Köszöntés: „Gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, amely benned van…!”  (2 Timóteus 1,6b – revideált Károli fordítás)

Imádkozzunk!  Alkotó és minden jóval megajándékozó Istenem! Te úgy tudsz nézni rám, ahogyan senki más, és azt látod bennem, aki vagyok. Nappal vakító fényed sugaraiban fürdetsz; csillagszemeiddel őrzöl éjjel. Változatlan, örök mosolyod ott bujkál a szunnyadó fák kopár lombjai között, a sötét hófelhők, s a ködfátyol mögött. Ha sárba tipornak ijesztő gondok, súlyos fájdalom vagy jeges magány rémiszt – tekintetedet nem veszed le rólam, kitárt szíved melege vár. Mindig rád vágyom, utam tőled ered és hozzád vezet, csak veled vagyok teljes. Tökéletes ajándékaid, csodáid sokasága rejtőzik körülöttem és bennem; bár mindre rátalálnék, kibontanám, s arra használnám, amire adtad – bár egyet se dobnék félre belőle… Szerető Atyánk! „Szálljon magasra szíveink reménye! Vezess el minket Jézus közelébe, Ő járjon előttünk fénynek oszlopával: Szent bíztatással!” (Szabolcska Mihály) Ámen.

Alapige: 2 Timóteus 1, 7-16:Nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét. Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, se engem, az ő foglyát, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért, Isten ereje által. Mert ő szabadított meg minket, és ő hívott el szent hívással, nem a mi cselekedeteink alapján, hanem saját végzése és kegyelme szerint, amelyet még az idők kezdete előtt Krisztus Jézusban adott nekünk. Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnk, Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet. Ennek az evangéliumnak a szolgálatára rendeltettem én hírnökül, apostolul és tanítóul. Ezért is szenvedem ezeket, de nem szégyellem, mert tudom, kiben hiszek, és meg vagyok győződve, hogy neki van hatalma arra, hogy a rám bízott kincset megőrizze arra a napra. Az egészséges beszéd példájának tekintsd, amit tőlem hallottál, a Krisztus Jézusban való hitben és szeretetben. A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által. Tudod, hogy az Ázsiában levők mind elfordultak tőlem, köztük Figelosz és Hermogenész is. Az Úr legyen könyörületes Onésziforosz háza népe iránt, mert sokszor felüdített engem, és nem szégyellte bilincseimet.”

Kedves Testvéreim! Ezek a sorok Pál apostol Timóteusnak szóló második leveléből származnak, amelyet a mártírhalála előtt álló apostol a római börtönben írt; illetve diktált, hiszen keze-lába bilincsbe volt verve. Ismerjük a pontos dátumot is, mert sorsa közvetlenül összefügg az akkor zajló politikai eseményekkel. Kr. u 64-et írunk. A római birodalom fénykora, amely Augusztusz császárral kezdődött, csaknem egy évszázada tart. A sikeres hódítások folytatódnak, a gazdaság virágzik, a római kultúra gyorsan meghonosodik a leigázottak között. A birodalom közeledik ahhoz, hogy elérje legnagyobb kiterjedését, amikor Nyugat-Eurázsia lakosságának már majdnem a felét magában foglalja, területe pedig megközelíti a 6 millió km²-t (a mai Magyarország 63-szor beleférne). A birodalom területén egyre-másra alakulnak és szépen fejlődnek a Krisztus-követő gyülekezetek, mivel az apostolok teljesítik a rájuk bízott küldetést, s nagy igyekezettel terjesztik az evangéliumot a föld végső határáig. A sokistenhitű római vallás mellett azonban ekkor még nem tulajdonítanak nagy jelentőséget a keresztyénségnek, csupán szektának tartják. A keresztyén vallás elismerése és engedélyezése még 250 évet várat magára (Kr. u. 313), államvallássá tételéig pedig újabb két emberöltőnek kell eltelnie (Kr. u. 380). Kr. u. 64. a hatalmas római tűzvész éve, amely hat napon át tombolt, és az épületek java részét felemésztette. A közvélemény és a későbbi történetírók többsége a katasztrófáért az ekkor uralkodó Néró császárt kiáltotta ki felelősnek, aki híres volt az elmebetegség határát súroló gonosztetteiről és különös művészi ambícióiról. A császár maga viszont másképp vélekedett a tűz okozójáról. Ő a Rómában alapított, gyorsan fejlődő keresztyén közösséget tette bűnbakká a tragédiáért, s kegyetlenül üldözni kezdte őket. Ez a keresztyénüldözés Pállal együtt számtalan Krisztus-hívőt űzött börtönbe, majd mártírhalálba. A kutatások azóta kiderítették, hogy Róma égése nem feltétlenül szándékos gyújtogatás következménye volt – származhatott egyszerű gondatlanságból is. A tűz ugyanis a cirkuszhoz épült, gyúlékony árukkal teli vásári fabódék között lobbant fel, s harapódzott el végzetesen. Nemsokkal ezután Néró császár el is rendelte, hogy ezután építsenek téglából tűzvédő falakat a faépítmények közé.

