Köszöntés: Jézus mondja: „A ti szemetek boldog, mert lát, és fületek boldog, mert hall.” (Máté 13, 16)

Imádkozzunk! Istenünk! Járjunk bár völgyeket, hegyeket, vezessen utunk sivatagban vagy zöldellő oázisokon át – tengermély szerelmed áthatol világokon, időkön, tereken. Úgy hordozol minket, mint féltőn szerető szülő az édes gyermekét. Úgy bánsz velünk, akármennyien legyünk is, hogy mind azt érezzük: a te egyetlenegyed, a mindened, drága társad vagyunk. De jó volna így szeretni egymást, így törődni a ránk bízottakkal! Ha jól tesszük a dolgunkat, áldásoddal dicsérsz, megsokszorozod erőfeszítéseink gyümölcsét. Ha hibázunk, emlékeztetsz a küldetésünkre, nagyvonalú bocsánatoddal segítesz visszatalálni önmagunkhoz, s új esélyekkel emelsz még magasabbra. Taníts így formálni egymást, ilyen töretlen és határtalan hittel Benned, magunkban, egymásban; boldogan látva a láthatatlant, hallva a kimondhatatlant. Ámen

Alapige: 5 Mózes 1,20-33: Így emlékeztette Mózes Izráelt, hogy milyen bizalmatlan volt Istene és saját maga iránt, amikor a pusztában vándoroltak az Ígéret földje felé: „Ott (Kádés-Barneában) ezt mondtam nektek: Megérkeztetek az emóriak hegyvidékéhez, amelyet nekünk fog adni Istenünk, az Úr. Vonulj hát ellene, és vedd birtokodba, ahogyan meghagyta atyáid Istene, az Úr. Ne félj, és ne rettegj! Akkor odajöttetek hozzám mindnyájan, és ezt mondtátok: Küldjünk előre embereket, hogy kémleljék ki nekünk az országot, és hozzák hírül, melyik úton kell felvonulnunk, és milyenek azok a városok, amelyekbe be kell majd vonulnunk. Jónak láttam ezt és kiválasztottam közületek tizenkét férfit, minden törzsből egyet. Ezek elindultak, fölmentek a hegyvidékre, eljutottak az Eskól-völgyig, és kikémlelték az országot. Szedtek annak a földnek a gyümölcseiből, és elhozták nekünk. Hírt is hoztak nekünk, és ezt mondták: Jó földet akar nekünk adni Istenünk, az Úr. Ti azonban nem akartatok felvonulni ellene, hanem fellázadtatok Istenetek parancsa ellen. Zúgolódtatok sátraitokban és ezt mondtátok: Gyűlöl bennünket az Úr, azért hozott ki Egyiptomból, hogy most az emóriak kezébe adjon és elpusztítson. Hová is vonulnánk? Testvéreink elcsüggesztették szívünket, amikor ezt mondták: magasabb és szálasabb nálunk az a nép, városaik nagyok, és falaik az égig érnek… Akkor ezt mondtam nektek: Ne ijedjetek meg, és ne féljetek tőlük! Istenetek, aki előttetek jár, harcolni fog értetek éppúgy, ahogyan Egyiptomban tette értetek szemetek láttára. A pusztában is láthattad, hogy egész úton úgy vitt téged Istened, az Úr, ahogy a fiát viszi az ember, míg el nem érkeztetek erre a helyre. Ennek ellenére sem hittetek Istenetekben, aki előttetek járt az úton, hogy táborhelyet keressen nektek: éjjel tűzben, hogy láthassátok az utat, amelyen mennetek kellett, nappal pedig felhőben.”

