Köszöntés: „Istenünk, minden nemzet dicsőítsen téged, hisz te igazságosan ítéled meg a földet, méltányosan ítélkezel a népek fölött!” (Zsoltárok 67,4-5 – Szent István Társulat bibliafordítása)

Imádkozzunk! Szerető Istenünk, annyi mindent hoztunk ma eléd! Dicsérünk Téged mindenért, amit sikerült elvégeznünk ezen a héten. Köszönjük az örömöket, mindent, ami kellemes és szeretetteljes volt számunkra. Magasztalunk szabadításaidért: a gondokért, melyeket leemeltél vállunkról, a problémákért, amelyeket megoldottunk. Hálát adunk, hogy támogató társakban mellénk álltál, s emberhez méltóan vészelhettük át a nehézségeket. Állíts talpra, hogy magunk mögött hagyhassuk csalódásainkat, gyengeségeinket, félelmeinket. Taníts helyesen értékelni a múltat és a meglévő lehetőségeinket; lezárni mindazt, aminek vége van, és bátran újat kezdeni. Áldj meg minket, hogy kitartóan küzdjünk testi és lelki egészségünkért, kapcsolataink rendeződéséért, közös álmainkért, a boldog előrehaladásért! Áraszd ránk fényedet szüntelen! Ámen

Alapige: Márk 9,2-8: ”Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, felvitte csak őket külön egy magas hegyre, és szemük láttára elváltozott. Ruhája olyan tündöklő fehérré lett, amilyenre nem tud ruhafestő fehéríteni a földön. És megjelent nekik Illés Mózessel együtt, és beszélgettek Jézussal. Péter megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: “Mester, jó nekünk itt lennünk, készítsünk ezért három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.” Mert nem tudta, mit mondjon, ugyanis annyira megrettentek. De felhő támadt, amely beárnyékolta őket, és hang hallatszott a felhőből: “Ez az én szeretett Fiam, reá hallgassatok!”  És hirtelen, amint körülnéztek, már senki mást nem láttak maguk mellett, csak Jézust egyedül.”

Kedves Testvéreim! Nem régen emlékeztünk azokra, akik az életünknek fontos részei voltak, de már egy másik létformában élnek. Hunyd be a szemed, s az, akit elveszítettél, máris itt van veled! Látod őt a nap sugarában; amikor fúj a szél, érzed, ő ölel át simogatva. Élő valóság számodra; mindazt, amit vele egykor átéltél, most újra éled, hallod szavait, nevetését, érzed az illatát. Veled van, amikor csak rágondolsz… Ismerős érzés ez mindenkinek, akit az élet már megfosztott egy szeretett személytől. Az ilyen élményről ritkán mesélünk; tartunk tőle, hogy a környezetünk azt hinné: elvesztettük az eszünket. Pedig nagyon is tisztán látunk és érzünk ilyenkor. Minél többet tapasztalunk meg ebben az életben, annál érzékenyebbé válunk; annál többet érzékelünk a teljes valóságból. Miért ne találkozhatna olykor a múlt, jelen, s jövő – ábrándokban, álmokban, valós érzésekben és tapasztalásokban? Miért ne tűnhetnének el néha a tér és idő korlátai? Miért ne szűnhetne meg időnként a határ láthatók és láthatatlanok között? Bizony nincs is olyan éles határ, mint azt gondolnánk… Hasonló természetfeletti élményről számol be a felolvasott történet.

Igénknek az az előzménye, hogy Jézus szabadtéri istentiszteleten tanítja a sokaságot a bölcs és értelmes életre, s a prédikációja végén azt ígéri, hogy „…az itt állók között némelyek nem ízlelik meg a halált addig, amíg meg nem látják, hogy az Isten Országa eljött hatalommal.” (Márk 9,1) A szentíró ehhez az ígérethez kapcsolja a megdicsőülés hegyének történetét. Ott a hegyen ugyanis „némelyek”, pontosabban három tanítvány – Péter, Jakab és János – a saját szemükkel és fülükkel győződhetnek meg Isten Országának a jelenlétéről: földi tapasztalatokat szereznek a földöntúliról. Ott a hegyen Mózesben hús-vér valóságként megjelenik mellettük a múltjukat megtestesítő törvény, Illésben odaáll az egykori prófétaság, a feltámadott, megdicsőült Jézusban pedig ott ragyog a jelent és jövőt képviselő evangélium: a megváltás és az örök élet örömhíre. E pillanatban múltjuk, jelenük és jövőjük egyszerre van jelen: mind együtt, biztos támaszként öleli őket körül. Mennyei és földi, isteni és emberi tényezők csodálatos harmóniában egyesülnek; ezt nem lehet szavakkal kifejezni, csak megérezni. Olyan érzés lehetett ez, mint egy régóta várt, beteljesült szerelem, mely az égben köttetett; mint egy elsöprő boldogságot hozó siker, amiért keményen megdolgoztunk; vagy egy gyermek világrahozatalának katartikus pillanata, amikor a halálos kínból felbuzog az új élet gyönyörűsége.

