Köszöntés: „A szabadságra Krisztus vezetett minket. Álljatok tehát szilárdan és ne hagyjátok magatokat újra a szolgaság igájába hajtani.” (Galata levél 5,1 – Békés-Dalos fordítás)

Imádkozzunk! Mindenható Atyám, Szerető Teremtőm! Míg nem ismertelek, mindenhol kerestelek! Már tudom, hogy a friss reggeli harmat a Te leheleted, és a Te leheleted minden csepp emberi jóság. A zápor illata a Te illatod, s a Te illatod minden igazság. Uram, a szellő hangja a Te lélegzeted, s a Te lélegzeted minden bölcs gondolat. A szél érintése kezed simogatása, és minden kedvességben Te simogatsz. Mindenben, mi szép s vidám, Te nevetsz rám, s a Te fájdalmad minden szenvedés… Mindenhol ott voltál. És én mindenhol kerestelek! Hogy megtaláltalak, és mindenben láthatlak, hála Neked! Kezeidbe leteszem elmúlt hetem, Istenem. Minden munkám, örömöm – ami jó volt: köszönöm. Vezesd, vigyázd léptemet, gyógyítsd meg a szívemet! Teljesség Istene! Nyisd meg a reménység kapuit, örvénylő mélységből emelj a mennyekig! Ámen

Alapige: Apostolok Cselekedetei 12, 1-19: „Abban az időben Heródes király kegyetlenkedni kezdett a gyülekezet egyes tagjaival. Jakabot, János testvérét pedig karddal kivégeztette. Amikor látta, hogy ez tetszik a zsidóknak, azzal folytatta, hogy elfogatta Pétert is; börtönbe vetette, és átadta négy, egyenként négy tagból álló katonai őrségnek, hogy őrizzék, mert a páska ünnep után akarta őt a nép elé vezettetni. Pétert tehát a börtönben őrizték, a gyülekezet pedig buzgón imádkozott érte Istenhez. Azon az éjszakán, amikor másnap Heródes elő akarta vezettetni, Péter – két bilinccsel megkötözve – két katona között aludt, az ajtó előtt pedig őrök őrizték a börtönt. És íme, az Úr angyala odalépett hozzá, és világosság támadt a cellában; oldalát meglökve felébresztette Pétert, és így szólt hozzá: “Kelj fel gyorsan!” Erre lehulltak a bilincsek Péter kezéről. Ezt mondta neki az angyal: “Övezd fel magadat, és kösd fel sarudat!” Péter megtette. Az angyal pedig ezt mondta neki: “Vedd fel a felsőruhádat, és kövess engem!” Ekkor kiment, és követte őt, de nem tudta, hogy valóság az, amit az angyal cselekszik, hanem azt hitte, hogy látomást lát. Amikor átmentek az első őrségen, majd a másodikon, eljutottak a vaskapuhoz, amely a városba visz. Ez magától megnyílt előttük. Mikor kiment rajta, végighaladtak egy utcán, aztán hirtelen eltávozott tőle az angyal. Ekkor Péter magához tért, és így szólt: “Most tudom igazán, hogy az Úr elküldte az ő angyalát, és kimentett engem Heródes kezéből, és mindabból, amit a zsidó nép várt.” Amikor feleszmélt, elment Mária házához. Ez anyja volt annak a Jánosnak, akit Márknak is neveztek. Itt sokan egybegyűlve imádkoztak. Amikor megzörgette a bejárati ajtót, odament egy Rodé nevű szolgálóleány, hogy megtudja, ki az. Amikor megismerte Péter hangját, örömében nem nyitotta ki a kaput, hanem beszaladt, és hírül adta, hogy Péter áll a kapu előtt. De azok azt mondták: “Elment az eszed!” Ő azonban bizonygatta, hogy úgy van. Azok erre így szóltak: “Az ő angyala az!” Péter azonban tovább zörgetett. Amikor pedig kaput nyitottak, és meglátták őt, elámultak. Akkor intett nekik a kezével, hogy hallgassanak, és elbeszélte nekik, hogyan vezette ki az Úr a börtönből, és így szólt: “Mondjátok el ezeket a testvéreknek!” Azután kiment, és más helyre távozott. Amikor megvirradt, nagy riadalom támadt a katonák között. Heródes pedig kerestette őt.”

