 48,19) Bálám próféta úgy beszél Izráelről, hogy „hős támad utódai körében.” (4 Mózes 24,7) Ézsaiás pedig az Isten tiszteletéről jövendöli, hogy majd „félik napnyugattól fogva az Úrnak nevét, és naptámadattól az ő dicsőségét.” (Ézsaiás 59,19) „Támadhat-e valami Názáretből?” (János 1,47) – kérdezi Nátánáél Jézusra utalva, amikor a tanítványi körbe hívják. Ezekben az esetekben a „támadás” szó valaminek a keletkezését, megjelenését, előtörését jelenti. Ennek fényében a „fel” határozószóval együtt az értelme úgy teljesedik ki, hogy ha valaki a földi élete során „feltámad”, akkor fel, az Ég felé tör, Isten felé igyekszik; vagyis úgy születik-szerveződik újjá, hogy egyre jobban megjelennek, előtörnek benne az isteni, a jézusi vonások. Ez tehát egy élethosszig tartó, sok kihívással és szenvedéssel járó, de mégis boldogságot jelentő fejlődés; amely során a krízisekből újjászületve mindig feljebb és feljebb lépünk, és magasabb szinten működünk tovább. Természetesen csak abban az esetben, ha vállaljuk és betöltjük ezt az Istentől kapott életküldetést, mert elégedetlenek vagyunk a régi kerékvágásban folyton elakadó életünkkel, vágyat érzünk kilépni a komfortzónánkból, s elszánjuk magunkat merészen, hogy valami sokkal értékesebb, teljesebb és boldogabb életet éljünk az Isten oldalán. Kihozzuk a lehető legjobbat a múlandóságba, romlandóságba zárt földi létállapotból! A fejlődés a földi élet kínálta lehetőség; itt lezárul. A mindhalálig hűséges küzdelem azután odaát elnyeri az élet koronáját; a túlvilágon ránk váró, végső feltámadáskor „a romlandó romolhatatlanságba öltözik, a halandó halhatatlanságba” (1Korintus 15,54) – tanítja Pál apostol.

Életünkben számtalanszor meghalunk és feltámadunk. Az a félremagyarázott, s így mártírságba hajszoló szimbolikus kifejezés, hogy „vegyük fel minden nap a keresztünket”, abból a tapasztalatból származik, hogy bizony sokszor érezzük úgy: megfeszülünk. Keresztre feszítenek minket szörnyű gondok, vélt vagy valós elvárások, elviselhetetlen emberek. Fuldoklunk ebben a helyzetben, mint az egykor megfeszítettek; és vannak, akiknek érdekében áll, hogy ebben az állapotban maradjunk. Ők erőltetik ránk a téves következtetést, hogy „a jó ember a végsőkig önfeláldozó”; mint Jézus, csendben, ellenállás és lázadás nélkül viseli keresztjét, hogy a mások kényelmét szolgálja (sokszor olyanok jólétét, akik a legkevésbé sem rászorultak). Ateista időkben is virágzott ez a követelés, és döbbenetes, mennyien vannak ma is ennek a félreértésnek az áldozatai, a megfeszített boldogtalanok! Bárki bármire kényszerítene, nekünk nem kell a Jézus kereszthalálát megismételnünk, nem kell harc nélkül tűrnünk a rosszat, és abba belepusztulnunk! Ha megfeszítettek is, ne maradjunk a kereszten; Jézus azért maradt ott, hogy mi leszállhassunk a keresztről! Nekünk a Jézus feltámadása erejében kell részesülnünk, hogy az élete példáját követhessük, hisz Ő mindvégig az Életet hirdette, Ő az élet Istene!