Kedves Testvéreim! Életünk egy-egy korszakának a lezárulásakor nagyszerű és fontos dolog megállni és visszanézni a megtett útra. Értékelni szívvel és értelemmel, hogy mi minden történt az eltelt idő alatt. Felidézni, hogy az átélt események milyen érzéseket váltottak ki belőlünk; mely téren serkentettek alkotásra és küzdelemre, s az menyiben volt eredményes. Jó végiggondolni, hogy az adott életszakaszban honnan indultunk, út közben milyen változások történtek velünk: miben fejlődtünk, mivel gazdagodtunk, és miben szenvedtünk vereséget, veszteséget. A visszanézve rossznak minősített dolgok mind üzennek valamit a jövőre vonatkozóan. Tanulni és jó irányba változni azonban akkor sikerül általuk, ha el tudjuk fogadni az akkori önmagunkat, mint akik a lehetőségeikhez mérten akkor is a legjobbra törekedtek. Életkorszakaink végén érdemes végső búcsút venni mindattól, ami már csak a múlté. Ha ezt megtesszük, s emellett tudatosítjuk azokat az értékeinket, amelyeket vihetünk és fejleszthetünk tovább; s a figyelmünket a megsejtett új lehetőségek felé fordítjuk – akkor egyre inkább kirajzolódik előttünk az útirány. Felragyog a saját isteni küldetésünk, kitisztul a kép, amelyet Isten alkotott rólunk: amilyenné teremtett és formálni kíván, hogy véghez vihessük mindazt, amire születtünk. Minden korszakhatáron újra és újra megláthatjuk ezt a ránk szabott egyedi mércét, és megállapíthatjuk, hogy az elmúló életszakaszunkban mennyire kerültünk közel hozzá. Átgondolhatjuk, hogy miben van elmaradásunk, elhajlásunk; mit és hogyan tegyünk másképp ezután, hogy az Isten rólunk gondolt roppant gondolatát valósággá tegyük… A felolvasott ige egy ilyen visszanéző értékelés, amelyet a három és fél ezer évvel ezelőtt élt zsidó vezető: Mózes tesz meg, a népét önvizsgálatra és változtatásra indítva.

Az igerész a nép bizalmatlanságát bírálja Isten és önmaga iránt. Ugyanis annak ellenére, hogy az Ígéret földjéhez közelednek, nem bíznak sem magukban, sem Istenükben, aki a megígért csodás ajándékot szeretné végre átadni nekik, kiválasztottaknak. Annyira félnek, hogy nem veszik el az ajándékot Isten feléjük nyújtott kezéből. Pár lépésre tőle megállnak és kővé dermednek. Mint amikor mi a boldogság kinyitott kapujában hirtelen sokkot kapunk és földbe gyökerezünk, s nem vagyunk képesek megtenni az utolsó lépést, átlépni a küszöböt, mert azt hisszük: nem vagyunk méltók rá. Nem fogunk tudni mit kezdeni egy ekkora ajándékkal; s ki tudja – lehet, hogy aki adja, ártani akar nekünk vele.  Végső kétségbeesés vesz erőt rajtunk, majd gyorsan hátat fordítunk és elfutunk az ajándék elől. Azután egy életen át bánjuk, belátva, hogy szükségünk lett volna rá; vagy pedig bizonygatjuk magunknak, hogy jobb volt beérni kevesebbel, mint elfogadni Isten kezéből azt az átláthatatlant és befogadhatatlant, amit úgysem tudtunk volna megtartani – szerintünk. Aki kételkedik Istene jóságában és végtelen lehetőségeiben, az kételkedik a saját értékében és képességeiben is. Világosan mutatja ez, hogy nincs önbizalom és másokba vetett bizalom Istenbe vetett bizalom nélkül; hogy ez a három mennyire együtt jár. Ha hiszek Istenben, akkor az Ő szemével látom és értékelem magam, így hiszek magamban is. Ha ez sikerül, akkor tudok másokat is Isten szemével nézni, és képes vagyok bízni bennük.

