Vasárnapi igehirdetés Márk evangéliuma 4. részének 35-41. versei alapján: ”35Ugyanezen a napon, amikor este lett, így szólt hozzájuk: “Menjünk át a túlsó partra.” 36Miután tehát elbocsátották a sokaságot, magukkal vitték őt, úgy, ahogy éppen a hajóban volt; de más hajók is voltak a nyomában. 37Ekkor nagy szélvihar támadt, és a hullámok becsaptak a hajóba, úgyhogy az már kezdett megtelni. 38Ő pedig a hajó hátsó részében volt, és a vánkoson aludt. Ekkor felébresztették, és így szóltak hozzá: “Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” 39Ő pedig felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: “Hallgass el, némulj meg!” És elállt a vihar, és nagy csendesség lett. 40Akkor ezt mondta nekik: “Miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek?” 41Nagy félelem fogta el őket, és így szóltak egymáshoz: “Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?”

Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Bizonyára nem véletlenül ismételtem meg az imént felolvasott bibliai történet egy mondatát. Szerintem ez az egész elbeszélés legcsodálatosabb mondata, hiszen ez hozza mozgásba a tanítványokat, de hitem szerint még a tenger hullámait is. Ez hozza mozgásba az életünket, hiszen hozzánk is így szól Jézus minden nap, amikor felébredünk, minden este, amikor lefekszünk, amikor az életünknek bármelyik útjára elindulunk: menjünk át a túlsó partra.  Az ő szavának engedünk, amikor elindulunk az életünk céljai felé.

Testvéreim! Mennyi erő van ebben a néhány jézusi szóban, hogy menjünk át a túlsó partra. Hívő és hitetlen egyformán engedelmeskedik neki, és elindul a túlsó part felé.

A történetből kiderül, hogy nem is a túlsó part a legfontosabb, hanem a hozzá vezető út. A túlsó partok az életünkben csak azért vannak, hogy ha elértük őket, akkor máris innenső partokká legyenek, és felfedezzünk egy újabb célt. A hozzá vezető útnak van jelentősége. Ezeken az utakon tanuljuk meg az életünk legfontosabb leckéit. Ez még akkor is igaz, ha valakihez egyszer úgy szól az Isten, hogy az élete legtávolabbi túlsó partjára hívja. Oda, ahonnan nincs visszaindulás. Azt gondoljunk, hogy a halál az egyetlen túlsó part, ami egészen biztos, hogy félelemmel tölti el az embert. Aztán kiderül, hogy még az sem tölt el félelemmel, mert nem a túlsó partoktól félünk, a lelkünk legmélyén a halál túlsó partjától sem félünk, hanem inkább a hozzá vezető úttól. A halálfélelem az a hozzá vezető út félelme, amelynek az utolsó szakaszán az ember már nem fél. Bármennyire is furcsán hangzik, de a nagyon nagy halálfélelem azt jelenti, hogy még nincs közel a halál. Félek, mert még nem látom a túlsó partot! Most azonban inkább az életről fogunk gondolkodni, mint a halálról. Ilyen messze csak azokért a testvéreimért mentem el gondolataimban, akiknek már el kellett engedni valakit a földi élet túlsó partjára…

Miről is szól ez a csodálatos, életszerű evangéliumi történet? Jézus egy hosszú, és átdolgozott nap után elfárad, és testében-lelkében nyugalmat áhít. Ezért szól tanítványaihoz a nap végén: menjünk át a túlsó partra. Jézus tanítványai a tapasztalt hajósok jól begyakorlott mozdulatával kötik el a halászcsónakot, és indulnak a Genezáret-tó túlsó partjára. Útközben nagy vihar támad úgy, hogy a csónak kezd megtelni vízzel, és a hullámok szinte elborítják. Jézus a csónak alján nyugodtan, önfeledten alszik, mint egy kis gyermek anyja ölelésében. Nem zavarják a hullámok, nem zavarja a vihar, talán egészen másnak álmodja ezt a tanítványok számára kétségbeejtő helyzetet. Mintha a mindenség vette volna ölébe, és ringatná el az örök isteni gyermeket. Ha körülvesznek kétségbeejtő viharok, akkor hunyd be a szemed, és imádságos csendben gondolj te is erre. A vihar csak kívülről félelmetes, de az Isten szeretete van benne.

Az alvó Jézusban azt látjuk meg, amilyenek lehetnénk túlsó part felé vivő útjainkon, és a tanítványokban azt látjuk meg, amilyenek vagyunk. Kétségbeesetten, szemrehányóan ébresztik fel az alvó Jézust. Mesternek szólítják, és most először. Van ebben némi szemrehányás, hogy miért is alakultak a dolgok így körülöttünk! Valamit nagyon elrontottál mester! Mi nem ilyen hajóba szálltunk, és erről nem volt szó az elinduláskor mester!  Jól összeraktad az életet körülöttünk mester! Nem tökéletesnek, és nem hibátlannak csináltad? A világot miért így teremtetted? Az életünkben ezt a nagy vihart miért engedted meg? Miért pont a miénkben? Miért minket büntetsz mester? Már nem is törődsz velünk mester? Éppen velünk nem törődsz, akik pedig tanítványaid vagyunk? Még ezeken kívül is mennyi minden benne lehetett ebben az egy szóban, hogy mester!