A három tanítvány ott a hegyen Isten Országa jelenlétét a létezés minden dimenziójában átélte. Ez a mindent felülmúló csúcsélmény természetes módon váltotta ki Péter kitörő lelkesedését: „Olyan jó ez nekünk, nem maradhatnánk itt? Állítsuk meg az időt, legyünk együtt így, távol a zavaró tényezőktől, ebben a csodás állapotban – örökké!” De abban a percben felhő támadt, amely beárnyékolta őket, és hang hallatszott a felhőből: “Ez az én szeretett Fiam, reá hallgassatok!”  És hirtelen, amint körülnéztek, már senki mást nem láttak maguk mellett, csak Jézust egyedül… Az Atya közbeszól: a múlt, jelen és jövő ennél hosszabb időre nem találkozhat itt a földön. Mózes és Illés – vagyis a múlt eltűnik, mert már betöltötte a küldetését: a törvény diktatúrájának és a próféták dorgálásának az ideje lejárt. Isten megváltott népeként már bűnbocsánatot nyertetek, felszabadultatok! Nem kell ítélkeznetek, embertelen törvények láncán vezetnetek egymást, és büntetéssel, sötét jövővel fenyegetőznötök! Tovább kell lépnetek! Újra szabadok vagytok arra, hogy az emberi méltóságotokat felépítsétek, isteni önmagatokra találjatok – csak Jézusra kell néznetek egyedül!

Ez elég arra is, hogy lejöjjünk a hegyről, s ezzel az erővel feltöltődve továbbmenjünk, és vigyünk a völgybe, az árnyékok közé, a sötétbe fényt, meleget, lendületet. És reményt, hogy másképp is lehet élni az életet! Sokkal több szépet és jót meglátva, hálát adva mindenért, aminek örülhetünk. Sok dolgot felfoghatnánk máshogyan. Közel sem vagyunk olyan tehetetlenek a legtöbb esetben, mint gondoljuk, csak talán kényelmesebb a tűrhetőt elhordozni, mint küzdeni a gyökeres változásért és a boldogságért. Pedig akkor sokkal többször élhetnénk át csúcsélményt: a beteljesült harmóniát – az Isten Országát.

Bár megállíthatnánk az időt, amikor számunkra ég és föld összeér, amikor hús-vér földi valósággá válik az Isten Országa – a szeretetben, szerelemben, az egymás iránti bizalomban, megbecsülésben, és az önzetlen segítségnyújtásban, az összefogásban, közösségvállalásban. Bár megállna az idő, amikor eltűnik a szakadék a szívek között, amikor megszűnik a versengés és hatalmaskodás az összetartozók között, amikor az élet megtisztul az önzéstől és a szélmalomharcoktól. De jó volna ott maradni, ahol az őszinteséget és közeledést nem értik félre, ahol szeretetre nem gyanakvással és gyűlölettel felelnek, ahol a jól végzett munkát nem irigylik, hanem elismerik. Akkor érezzük jól magunkat, ha van miért élnünk, ha nem teher szeretni, ha jól esik dolgozni; ha tudunk a bajokon felülemelkedni és elégedetté válni, gyönyörködni mindenkor… Akinek a lelkében rend van, az nem menekül maga elől és embertársai elől. Szüntelen belső kapcsolata van a benne lakó Istennel, és képes Isten szemével nézni, a Jézus lelkületével közelíteni mindenkihez, és mindenhez. Ahogyan a vándorló pásztornépek kifejezték: sátrat, hajlékot épít Istennek önmagában, mert jó neki ez az állapot: harmóniában lenni a mindenséggel.