A felolvasott igét követő szakasz tudósít az ókori Izrael bűnének, a bizalomhiánynak a következményéről. „Ebből a nemzedékből senki sem látja meg azt a jó földet, amelyről megesküdtem, hogy atyáitoknak adom, csak Káléb, Jefunné fia, mert ő hűségesen követte az Urat… és Józsué, a Nún fia” (5 Mózes 1,34-38). A bizalmatlanok nem részesülnek az ajándékban, amit gyáván visszautasítottak, amikor engedték, hogy a szívüket megbénítsa az elkeseredés, s legyőzze őket szomorúság. Ahogy gyengül a hit, a bizalom – úgy hatalmasodik el a depresszió… Mások viszont a másik végletbe esnek: tévedésekben tobzódva, kapkodva, mániákusan, idejekorán próbálják kitépni az ajándékot Isten kezéből. A hit iránytűje nélkül buzgólkodókról ezt mondja Mózes: fellázadtatok az Úr parancsa ellen, elbizakodtatok és háborút indítottatok – a saját fejetek után mentetek (5 Mózes 1,43); nem csoda hát, hogy vesztettetek! A Mózes által javasolt középút: látni az Istent, aki tisztán megmutatja magát az életünk eseményeiben, és elfogadni az aktuális ajándékait. Felismerve az „itt és most” rendelt idejét, hogy tönkre ne menjen az ajándék; mert olyan az, mint a napról napra frissen hullatott manna a pusztában, amely másnap már nem volt élvezhető… (2 Mózes 16,4).

Mózes visszanéző értékelését évszázadokon át úgy értelmezték, hogy az az engedelmesség hiányát ostorozza; mert az ókori zsidó gondolkodásmódot megtartva, a hitetlenséget kizárólag a parancsmegtagadásban látták. Bizalmatlanná és hűtlenné válni, nem hinni annyit jelentett: nem engedelmeskedni. Aki nem bízik vakon Istenében és feljebbvalóiban, s nem követi gondolkodás nélkül azok parancsait, annak viselnie kell bűnének következményeit. Az ember engedetlensége megtorlást von maga után, míg feltétlen engedelmessége elhozza számára a „Kánaánt”: Engedelmeskedj feltételek nélkül, és urad harcol érted! De ha nem engedelmeskedsz, akkor bosszút áll rajtad! Ám ez a fejtegetés az idők során hitelét vesztette, miután rengetegen átélték, hogy az „isteni rendben föléjük helyezett” földi uruk a feltétlen engedelmesség ellenére sem harcolt értük; és bosszút állt rajtuk, ártott nekik akkor is, ha ők mindent megtettek, hogy a kedvében járjanak… Mit gondoljanak hát így Istenről?

Gyűlöl bennünket az Úr” – mondják igénk szerint a kételkedők, akiknek meggyőződése, hogy a fölöttes hatalom nem a javukat, hanem a pusztulásukat akarja. Nincs önbizalmuk, felnagyítják és megoldhatatlannak látják a problémákat: „magasabb és szálasabb nálunk az a nép, városaik nagyok, és falaik az égig érnek”. Kétségbe vannak esve, a kémek által szerzett információk elbizonytalanítják őket… Hierarchiában élők tipikus reakciója ez. Arról árulkodik, hogy az alávetett egyáltalán nincs meggyőzve a fölötte álló jóakaratáról és szeretetéről; kényszerből dicsőíti és követi őt, nem meggyőződésből és örömmel. Csak az feltételezi, hogy az Isten gyűlöli és meg akarja semmisíteni, aki már tapasztalta a fölé kerekedők önző gonoszságát. Természetünkből fakad, hogy amit kapunk, azt visszatükrözzük: a rosszra és a jó hiányára ösztönösen gyűlölettel válaszolunk. Elég megtörni a régóta burjánzó gyűlöletláncot, bosszúhadjáratot… Állandó gondolkodás, nagyfokú tudatosság: Jézus-tudattal véghezvitt tettek szükségesek ahhoz, hogy a kapott rosszra, vagy a meg nem kapott jóra ne rosszul válaszoljunk – magunknak vagy másoknak ártva… Istent azért nehéz elválasztani a földi hatalmaktól, mert a földi elöljáróknak – akik nem fölöttünk állnak, hanem legfeljebb bizonyos dolgokban előrébb járnak nálunk – éppen Istent kellene képviselnie számunkra ebben a világban. Ha rosszul tették-teszik a dolgukat, az olyan, mintha Istenben csalódnánk; hiszen Őt elsősorban egymáson keresztül tapasztaljuk meg. A rosszul közvetített isteni szeretet, a hibásan átadott bölcsesség vagy segítség nem a Küldő hibája… Ő folyton újratervezi, helyreigazgatja, amit mi elrontunk, hogy végül tényleg minden a javunkra fordulhasson.

