Köszöntés: „Immánuél – velünk az Isten!” (Máté 1,23)

Imádkozzunk! „Csillagok teremtő Ura, hitünk örök fénysugara, világmegváltó Krisztusunk, hallgasd meg könyörgő szavunk! Szíved napként sugárzó jóság, Kész megbocsátás, tiszta irgalom. Mert irgalomra indított a halált hozó pusztulás, megváltást hoztál: a beteg, bűnös világnak gyógyulást. Szíved napként sugárzó jóság, Kész megbocsátás, tiszta irgalom. Erőd és hatalmad előtt térdre borulnak mindenek, az égiek és földiek készséggel hódolnak neked. Szíved napként sugárzó jóság, Kész megbocsátás, tiszta irgalom.” (9. sz-i adventi himnusz, részlet) „Elég volt már a gyötrelem, elég volt már a sötétből. Napfényre vágyunk már a gond fekete erdejéből. Szüless meg bennünk Tisztaság, szüless meg bennünk Béke, s tedd kezedet a világ lázas ütőerére! Szüless meg bennünk Szeretet, te legszebb lelki virtus! A szívünk szomorú, beteg – teremts bennünk új életet, szüless meg bennünk Jézus!” (Túrmezei Erzsébet) Ámen

Textus: Római levél 12, 1-3: „…Okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek; és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes. Senki ne gondolja magát többnek, mint amennyinek gondolnia kell, hanem arra igyekezzék mindenki, hogy józanul gondolkozzék…”

Kedves Testvéreim! Amikor egy gyümölcsfa felnő, egészen kifejlődik, ezután már csak gyümölcsöt kell teremnie. Középiskolás korban teljesen kinyílik az értelmünk, a gondolkodási képességeink teljes birtokába jutunk, ezután már csak használnunk kell azokat – logikus istentiszteletként élni az életünket! Gimnazista diákok, főként érettségi táján a legtöbben már tisztában vannak azzal, hogy milyen adottságokkal bírnak, s annak megfelelően milyen hivatást szeretnének választani. Egyesek inkább humán beállítottságúnak tartják magukat, míg mások abszolút reál érdeklődésűek. Harminc évvel ezelőtt én elsősorban a tények emberének tartottam magam – biológia-kémia tagozatos debreceni diákként, egyházi háttér nélkül. Bár komoly vonzalmat éreztem több művészeti ág iránt is, amelyek kisgyermekkoromtól kezdve az életem fontos részei voltak; mégis eltökélt szándékom lett, hogy agykutató orvos legyek, és fényt deríthessek az emberi élet legnagyobb titkaira. Valószínűleg azért, mert mindig éreztem, hogy a láthatókon túl van még valami rendkívüli valóság. Aztán egyszer, mint derült égből villámcsapás, belém hasított egy megmagyarázhatatlan, erős késztetés, egy belső sugallat: „nekem lelkésznek kell lennem”. Az akkori környezetem legelső reakciója egyáltalán nem volt pozitív. „Megőrültél? Ennek semmi értelme! A hit teljesen irracionális!” – mondták. Abban az időben, a rendszerváltás környékén még sokan hangoztatták ezt a véleményt. Mai igénk ezzel szemben szó szerint „logikus” istentiszteletnek tartja a Krisztus-hívő életet… Akkoriban Isten nem érhetett el máshogyan engem, így egy lélekmélyből jövő intuíción keresztül szólított meg, hogy az emberi élet legnagyobb titkait azon az úton kutathassam, amire ő tervezett, ő elküldött: a lélek dimenziójában építsem és gyógyítsam az életet. Ez az én utam. Aztán az évek során megtapasztaltam, hogy a hit, mint az élet mélységdimenziója, minden dolgon átdereng, és nem áll szemben az ésszel. Sőt, bizonyítéka: a Krisztus-követő világszemlélet és életmód – nagyon is logikus és meglehetősen tudatos!

