Köszöntés: „Ugyanazt akarjátok, ugyanaz a szeretet legyen bennetek, egyet akarva ugyanarra törekedjetek!” (Filippi 2,2) Ámen

Márk 8, 27-29: „Jézus elindult tanítványaival együtt a Cézárea Filippi mellett levő falvakba. Útközben megkérdezte tanítványaitól: Kinek mondanak engem az emberek? Ők így feleltek: Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, ismét mások pedig egynek a próféták közül. Jézus tovább kérdezte őket: Ti kinek mondotok engem? Péter így válaszolt neki: Te vagy a Krisztus.”

Imádkozzunk! Teremtő, Szabadító és Vezérlő Istenünk! E világban nincs jó rossz nélkül, nappal éj nélkül és nyár tél nélkül. Köszönjük, hogy mégis védekezhetünk a forróság és a hideg ellen, küzdhetünk és győzhetünk a sötétség ellen, távol maradhatunk a bűntől: a rossz útra térítő helyzeteket felismerhetjük és elkerülhetjük Veled. Köszönjük a jóságot és a tisztaságot, amelyben megőriztél minket; s hálát adunk, hogy azokat is megtisztítod, akiket a szükség másra tanított. Dicsérünk, amiért megszülettél földi emberként, hogy az emberiséget egyesítsd és magadhoz öleld a Szentlélek közösségében. A világot mindenestől a válladra vetted, kereszteddé tetted, eggyé váltál a szenvedéssel, hogy gyökerestől felszámold a rosszat. Magasztaljuk nevedet ránk árasztott vigasztaló, vezérlő Lelkedért, aki által Fiadnál is közelebb kerültél hozzánk, emberekhez; sőt bennünk laksz, hogy istenséged belőlünk nyilatkozhasson meg: igéd rajtunk keresztül teremthessen, fényed általunk ragyoghasson, szereteted tüze győztesen loboghasson. Áldásaidnak átadjuk magunkat, hogy mindez így lehessen. Ámen

Alapige: 1 Korinthus 12,4-7 és Efézus 4,3-6: „A kegyelmi ajándékok között ugyan különbségek vannak, de a Lélek ugyanaz. Különbségek vannak a szolgálatokban is, de az Úr ugyanaz. És különbségek vannak az isteni erő megnyilvánulásaiban is, de Isten, aki mindezt véghezviszi mindenkiben, ugyanaz. A Lélek megnyilvánulása pedig mindenkinek azért adatik, hogy használjon vele… Igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével. Egy a test és egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is: egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Istene és Atyja mindeneknek; ő van mindenek felett és mindenek által – mindenekben.”

Kedves Testvéreim! Ma a Szentháromság egy örök igaz Istent ünnepeljük. Járjuk hát körbe hitünknek ezt a fölöttébb titokzatos tantételét, amelynek megértése több évezred óta nyugtalanítja és komoly kihívások elé állítja nemcsak a híveket, hanem a tudósokat is – a humán- és a természettudományok művelőit éppúgy, mint a teológusokat. Isten személyében három, de lényegében egy – mondja ki református dogmatikánk. Nem három isteni énről vagy egyéniségről van szó, hanem ugyanazon isteni lényeg háromféle kifejeződéséről: az Egy Isten három sajátos létformában, létmódban nyilatkoztatja ki magát. (Dr. Török István: Dogmatika 153. kk., Kálvin János: Institúció i.16.6)

Évszázadokon át úgy gondolta a keresztyén egyház, hogy ez az Istenről szóló különleges igazság minden előzmény nélkül robbant be a világba időszámításunk kezdetén. Azonban a régi idők elképzelései között kutakodva, megtalálhatók e tan gyökerei. Ebből is látszik, hogy Isten fejlődőképes világot teremtett, és az emberi értelem fejlődésének történelmi folyamatában előkészítette az utat, amelyen járva egyre jobban megismerhetjük és megérthetjük őt, s minden eddiginél közelebb kerülhetünk hozzá.

