Lectio: Azután megmutatta nekem az élet vizének folyóját, amely ragyogó, mint a kristály, s az Isten és a Bárány trónusából ered. A város főútjának közepén, a folyó két ága között van az élet fája, amely tizenkétszer hoz termést, minden egyes hónapban megadja termését, és a fa levelei a népek gyógyítására szolgálnak… És ezt mondta nekem: „Ezek az igék megbízhatók és igazak, mert az Úr, a próféták lelkének Istene küldte el angyalát, hogy közölje szolgáival mindezt, aminek hamarosan meg kell történnie. És íme, eljövök hamar: boldog, aki megtartja e könyv prófétai igéit.” … Én vagyok az Alfa és az Ómega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég”. „Boldogok, akik megmossák ruhájukat, mert joguk lesz az élet fájához, és bemennek a kapukon a városba… Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen! … Így szól az, aki ezekről bizonyságot tesz: „Bizony, hamar eljövök”. Ámen. Jöjj, Uram Jézus! Az Úr Jézus kegyelme legyen mindnyájatokkal! Ámen. Jel 22, 1-21 (válogatott versek)

Textus: Azután ezt mondta az Úristen: Íme, az ember olyanná lett, mint miközülünk egy: tudja, mi a jó, és mi a rossz. Most azért, hogy ne nyújthassa ki kezét, és ne szakíthasson az élet fájáról is, hogy egyék, és örökké éljen, kiűzte az Úristen az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett. És miután kiűzte az embert, odaállította az Éden kertje elé a kerúbokat és a villogó lángpallost, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat.” I. Móz 3, 22-24

Egy francia fiatalember, aki gyermekként igen szigorú neveltetésben részesült, elhatározta, hogy felnőtt életében a sok gyermekkori korlátozás miatt a szabadság megélésének egészen különleges kihívásait fogja megvalósítani. Tizenhat éves korában megismerkedett a kötéltánccal, és attól kezdve nem volt többé megállás. Tizenhét évesen egy fogorvosi rendelőben kezébe akadt egy képes újság, amelyben megpillantotta a New-Yorki Világkereskedelmi Központ akkor épülő ikertornyait, és azonnal megszületett fejében az őrült ötlet, hogy titokban drótkötelet feszít ki a 110 emeletes ikertornyok közé, és átsétál a tornyok között. Megcsinálta. 1974. augusztus 7-én a reggeli órákban 45 percet töltött a levegőben. Hatalmas sikere volt, majd a rendőrség megbilincselve vitte el azt az embert, aki a világ legszebb bűncselekményét hajtotta végre. Tudjuk, hogy ma már nem állnak ezek a tornyok, mert 2001-ben terrorcselekmények következtében összeomlottak. Ezért a mutatvány megismételhetetlen. Pedig ott van bennünk a szabadságvágy valahol újra kötéltáncot járni, hogy elmondhassuk: megcsináltuk a lehetetlent!

Én ma egy képzeletbeli kötéltáncra hívlak meg titeket testvéreim! Gondolatban egy nagyon hosszú kötelet feszítek ki két távoli fa között. Az egyik fa az Ószövetség elején áll, a másik fa az Újszövetség végén. Valójában ez a kötél a teljes Szentírás fölött feszül, és nem mi leszünk az elsők, akik vállalkoznak erre a mutatványra, hanem az emberek az idők folyamán szüntelenül próbálnak átsétálni rajta. Az emberek, akik útra kelnek azok, akik akár az egyház bátorítására, akár önszorgalomból, de kezükbe veszik a Bibliát, és szeretnének megérkezni az Istenig. Nekik szeretnék most segíteni, hogy szabad, sőt szükséges ilyen kötéltáncot járni. Itt és most nem érvényes az a szabály, hogy ne nézz a mélybe, mert leszédülsz, hanem a mélybe tekintés kifejezetten ajánlott a tanulság kedvéért.

Az Ószövetség életfája, mint a kifeszített kötél egyik pillére büszkén és szilárdan áll. Gyümölcséből a halandó nem ehet, mert elveszítené halandó voltát, és megnyerné az életet. De éppen most űzetik ki az ember a kertből, ahol Teremtője életre hívta, és számára többé nincs visszaút, mert az élet fáját kerúbok és a villogó lángpallos őrzik. Most, hogy a bűneset által az ember tudomást szerzett a jó és a rossz létezéséről, de tudása még nem tapasztalati tudás, ezért nem szabad örökké élnie. Most, hogy ismeri a jót és a rosszat is, igen hosszú útra, és a legmagasztosabb cél felé kapott meghívást. Önszántából kell a jó mellett dönteni. Indulhat a kötéltánc. A jó és rossz tudása azt jelenti, hogy a kihívásokra mindig kétféle megoldást kínál az élet. Rögtön az elején, az első életfának szinte az árnyékában az ember azonnal elbukik. Káin kinyírja Ábelt. Íme, Káin az első vallásos lélek, aki áldozik az Istennek, de nem szívből, hanem csak megszokásból (I. Móz 4), és az Istennek nem kell a megszokás, és nem kell az üres hagyománytisztelet, és nem száll fel az áldozat füstje, és Kain megharagszik az Istenre, és a testvéröccsére, de kettejük közül csak az öccsét ölheti meg, és a képzeletbeli kötélről lezuhan, és lehet mindent elölről kezdeni…