Egy ilyen történelmi helyzetben íródik a levél Pál végrendeleteként, aki farkasszemet néz a biztos halállal. Személyes hangon szól Timóteushoz, fiaként szeretett tanítványához, megbízható munkatársához, akitől életműve folytatását várja. Még egyszer utoljára szeretne találkozni vele, átélni a találkozás áldásait, és elbúcsúzni. Timóteus nem véletlenül lett Pál briliáns tanítványa. Olyan férfi volt, aki anyjától és nagyanyjától az Istennel élt élet csodálatos gyakorlati példáját kapta, ezért a személyisége optimális körülmények között fejlődhetett. Mindez megfelelő értelmi és vezetői képességekkel párosult, amelyek méltán tették őt Pál szemében ígéretes utóddá. Bizony felbecsülhetetlen jelentőségű az a családi örökség, amely így indít útnak, ilyen biztos sziklára állít, Jézussal élni tanít: mindent Isten szemével látni, érteni, és mindent isteni erővel, és bölcs szeretettel tenni! Az értékes szülői példa felkészít arra, hogy minden körülmények között megálljunk a lábunkon, Isten oldalán bátran küzdjünk a jóért, a boldogságért és a haladásért!

Pál a börtönben, mint valami gonosztevő, bűnhődik ártatlanul. Józanul, tisztán látja kilátástalan helyzetét, a biztos halált; egyedül a kivégzése időpontja bizonytalan. Összetörhetetlen reménysége emeli a szenvedései fölé; hite megingathatatlan, hogy nem a megsemmisülés felé közeledik, hanem a Menny kapuja felé, Isten kitárt karjai várják. Korábbi meggyőződéseit nem adja fel, nem fordul ki magából a súlyos megpróbáltatások között. A halálfélelem pusztító energiáit alkotásba fordítja: minden idegszálával az evangélium átörökítésére koncentrál, a nélküle folytatódó földi jövő tervezésére, mert a Krisztus egyházának tovább kell épülnie. Küldetése méltó befejezéseként Pál életre szóló útravalót akar adni utódjának. Utolsó erejével segítséget és biztatást nyújt a gyülekezet-építő hivatás gyakorlásához, hogy a nehéz körülmények között ne csak megmaradjon, de tiszta is maradjon az egyház élete és tanítása. Szavaival tanítványát és magát is buzdítja: „Nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” Millióknak segített már ez az egyetlen mondat legyőzni a rettegést, amikor a pokol tornácát járták.

Az igazságtalan meghurcoltatások, ártatlanul lesújtó szenvedések idején minden ember eljut egy olyan pontra, amikor úgy érzi, nem bírja tovább. Elég volt, feladja, már nem számít semmi, nem éri meg semmi. Ebben az elveszett, elhagyatott állapotban legtöbben csak egy kipróbált, kitartó társ megértő biztatásán keresztül vagyunk képesek megérezni Isten fölemelő szeretetét és erejét, s meglátni újra a napfényt. Mert nem elég tudni, hanem tapasztalni, érezni kell, hogy ránk árad a szeretet, erőterébe von az isteni energia, s kiszabadítja ketrecbe zárt lelkünket. Át kell élnünk, hogy fölénk hajol s átjár a józan bölcsesség – amely által kitisztul az elménk, s reális, teljes képet láthatunk magunkról és az életünkről; nemcsak azt a borzalmas részletet, ami pillanatnyilag nyomorba döntött. A félelem gyáva megfutamodásra késztet, a saját bőrünk önző mentésére. Az erő, szeretet és józanság lelkülete felnyitja szemünket, hogy nem vagyunk egyedül küzdelmünkben. S az életünk nem csupán magunkért, hanem másokért is adatott: akikért élünk, küzdünk, felelősséggel tartozunk, akiknek nélkülözhetetlenül fontosak vagyunk – gyermekként, társként, szülőként, vagy mint szakember, kolléga, barát… A keresztyén hit nem arra garancia, hogy velünk semmi rossz nem történhet, hanem azt jelenti, hogy másképpen tudunk megküzdeni a bajokkal – egy olyan Isten oldalán, aki nekünk mindig a legjobbat készíti és belőlünk a legjobbat akarja kihozni! Talán a mélyponton nem mindig látjuk meg azonnal a megoldást, de Pállal együtt mondhatjuk: „tudom, kiben hiszek”, és biztos vagyok benne, hogy az Ő segítségével, s azokkal, akiket mellém rendel, előbb utóbb meg fogom látni a lehetőségeket, ki tudom választani a legjobb utat, és lesz elég erőm, bölcsességem és szeretetem, hogy méltósággal végig is tudjak menni rajta! Szükségünk van Istenre és egymásra!

„Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, se engem, az ő foglyát, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért, Isten ereje által. Mert ő szabadított meg minket, és ő hívott el szent hívással.” – mondja Pál Timóteusnak. Ne szégyelljünk hát mi sem úgy élni, hogy az mindenestől Jézusról szóló bizonyságtétel legyen; a mi Urunkról, aki nem korlátozó parancsnok és fenyegetődző kritikus, hanem a jóra felszabadító vezetőnk és tökéletes példaképünk. Isten azt akarja, hogy meggyógyuljunk, és egészségesek, teljesek legyünk. Amikor összetörnek a fájdalmak, akkor is ez az Isten áll mellettünk! Vele együtt küzdjünk, hogy amennyire csak lehet, számoljuk fel a kínokat! Nincs olyan szörnyű állapot, amit ne lehetne legalább egy kicsivel jobbá tenni!

Pál a Krisztus foglyának nevezi magát, s így kéri tanítványát, hogy osztozzon vele szenvedésében. Az, hogy magát a Krisztus foglyának nevezi, jelzi, hogy jogtalannak tartja bebörtönzését, s nem hajlandó magát a római császár rabjának tekinteni. Ő egyedül Jézus uralmát ismeri el, csak tőle hajlandó függeni, kivonja magát minden földi hatalom alól – így éli meg az Istentől kapott szabadságát és függetlenségét a halálsoron. Helyzetét nem érzi szégyenletesnek. Bámulatos példát ad ezzel arra, hogy lelkünk és elménk hogyan szárnyalhat szabadon a testiség, a földi körülmények legkilátástalanabbnak tűnő helyzetében, s vihet végig egy elviselhetetlennek vélt úton egészen a célig. Ahogyan Timóteust, úgy minket is kér, hogy könnyítsünk hittestvéreink szenvedésén, hordozzuk egymás terhét azokkal, akik hozzánk hasonlóan Jézus „foglyai”: akik éppúgy, mint mi, a Jézus igáját választották, hogy egyedül tőle függjenek. Hiszen hittestvérnek lenni azt jelenti: egy test tagjai vagyunk, Krisztusban egymásnak ajándékozott, elválaszthatatlan testi-lelki társak, akik egymás nélkül könnyen ellankadnak, meggyöngülnek, elkeserednek, de együtt nem ismernek lehetetlent, mindenre képesek!