Az ősi és egzotikus vallásokban számtalan isten-háromság létezik. Ezek általában nem három különböző, független személyt jelölnek, hanem valamiféle rokonsági kapcsolatra utalnak. A babiloni vallásban háromságot alkot például a Nap, Hold és a nőnemű Csillag. Másik háromságban az Atya: a Tudás (Éa), a Fiú: a Gyakorlat (Bél, később Marduk), harmadik a Legfőbb Hatalom: a Közvetítő (Anu), amely nem más, mint az első kettő közötti kapcsolat. A Fiú köti össze Istent és az emberiséget, ő a híd ég és föld között. Tulajdonságai kísértetiesen hasonlítanak az évezredekkel később született jézusi vonásokra: megváltó, megvilágosító, könyörgést meghallgató, segítő, halottakat feltámasztó, és gyógyító… Ezt a Fényhozó Istenfiút megtaláljuk egy másik vallásban, a fényvallásban is (manicheizmus), amely része volt a mi ősmagyar hitvilágunknak, s amely nagy hatást gyakorolt a zsidó-keresztyén vallásra is. Az emberiséget megváltó Krisztus hasonló előképe az indiaiak és perzsák hitében is fellelhető, ahol a Fénylő Isten Fia áldozatul esik a sötétségnek a világ megváltásáért.

Az egyiptomi vallás szent háromságában az Atya az Isten, a Fiú a király (fáraó), a harmadik személy pedig a Termékenyítő Erő (Ká), az előbbiek között lévő teremtő kapocs, isteni erő. Az egyiptomi fáraó az emberi anyakirálynéban az isteni termékenyítőerő hatására fogan, amely az Istent és az embert ezúton egyesíti. A keresztyén vallás úgy veszi ezt át, hogy az isteni termékenyítőerő megfelelője a Szentlélek, amely Máriát Isten Fiának anyjává teszi. Ahogyan a Fáraó Isten Fia, akiben Isten maga nyilatkozik meg, kiben a Nap újra felkel, úgy lesz Jézus az Atya Fia. „Meglátogat minket a Felkelő fény a magasságból…” – írja Jézusról Lukács evangélista (1,78). A Biblia szerint a Szentlélek: az Atyát és Fiút – vagyis az Istent és az embert egyesítő szeretetkötelék. Egy 20. századi protestáns teológus így fogalmaz: „Létezik az Isten és ember egysége; Isten maga teremti azt meg. Ez a saját Atya és Fiú mivoltának örök egysége, melyben a Szentlélek az összekötő kapcsolat” (Karl Barth).

Az isten-háromság elképzelések a görög eszmevilágtól sem idegenek; gondoljunk Ozirisz Atyaisten, Ízisz Anyaistennő és Hórusz Fiúisten mítoszára, amely szintén formálta a keresztyénséget.  A múlt megalapozza a jövőt. Máriát nem véletlenül abban az Efézusban nyilvánítják Istenanyává, ahol egykor Artemisz görög istennő dicséretét zengték…

Bármilyen meglepő, a Szentháromság-elképzelés előzményei közé tartoznak a görög szellemiség matematikai-filozófiai spekulációi is. Pythagoras azt mondja az alapszámok közé tartozó hármasról, hogy „tökéletes, mert benne van a kezdet, a közép és a vég.” Az egy: az egyetlenség, kizárólagosság; a kettő: a másság, a szétválasztás, az ellentét; a harmadikban viszont föloldódik az előbbi kettő feszültsége és általa megszületik a harmonikus egység. A hármasság az egy kibontakozása, amely így válik igazán megismerhetővé. Az abszolút egy Isten egészen feltárulkozik, amikor önmagát háromféle módon nyilatkoztatja ki. Lényének három oldala egyenértékű, mint az egyenlő oldalú háromszögnek: a=b=c. Ez az Szentháromság matematikai képlete.

Több egybecsengés van a Szentháromság tan és Platón gondolatai között is. Ő a világlélek alkati hármasságát vallja, és annak létezését az ellentétből, a feszültségből származtatja (ez a tézis-antitézis-szintézis gondolata). Érdekes összefüggésre vezet rá a mértani arányosságokról szóló fejtegetésében. Gyermekként tanultuk, hogy a mértani sorozatban az egymást követő tagok hányadosa állandó (pl: 1,2,4,8… vagy 1,3,9,27…) Platón a mértani arányosságot, mint két dolog egyesítő erejét írja le: az egymás mellett álló tagokat a közöttük lévő viszony tartja össze. (Ebből kiindulva születik egy kísérlet a világ teremtésének algebrai képletekkel való leírására – Timaios c. mű). Ha a mértani arányosságot a Szentháromságra vetítjük, akkor az Atyát és Fiút, mint „egymás mellett álló tagokat” a Szentlélek, mint „hányados” egyesíti. Ez a logika a nyelvünkbe is beszivárgott, hiszen amikor tisztázzuk, hogy „hányadán is állunk,” akkor mindig a kapcsolatunkra célzunk. Ebből a matematikai szabályból az atya-fiú, vagyis a szülő-gyermek viszonyra nézve pedig szívünkbe véshetjük az egymás mellett állás fontosságát….