S mi a legborzalmasabb dolog az életben? Egyedül lenni. Nem meglepő, hiszen az ember kapcsolatra teremtetett: csak kapcsolataiban nyer értelmet a létezése, és mutatkoznak meg az értékei. Az igazi kapcsolat kulcsa pedig az őszinteség, önmagunk teljes felvállalása. Másokkal kizárólag az képes őszintének lenni, aki magához őszinte. Az tudja megérteni a társát, aki önmagát már megértette. És csak az tud elfogadni, értékelni másokat, aki magát elfogadta és értékesnek tartja. Úgy jutunk el idáig, hogy tárgyilagosan, Isten mérlegén megvizsgáljuk az életvitelünket – az elveinket és a tetteinket. Nélkülözhetetlen, hogy feltegyük a kérdéseket: Mi mozgat engem, mit is teszek én valójában? És miért teszem úgy, ahogyan teszem? Milyen példákat követ a viselkedésem, a hozzáállásom? Milyen tapasztalatok tettek ilyenné? Tényleg jó ez így nekem? Elégedett vagyok, mert jó irányba haladok; vagy inkább valami mást szeretnék elérni? Aki megérti az élettörténete összefüggéseit, hogy mi minden formálta őt egészen idáig, az sokkal könnyebben el tudja fogadni magát. S aki már elfogadta, képes tisztelni-becsülni önmagát, mint Isten ajándékát; az lépésről lépésre meg is tudja változtatni magában mindazt, ami nem illik össze a Jézus által bemutatott életvezetéssel. S azután egyre inkább hasonlítani kezd Mesteréhez, szembetűnő változás látszik az életén, haldokló kapcsolatai életre kelnek.

Az életteli, Jézus példáját követő emberi kapcsolatokban a felek egyenrangúnak, önmagukkal egy szinten állónak tartják a másikat. Őt ugyanolyan fontosnak, és értékes, szabad egyéniségnek tekintik, mint magukat, bármennyire különböznek is. Ha képet festenénk erről az ideális kapcsolatról, amelyre teremtettünk, és amelyre Jézus újra rávezetett minket; akkor a képen két, egymással szemközt álló embert látnánk. Szemtől szemben állnak, hogy társukat teljes valójában láthassák, minden rezdülését érzékelhessék, és beszélgethessenek „én-te” kapcsolatban. Ez az egyenesség; csak így valósítható meg a kielégítő kommunikáció és a teljes körű törődés. Ez teszi lehetővé, hogy kölcsönösen adjanak egymásnak: adják a tőlük telhető legtöbbet és legjobbat – a másik valódi szükséglete szerint!

A szerelem, igaz szeretet addig él, amíg megmaradunk ebben a kapcsolati formában. A szerelem akkor hal meg, amikor a társak kimozdulnak ebből a szemközti helyzetből és egymás mellé kerülnek; mert így már kiesnek egymás látóteréből. Az egymásra figyelő, beszélgető összhang megszakad. Az eddig beszélgető alanyok feltételezések, manipulációk, zsarolás tárgyaivá teszik társukat, s már nem egymással, hanem egymásról beszélnek – gyakran másoknak. Az adás és elfogadás egyensúlya felborul, iránya eltéved. Az energiák, amelyeket egymásra kellene fordítani, megfogyatkoznak, mert kifelé is áramolnak: arra jogosulatlan hozzátartozókat, vagy idegeneket vonva intim közelségbe. Gyakran az egyik fél túl sokat ad a másiknak, lemondva szükségleteiről, hogy mentse a kapcsolatot. Az önként adásból kényszerűség lesz, főként, ha a másik csak követel: birtokolni, uralni, behódoltatni akarja társát. A megbomlott egyensúly okozta feszültség, a hatalmi harcok elveszik az energiát az építéstől, megölik a szeretetet és bizalmat. Ráadásul az ilyen kapcsolat romboló hatása nem marad meg a két fél között, a környezetüknek is súlyos sérüléseket okoznak – ahelyett, hogy jó példát adnának. Sokszor megfeledkezünk róla, hogy emberként egy sűrűn szövött, végtelen kapcsolati hálóba születünk, s bármit teszünk, annak a következményei hatással vannak minden velünk kapcsolódóra, és így messzire sugároznak. Jézus arra tanított, hogy ne szaporítsuk, hanem amennyire csak lehetséges, számoljunk fel a szenvedést és a rossz példákat, törjük meg az öröklődő bűnök láncolatát!

