Köszöntés: Jézus mondja: „Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló a bölcs emberhez, aki kősziklára építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, tomboltak a szelek, és nekirontottak annak a háznak, de nem dőlt össze, mert kősziklára volt alapozva.” (Máté 7,24-25)

Imádkozzunk! Örök Körforgás Istene! Határkőhöz érkezve, mindig megremegünk. Biztonságot nyújtó kezedet keressük, mint a kisgyerek, aki nem látja még tisztán, hogy ő maga mire képes, s kit egy percre legyőz a jövő, a félelmetes ismeretlen; s csak menekül – ölelő karokba, amelyek megtartják. Így állunk most itt, mint mindent feledő gyermek; hiába hoztuk átgondolt hálaadásunkat eléd, egy élet bölcs tapasztalatával és kemény munkájával együtt. Torkunk elszorul, kezünk elgyengül, lábunk gyökeret ereszt. Csak állunk a küszöbön, s riadtan várjuk a ránk köszöntő jövőt. Várjuk, hogy lenyomd a kilincset, s feltáruljon a közeljött távol, a homályos kép, a vázlat… Csodálunk téged, és rád bízzuk magunkat! Segíts karjaidban ismét önmagunkra és utunkra eszmélni; kezünkbe venni az ecsetet, mellyel jövőnket festjük meg – együtt Veled! Ámen

Alapige: Prédikátor 3,1-8: Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak. Megvan az ideje az ültetésnek, és megvan az ideje az ültetvény kitépésének. Megvan az ideje az ölésnek, és megvan az ideje a gyógyításnak. Megvan az ideje a rombolásnak, és megvan az ideje az építésnek. Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak. Megvan az ideje a kövek szétszórásának, és megvan az ideje a kövek összerakásának. Megvan az ideje az ölelésnek, és megvan az ideje az öleléstől való tartózkodásnak. Megvan az ideje a megkeresésnek, és megvan az ideje az elvesztésnek. Megvan az ideje a megőrzésnek, és megvan az ideje az eldobásnak. Megvan az ideje az eltépésnek, és megvan az ideje a megvarrásnak. Megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek. Megvan az ideje a szeretetnek, és megvan az ideje a gyűlöletnek. Megvan az ideje a háborúnak, és megvan az ideje a békének.”

Kedves Testvéreim! „Mindennek megszabott ideje van.” Az évek múlása természetes módon hozza elő az elmúlás gondolatát; egyre többet foglalkoztat bennünket a halál, és ezzel összefüggésben a bejárt életút. Az élet törvényszerű rendjét megismerve nem nehéz tudomásul vennünk, hogy az élet véges; ám a saját halálunk szükségességét átélni és belenyugodva elfogadni mindannyiunk számára komoly erőfeszítést igénylő, egyéni küzdelem. A haláltudatot és halálfélelmet a közvetlen környezetünk alakítja ki bennünk; átvesszük azokat a hagyományos viszonyulási módokat, ahogyan kultúránk, társadalmunk kezeli a halált. A jelen társadalmi szemlélet mindent megtesz, hogy a „halál szele” elkerülje a hétköznapjainkat, nem készít fel minket az elmúlással való szembesülésre. Ellenkezőleg: minden erejével arra késztet, hogy az ehhez kapcsolódó problémáinkat és fenyegető érzéseinket szőnyeg alá söpörjük. Pedig az életünk – lehetőségként – magában rejti a betegséget, az elválást és a veszteséget; és mint biztosan bekövetkező tényt – magában hordozza az öregedést és a halált. Az ember azonban nem akar szembenézni a saját élete korlátozott voltával, testben élő lénye teljességének későbbi szétesésével, s anélkül alakítja az életét, hogy ezeket számításba venné. Mivel túl sokáig tereli el ezekről a gondolatait, későn ébred rá, hogy mennyi mindent másképp tehetett volna, ha számol azzal, hogy ezek személyesen rá is érvényesek. Az ókorban sem ismeretlen az elmúlás efféle tagadása. Seneca, a keresztyénséggel szimpatizáló államférfi így fogalmazza ezt a Kr. u. 1. sz. közepén: „Mielőtt ránk nem szakad, úgy képzeljük: minket nem érhet semmi rossz, hanem mintha sérthetetlenek volnánk s más utakon járnánk, mint a többiek, háboríthatatlanul, nem okulunk mások baján, hogy mindez éppúgy érhet ám minket is. Lépten-nyomon vonul házunk előtt gyászmenet: s a halálra még csak nem is gondolunk… Tehát okvetlenül könnyebben összeroppanunk: hiszen a csapás váratlanul sújt le ránk; de ha minderre jó előre felkészülünk, a roham lankad és megtörik… Aki megszületett, magában hordja mind végzetét”.