Kedves Testvéreim! Heródes a római birodalom fennhatósága alatt álló Júdea tartomány bátor és kivételes tehetségű királya. Tisztán látja, hogy a hatalma addig tart, ameddig képes egyszerre megfelelni az őt kinevező rómaiaknak, és az uralma alá rendelt zsidóknak, akik vallásilag igen érzékenyek. Ennek az egyensúlyozásnak mindent alárendel – a hitét és az emberségét is. Azért kegyetlenkedik az új vallás híveivel, a keresztyénekkel, mert ez tetszik a zsidóknak. Ezzel megerősíti őket, hogy mégis csak nekik volt igazuk, amikor Jézust nem ismerték el Messiásnak és kivégeztették. Viszonzásul a zsidók megerősítik Heródest a politikai hatalmában. Tipikus helyzet ez, amely a történelem folyamán gyakran ismétlődik; s megmutatja, hogy mennyi embertelenségre képes egy vezető, aki pedig az ember javát lenne hivatott munkálni… Ennek a politikai manővernek az áldozata Péter apostol is, aki – azért, mert Jézust követve igyekszik szeretni és segíteni mindenkit – börtönbe kerül; ráadásul kettős bilincsbe verik. 16 őr vigyáz rá. A 8-as szám a végtelen jelképe, így ő tökéletesen bebiztosított, „duplázott végtelen” őrizetben volt, melyből szabadulni teljességgel lehetetlen – ezt akarja kifejezni ez a számszimbolika.  Mielőtt bíróságra hurcolnák, éjjel mégis csoda történik vele. Egyszerűen fény támad, lehullnak a kezéről a bilincsek, s egy angyal vezeti lépésről lépésre. Pétert álmában éri ez a felfoghatatlan élmény. Alig tér magához, gondolkodni nem igen képes – de most nem is agyafúrt emberi praktikákra van szükség – egy angyalt küld hozzá Isten, akire egyszerűen csak rá kell hagyatkoznia. Nem hisz a szemének, fülének, miközben vezeti Őt a Legfelsőbb Vezetés követe; bódult, elalélt állapotban van a hihetetlen gyönyörűségtől, melyet a szabadulás sejtelme ad, amit az első pillanattól kezdve megérez. Csak átadja magát a felülről jövő erőnek, hagyja, hogy az hadd vigye a lábait – és közben súlyos bilincsek oldódnak le, s nehéz vasajtók nyílnak meg – maguktól… magától Istentől!

Dupla bilincsben vannak közöttünk is sokan. Leginkább azok, akik önzetlenül szeretnek és segítenek – megkötöző elvárások, kapcsolatrendszerek, helyzetek, s ki tudja, még mi mindennek a rabjaként sínylődnek… Lenyűgöző pillanat, amikor olyasmit élhet át az ember, hogy anélkül, hogy ő fabrikálna, manipulálna, kényszeresen akarna valamit, egyszer csak jön egy természet-feletti érintés. Egy váratlan, oly erősen vágyott s mégis alig remélt érintés, amely fölkap s a magasba röpít. Minden földi törvényszerűség, szokásrend, kötöttség fölé emel; leoldja a terheket, a tehetetlenséget, s a magányt. Ilyenkor belépünk az idő tengelyébe: a perc megnyílik, a mienk lesz, a tenyerünkbe simul… Az ilyen perceket nem felejtjük el soha, békéjük betölti a lelkünket erővel. Mélyen bennünk megnyílik egy ajtó, amelyen át – mint remegő, törékeny buborékok – isteni ajándékok úsznak felfelé. Mind a mienk, Isten nekünk készítette el! Ez a csoda, ég és föld találkozása!