Az Ószövetség a Káinok története. Akik nagyon vallásosak, akiknek határozott elképzelésük van az Istenről, és ezért a meggyőződésükért még az Istenen is átgázolnak. Az, ami az Újszövetség elején, nagypénteken történik, hogy az ember Isten fiának vérét ontja, egyáltalán nem újszerű dolog. Amikor ember emberre támad, és ember vérét ontja, akkor mindig, és menthetetlenül az Isten vérét is ontja, mert ez a jézusi iránymutatás, hogy amikor megtettétek eggyel is, velem tettétek meg (Mt 25, 40)! Amikor Izrael kánaáni népeket irtott, akkor minden esetben istengyilkosságot követett el, de a kifeszített képzeletbeli kötélre újra és újra visszamászott. És az Isten istensége abban is megmutatkozik, hogy nem vágja el a kötelet, és nem hagyja az embert mélybe zuhanni, vagy ha zuhan is elkapja, és hagyja visszakapaszkodni. Ha nem sejteném az Istennek ezt a „mégis” szeretetét, akkor azt mondanám, hogy semmi köze nincs egymáshoz az Ó- és Újszövetségnek. De kizárólag csak ezért, mert sejtem és magam is átéltem már, hogy mégis szeret, vallom – de nem dogmatikai, hanem hitvallásos alapon – az Ó- és Újszövetség megbonthatatlan egységét. A két szövetség annyira összetartozik, mint a fény és az árnyék, a nappal és az éjszaka, a hideg és a meleg, a sírás és a nevetés, a föld és az ég.

Kötéltáncot jár az ember, aki lenéz a mélybe és föltekint az égre. Azért valljuk meg, hogy lenn a mélyben, az Ószövetség világában is vannak csodálatos dolgok. Nézzétek csak Mózes égő csipkebokrát! Tűz, amely nem a pusztítás, hanem az élet szolgálatában áll! Nem perzselődnek meg az ágak, sem a levelek. Mózes bokrában a lelkesedés tüze ég. Az Ószövetség mélységeiben annyi őszinte imádság születik. Annyi életút hirdeti, hogy él az Isten és szeret.

És annyi égbekiáltó bűn kísérti meg a kötéltáncost, aki az Ószövetség felett jár. Ezért rendületlenül menni kell tovább, mert a kötél a másik fáig, az elveszett és megtalált paradicsomi életfáig ki van feszítve. A kettő között, ahonnan indulunk, és ahová meg kellene érkezni, olyan a nagy a távolság, hogy a cél szinte elérhetetlen. Bevallom nektek, hogy én még nem tudtam átsétálni ezen a kötélen, amelyik a Biblia fölött, annak eleje és vége között van kihúzva. Nekem még nem sikerült megérkezni az Ószövetség véres Istenétől az Újszövetség szerető Atyjáig. A haragot még nem tudtam szeretetre változtatni, mert nem vagyok varázsló. Az egyház a nagy varázsló. A vallásos ember legfeljebb elkápráztatja a környezetét, de az Istennek és önmagának nem tud hazudni. Kötéltánc van, de megérkezés nincs. Nekem még nem sikerült és én ezt bevallom.

Én még csak jó, ha félútig értem el. És tudjátok, mi van a félúton? A golgotai kereszt fája, amivel Isten ezt a végtelen hosszú kötelet alátámasztotta. És én csak addig értem el, és arra jöttem rá, hogy az Ószövetség bűnterhes világa nem megvetni és leeírni való, mert a sejtjeinkben fészkel. Az Ószövetség világa bennünk van. Talán ma is magunkkal hoztuk azt a kiskanálnyi vizet, amiben a másik embert… Talán tudjátok, hogy mire gondolok…

A kötéltánc, s az illúzió, hogy majd az Istenig érünk, a keresztnél véget ér. Megöltük az Istent a másikban és önmagunkban. Az ateizmus nem azt jelenti, hogy nincs Isten, hanem azt, hogy megöltük az Istent. És nem volna tovább kifeszített kötél, és nem vezetne tovább a halandónak útja az öröklét felé, ha nem lett volna húsvét és feltámadás. És az út így vezet tovább ahhoz a másik életfához, hogy előttem jár Jézus, a nagy kötéltáncos, aki ura a szeleknek, ura a hullámoknak, miként az evangéliumok tanítják.

De az örök és nagy kérdés megmarad: hogyan változik a harag és a gyűlölet szeretetté?  Vagyis járható-e az út a két végpont között? Valaki mondja meg milyen az Isten, aki a Biblia elején elzárja az élet fájához vezető utat. Ugyanaz, mint aki a végén azt mondja: jöjjetek? Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen? Nem egyházi zsinatok döntik el, hogy dogmatikailag, filozófiailag hogyan lehet összekötni a lehetetlent, hanem minden a te szívedben dől el! Aki elengedi a haragot, aki elengedi személyes sérelmeit, az utat készít önmagában a szeretetnek. Mert önmagától a víz borrá át nem változik. És egyedül Jézus Krisztustól lehet megtanulni, hogy mi is az az elengedés. Abban a szörnyű órában, amikor ott volt kifeszítve ég és föld között, akkor Jézus elengedte az életet. Mi egy gúnyos tekintetet, egy hirtelen kimondott szó súlyát alig tudjuk elengedni, Ő pedig elengedte az életet. Az ő elengedéséből merítsünk erőt elengedni mindent, ami fáj, és akkor el tudjuk járni a kötéltáncot, mert kötéltánc az élet minden pillanata…

De van megérkezés! Amikor egyensúlyba kerül a lélek, mert az egyik kezével már legalább annyit adott, mint amennyit a másikkal elvett, amikor az életben legalább annyi jót is észrevett, amennyi sérelmet elszenvedett, akkor azonnal ott van, ahol lennie kell, az Isten közelében. Kötéltánc az élet, és csak az tud fennmaradni, akinek egyensúlya van, és közben lassan, de biztos léptekkel halad előre a cél felé. Ámen.