A tanítványok nyugtalansága után ismét a Jézus nyugalma következik. A történetnek milyen szép ringatózása ez. Előbb lenyugodott a nap, aztán feltámadt a vihar. Közben csendesen elpihent Jézus, akkor felriadtak a tanítványok. Most ismét Jézus következik. Felkel, és ráparancsol a szélre, vagy a régi bibliafordítás még szebben mondja, hogy Jézus megdorgálja a szelet. Jézus megdorgálja a szelet. Jézus szava is dörgés, mennydörgés. Hangosabb, mint a tomboló vihar hangja, és mégis milyen jó hallani a feldúlt lelkű tanítványoknak.

Jézus szava mindig áthallatszik a viharon. Csak légy egy kissé áldott csendben, magadban békességre lelsz – szoktuk énekelni. Jézus szava mindig áthallatszik az életünk minden viharán, ha szeretnénk meghallani ezt a hangot. Mindazok élete példa erre, akik az életük nagyon nehéz helyzetében Isten közelébe kerültek.

A vihar után ismét csend következik. A lélek áldott csendje ez, amikor úgy tud szólni Jézus a megrendült emberi szívhez, mint soha addig: Miért féltek ennyire? Remélem, érezzük a Jézus szavaiból, hogy amit mond, az nem a tanítványok dorgálása. Előbb már megdorgálta Jézus a vihart, most szelíden, csendesen kérdőre vonja övéit. Vagy inkább csak tükröt tart eléjük: miért féltek ennyire? Nem az a baj, hogy féltek. Az a legtermészetesebb emberi érzés. A félelem az emberi szervezet egészséges reakciója akkor, ha baj van. De miért féltek ennyire? Miért hagyjátok, hogy a félelem mindent elborítson? Miért hagyjátok, hogy a félelem magával sodorjon, és cselekvésképtelenné tegyen? Miért hagyjátok, hogy a félelem beteggé tegyen?

Döntsétek el magatokban testvéreim, hogy vajon mit kért számon Jézus a tanítványain? Vajon azt, hogy egyáltalán felébresztették, vagy azt, hogy túl korán ébresztették, vagy azt, hogy túl későn? Az én véleményem az, hogy túl későn ébresztették Jézust. Nem kellett volna ennyire kétségbeesni. Lehetett volna a megriadt lelkük első mozdulatával őhozzá fordulni. Talán azért is rémültek meg a tanítványai, mert a viharfelhők eltakarták előlük a túlsó partot, amit tiszta időben még este is lehetett látni. Ha közel a part, akkor nagy bajban is több a remény, hogy megmenekülünk. Ők elvesztették a szemük elől a túlsó partot, de valamit egész biztosan megtanultak. Azt, hogy Jézus a túlsópart. Jézus a biztos túlsópart. Akár honnan jövünk, és bárhová tartunk, Nála érdemes kikötni. Hozzá érdemes megérkezni. Az életünk összes többi túlsó partja bizonytalan, de Jézus biztos. Ő a kezdet és Ő a vég.

Testvéreim! Minden nap szól hozzánk Jézus: menjünk át a túlsó partra. Így jöttünk ma hajlékába is. Egyszer majd másképpen fogja mondani, de akkor a lelkünkben biztosan meg fogjuk érezni, hogy a földi élet legtávolabbi túlsó partjára hív. Az a fontos, hogy előbb érkezzünk meg Őhozzá, mint hogy erre a távoli partra hívna, mert vele semmi nem félelmetes. Sem a távoli part, sem a hozzá vezető út. Túrmezei Erzsébet gondolataival fejezem be igehirdetésemet: „Egy darabig elvisz a láb is…/de gyilkos ingoványhoz ér…/félelmes szakadékhoz ér…/zúgó folyam partjához ér…/és akkor nincs tovább. /Egy darabig elvisz a szív is…/utat lel ingoványon át, /lélekvesztőt a folyamon…/aztán elér oda, ahol a szívnek sincs tovább. /És ha már a szív sem lel utat /át gyilkos ingoványokon, /folyamon, sellőn, tengeren: /a hiten, a hiten a sor, / és mégis van tovább. / A hit elvisz…elvisz a célig. /Megfáradottnak szárnyat ad. /És vészen át és poklon át /oda, az Istenig ragad. /És akkor nincs tovább. /Nincs tovább, mert vége az útnak /és nincs tovább a küszködés /és nincs tovább a fájdalom. /csak az élet, csak az öröm, /a béke van tovább.”  Ámen.

Mátészalka, 2019.06.02.

Becsei Miklós lelkipásztor