Nem szégyen segítséget kérni a bajban, fájdalomban. Sokan úgy nevelkedtünk, hogy lehetőleg mindent oldjunk meg egyedül, és nehezünkre esik bárkivel is megosztani a gyötrődésünket. Azt hisszük, hogy rontja az értékünket mások szemében, ha feltárjuk a sebeinket, ráadásul kiszolgáltatottá tesszük magunkat. Félünk a csalódástól. Attól, hogy mások csalódnak bennünk, ha a bajainkat, tehetetlenségünket megismerik; és attól is félünk, hogy mi csalódunk másokban, ha nem tudnak segíteni, vagy esetleg még vissza is élnek a helyzettel. Isten azonban mindig gondoskodik arról, hogy legyenek a közelünkben mentőangyalok. Persze nem feltétlenül ezüstös szárnyakkal suhanók. Egyszerű földi halandók, akikre talán eddig nem úgy néztünk, mint az Ég küldötteire, mint isteni energiaforrásokra; de Isten rajtuk keresztül nyújt felénk ölelő, biztató szeretetet és valódi segítséget. Emberfeletti és embertelen elvárás magunk felé, hogy mindent egyedül oldjunk meg. Aki nehézségében a végsőkig nem kér segítséget, legtöbbször nem gondol arra, hogy ezzel megfosztja a többieket attól, hogy adhassanak valamit neki is. Aki mer egy másik emberre számítani gondjai között, az nem feltétlenül terhet zúdít a másik nyakába. Ellenkezőleg: megtiszteli bizalmával; kifejezi ezzel, hogy sokat jelent számára a másik jelenléte, együttérzése, látásmódja, tapasztalatai vagy ötletei. Aki segítséget kér, sikerélményhez és örömhöz juttatja mindkettőjüket, ha sikerül együtt kimozdulniuk a holtpontról, más megvilágításba kerül minden, s közösen rátalálnak a legjobb megoldásra. De már az is boldogság mindegyiküknek, ha csak a lelkiállapota javul egy keveset a szenvedőnek – a találkozásnak köszönhetően. Kórházlelkészként a halál küszöbén állók sóhaját hallva szembesültem azzal, hogy mennyit jelenthet egy másik embernek a jelenlétünk: „Ne hagyj egyedül! Mondj valamit, érints meg, vagy egyszerűen csak legyél itt velem; érezzem, hogy még ember vagyok…”

Pál, miután kérleli Timóteust, hogy jöjjön el hozzá és legyen társa a szenvedésben, témát vált. Ezután úgy beszél, mint utódjához; szívére helyezi hitvallását arról a Jézus Krisztusról, aki „megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet”. Őket pedig összekötötte azáltal, hogy mindkettőjüket kiválasztotta és elhívta Isten Országa építésére – gyülekezetvezetőként. Pál inti utódját, hogy a tőle tanultakat az egészséges beszéd példájának tekintse „a Krisztus Jézusban való hitben és szeretetben.” Nem magát dicséri itt az apostol, mint kizárólagos példát – ahogyan feltételeznénk. Az eredeti görög szövegben a mondat második fele is hangsúlyos. Az a „Krisztus Jézusban való hit és szeretet”, amelyben bölcsessége példájának a megszemlélését kéri Pál: mérce. Ezzel óv a gondolkodás nélküli, bálványozó utánzástól. Mérlegelésre szólítja utódját, hogy annak függvényében tartsa példának az ő életgyakorlatát és tanait, amennyiben azok megállnak az isteni szeretet mérlegén. Vagyis mindent mérjen meg a Krisztus mércéjével! Nekünk is ezt kell tennünk: minden emberi példát, tettet, tanítást a Krisztus mérlegére kell tennünk. Ez nem olyan nehéz. Bármit vizsgálsz, értékelsz, vagy bármire készülsz, kérdezd meg: „Belefér az a krisztusi szeretetbe, mely egytől-egyig mindenki javát szolgálja?” Ez a legfőbb mérce.

Pál továbbá emlékezteti tanítványát, hogy a rábízott drága kincset a Szentlélekre támaszkodva őrizze meg. Vagyis a képességeit és a lehetőségeit a benne lakó Isten sugallataira: a Lélek vezetésére hallgatva használja ki. Isten súg, üzen neked, a lelked hallja – mindig! Ez a lelkiismeret, amelyet elhallgattatni nem lehet, s melynek tisztasága és harmóniája az egészség kulcsa! A lélek és a hit tisztaságát őrizni nem az ősi hagyományokhoz való ragaszkodást jelenti, hanem hogy sose tévesszük szem elől az életünk legfőbb értelmét és célját: Jézus-arcunk kibontakozását – isteni genetikánkat! Pál nem magához akarja kötni tanítványából lett munkatársát, hanem Jézushoz. Mint ember, el kell engednie őt, hiszen a köztük lévő földi kötelék hamarosan megszakad. Szellemi-lelki örökségét és az általa alapított gyülekezeteket úgy hagyja rá, hogy teljes mértékben bízik benne. Bízik abban, hogy nélküle is boldogulni fog, mert megfelelően felkészítette őt arra, hogy Jézuson tájékozódva képes legyen döntéseket hozni, megküzdeni a jövő kihívásaival, szilárdan megállni a legszörnyűbb körülmények között is.