A betegség, elválás és veszteség az életünk lehetőségei. Megtörténhetnek velünk. Sok minden rajtunk múlik: az értékrendünk, életmódunk és tetteink függvénye; és sok dolog függ egyéb tényezőktől – a társas és a fizikai környezetünktől, olyan adottságoktól, amelyekre valóban nincs befolyásunk. A betegség, elválás és veszteség viszont a szó pozitív értelmében is lehetőség: lehetőség a továbbfejlődésre. Általuk ugyanis válaszút elé kerülünk, mely arra késztet, hogy magunkba mélyedjünk, gondoljuk át az egész eddigi életünket, vegyük észre, ha valamit rosszul tettünk, és váltsunk irányt. Vonjuk le a tanulságokat, tanuljunk meg sokkal jobban gazdálkodni a meglévő értékeinkkel, legyünk nyitottak a még ránk váró boldogságra és a kihívásokba rejtett haladásra. Az életünk ugyanis még nem ér véget, csak egy korszakot kell lezárnunk belőle, utunk reményteljesen, új eséllyel és áldásokkal telve folytatódik!

A halál ellenben – tény. Nem kitagadni kellene, mint egy félelmetes idegent, hanem megismerni. Mert ahogyan Jung mondja: „Ha behatolunk a lélek mélységeibe, s megpróbáljuk megérteni titokzatos életét, felismerjük, hogy a halál nem értelmetlen vég, nem puszta eltűnés a semmibe – hanem a beteljesedés, érett gyümölcs az élet fáján”.  Marcus Aurelius, a Kr. u. 2. században élt filozófus-császár pedig „kijátszhatatlan rendező erő”-nek nevezi a halált, amely eljövetelének kiszámíthatatlanságával rákényszeríti az embereket arra, hogy arasznyi létüket értelmesen rendezzék be. A világtörténelem során számtalan nagy gondolkodó eszméltet az Igével egybehangzóan arra, hogy a világot a változás törvénye hatja át, a meglévő és keletkező dolgok állandó átalakulásban vannak, s a halál így közös végzetünk. És ahelyett, hogy az életünkből kirekesztenénk, sokkal inkább azt kell vizsgálnunk, hogyan élhetnénk le a legjobban a „kiszabott” időnket. A halálra, mint minket meghatározó legvégső tényre tekintve tudunk igazán minőségi életet élni, önmagunkat és a világot a leghatékonyabban megnyitni és megformálni. A középkor ugyanerre sarkallta az embert a „Memento mori!” – vagyis: „emlékezz a halálra” – feliratos, halált ábrázoló képeivel.

Sok múlik azon, hogy képesek vagyunk-e felnőni a saját halálunkhoz, s elfogadni az abban rejlő, létünk egészére vonatkozó tanulságot. Ekkor a múlandóság tudata nem összetör, hanem önmagunk teljesebb megértéséhez vezet. S arra ösztönöz, hogy az életünket e visszavonhatatlan tény tudatában alakítsuk: sokkal jobban becsüljük meg az értékeinket és lehetőségeinket, megfelelőbben alkalmazkodjunk az adottságainkhoz és körülményeinkhez, okosabban osszuk be az időnket és energiáinkat. A ma divatos életstílus a jelen perc „független” örömeire koncentrál, túlhangsúlyozza azt az egész élet kárára, amelyben múlt és jövő tagadhatatlanul összefügg, mint tudatos döntések sorozata. Ezzel szemben, aki számol a halállal, az mindig az egész életét tartja szem előtt, állandó, nagyfokú éberség jellemzi, és stratégiai jövőtervezés. Ez tiszta célokat és elveket, folyamatos önkontrollt, komoly felelősségtudatot jelent, amelyek segítségével szüntelenül mérlegeljük a tetteink pillanatnyi, és hosszútávú hasznát, következményeit.