„Logikus istentiszteletként szánjátok oda magatokat!” – hangzik eredeti értelmében mai igénk első tanácsa, azaz: ésszerű istentiszteletként éljük az életünket. Dogmatikánk azt tanítja, hogy a hit: tudás és bizalom. Vagyis keresztyén hitben élni annyit tesz, mint következetesen, tudatosan használni a gyakorlatban azokat az ismereteket, amiket Jézustól tanultunk a boldog élet titkairól. Mindezt teljes bizalommal, bátran megbízva magunkban, egymásban és a Mindenhatóban. Ez méltó a Jézus által helyreigazított emberhez! Egy percre se feledjük, hogy ahogyan gondolkodunk és élünk, az a hitünk tiszta tükre; a magatartásunk és tetteink leleplezik a meggyőződéseinket, megmutatják az értékrendünket és a bizalmunk valós mértékét!

Ez a tanács, hogy logikus istentisztelet legyen az életünk, a Kr. u. 56 táján született. A felvilágosodás 17 évszázaddal később csupán megismétli az ősi felszólítást: „Merj gondolkodni!” Manapság is előszeretettel hangsúlyozzák a tudatos életet, mintha ez a kor találta volna fel a fontosságát. Mindezeket megelőzte a Jézus kétezer éves kérése, hogy emlékezzünk, mire lettünk teremtve és használjuk a fejünket, minden olyan képességünket, ami emberré tesz minket: gondolkodjunk együtt Istennel és vele együttműködve éljük az életünket. De nem úgy, mint egy gép, amelybe betáplálják a parancsot, és az mechanikusan végrehajtja. Azok az egyházi törekvések, amelyek ilyen gépies engedelmességet követeltek, a híveiket istentelen és embertelen kábulatba űzték. Az Istennel, mint legmagasabb rendű intelligenciával való kapcsolat lényege éppen abban áll, hogy gondolkodunk és beszélgetünk. Az Isten-arcú emberségünknek a legfontosabb része ez. Gondolkodunk – úgy, mint Isten, magunkról, a világról, róla. És beszélgetünk – vele. Értelmezünk, értékelünk, tervezünk és tárgyalunk vele. Elmondjuk neki az érzéseinket, vágyainkat; kérünk, köszönetet mondunk, sírunk és nevetünk. Mindent együtt teszünk vele! Így élünk Isten képmásaként, ez a mi imázsunk: az „imago Dei”, ahogyan dogmatikánk fogalmazza.

Beszélgetés nélkül értelmetlen a gondolkodás, hiszen az eredményét meg kell osztani, össze kell vetni másokéval. Ha nem beszélgetünk, a gondolkodásunk nem kap visszajelzéseket, új távlatokat, lendületet, és elsorvad – a kapcsolatainkkal és az önbecsülésünkkel együtt. Méltán feltételezzük, hogy aki rendszeresen kerüli a beszélgetést, az a gondolkodást sem viszi túlzásba; valószínűleg nehéz neki a másikra figyelés, a koncentrálás, a másik követése és megértése, a közös meggyőződések kiküzdéséről nem is beszélve. Pedig Isten társaivá és egymás társaivá is csak folyamatos együtt gondolkodás és beszélgetés által lehetünk; enélkül nem lehet hatékony a közös munka, s nem lehet boldog a közös élet sem! Nem hiába vágyunk olyan társakra, akik hozzánk hasonlóan látnak, éreznek, értenek és cselekszenek, s épp olyan nyíltak és érdeklődőek, mint mi… Akiknek nem kell kierőszakolni a figyelmét, nem kell körbemagyarázni a dolgokat. S akik előtt nem kell gombóccal a torkunkban „viselkedni” – értelmetlen elvárásokat teljesítve megjátszani magunkat. Ha a megfelelési kényszer kábulatában ezt tesszük, akkor elfogadjuk, hogy a másik nem hajlandó minket tisztelni – nem kíváncsi ránk, nem akar velünk együtt gondolkodni és őszintén beszélgetni, mert számára csak önmaga fontos. Az önző ember könnyen leszokik a közös gondolkodásról és az együttműködésről, ha hagyják. Neki nem társ kell, hanem alattvaló, aki csodálja bizarr nézeteit és szó nélkül végrehajtja parancsait…