Ahogyan fejlődik az emberiség, az istenkép úgy válik egyre elvontabbá, szellemibbé. A kritikusan gondolkodó embert egyre jobban érdekli a rossz eredete, felveti a teremtés esetleges tökéletlenségét, s vágyik az elhajlott világ helyreállítására, a megváltó „Fiúra”. Az ószövetségi zsidóság istene nagyon „emberformájú” volt. A Krisztus előtti utolsó század alexandriai filozófiájában ezt már háttérbe szorítja egy szellemi, kozmikus istenkép. Jahve, az Úr mellett két másik istenség is megjelenik – a Logosz (a teremtő szó), és Szophia (a bölcsesség). Ők hárman – a mindenek felett való Isten, az Ige és a Bölcsesség – egy olyan közösséget alkotnak, amely a Krisztus utáni Szentháromságnak a legközvetlenebb előképe.

Az ószövetség világában az Atyát, mint Egy Istent lehetetlen volt megfelelően megismerni. Fiában, Jézusban testet öltve azonban már megfogható, meghatározható. Atyává és emberré “szétválása” révén nyilatkoztatja ki istenségének titkát a földi dimenzióban. Szentlelkét, mint örök, világot megelőző lényét pedig akkor küldi el a világba, amikor Jézus eltávozik innen. Attól kezdve a Lélek a Jézus örökké jelenlévő szellemisége és életereje számunkra. A Fiú az Atyától származik, és közös bennük a Szentlélek élettevékenysége, akit közösen lehelnek. Benne teljesedik ki az Egy Isten kibontakozása, aki szembe állította magát a Fiúval az emberi testbe költözés idejére. Egységüket a Lélek állítja helyre, aki egyben minket is bekapcsol e szent közösségbe – földön hátrahagyott védelmezőként, vezetőként és vigasztalóként.

A Biblia nem mondja ki a Szentháromság szót, de az újszövetségben mindvégig három, egymással kölcsönhatásban álló istenalakról kapunk tudósítást: az Atya mellett a Lélektől fogant Fiúról és a Szentlélekről. Pál Istent, Krisztust és a Lelket egynek tekinti (pl.: 2 Korinthus 3,17). A Szentháromság legkifejezettebben a hármas áldó formulákban szerepel: „Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!” (2 Korinthus 13,13)

Az apostoli kort követően elterjed a hármasság-megfogalmazás. Origenes egyházatya 200 körül már alkalmazza. Az Apostoli Hitvallás, mely az egyházatyák zsinatain formálódott az idők során, a 4. századtól használatos. A három isteni személy azonosságát egy 5. századi hitvallási formula rögzítette a legtisztábban, amelyet a legenda szerint egy száműzött püspök (Athanasius) a szülei kriptájában elbújva írt: „Ebben a háromságban nincs előbb vagy utóbb, nincs nagyobb vagy kisebb, hanem mindhárom személy egyképpen örökkévaló és egyenlő. Tisztelni kell az egységet a hármasságban és a hármasságot az egységben.”

Az istenember valóságos, csodáktól kísért, isteni méltóságú megjelenése a hétköznapi világban áttörést hozott az emberiség életében. Jézus segített, hogy az értelem felismerje a saját Istenhez való hasonlóságát, és így könnyebben megismerje Teremtőjét. Megértse a Szentháromságot, hogy az Atyaisten, mint Legfelsőbb Értelem, nemzi a Fiúistent: a Bölcsességet (gyakorlati életbölcsességet), és hogy a Szentlélek Isten maga a szeretet, amit mindketten árasztanak. Jézus bűntelen istenember volt, tökéletesebb és teljesebb az embernél. Túlszárnyalja és ugyanakkor magában hordozza az embert, mércét és példát ad, megmutatja az emberi lehetőségek és képességek felső határát. Bemutatja, hogy milyenné lehet, milyenné érdemes válni. Jézus az ideális énünk, az isteni önmagunk megjelenítője.