Az igeszakasz szerzőjének az értékrendje eltér a mienktől. Izráel népének az Ószövetségben ránk maradt történetéből tudjuk, hogy rengeteg pusztítást és gyilkosságot követtek el a környezetükben, nemcsak az Ígéret földjének keresése és birtokbavétele során, hanem később is. Szörnyű tetteiket azzal indokolják, hogy mindazt Istenük parancsára tették. Jézust ismerve megfontolandó, hogy vajon Istentől való-e folyton vándorolni és elvenni a másokét; azon élősködni, amit mások kemény munkával felépítettek. Nem alkotni kellene inkább? Megmaradni egy helyen, s megbecsülve azt, ott felépíteni a sajátunkat; ami azért egyedi és különleges, mert csak mi tudjuk úgy létrehozni és gyarapítani, hogy azon áldás legyen. Mert az az a hely, ahová rendeltettünk, ahová pontosan illeszkednek az adottságaink, és ahol megnyílnak a lehetőségeink. Ahová Isten céllal küldött, és ahol minden körülmények között megőriz és megtart minket! Tartsuk szem előtt, hogy az ókori zsidóság félreismerte Istent, aki maga a színtiszta, tökéletes szeretet és abszolút jóakarat – mindenki iránt, öröktől fogva mindörökké.

Egy olyan világban, ahol a diktatúra a természetes az ország rendjében, a munkahelyeken, a családokban – és az Isten sem más, mint legfőbb diktátor – a mai ige üzenete nem lehetett egyéb, mint a feltétlen engedelmességre buzdítás. Egy ideje már egészen más világ van kibontakozóban, bár még szenvedünk a múlt hordalékától, és sokan vannak, akik most is a régi időket próbálják éltetni. Nem tudnak szabadulni attól a képzettől, hogy egy ember csak „fölül” vagy „alul” lehet: parancsoló, vagy engedelmeskedő helyzetben. Nem tudják elképzelni, hogy hogyan lehet egy szintre állni, mindenben őszinte és segítő, együtt alkotó társként. Idegen tőlük az a közelség, amelyet a mellérendelő viszony jelent – a lelki, szellemi összekapcsolódás, az érzelmek megosztása… Elszomorító igazság, hogy a kapcsolatok ma is főként azért mennek tönkre, mert valaki uralni akarja a másikat!

Az új idők új világában az újszövetségi hit világossága ragyog fel az ószövetség mondanivalója felett. A Jézus mérlegén, s az új idők emberi méltóságot tisztelni kívánó demokráciájában egészen másról szól ez a történet. A Jézus által tanított egyenrangú kapcsolatokban – amint Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában is megfogalmazásra került – egymást kölcsönösen elismerjük és tiszteljük, egymás mellé állva közösen építünk. Itt a parancsteljesítés követelése helyett annak van létjogosultsága, hogy önként és szabadon jót adjunk egymásnak s a világnak – mindig a tőlünk telhető legmagasabb minőséget, tudatosan, hitből, szívből, isteni szenvedéllyel… Akik túl sokáig hol alul, hol fölül voltak, azok nagyon nehezen tudnak egymás mellé állni; s mindenben osztozva, új kerékvágásban együtt húzni előre a szekeret. Ellenben akik már ebben az új világrendben születtek, s kezdettől fogva átélhették, hogy mit jelent egyenrangúnak lenni – hogy éppen olyan fontosak és értékesek, tiszteletre méltók, mint az előttük járók – ők természetes könnyedséggel és boldogsággal állnak egymás mellé, viselkednek és cselekednek társként, barátként. Ez is bizonyítja, hogy a teremtettségünkhöz a mellérendelő helyzet illeszkedik a legjobban. Ha a szülő, a tanár, a munkahelyi vezető, az életünk párja, s Jézusban még az Isten is mellettünk, s nem fölöttünk álló társ az életben – aki ugyanazt az utat járta-járja, mint amit mi, csak talán máshol tart; már nincs helye behódolásnak, vak engedelmességnek. Csupán a könnyen követhető, következetes, remek példaadásnak van helye! Boldog, aki lát és hall ilyeneket!