Az, hogy a történelem folyamán ennyiszer fel kellett hívni a figyelmet a tudatosságra – és még ma is újdonságként hat sokak számára – arra utal, hogy e téren még mindig nagy az elmaradásunk. Sok közöttünk az „ösztönlény”, akit a biológiai szükségletei és a gyerekkorban begyűjtött tapasztalatai uralnak, irányítanak. Ha léteznének ideális, tökéletes körülmények és életvezetési példák, s azokat csak ösztönösen utánoznunk kellene, akkor sem takaríthatnánk meg a gondolkodást. A világ törvényszerű fejlődése ugyanis nem teszi lehetővé, hogy a következő generáció hajszálpontosan újraélhesse elődjei életét. Ami egykor bevált, később ésszerűtlen és kivitelezhetetlen lehet. Ha az utódok olyan társat választanak, aki tapasztalatokban, felfogásban és életvitelben nagyon hasonlít hozzájuk, akkor is jönnek váratlan kihívások, amelyek egészen új megoldásokat kívánnak. Felbukkannak új problémák, amikre nincs példa és megoldási mód a múltban. Az előreláthatatlan helyzetek felkészületlenül érnek; bizony gondolkodni kell a megoldáson, kreatívnak és bátornak kell lenni! Ha pedig a választott társunk nagyon különbözik tőlünk, akkor folyamatosan törnünk kell a fejünket, hogy összeegyeztessük a két távoli világot, és tégláról-téglára felépítsünk együtt egy élhető, közös életet. Ez csak akkor sikerül, ha mindegyikünk hajlandó a közös gondolkodásra és küzdelemre, amely sok türelmet és komoly változást igényel mindkettőnktől. Akár vannak, akár nincsenek ekkora különbségek az együtt élő társak között, minden generációnak tovább kell fejlődnie, messzebbre kell érnie az elődeinél, lépést tartva a világgal. Új utakra lépni viszont csak úgy tudunk, ha gondolkodunk! Gondolkodás nélkül csak a sérüléseink és a szükségleteink kábult rabjai maradunk…