Mire Péternek újra használnia kell az eszét, akkorára már földöntúli segítséggel eljuttatta őt Isten élete újabb állomására, egy másik útra, amelyen járnia kell tovább. Már nem nézhet vissza, ez a csoda egészen újjászülte, megváltoztatta őt… Ezen az új úton, melyre Isten helyezte lábait, sok csodálkozó emberrel találkozik, akik ügyetlenül viselkednek, látva hihetetlen szabadulását. Egyesek fölényesen ítélkeznek fölötte, s üldözőbe veszik, mások meg vannak győződve, hogy csak szellemet látnak, vagy valami káprázat vakítja el őket – pedig pontosan ezért a szabadulásért imádkoztak! „Kérlek, Uram, szabadítsd ki őt, hiszen Te megteheted” – könyörögték egész közösségükben; amikor pedig ez a csoda megtörténik, nem hiszik el! Igen. Imádkozni lehet kételkedve, bizalmatlanul, azzal a meggyőződéssel is, hogy Isten úgysem fog segíteni rajtam, vagy a másikon… Amikor aztán mégis, akkor jöhet a szégyenkezés a kicsinyhitűségünkön, és a kapkodás, hogy hirtelen mihez is kezdjünk ezzel a csodával… Rodé nem hiszi, hogy tényleg a kiszabadult Pétert látja, így becsapja az ajtót az orra előtt. Odabent a sok hívő testvér is meggyőzi egymást, hogy ilyen nincs. A katonák által azóta már halálra keresett Péternek a saját hittestvéreivel kell küzdenie, hogy higgyenek már neki, mielőtt ők maguk hiúsítják meg a csodás megmenekülést, hisz bármikor újra foglyul ejthetik!

Mondd, a te életedben történtek már csodák, isteni érintések, amelyeket nem ismertél fel időben; és szépen elúsztak melletted a lehetőségek, amiket bennük kaptál? Hány csodát taszítottál már el magadtól hitetlenül, gyávaságból; mert féltél az ismeretlentől, az emberek reakcióitól, vagy önmagadtól? S választottad a bizonytalannak tűnő boldogság helyett a biztos, megszokott, boldogtalan utat.  „A homokóra csak pereg, pereg…” – és utólag már hiába siránkozunk! Az állóvízben kapálódzni, panaszra nyitni az ajkunkat nem elég! Nem elég elmondani, hogy az életem szürke, homályos, hogy a gondolataim esőfelhők, hogy egész énemmel a sivár földet markolom, s magamban küszködöm a széllel… Választani, dönteni és lépni születtünk, ez a szabad akarat, amit Istentől kaptunk – s mellé megannyi esélyt! Az élet nem egy könyv, amelyben csak a Legfőbb Tervező által előre megírt sorok mentén lehet haladni. Az élet síkság, amelyben utak megszámlálhatatlan sokasága fut; minden lépésre újabb elágazás nyílik, és az ember mindig szabadon választhat, hogy jobbra vagy balra forduljon. S aztán jön az újabb elágazás és az újabb döntés. Mindenki ezen a síkságon jár, mindenki maga dönti el, hogy melyik utat, melyik irányt választja. Ki a napnyugta, ki a sötétség felé megy; ki meg a napkelte, a fény forrása felé. És soha, még az élet legutolsó pillanatában sem késő megfordulni, és egészen más irányba indulni, mint amerre hosszú-hosszú éveken át mentünk.  Választani, dönteni és lépni, a legjobbat megragadni mindig kockázatos – de számunkra ez „az út, az igazság és az élet”; ez a boldogság! Törjünk ki végre a börtönünkből! A bilincseink csak a fejünkben léteznek, hiszen meg vagyunk váltva! Jézus eljött, felszabadított, ideje elindulni arra, amerre Ő ment, s járni a szabadság, a földre jött mennyország isteni útjait! Ettől még mindig idegenkedünk…

Mára már tarthatatlanul felgyülemlett a generációk óta halmozódó feszültség, amelyhez hozzáadódik a rendkívüli tempóban száguldó fejlődés. Pattanásig feszül a húr népek és vallások között, nő a szakadék ember és ember között. Mozog a föld a lábunk alatt… Mi magunk pedig olyanok vagyunk, mint a bombák robbanás előtt. (És méltatlankodunk, hogy a gyerekeink nyughatatlanok…) Eszeveszetten forgunk egy irányíthatatlannak tűnő körhintában, amelyből látszólag nincs kiszállás. Körbe-körbe járunk. Mindig ugyanazt a túlhajszolt, szenvedésteli, sokszor örömtelen pályát rójuk gépiesen; s közben csak gyarapítjuk az ősöktől örökölt, megoldatlan problémák végtelenjét… És nem akarjuk látni, hallani, érezni a valóságot, jó mélyen elfojtjuk mindazt, ami nincs rendjén; s már-már magunk is elhisszük: „jól van így minden, ennek így kell lennie; másnak a keresztje még nehezebb lenne”. Pedig mindegyikünk előtt nyitott a lehetőség, hogy vegyük a bátorságot és szálljunk ki a körhintából. Tervezzük újra az életünket, és egy egészen új, ismeretlen úton haladjunk előre – amelyen legfőbb vezetőnk: Jézus jár előttünk, aki a társává fogad.