Minden veszteségnél az élet végességével szembesülünk – megérint minket a halál „szele”. Minden határkőnél, amelynél megállunk, hogy valamitől elbúcsúzzunk – személyesen átéljük a múlandóságunkat. Ilyenkor év végén is. „Vajon hányszor koccintunk még egy új esztendőre? Vajon sok mindent hagyunk az idén végleg magunk mögött, amiben – sajnos, vagy hála Istennek – soha többé nem lesz részünk? Mit rejt a jövő? Szépet, vagy szörnyűségeket? Könnyebbet vagy nehezebbet?” Szomorúság, félelmek, kételyek tolakodnak lelkünkbe, amelyekre lehet ügyet sem vetni, nagyokat enni, vagy nagyokat inni, eszméletvesztésig szórakozni. Mulatva múlatni az időt, hátha sikerül kisebb-nagyobb kábulatban átsiklani az új esztendőbe úgy, hogy nem kell mélyebben belegondolni semmibe. Semmibe, ami kellemetlen, ijesztő, vagy bűntudatot kelt; semmibe, amit elrontottunk, túlzásba vittünk, vagy elhanyagoltunk; abba sem, hogy milyen borzalmakon mentünk keresztül, még a sikereket se kelljen ízekre szedni! Spongyát mindenre, lényeg, hogy örüljünk, hogy mindenen túl vagyunk; és várjuk, hogy jöjjön egy biztató folytatás. Egyszerűen csak érezhessük, hogy még élünk, és érezhessük, hogy jó dolgok vesznek körül minket. Ugorjuk át a káoszt, zárjuk rá az ajtót a 2019-es szobára és álljunk odébb! Ám ez ritkán sikerül a magunkfajtának…

„A bölcs sziklára építi a házát, a bolond homokra” – közvetíti felénk Jézus tanítását Máté evangélista. Az életünk házáról van szó. A ház a lelkünk ismert szimbóluma, de az egész életünket is kifejezően jelképezi. Ahogyan haladunk előre az éveinkben, életünk házának úgy kell épülnie, szépülnie. Kitehető volna a mienkre, hogy „tiszta udvar, rendes ház”, mint egykor divatban volt?… Képzelhetjük azt, hogy az élet-házban annyi szoba van, ahány évet eddig megértünk. S az újonnan felfedezett titkos szoba, melynek zárt ajtaja előtt kicsit szorongva toporgunk, az új esztendő. Izgalommal telten, félve-remélve tesszük kezünket a kilincsre, mert nem tudjuk pontosan, mi rejtőzik az ajtón túl… A régi szobák – a múltunk. Minden szoba összenyílik a következővel, így alkot egy átlátható egészet az életünk. Mint egy jól átjárható ház, ahol mindennek megvan a maga helye és funkciója. Egy rendetlen házban, ahol a romlandó szeméttel összedobált holmikra rázárják az ajtókat, semmi sincs a helyén. Az érték keveredik azzal, amit régen ki kellett volna dobni, a szenny takarásában nem is látszik, hogy milyen kincsei vannak az embernek. Ha az életünk folyamán sorozatosan nincs rendbe téve év végén az év aktuális szobája, akkor nem tudjuk, hogy az odagyűlt káoszból valójában mi a miénk, nem vagyunk tisztában azzal, milyen értékeink csiszolódtak ki, miben gazdagodtunk az eltelt időszakban. Takarítani kell, hogy a szemét takarásából előcsillanjanak a birtokolt javak. A megszerzett tapasztalataink, sikereink és kudarcaink, gondolataink és érzéseink – mind egy-egy bútordarab, egy-egy tárgy, amiről el kell döntenünk, mit kezdünk vele. Van-e szükségünk rá; be tudjuk-e építeni az életünkbe, mint ami formál, erősít; vagy ki kell dobnunk, mert fölöslegesnek, pusztítónak ítéljük, amire nincs szükségünk. Rendet kell tennünk a szobában, hogy az ajtót elégedetten nyitva hagyhassuk, hogy a szoba átláthatóan és megfoghatóan megmutathassa az év alatt megtett előrehaladásunkat, és egyenesen, méltósággal vezessen át a következőbe. Az összenyílt, rendezett szobák tiszta összefüggéseket mutatnak az életünkről: tudjuk, hogy hányadán állunk az adott pillanatban, mit értünk el és merre tartunk. A megtett út bizalommal és büszkeséggel tölt el. Tudjuk, kik vagyunk és mennyit érünk, hogy mi mindent tettünk le már az asztalra Isten áldásával és védelmével körülövezve, s hogy jöjjön bármi, le fogjuk győzni, mert továbbra is a Mindenható oldalán állunk, aki fenntartások nélkül magasba emel és tartást ad nekünk az ismeretlen jövőben is…