A magyar fordítás szerint: „okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul”. A mondat második felében szereplő test szó félreértésre adhat okot, ha azt a mai fogalmaink alapján értelmezzük. Mi test alatt csak a hús-vér anyagi valóságunkat, a lényünk térbe és időbe zárt, fizikai részét értjük, mert a felfogásunkra erősen hatottak a testet, lelket és szellemet szétválasztó filozófiák. Ez az értelmezés, amely nem a korabeli zsidó szóhasználatot veszi alapul, súlyos félremagyarázáshoz vezetett az egyház történetében. Ennek következtében a testet rossznak, börtönnek, pusztán anyagi létezőnek minősítették – ezért lenézték, sanyargatták, semmibe vették. Testüket a lelkükkel és szellemükkel szembeállították, a saját ellenségükké tették. Az eredmény belső meghasonlás lett, s ennek hatása még ma is érződik… A bibliai nyelvek a „test” szót nem csupán az ember egyik részének megnevezésére használják, hanem az egész embert értik alatta. Az itt szereplő, görög „test” szó a testiségben létező személyiség egészét jelöli, vagyis a földön élő ember teljes valóját. A tanács így szól tehát eredetiben: „Logikus istentiszteletként szánjátok oda testbe szorított személyiségetek egészét!” Vagyis magatokat testestől-lelkestől, mindenestől! Az ember egység, benne minden „rész” egyformán fontos, s minden összefügg mindennel. Ez az Isten igéje szerinti, egész emberben gondolkodó megközelítés mára már a tudományokban is teret nyert. Ha magunkat teljes valónkban szemléljük, mindenestől összetartozó, elválaszthatatlan egységként kezeljük, akkor helyreáll az idők során eltolódott egyensúly, amely hol a testet, hol a lelket fosztotta meg az értékétől és fontosságától. E szemlélet megvéd attól is, hogy áthárítsuk a felelősséget. „Nem én tettem! A kezem, a szemem vitt rosszra!” Mintha ez a fránya test külön életet élhetne, kibújva az ész kontrollja alól… Eljárhat valaki keze vagy szája a tudtán kívül? Félreléphet anélkül, hogy akarná? Öntudatlan, mikor a pohárhoz nyúl, amikor halálra dolgozza magát, vagy bármi mást túlzásba visz? Ugyan! Minden tettünk döntés következménye, hiszen ettől vagyunk emberek! A saját döntésünk az is, ha elfogadjuk, hogy mások döntsenek helyettünk… Már a csecsemő is el tudja dönteni, hogy elég, nem kér több tejet, hogy akar-e aludni, s hogy milyen játék után nyúl. S ahogyan fejlődik a szellem, erősödik a jellem, kibontakozik a bizalom az Istennel és emberekkel való szüntelen kapcsolatunkban, úgy gyarapodnak a jó döntéseink. „Felülről” irányítottak vagyunk! Istenhez kapcsolódó lelkünk: iránytű. Iránytűként vezérli az értelmünket, érzelmi világunkat, akaratunkat és testünket. A test sosem él „külön” életet. Olyan földi élettér, eszköz, amely együttműködik a lélek-vezérelt személyiségünk teljességével, így biztosít különleges lehetőséget ezen a földön a fejlődésre és a boldogságra. A test örömteli és hasznos célokra adatott; ha megbecsüljük és rendeltetés-szerűen használjuk – egyéni adottságainknak és mindenkori állapotunknak megfelelően – akkor nem válhat félelmek forrásává. Ha eddig nem tettük volna, akkor kezdjük el minél előbb tisztelni a testünket, hiszen nem véletlenül beszél róla a Szentírás úgy, mint a lélek templomáról – ránk fér egy kis templomfelújítás! S meglátjuk, micsoda öngyógyító képességet teremtett belénk Isten, mennyivel jobb lesz a közérzetünk, és teljesebb a testi-lelki harmóniánk!

Van ebben az igeszakaszban még egy könnyen félreérthető intés. Így hangzik: „ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata…” Sokan vontak le ebből olyan következtetést, hogy a világ gonosz és rossz, ezért ki kell menni belőle. És az Igére hivatkozva – ám Isten akarata ellenére – kivonultak a világból, és mindentől elzárkózva teremtettek maguknak valamiféle kis tökéletes közösséget. Legalábbis azt hitték, hogy ezt megtehetik. Ez a téveszme a református egyházba is beférkőzött. Nem egy gyülekezet hirdeti, hogy „gyere ki a világból hozzánk, ide a béke szigetére; itt majd mindent elfelejthetsz, míg itt vagy, jól érzed magad!” A gyülekezeti közösség azonban nem búfelejtő! Még ha ki is tudnánk szakadni a világból, akkor is vissza kell menni oda, és tovább kell élni! De nem tudunk, a világban élve nem lehet a világtól visszavonulni. A templom a világ része, a gyülekezeti közösség a helyi társadalom része, nem is létezhet azon kívül! Az egyház küldetése nem az, hogy pillanatnyi szép élményekkel elterelje a figyelmet a bajokról. A ma élő tudatos ember nem elfelejteni akarja a gondokat, hanem megoldásokat keres azokra. Az egyház, a gyülekezet akkor hasznos, ha segíteni tud a mai embernek a saját életét jobbá és boldogabbá tenni ott, ahol van – a világban!