Hogyan küzdjünk a bűnök ellen, az igazságos és jóságos Isten oldalán? Megtanultuk, hogy Isten igazságossága elégtételt kíván: a bűnökért büntetés jár, de Jézus már megfizetett helyettünk mindenért. Konfirmandusok gyakori kérdése, hogy: „Akkor nem is olyan nagy gond, ha valaki bűnt követ el? Isten úgyis megbocsát neki, sőt már előre meg is tette! Persze, biztosan utolérik a következmények. De nem igazságtalanság, hogy a bűnös sokszor nem bűnhődik, és a jó többet szenved? Ha ártanak nekünk, csak úgy forr bennünk bosszú. De mi jó keresztyénként mondjunk le róla, mert a bosszú nem a mi hatáskörünk? Hol itt az igazság?” Egyszer s mindenkorra kitisztul a kép, ha megértjük, hogy az az Isten, akit Jézusban megismertünk, egyszerre gyakorol igazságot és méltányosságot. Az igazság önmagában azt diktálja, hogy a bűnös vesszen: szemet szemért, fogat fogért, életet életért… Isten abszolút szeretete azonban elválasztja a bűnöst a tettétől: az embert szereti, a bűnt gyűlöli. Az embernek, akibe saját lelkét lehelte, megadja az emberi méltóságot. Méltányosságot gyakorol, amikor Jézusért megbocsát, és új esélyt ad neki. Ha Isten méltányosságot gyakorol a bűnössel szemben – aki igazság szerint elítélendő volna, de emberi méltóságáért megilleti a bocsánat és a jóvátétel lehetősége – akkor nekünk is így kell tennünk a vétkezőkkel. Az isteni igazságosság tehát azt jelenti, hogy minden bűnnek következménye van. Az isteni méltányosság alapján pedig minden ember több, mint a legnagyobb vétke, és megilleti, hogy esélyt kapjon a belátásra, megbánásra, a jóvátételre és a megváltozásra – hogy előhozhassa magából a benne rejlő jóságot, amit Istentől kapott. A Szeretet Istene nem megsemmisíti az igazságot, hanem kiegészíti a méltányossággal. Így válhat könyörületessé, építővé az igazság! Ha valaki sokat ártott neked és eljutottatok odáig, hogy rendezzétek a kapcsolatotokat, amiben te nagyon sok jót adtál, de vissza csak keveset kaptál; s ezt végre szemtől szemben megbeszélitek, akkor az igazság tisztázása után érdemes a jézusi módon méltányosságot gyakorolnod. Így a bocsánatod esélyt ad a bűnösnek a jóvátételre, a tartós változásra, az összetört bizalom visszaépülésére; hogy a kapcsolatotok újra az eredeti, szemközt álló helyzetű szeretet-kapcsolat lehessen. Olyan, ahol teljes valótokat felvállaljátok gyengeségeinkkel együtt, a szükségeknek megfelelő jót egyformán adjátok és elfogadjátok – szabadon, boldogan. Adja Isten, hogy mind vegyük a bátorságot az ilyen boldogsághoz, s ezzel példaértékű, ragyogó bizonyítékot adjunk a környezetünknek, hogy Isten Országa valóban közöttünk van! Ámen       

Imádkozzunk! Igazság és Méltányosság Istene! Hálát adunk, hogy Országod elérkezett közénk, és érzékelhető minden jóságban, szépségben, bölcsességben; magasságokban, és a mélységekben is, amelyekben földöntúli erőt, védelmet adsz és kiutat mutatsz. Nyisd fel a szemünket, hogy mindig tisztában legyünk az értékeinkkel, a helyzetünkkel, a tetteink következményeivel, és megbecsüljük a lehetőségeinket. Bocsátsd meg, ha kifogásokat és bűnbakokat kerestünk ahelyett, hogy a saját szívünket vizsgáltuk volna meg. Segíts mindenki felé a te lelkületeddel fordulni: nagyvonalú bocsánattal, önzetlen szeretettel és tisztelettel, jót feltételezve, a legjobbat kihozva egymásból. Szabadíts meg mindentől, ami megkötöz és tehetetlenné tesz. Bátoríts, hogy állítsuk helyre a kapcsolatainkat tanácsod szerint: nézzünk szembe egymással, azzal, amitől menekülünk, és szánjuk el magunkat egymás igazságának és szükségleteinek a megértésére, és közösen küzdjünk a mindenkinek boldogságot hozó, tartós változásért. Adj enyhülést a szenvedőknek, vigaszt a gyászolóknak, s vezess hozzájuk minket. Áldjuk nevedet, mert családjainkat, közösségeinket, magyar népünket megtartod, sorsunkat jóra fordítod, hogy megújulva együtt építhessük a Te Országodat! Ámen.

Áldás: Jézus mondja: „Az Isten Országa bennetek van, közöttetek van!” (Lukács 17,21)