Érdekes jelenség, hogy milyen sokan csak a többieket figyelik és irigykednek. Van, aki szét mert nézni a lelke titkos labirintusában, és fel merte vállalni a változtatás égető szükségét: ki mert szállni az élete értelmetlennek ítélt körhintájából – az elviselhetetlen munkából, kapcsolatokból, önpusztító életmódból. Őt a bátorságáért és elszántságáért irigylik a többiek. Irigylik tőle a sorsa esetleges jobbra fordulását, s gúnyos ítéleteikkel mindent megtesznek, hogy a mélybe rántsák! A bátor újítók pedig – akik váltani, változtatni kezdtek – nehéz pillanataikban azokra tekintenek sóvárogva, akiknek a körhinta-lét látszólag oly könnyű és tökéletes. József Attila szomorú szavakkal szól erről: „kit anya szült, az mind csalódik végül… vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni… ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni…” Egyik se lenne jobb a másiknál? Szenvedünk, ha a régi szabályok, szokások ketrecét magunkra zárjuk, s továbbvisszük ősi nemzedékek keserű örökségét? És akkor is ugyanúgy szenvedünk – csak más okból – ha lázadunk, irányt váltunk és egészen új formákat keresünk? Tényleg így is úgy is fájdalom az élet; s nem tehetünk mást, mint beletörődni az „elromlott” világba? A mai ember legfontosabb kérdése ez. Áprilisi tréfa lenne csupán a boldogság? De hisz mindenki azt keresi – egyre őrültebben! Szívünk leghangosabb vágya, nem tudunk nélküle élni!

És valahogyan idevergődünk Isten elé. Megnyugvást akarunk, megoldásokért könyörgünk, válaszokért… és várunk. De még Őelőtte is szégyellünk őszintére vetkőzni, hiszen a túlélési stratégiánkat, álmegoldásainkat, páncéljainkat és mankóinkat nem akarjuk elengedni! Sokszor még magunknak sem valljuk be, hogy hogyan is élünk valójában, mitől gyötrődünk szüntelenül…

Egyesek kevéssel beérnék, ők így érzik magukat: „Összegyűrt papírlap vagyok. Egy elejtett papírfecni. Pislogok a porban, piszokban. És azon gondolkodom, Istenem, vajon mikor jössz erre? Arról álmodom, hogy talán egy pillanatra rám találnál, észrevennél, hozzám érnél… majd néhány lépést megtéve, kukába dobnál. És én ott, akkor, a szeméthalom közepén arra gondolnék, hogy megérte. Mert egy pillanatra rám figyeltél! Bár kibontanád a lelkem, mint egy tikos levelet, mert mástól én ezt már nem várhatom!”

Mások határozottabbak, erőszakosabbak; ők így gondolkodnak magukról: „Istenem, gyere, tisztíts meg, takaríts ki nálam, akarom! De azért jól eldugott, lelakatolt ládikákba rejtek minden szemetemet. Amit nem tudok eltüntetni, azt átfestem és kidíszítem, az apraját meg gondosan a szőnyeg alá söpröm. Aztán az ajtókat többszörös zárral bezárom… Segíts Uram rajtam, tegyél rendet az életemben! Mindig ezt akartam! De ennek ellenére engedtem, hogy eddig mások és a körülmények uraljanak. Szörnyű folyton attól rettegni, hogy valami nem úgy történik, ahogyan mások elvárják… Elhitetni magammal, hogy önmagam vagyok, pedig régen más lettem. Mássá tettek – átváltoztatták a bensőmet, mint egy átrendezett szobát. A bútorokat össze-vissza tologatták, és semmi sincs ott, ahol én szerettem volna! Tényleg ezt akartam? Ebből az egészből mit akartam egyáltalán? Az életemben mi az, ami a helyén van? …De miért hagytam ezt? Fel kellett adni magam, hogy ez az egész összefércelt élet működjön. Ha nem adom meg magam, a legalapvetőbb dolgokhoz sem jutok hozzá – ezt erősítették bennem. Megérte? Az idő telik. S most ráébredek, hogy Isten ezt tőlem sohasem várta! Ó, én édes Istenem, vajon lehetek még önmagam?”