Ezerszer megfeszülünk, sokszor járjuk a halál völgyét, de fel kell támadnunk – újra és újra! Minden olyan történet az evangéliumokban, amely arról szól, hogy egy földi halandó meghalt és Jézus feltámasztotta – visszahívta a testi halálból – ezt erősíti meg bennünk: hogy van ebben az életben feltámadás! Belehalunk minden búcsúzásba, mindenbe, ami eltűnik az életünkből, s többé nem tér vissza már. De minden kéz, amit elengedtél, esélyt ad egy új kapcsolat születésének; minden dolog, amitől elköszöntél, átadja a helyét új örömöknek, tapasztalatoknak – felszabadulsz új feladatokra, újjászületsz új kihívások vállalására! Ránk vetődik a halál árnyéka a betegségben, a nyakunkba szakadt idő és félelem mérlegelésre ösztönöz: eszmélünk, hogy mi mindent kell másképp tennünk ezután, amíg lehet – és feltámadunk: átrendezzük, isteni rendeltetéséhez igazítjuk az életünket. Amikor elérkezik a perc, hogy azok, akik kedvesek nekünk, elhagyják ezt a földi létet, együtt zuhanunk a mélybe velük. De túl a halál sötétségén, meglátjuk a fényt: mindazt, amit a szeretett távozó nekünk adott, kitéphetetlenül a szívünkbe írt; mindazt, ami belőle velünk marad, s bennünk él tovább – örökké… Újjászületünk minden gyermekünkben, s minden unokában. Új esélyt jelent nekünk, hogy az életük tiszta lapjára írhatunk. Amit velük teszünk, számukra közvetítünk, az túlél majd minket, mint a történelemben hagyott kézjegyünk. Emlékünk olyan hosszan él bennük tovább, amilyen mélyen szerettük őket, amennyire megosztottuk magunkat velük! Életünk során meggyászoljuk a gyermekkort, az ifjúkort, az aktív kort, az elszalasztott lehetőségeket, a titkos álmokat, a soha be nem töltött hiányokat. Mindazt, ami jól ment, de már nem megy; amink volt, de már nincs többé; s amiről önként lemondtunk, pedig élvezhettük volna; vagy amit kényszerűségből megtettünk, de nem érte meg. Mindezeket elgyászoljuk és mindegyikbe belehalunk. Ám feltámadunk, amikor ráébredünk, hogy minden életkor szép és értékes, ha nehéz is; más a fő célja, feladata, a tempója; különböznek, másból fakadnak az örömei, a sikerei. Hétévente egyéb hatások nélkül is változik az, ahogyan érzünk, gondolkodunk, amit fontosnak tartunk, az egyedüllétre és a társaságra való vágyakozásunk – és minden testi-lelki szükségletünk. Feltámadunk, amikor megvilágosodunk, hogy szabad változnunk és a dolgokon változtatnunk; szabad új területeken hasznosítanunk a meglévő képességeinket, felfedeznünk magunkban eddig rejtett kincseket, és felszínre hozni azt, amit egykor praktikus okból mélyre ástunk. Feltámadunk, amikor nem siratjuk tovább, amit azelőtt fölöslegesen, vagy rosszul tettünk; elfogadjuk, hogy annak idején az tűnt a legjobb megoldásnak, és ezután jól csináljuk. Újjászületünk, ha elhatározzuk, hogy nem szánakozunk többé azon, ami lehetett volna, de nem volt; hanem létrehívjuk mindazt, ami most lehetséges!

Ennek a földi életnek a legnagyobb feltámadás-élménye az, amikor félreteszünk minden külső befolyást és megfelelési kényszert, s eldöntjük, hogy ezután egyedül Istennek akarunk megfelelni. Felemeljük a tekintetünket, magunkat és minden tettünket következetesen a jézusi mércéhez igazítjuk, hogy az emberi agressziót végre felváltsa az isteni szenvedély. Boldog feltámadást mindenkinek! Ámen

Imádkozzunk Sík Sándor költővel! Krisztus-Király, egyetlen álló tiszta Csend a kábító hullámverésben, egyetlen élő Fény az érthetetlen örvény éjjelében, Krisztus-Király, hozzád jövünk, a mélységből kiáltunk hozzád. Hajolj le hozzánk, halld az emberszívek sápadt kórusát! Ezerszeres sirámmal vulkánlik feléd emberbűn, emberőrület és embergyötrelem. Irgalmazz nekünk, Irgalom! Mi már magunknak irgalmazni nem tudunk. Szív, egyetlen Király, fordíts meg minket és ömöld belénk megváltó véred életzsongító tüzét! Ki Úr vagy miriádnyi mérhetetlen nagyvilágokon, építsd fel pártos szíveink kövéből emberországod templomát! Emeld fel, ó Király, a koszorús keresztet, s a kereszten az örök halmok óhaját, a mindenség rejtelmes Fókuszát, a minden-szív sugárzó Mágnesét, amelyben egy titokba forrt a Végtelenség és a húsos ember, gyémánt végzet és anyás irgalom, és mindöröktől minden szeretet. Ó, Szív, Királyi Szív, ki Úr vagy, és a mindenséget mozdulatlan mozgatod, és mégis egy vagy miközülünk, testvér és kisded és jegyes, meleg, piros bor s fehér, lágy kenyér; ki most se nézed ráncba vont homlok megett ítélkező királybosszúval halálba-táncos forgatag futásunk, öleld magadhoz ezt az őrült századot! Hadd bontsa fel rózsás fejét az új kelet, fagyott földünket hadd koszorúzza új kalász, hadd hullámozza ég felé megint a föld az ezredeknek ősdalát a nagy Királynak, kinek minden él, a jó Királynak, kiből minden él, a Szív-Királynak, kiben minden él. (Sík Sándor: Jézus Krisztus – részlet) Ámen

Áldás: „Eltemettettünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk.” (Római levél 6,4) Ámen