Most azért vagyunk itt, hogy Isten karjaiban tekintsünk vissza az elmúló évünkre és Vele zárjuk le. Mi elfogadjuk, hogy embervoltunkból fakadóan szükségünk van arra, hogy az elmúlás és megújulás örök körforgásának titkát szertartásosan, méltó átéléssel ünnepeljük meg. Szükségünk van arra, hogy együtt lehessünk Istennel és egymással az Ő házában. Nem csak lélekben, hanem testben is – mint Isten Nagytemplomában egymás mellett sorakozó kis lelki templomok. Isten nagy Országában helyet foglaló, összeérő kis tartományok, akiknek megvan a maga kijelölt helye, egyedi küldetése, akik a maguk helyén egytől-egyig különlegesek, nélkülözhetetlenek, és áldottak… Így nyilvánvaló számunkra, hogy összetartozunk, hogy semmilyen állapotunkban nem vagyunk egyedül. Nem egyedül esünk át kábultan a semmibe, hanem a családdal, barátokkal, hittestvéreinkkel és Istennel együtt lépünk át tudatosan egy olyan jövőbe, amelyet Isten készített végtelen szeretettel és jóakarattal, örömünkre és javunkra. S amelyben Ő – azokkal együtt, akiket mellénk rendelt – végig velünk lesz.

Az évet búcsúztatva, visszanézünk mindarra, ami történt 2019-ben. Hálás szívvel gondolunk a szép és jó dolgokra. Mindenre, ami évek hosszú sora óta töretlenül folytatódott, s ami reményeink szerint folytatható ezután is. Visszagondolunk arra, hogy milyen sikereket értünk el; a szóra sem érdemesekre éppúgy, mint a kiemelkedőkre, hiszen mindegyikért keményen megdolgoztunk, és Isten – áldó karját felénk nyújtva – megdicsérte az erőfeszítéseinket. Visszaemlékszünk, hogy az idén milyen csodák történtek meg, amelyekért az imádságnál többet aligha tehettünk, mégis ajándékként hullottak az ölünkbe. Szabadjára engedjük repeső örömünket, s megköszönjük Istennek a megköszönhetőt és a megköszönhetetlent, az előrelépést, a magaslatokat, a gyönyörködés idejét: a születést, az építést, az ültetést és aratást, az ölelést és a gyógyulást, a táncot és nevetést, a megőrzést, szeretetet és békét…

Számba vesszük fájdalmainkat, szenvedéseinket, kudarcainkat – az előre sejthetőket és a váratlanokat. Átgondoljuk azt, hogy ezekért mennyiben vagyunk felelősek mi, s mennyiben írható mások vagy a körülmények számlájára. Érezzük a bűntudat súlyát és a bocsánat felbecsülhetetlen jelentőségét minden esetben, amikor mi is felelősek voltunk a bajokért. Szabadjára engedjük most bánatunkat a magunk és a mások vétkei miatt, s leteszünk minden rossz érzést Isten színe elé. Elfogadjuk Isten szeretetteljes bocsánatát – megbocsátunk magunknak és az ellenünk vétkezőknek is. A bocsánatot azzal becsüljük meg, hogy – ha még nem tettük volna meg – átgondolunk minden hibát, amit vétettünk. Megkeressük, hogy mi juttatott minket odáig, hogy ártsunk magunknak vagy másoknak; s megfontoljuk, hogy hogyan tudnánk ezt kiküszöbölni a továbbiakban: mit kell másképp gondolnunk és tennünk ezután. Belátjuk, hogy a megbocsátás akkor teljesedik ki, amikor folyamatosan zajlik a következmények felszámolása, a jóvátétel. Amikor bizonyossá válik, hogy mindent megteszünk annak érdekében, hogy többé ne hibázzunk – s érezhetően állandósul a jó irányú változás, mindenki boldogabb. Áldott legyen Isten azokért a gyötrelmekért, amelyekből jobb élet született!