Ha pozitívan fogalmazzuk azt, hogy Mózes a bibliai szituációban a hitetlenséget kifogásolja, akkor azt mondhatjuk, hogy az ige a hitre buzdít: a bizalmunk bizonyítására hív. A hitünk ma abban mutatkozik meg, hogy bizalom sugárzik a tetteinkből, a mindennapjainkból; hogy az életünkben látható a fejlődésünk és a boldogságunk. A családban, hivatásban és társadalmi környezetben elért eredményeink bizonyítják a bizalmunkat – a hitünket Istenben, magunkban és egymásban. Férfiakra és nőkre egyaránt vonatkozik ez!

Érdekes kérdés, hogy Isten miért férfitestet öltött magára, amikor emberré lett. Az apajogú zsidó társadalmi rend követői számára ez nem kérdés. Ők a férfi felsőbbrendűségéről meggyőződve, a hierarchia csúcsán álló Istent is csak férfiként tudják elképzelni. Annak ellenére, hogy a teremtéstörténetük (más világvallásokkal egybehangzóan) kimondja, hogy az istenképűséget férfi és nő csak együtt, közösen képes felmutatni – a legnagyobb, maradandó értékeket csak együtt tudjuk létrehozni egy közös út során. Jézus azért jött, hogy helyreállítsa az eltolódott egyensúlyt, felszámolja a kiéleződött ellentéteket! Emberként megtapasztaljuk a földi sors kettősségeit és végleteit. Férfiak-nők, felnőttek-gyerekek, erősek és gyöngék, igazak és bűnösök, egészségesek és betegek – mind egymásra vannak utalva, s együtt hivatottak felragyogtatni az élet értelmét. A kapcsolataink annyira erősek, amennyire vállaljuk a különbözőségünket és abból kölcsönösen gazdagodni tudunk! Ám ha eltévelyedünk, ellenséggé válhatunk. Ez végzetesen elharapódzott a Jézus korára. Ő ezeket az egymással mesterségesen szembeállított pólusokat, végleteket igyekezett kibékíteni és egymás mellé állítani. A megalázott, kihasznált, vagy kitaszított „alacsonyabb rendűeket” – nőket, gyerekeket, gyöngéket, a bűnösöket és betegeket – visszaemelte az elnyomóik mellé. Tette mindezt azáltal, ahogyan törődött velük: ahogyan megszólította, fontosnak tartotta, meggyógyította és tanította őket. Jézus nemek közti egyensúlyt helyreállító, és férfi ideált nyújtó munkájának fontos része, hogy Ő férfiként volt képes olyan önfeláldozásra, amit abban az időben (és később is) csak a nőktől vártak el.