Ha a Szentlélek a mi örökségünk, betöltettünk vele, akkor mi is azt lélegezzük az Atya és a Fiú között – istenfiúságba emeltetve. Erre utal Jézus, mondva, hogy: „Istenek vagytok” (János 10,34). Együtt alkotjuk a teljességet. A megváltás drámájában Isten alászáll az embervilágba, hogy általa az ember bejuthasson az isteni szférába. E dráma feszültségét az egyesítő harmadik: a kettő közt áradó, mindenhová bejáratos Lélek oldja fel. Ha már így bekerültünk a Szentháromságba, akkor miért nem a család rajzolódik ki benne: az Atya, Anya és Fiú? Történelmi-társadalmi korlátok (apajogú rend) hatottak arra, hogy hogyan közelítette meg és mivel töltötte meg az ember az érzékelt hármas alakzatot. Akadtak a korai keresztyének között csoportok, akik a Szentlelket anyaként értelmezték, mint aki méltó jelképe lehet a termékenységnek, életkörfogásnak, szeretetnek. Ennek ellenzői úgy vélik, hogy ha egy istencsaláddal töltenénk meg a hármasságot, háttérbe szorulna a Szentlélek jelentősége, elveszne az építő feszültség, a személyes mozgósítás, amely bekapcsol minket az isteni életfolyamatba és fejlődésre sarkall. A középkor ikonográfiája pedig Mária megkoronázásának ábrázolásával egyenesen egy négyes szimbólumot alkot a Szentháromság helyébe, Mária testben történő mennybemenetelét vallva. Kinyilvánítja ezzel, hogy szerinte a földi, testi anyag a Szentháromság negyedik tagja, mert az is képes a tisztaságra. Szent négyességben mások is megkíséreltek gondolkodni, ők a negyedik helyre az ördögöt tették. Az, hogy a hármasság maradt fenn, a célt hangsúlyozza: az abszolút jóságra, az istenképűségre törekvést.

A Szentháromság az egyéni, lelki fejlődésünket is feltárja. Az Atya azt az állapotot jelképezi, amikor készen kapott, átvett formákat követünk. A Fiúság egy átmeneti életforma szimbóluma, ekkor saját döntéseket hozunk, szabadságot és önállóságot keresünk, ellentétekbe, konfliktusokba kerülünk; kibontakozik az elődeinktől való különbözőségünk, keressük magunkat. A Lélekkel való töltekezés a jövőre utal, az érett és szabad elköteleződésre; annak elismerésére, hogy a része vagyunk a nagy Egésznek. Ez az állapot nem az Atya ismétlődése, hanem egy új ember, akiben az Atya kiteljesítő Lelke tovább folytatja a teremtést.

Magyar lelkünktől miért áll kissé távol az Atya-Fiú-Szentlélek istenkép? Megértjük, ha őseink hitvilágába bepillantunk. Lovasnomád népünk kétezer éven át az eurázsiai sztyeppei civilizáció részese volt. Onnan származó istentiszteleti forma a föld, tűz, víz, és levegő tisztelete. Ám őseink nem az elemeket imádták, hanem az azokon keresztül megtapasztalt Istent. Nem bálványimádók voltak, mindig is az Egy Istenben hittek, akit több néven tiszteltek: „Jó Isten, Atyaisten, Öreg Isten, Teremtő Isten, Magyarok Istene, Hadak Ura” stb. – attól függően, hogy éppen „milyen ügyben” keresték. Az, hogy „három a magyar igazság”, az istenképünkre is igaz. A magyar Szentháromság tagjai: az Atyaisten, Anyaisten és Szentlélek Isten. Fiúisten nincs, mert a legalább háromezer éves szkíta vallásunk istenképe sok évszázaddal megelőzi a Jézus földre jövetelét. Azonban a középkortól kezdve elődeink az Úristen megnevezés alatt már Jézust is értik, és a Szentháromságot Atya-Anya-Fiúként is ábrázolják. Az Atyában mindig a világegyetem Teremtő Istenét imádták. Vallási életükben viszont az Anyaisten vagy Isten-Anya, azaz a Boldogasszony volt a legfontosabb a Szentháromságból; országunk is az ő oltalma alá került. Az Anyaisten a női energiát, vezérelvet testesíti meg. E női princípium előbb kettő, majd hét személyre bomlott. Nagyboldogasszony, akit a kereszténység elterjedésétől Szent Annával azonosítanak, az Ég Királynője, a „fényes” anyaság s egyben a nemzeti lét őrzője. Kisboldogasszony eredetileg ősi termékenység istennő, Babba, akit a nyugati kereszténység hatására Szűz Máriával azonosítanak. Ő a Menny Királynője, az egyéni élet őrzője, és a bűnvallás is rá tartozik. Kettőjüket királylányként is ábrázolják. Rajtuk kívül még öt főbb boldogasszony van, akik az esztendő változásrendjének más-más arcát jelenítik meg. A Szentháromság harmadik személye a magyarság számára a Szentlélek Isten, amelyet őseink számára a Turul jelképez (a természetben a kerecsensólyom a megfelelője). A turulmadár nem totemállat volt, már a keresztyénség előtt is az isteni küldetést és erőt szimbolizálta népünknek; a kereszténység elterjedésekor a Szentlélek jelölőjévé vált. Lassan belefonódott a szkíta vallásba a páli keresztyénség.