Intelmei után Pál gondolatai váratlanul visszatérnek a szenvedéseihez. Ezt még el kell mondania, ha nagyon röviden is. „Tudod, hogy az Ázsiában levők mind elfordultak tőlem, köztük Figelosz és Hermogenész is.” Mérhetetlenül nagyot csalódott olyan emberekben, akikben bízott, s akik cserbenhagyták. Ez a csalódás jobban nyomta lelkét, mint betegségtől elgyengült, idős tagjait a durva bilincsek; Nem bírta magában tartani Timóteus érkezéséig. Arról van szó, hogy kis-ázsiai gyülekezetekhez tartozó keresztyének egy csoportja részt vett Pál bírósági tárgyalásán, köztük a megnevezett befolyásos hittestvérek, akiknek biztosra vette a segítségét. Azonban közülük mégsem állt ki senki mellette a római hatóságok ellen; gyáván elhatárolták magukat tőle a gyülekezeteikkel együtt – az üldözéstől való félelem miatt. Ő így perét elveszítve, kivégzésre ítéltetett. Ezek az emberek a Krisztus-hitüket ugyan nem adták fel, de Páltól elfordultak; hallani sem akartak egy olyan emberről, aki állami börtönbe került. Ez olyan eset, amikor már nincs mit tenni a helyzet megváltoztatásáért. A szenvedő lelkiállapotán azonban lehet segíteni! Ha a mélységesen csalódott ember magába fojtja a kínt, akkor magát mérgezi vele. Egy megbízható, együttérző, megértő társ, akinek kiöntheti a szívét, megszabadíthatja a fullasztó teher nagy részétől. Nem is gondoljuk sokszor, mennyit jelent az, hogy teljes odafordulással, valódi lélekjelenléttel meghallgatjuk a másik élményeit, legyenek azok iszonyatosak, vagy gyönyörűségesek. Hiszen a túláradó öröm sem fér el bennünk, attól is szinte megtébolyodunk, ha nem oszthatjuk meg a hozzánk közelállókkal!

Pálnak is van ilyen öröme, mai igénk zárásaként ezt osztja meg: „Az Úr legyen könyörületes Onésziforosz háza népe iránt, mert sokszor felüdített engem, és nem szégyellte bilincseimet.” Onéziforosz gyülekezeti tag volt, aki testi gondoskodásban és lelki építésben egyaránt komoly hasznot hozott. Sokszor meglátogatta és felüdítette Pált, bárhol volt – így a börtönben is. Szeretetét és törődését nem befolyásolta Pál sorsának a rosszra fordulása. A hűség példájaként állítja őt Timóteus elé, ezzel megerősítve első kérését: tartson ki mellette, legyen vele szenvedései között. Az igazi hűség – nem csak párkapcsolatban – azt jelenti, hogy küzdünk egymásért, kiállunk és kitartunk egymás mellett minden körülmények között. Az igazi hűség nem csupán egymás mellett maradás, hanem aktív együttlét. Egymásnak teljes figyelmet szentelő, egymással szüntelenül beszélgető, mindenben osztozó közösségvállalás. Erre hív minket az ige advent második vasárnapján! Ámen

Imádkozzunk!  Drága Mennyei Atyánk! Vak és tétlen várakozás helyett adj józan, látó szemeket és értelemmel szorgoskodó kezeket. Sodródás és ösztönös utánzás helyett adj megfontolt döntéseket, tudatosan Jézussal élő, hasznos életet, túláradó szeretetet. Színjátszás helyett őszinteséget és bizalmat, a kétkedőknek hitet és reményt. A betegség és gyász börtönében szenvedőknek te adj szabadulást – áldott gyógyítókat, a legjobb segítséget, teljes felépülést, vigaszt és biztatást. Köszönjük a héten elvégzett feladatokhoz kapott erőt és bölcsességet. Köszönjük a találkozásokat, az összefogást, a közös gondolkodást és az együttérzést – amikor lélek a lélekkel összeért. Dicsérünk alkotásaidért; dicsérünk, hogy munkánkat megáldod, s ha elcsüggednénk vagy tévutakra vetődnénk, hozzánk küldöd mentőangyalaidat támaszt nyújtó társakban. Taníts bátran egymás felé fordulni, gyakrabban kérni és adni! Dicsérünk jövőnkért, melyet javunkra készítesz! Légy velünk fényeddel, vezess a megszentelődés útján karácsony felé! Ámen.

 Áldás: „A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által!” (2 Timóteus 1,14)