Mi is a világ? Egyházi körökben szokás volt negatívan értelmezni; azt érteni alatta, ami nem szent, ami Isten akaratával ellentétben áll, bűnös. Ez azonban a zsidó vallás meggyőződése, nem a keresztyénségé! Nem moshatjuk össze a Bibliában szereplő két vallást, főleg olyan pontokon, ahol Jézus kihangsúlyozta és helyreigazította a zsidó vallás tévedését. Az ószövetségi zsidó nép azokat az idegen népeket nevezte „világ”-nak, akik körülvették; az újszövetségi zsidók szintén a pogányokra gondoltak, amikor használták. Jézus ellenben helytelenítette ezt a túlzott nemzeti-vallási öntudatot, amely minden más népet bizalmatlanul elutasít és lenéz, mert az ismeretlenről csak rosszat tud feltételezni. Jézus széltében és hosszában egybeölelte a világot, egyesíteni akart egymással és Istennel mindenkit. „Világ” alatt ezt az egész kék bolygót értette, mindenestől. Elzárkózás helyett nyitottságot, ítélet helyett megbecsülést, bizalmatlanság helyett szeretetet hirdetett. Élete minden egyes pillanatával azt bizonyította, hogy Isten szereti a világot, de még mennyire!

Az a görög szó, amelyet Pál apostol a mai igében a „világ” jelölésére használ, nem emberekre utal, hanem világkorszakot jelent. Az apostol nem mond olyat, hogy vonjuk ki magunkat a világból, hiszen éppen annak a jobbá tétele a küldetésünk! Amikor Pál felszólít, hogy „ne igazodjatok e világhoz”, azzal azt üzeni, hogy ne azonosuljatok ösztönösen a korszellemmel – amely ritkán szolgálja Isten akaratát: a többség javát és az emberiség hosszútávú jövőjét. Ehelyett változzatok meg, formálódjatok át felébredt értelemmel: tudatosan, alaposan fontoljatok meg mindent, és az Isten mércéje alapján döntsétek el, hogy mi a jó. Az ösztönösen élő ember azonosul mindazzal, ami őt körülveszi – magukkal sodorják emberek, tárgyak, ideológiák; szinte csak „történik” vele az élet. Gondolkodás nélkül átveszi, ami körülötte zajlik, legyen az rossz vagy jó – akár családi kapcsolatokról, akár egy fogkrémvásárlásról van is szó. Pál azt mondja: Ébredjetek öntudatra! Ha felébredtek, s mindent az Isten bölcsességének erőterében kezdtek mérlegelni, megértitek a múltatokat, s hogy mit miért tesztek a jelenben – akkor megváltozik az életetek. Akkor aktívan, hatékonyan élitek az életeteket, nemcsak történik veletek! Aki tudatosan tisztázza az értékrendet, a mércét magában, és alaposan megfontolja döntései és tettei előtt, hogy mi az Istennek tetsző – az egyre kevesebb hibát követ el, és az élete kiteljesedik.

Súlyos helyzetekben merész lépéseket megtéve olykor elbizonytalanodunk, hogy jó döntést hoztunk-e, Isten akaratának megfelelő volt-e, amit tettünk. Aki ennyire megfontolt és bátor, annak nincs miért kételkednie. Isten szabad akaratot és komoly felelősséget adott nekünk döntéseinkben, de ami a legfontosabb: áldása kísér mindenben! Bár gyakran csak az idő igazolja döntéseinket, annyi bizonyos, hogy egy jó döntés, helyes tett után jobb közérzetünk lesz – ha el-elborítanak is a változással járó fájdalmak egy darabig. Hiszen a legtöbb döntésünk választás: valamire igent mondunk, egyúttal valami másra nemet. Amire nemet mondunk, az veszteség, amely fájdalommal jár. Viszont egy jó döntés után sokkal nagyobb és hosszan tart a mindent átható jó érzés, az igazi öröm, a megkönnyebbülés és felszabadultság! A rossz döntés következménye általában rövid ideig tartó nyereség és öröm, amelyet hamar felvált a lelkiismeret-furdalás, szenvedés és boldogtalanság. Ha rosszul döntöttünk valamiben, jobb beismernünk, s minél hamarabb változtatnunk; mint magunkat és másokat becsapva fenntartani a tökéletesség látszatát… Az Isten szerinti jó mindig hosszútávon pozitív, sok embernek okoz örömöt, és nincs senki kárára!