Az eredeti szkíta vallás nehezen rekonstruálható; elemeit elsősorban a fényvallás, az ősi magyar mondavilág, a népmesék és népszokások tartalmazzák. A magyarság vallási életének legfontosabb szereplője a táltos, aki nem csak „egyszerű” pap, hanem tudós, gyógyító, nemzetnevelő, politikai tanácsadó is volt. A sámán ellenben csak egy kis közösség érdekében igyekezte megnyerni Isten és a szellemi lények jóindulatát. Papként tevékenykedtek a gyógyítók, jósok, vándortanítók, a szertartások énekesei és zenészei, és a vallási tantételek magyarázói. Elöljáró papok világi feladatokat is elláttak – bírók és településvezetők voltak, a tisztaság, a munkaszervezés, az élelemelosztás, betegápolás felelősei. Őseink számára különös jelentőséggel bírtak a kutak, források, a fák és kövek. Az ősök tisztelete miatt a temetők is szent helynek számítottak. A magyarság az Istenről alkotott képét, a mennyei világrendet leképezte a földi életére. Isten földi képmásának tekintette a szent fejedelmet, aki felelős volt népe jólétéért és alkotóképességéért. Égi mintára igyekeztek megvalósítani a családi életet, ahol Atyaisten és Anyaisten a Szeretetlélekben összeforrva jövőt teremt… Amikor országunk felvette a nyugati keresztyénséget, megpróbáltak mindent megsemmisíteni, ami ebből a régi hitvilágból megmaradt.

Lelkünkben azonban elevenen él az ősi lenyomat, és összeolvadt a megváltó, fényhozó Jézus iránymutatásával. Vágyunk családi szentségre, amelyből senki nincs kirekesztve, ahol senki nincs a másiknak alávetve, s amely gyermek és felnőtt számára egyaránt a boldog fejlődést jelentheti. Ahol mindenkit egyesít a Szeretet Lelke egymással és az Istennel; minden egyes tag egyformán fontos és értékes, mindenkinek a véleménye, érzése, szükséglete és vágya egyaránt számít. Így lehet bekapcsolódni az Atya-Fiú-Szentlélek Isten újszövetségi életközösségébe; miközben életre kel bennünk a mi ősmagyar szentháromságunk. Az égi rend először a házaspárban bontakozik ki – Atyaisten és Anyaisten a Szeretetlélekben összeforr, majd ennek gyümölcseként a gyermekekkel kiegészült családban teljesedik ki. Legyünk szent és lelkes, isteni apák és anyák, hogy gyermekeink érezhessék bennünk és magukban az Istent, s a köztünk lévő egylényegűséget! Csatlakozzunk be a Szentháromság égi körtáncába: vegyük fel a ritmust, mozogjunk együtt, váljunk eggyé az egymásba karolókkal örömben, felszabadultan! Ámen

Imádkozzunk a költővel! Hiszek egy Istent, ki három személy; Az élő Istent, aki bennem él; S akiben élek, mozgok és vagyok; Kinek tenyerén megsimulhatok. Akinek rám is éber gondja van, És cselekszik bennem és általam. Aki mozdítja minden mozdulásom, S én jóban-rosszban boldogan imádom Intéző, édes, mély akaratát. Hiszek Istenben, hiszem az Atyát! Égnek és földnek testté vált frigyét: Hiszem a Krisztust, hiszem az Igét. Akit az Atya örök óta szül, És akiben szépséggé lesz a zűr. Kinek emberré tetszett válnia, Hogy Isten legyen az ember fia. Benne az élet és benne az út. Hiszek Istenben, hiszem a Fiút! Hiszem a Krisztus gyújtotta tüzet: A Szellemet, aki a Szeretet. Aki Szent Péter ajakán rivall, Hegyeket bont, szíveket áthidal. Ki tüzet gyújt az embergondolatnak, Kiből fölébe nőhetsz tenmagadnak És mosolyoghatsz, alkothatsz, ölelhetsz. Hiszek Istenben, hiszem a Szentlelket!” Ámen (Sík Sándor: Hiszek – részlet)

Áldás: „Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!” (2 Korinthus 13,13) Ámen