„Segíts Uram, rajtam, tegyél rendet az életemben, mutass végre utat!” – kiáltjuk talán évtizedeken át, könnyezve, összetett kézzel, behunyt szemmel… Aztán egyszer csak észrevesszük, hogy Isten mindvégig gyöngéden átölelt és halkan súgja: „Kedves, nyisd ki a szemed és láss! Engedd kinyílni szíved vágyait, lelked álmait, kibontakozni elméd rendkívüli gondolatait! Valld be, amit nem bírsz már tovább! Ne erőért imádkozz, hogy kibírd a kibírhatatlant, a hit nem ez! Merd hinni, hogy másképp is lehet! Hogy van számodra út, amely nem borzalommal van kikövezve! Sok út vezet egymás mellett! Miért azon mégy, amely csupa tövis, kiszáradt kóró, hideg sziklafal; amikor nem messze tőled egy másikon ott vár a zöldellő erdő, tarka rét, csobogó patak? Miért halnál éhen és szomjan, mikor karnyújtásnyira melletted ott van a friss víz és az édes gyümölcs? Senki sem szabhatja meg, hogy merre menj! Neked kell választani, a legmerészebb álmaidat felvállalni, s hinni, hogy valósággá válnak! Ez a hit vonzza be a csodát! Tárd szét karjaidat és fogadd el a földöntúli ölelést, nyújtsd ki a kezedet és vedd el Isten ajándékát; mert a felfoghatatlan boldogság, amire vágyik a szíved, létezik!”

Az álmod olyan dolog, amire igazán vágysz, ami igazán fontos neked. Valami, amit elképzeltél, és amiről nem szabad lemondanod. Mindegy, hogy nem érti senki, mindegy, mit gondolnak mások. Ez a Te álmod, és mindent meg kell tenned érte, hogy valóra váltsd! Mindent. Ne érdekeljen az emberek véleménye, ne hagyd gúnyolni, s elrabolni az álmaidat! Ha a szíved szólít, Isten szólít! Követned kell szavát, nem fojthatod el magadban egy életen át, mert ez a belső indítás felülről jön! Jóval magasabb szinten dől el, mint ahová akaratod fölér! Ez a lelkednek olyan helyén dől el, olyan magas, a földi élet légkörén túli szférában, ahol már a társadalom – a szokások, elvárások és hatalmi érdekek – nem szólhatnak bele semmibe! A lélek itt már szabadon szárnyal, ahová akar… Mert a Szentlélek olyan, mint szél: nem lehet korlátok közé zárni, vagy követelni – csak hagyni lehet, hogy magasba röpítsen! Ámen

Imádkozzunk gyülekezetünk költőnőjével, Losonczi Lénával! „Uram, éreztem, szóltál hozzám. Így szólítottál: gyermekem! Templomodban megérintettél, Hol némán lehajtottam fejem. Köszönöm, Néked, Istenem! Uram, tudom, kiválasztottál, Veszni bárányod nem hagyod. Mikor fájdalomban gyötrődtem, Te bekötötted a sebem. Köszönöm, Néked, Istenem! Uram, fényt adtál a látásra, Örülni e gazdag természeten. Csodálni… Égen-földön látszó Hatalmadra rányitottad szemem. Köszönöm, Néked, Istenem! Uram, engedtél új tavaszt még, Megtartottál kegyelmesen. Virágszirmoknak záporában Látom, irgalmad végtelen. Köszönöm, Néked, Istenem! Uram, vezess Szent Lelked által, Ne lakjon bennem félelem. Golgotán, Fiad szent vérével Megmentette az életem. Köszönöm, Néked, Istenem! Uram, ingó hitem táplálod, Ajkamra szót adsz szüntelen. Igéddel hadd hirdessem másnak: Tart még a földi kegyelem. Köszönöm, Néked, Istenem! Uram, engedd, hogy küldetésem Teljesítsem hálatelten. S ha erőm fogyva Hozzád térek, Végső sóhajom ez legyen: Köszönöm, Néked, Istenem!”

Hadd higgyem: semmi sem túl szép, hogy igaz legyen; semmi sem túl csodás, hogy megtörténjen; hogy van boldogság, mely örökké tarthat; hogy mindig van tovább, és szebb lesz a holnap! Ámen

Áldás: Jézus mondja: “Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik.” (Máté 7,7-8)