Ártatlan szenvedések közepette érezzük magunkat a legtehetetlenebbnek. Ha ilyenek terheltek minket, hogyan viseltük? Meg tudtuk osztani valakivel a szörnyű érzéseinket, aki meghallgatott, megértett, s biztatva átölelt? Megtaláltuk-e a szenvedés értelmét? Harcoltunk magunkért, a jobb életünkért – bátran és higgadtan? Kértünk segítséget, ha szükségünk volt rá? Vagy inkább hallgattunk, megfutamodtunk a konfliktusok elől, s a feszültséggel ártatlanokat terheltünk, vagy magunkat mérgeztük. Ma letesszük az áldozatszerepet, nem vállaljuk többé; hiszen éppen olyan fontosak és értékesek vagyunk, mint bárki más. Érezzük a tisztázás fontosságát, és tudjuk, hogy minden erőnkkel harcolnunk kell a szenvedés ellen! Hisszük, hogy míg élünk, küzdhetünk azért, hogy a helyzetünk sokkal jobb legyen és az életünk kiteljesedhessen! Ma néven nevezünk mindent, ami mögöttünk van. Lezárni csak azt tudjuk, aminek valóban vége van. A lezáratlan dolgaink feladatként várnak majd ránk az új esztendőben; de Isten hűséges társunk lesz azokban is!

Végül nézzük meg azt, hogy hol tartunk: az egész bejárt életutunkat tekintve, hol helyezkedik el ez az év. Egy volt sok hasonló között? Megállapíthatjuk, hogy hála Istennek, jó irányban haladunk, s elégedettek lehetünk? Vagy sajnos, egy helyben toporgunk, semmivel sem vagyunk előrébb, mit tavaly… Lehet, hogy nagy meglepetések tarkították ezt az évünket? Kiemelkedőnek, egyenesen fordulópontnak bizonyult valamiben? Rohamos változás, ugrászszerű fejlődés, vagy inkább a figyelmeztetések éve volt? Levontuk-e a következtetéseket? Megtaláltuk-e a nehézségek értelmét, az új célt, ami felé irányítani akart? Legyen bár ez az év az életküldetésünk betöltésének szép időszaka, vagy szakadék szélére került, útkereső szakasza – az őszinteség és a tisztánlátás a legfontosabb. Mert ami elmúlt, azt erőszakkal feltámasztani nem lehet; eljátszani, hogy még megvan, értelmetlen. Ami csírázik – arról nem venni tudomást: bűn – azt védeni, táplálni, gondozni kell! Ami tengernyi virágot, s gyümölcsöt hoz, azt öntözni kell. Ami törékeny, arra vigyázni kell! Az elvégzett munka megérdemli a dicséretet, a jóság az elismerést. Az ember – tartson bárhol is – megérdemli a méltóságot, és az új esélyt! Isten pedig – megérdemli a hálaadást. Ámen

Gondviselő Istenünk! Ma is szembesültünk azzal, hogy minden egyes év egyszeri és megismételhetetlen. Az évet búcsúztatva, felvonultak előttünk jó és rossz emlékeink. Mindegyikért magasztalunk téged, hiszen a szörnyű nehézségek által éppúgy magasba emeltél és előrébb juttattál, mint a jól végzett munka, és a csodás élmények által; áldásod ölelésében minden a hasznunkra lett – ha rögtön nem láttuk is. Köszönjük, hogy az értelmetlennek tűnő szenvedésben is te segítesz kitartani, hiszel bennünk és helyettünk, amíg képesek leszünk újra bízni, és erőnket összeszedve továbbmenni. S felvonulnak ma előttünk az életünk szereplői, akikkel sorsunk egybefűz. Először azok, akik hozzánk a legközelebb állnak, akikre büszkék vagyunk, s mindig boldogsággal gondolunk. Majd eszünkbe jutnak mindazok, akikhez ebben az évben szép élmények fűztek, értük is dicséret és hála legyen neked. S elénk jönnek végül azok, akikkel kellemetlenségek, fájdalmak, csalódások kötnek össze. Ezek a tapasztalatok mind formáltak minket, általuk sokszor nyertünk helyreigazítást, erősebbek és bölcsebbek lettünk – ezért is köszönetet mondunk neked. Ha vannak közöttük olyanok, akiknek bocsánatkéréssel, megbocsátással vagy bármi mással tartozunk, segíts azt megtenni a közeljövőben! Adj erőt, hogy aminek vége van, azt el tudjuk temetni. Aminek élnie kell, azért segíts küzdeni! Te légy fényünk és napunk, amikor újratervezzük az életünket; s add, hogy kezünket kezedbe téve, derűs reménnyel nézzünk a holnap elé! Ámen

Áldás: „Ami lehetetlen az embereknek, az Istennek lehetséges.” (Lukács 18,27)