Végül még egy kifejezést kiemelek mai igénkből: józan. Ez a szó nem a szenvedélybetegségeket akarja itt ostorozni. „Senki ne gondolja magát többnek, mint amennyinek gondolnia kell, hanem arra igyekezzék mindenki, hogy józanul gondolkozzék!” – írja Pál. Csak az gondol és mutat többet vagy mást magáról, akinek nincs elég önbizalma, nem meri vállalni magát úgy, ahogy van. Pál értelmezésében józan ember az, aki reálisan lát – mert Isten szemszögéből néz mindent – és megfontoltan él. Azért ép, mert bármilyen sérüléseket hozott is a múltból, akármilyen nehézségek sújtották, azokkal sikeresen megküzdött, talpra állt és felépítette magát – egészséges lett. Megtalálta az élete értelmét, a helyét a világban – és ez sugárzik is róla. Az ilyen józan ember harmonikusan, kiegyensúlyozottan, céltudatosan él, és nem esik túlzásokba semmilyen téren. Tudja, hogy nem tökéletes, de nyitott a fejlődésre, és egyre eredményesebben igyekszik Isten szerint élni. Ezért nem játssza meg magát – nincs szüksége rá. A szerepjátszás valójában kábulat és kábítás. Józanok akkor vagyunk a görög nyelv szerint, ha természetesen adjuk valódi önmagunkat. Vagyis a józanság – önbizalomkérdés… Magunkban és másokban bízni nem veszélyes, ha igazán bízunk Istenben: abban, hogy bármi történjék, ő mindent a javunkra fordít – még a kudarcainkat, csalódásainkat is. Jézus mindig a legjobbat merte feltételezni a másikról, és így ki is hozta belőle a legjobbat. Akiről rosszat feltételezel, viszonozni fogja a bizalmatlanságodat. Akiről viszont jót feltételezel, az értékelni fogja a bizalmadat, s mindent megtesz azért, hogy méltó legyen rá – így a legjobbat hozod ki belőle. Isten a legjobbat feltételezi rólunk! Értékeljük bizalmát – most, karácsony küszöbén és minden időben! Ámen.

Imádkozzunk! Drága Megváltóm! Lelkem csendjében, hófehér vágyban, édes muzsikában, suttogó imában várom érkezésedet. Bánt már a zűrzavar, fáraszt a forgatag, s néha kimerít a heves készülés… Szeretnék mindent jól átgondolni, mindent ésszel és szívvel tenni, úgy, ahogyan te tetted Jézusom! Vágyom egy újszülött őszinteségével, tisztaságával és bizalmával megérkezni szeretteim közé, ahogyan te érkeztél, Jézusom. Szeretnék határtalan szeretetet adni; aki kéri, azt bocsánattal felszabadítani, és vágyom útjelzőként ragyogni, amint te tetted, Jézusom. Ahogyan te hordozol engem, úgy akarom hordozni szívemben s tenyeremen azokat, akik fontosak nekem. Teljesen hozzád akarom igazítani az életemet, úgy látni és érteni, úgy érezni és tenni mindent, ahogyan te teszed. Mindenféle ámítást és kábulatot szeretnék elkerülni, hogy egyre inkább rád hasonlítsak, a képmásod lehessek; betöltve teljesen a rám bízott küldetést. Segíts, hogy sose feledjem, mire születtem; hogy hozzád tartozom, benned élek, mozgok és vagyok. Tudom, gyógyító erőd gyöngéden átölel, új életre támaszt, s áldások forrásává tesz. Tölts el hát magaddal, nagy örömmel! Ámen.

Áldás: „Légy erős és bátor! Ne félj, és ne rettegj, mert veled van Istened az Úr mindenütt, amerre csak jársz!” (Józsué 1,9)