S végül tekintsünk úgy a történetben Kánaán felé vándorló népre, mint a lelkünk szimbólumára. A nép tagjai nem tudnak egyformán hinni. Egy részük vakon követi Mózes minden szavát, mert érzi rajta keresztül a gondviselő Isten erejét és bölcsességét. Bizalmuk Istenben, a vezérükben és önmagukban olyan erős, hogy nem foglalkoznak különösebben az őket körülvevő földi tényezőkkel. Biztonságérzetük, hitük már-már meghaladja az észszerűség határait. A nép másik része azonban nem a szívével, hanem inkább a fejével közelíti meg a problémát. A racionális gondolkodás talaján állva alaposan megfigyel, mérlegel mindent, összehasonlítja magát és az ellenség adottságait, akivel a javakért meg kell küzdenie. És a kémek jó hírei ellenére megijed a fizikai körülményektől. Kétségbe esik, s egészen addig jut, hogy Istent is hibáztatja, rosszat feltételezve róla. Ebben a népen belüli meghasonlásban a szív és az ész csap össze. Ugyanez folyik gyakran bennünk. Mindent lehetségesnek tartó, reménykedő szívünk bizony sokszor konfliktusba keveredik az eszünkkel. S rossz beidegződések miatt úgy véljük, hogy valamelyiknek győznie kell a másik felett. Van, aki a szívét hallgattatja el, hogy az észszerűség győzhessen – ez talán hosszútávon megvédi a kudarcoktól, de ezzel együtt megfosztja sok örömtől. Más az eszének parancsol megálljt és gondolkodás nélkül a szívére hallgat. Nála a szív az úr; vakmerően vállalja a kockázatot, még ha közben fájdalmat okoz is másoknak és magának – a percnek él, mert ebben látja a boldogságát. Az ószövetség Mózese a szív győzelmét követelte: a vak hitet, amely gondolkodás nélkül engedelmeskedik a „felső vezetésnek”. Akik mégis gondolkodtak, s emiatt kételkedtek, azokat elmarasztalta, s őket okolta a nép szenvedéseiért. Ókori időkben ez nem meglepő. Bár Jézus is az ókorhoz tartozó történelmi személy, magatartásával azt tanítja, hogy sem a szív, sem az ész nem lehet úr a másik felett, hanem ezeket az adottságainkat együtt használva tudunk Istenhez hasonlítani és boldoggá lenni. Szív és ész együtt segít jól élni a szabadságunkkal, a kincseinkkel és a lehetőségeinkkel. Azért volt olyan vonzó a Jézus személyisége, és olyan hiteles az istenképűsége, mert a szeretete sosem volt esztelen és a bölcsessége sosem volt szívtelen! A megérzéseink, az őszintén vállalt érzéseink, és az isteni nézőpontból tájékozódó gondolkodásunk együtt vezetnek el minket a legjobb döntésekhez. Mindenünk, amink van ebben a földi életben, Istentől jövő, hasznos ajándék, amelyet céllal kaptunk. A lelkünk, szellemünk, testünk legapróbb részletének is fontos szerepe van. Attól vagyunk emberek, hogy gondolkodunk, érzünk és hiszünk – egyszerre; s ez tükröződik minden dolgunkban. S attól vagyunk jézusi emberek, hogy mindezt a benne megismert Istenhez kötődve tesszük. Így lehetnek gyökereink és szárnyaink, maradandó alkotásaink, és Isten akaratába simuló, beteljesült álmaink! Ámen

Imádkozzunk! Köszönjük Istenünk, hogy előttünk jársz az úton Fiad, Jézus Krisztus emberi példája által, és azok angyali segítségén át is, akik földi halandóként téged képviselve valóban előttünk járnak, mellettünk állnak. Hála értük, akik kísérnek, vezetnek, tanácsaikkal és életpéldájukkal jó irányba terelnek, gyönyörködnek bennünk; örömben-bánatban osztoznak, és szívesen építenek együtt velünk. Magasztalunk, hogy irányt mutatsz; végtelen jóságod vonz, hogy szabadon kövessük. Nem erőltetsz semmit; a lehetőségek leírhatatlan sokaságát hinted elénk, hogy magunk dönthessünk a nekünk megfelelő mellett. Dicsérünk, hogy istenarcodat millióféleképpen kibontakoztathatjuk magunkban, hogy Fiadra minden körülmények között hasonlíthatunk; sem szín, sem forma, sem kor, sem hely, sem helyzet és semmilyen adottságok nem kötnek ebben. Segíts téged képviselni, képmásoddá teljesedni! Lelkesíts, hogy az életünk a beléd vetett bizalom bizonyítéka lehessen, s minél többekben bizalmat ébresszen, örömöt fakasszon. Hadd legyünk tündöklő fény az éjszakában, szín a szivárványos égen – méltó részeként a végtelen tiszta Fehérségnek, a káprázatos Mindenségnek! Ámen

Áldás: „Isten örömet szerzett nekem, s aki hallja, velem együtt örül.” Ámen (1 Mózes 20,6 – a Szent István Társulati Biblia fordításában)