Köszöntés: „Irgalmas és kegyelmes az Úr, türelme hosszú, szeretete nagy. Amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt. Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket.” (Zsolt 103,8 és 11–12)

Lekció: ApCsel 27,18–28,2 (válogatott versek): „A vihar hevesen hányt-vetett bennünket, ezért másnap kidobálták a hajóterhet, harmadnap pedig a hajó felszerelését dobálták ki saját kezükkel. Mivel pedig sem a nap, sem a csillagok nem látszottak több napon át, és erős vihar tombolt, végül elveszett megmenekülésünk minden reménye. Minthogy már sokat éheztek is, Pál felállt közöttük, és így szólt: Az lett volna a helyes, férfiak, ha rám hallgattok, és nem indulunk el Krétából, hogy elkerüljük ezt a veszélyt és ezt a kárt. Én azonban most is azt tanácsolom nektek, hogy bizakodjatok, mert egy lélek sem vész el közületek, csak a hajó. Mert ma éjjel elém állt annak az Istennek az angyala, akié vagyok, és akinek szolgálok. Ez azt mondta: Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón. Ezért bizakodjatok, férfiak! Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta. Egy szigetre kell kivetődnünk. Összesen kétszázhetvenhatan voltunk a hajón. Miután jóllaktak, a gabonát a tengerbe szórva könnyítettek a hajón. Amikor megvirradt, nem tudták, milyen szárazföldhöz értek, de egy öblöt vettek észre, amelynek lapos volt a partja. Mikor egy földnyelvhez értek, ráfuttatták a hajót, amelynek orra befúródva ott maradt mozdulatlanul, hátsó része pedig a hullámveréstől szakadozni kezdett. A katonáknak az volt a szándékuk, hogy megölik a foglyokat, nehogy valaki kiúszva elmeneküljön. De a százados meg akarta menteni Pált, ezért visszatartotta őket elhatározásuktól, és megparancsolta, hogy akik úszni tudnak, azok ugorjanak először a tengerbe, és meneküljenek a szárazföldre, azután pedig a többiek, ki deszkákon, ki a hajó egyéb darabjain. Így történt, hogy mindnyájan kimenekültek a szárazföldre. Miután megmenekültünk, akkor tudtuk meg, hogy Máltának hívják ezt a szigetet. A barbárok nem mindennapi emberséget tanúsítottak irántunk, mert tüzet raktak, és a ránk zúduló eső és a hideg miatt mindnyájunkat befogadtak.”

Imádkozzunk! Istenünk, ki Fiad testében egybefoglalod a világ minden táján élő híveidet, magasztalunk téged! Tégy bölccsé és erősíts meg, amikor megpróbáljuk felszámolni a Krisztus egyházának évszázadok óta tartó megosztottságát, hogy nevünkhöz méltóan küzdjünk a megbékélésért és az igazi, gyümölcsöző kapcsolatok kiépítéséért. Könyörgünk, hogy növekedjen és váljon tartóssá bennünk az a nyitottság, amelyet a mai nappal kezdődő ökumenikus imahéten egymás felé tanúsítunk. Szeretet Lelke, áradj ránk és maradj közöttünk! Egység Lelke, mutass utat a Krisztus-követők valódi együttműködéséhez! Együttérzés Lelke, tölts el tisztelettel azok iránt, akikkel találkozunk! Vendégszeretet Lelke, taníts a befogadásra! Reménység Lelke, segíts minden akadályt elgördíteni az útból, amikor jó szándékkal fordulunk egymáshoz! Mindenható Istenünk! Irgalmadért esedezünk a múltbeli bűneink, a bizalmatlanságunk és gyávaságunk miatt. Bocsásd meg, kérünk, ha a különbözőségeinket hangsúlyoztuk, a többiek értékeit és szükségleteit nem vettük figyelembe, a közeledésüktől elhatárolódtunk, ezzel őket és magunkat is megfosztottuk a lelkesítő együttléttől, a közös munka és fejlődés áldásaitól. Egyetlen igaz Világosság, légy beteg szeretteink gyógyítója, a gyászoló szívek vigasztalója; segíts a sötétségből kilábalni, a világosság ösvényét: Téged megtalálni, a töretlen remény és hiteles szeretet összetartó népévé válni. Ámen

Alapige: ApCsel 27, 21-22 és 25-26: „Az lett volna a helyes, férfiak, ha rám hallgattok, és nem indulunk el Krétából, hogy elkerüljük ezt a veszélyt és ezt a kárt. Én azonban most is azt tanácsolom nektek, hogy bizakodjatok, mert egy lélek sem vész el közületek, csak a hajó. Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta. Egy szigetre kell kivetődnünk.”

Kedves Testvéreim! Málta egy apró, mindössze 316 km² kiterjedésű szigetország Dél-Európában, területe nem sokkal nagyobb, mint Nyíregyházáé. A Földközi-tenger középső részén helyezkedik el, félúton Szicília déli csücske és Észak-Afrika között – civilizációk, kultúrák és vallások útkereszteződésében. A Brit Nemzetközösség tagjaként 2004-ben az Európai Unióba is belépett. A törpeállam két lakott szigetet foglal magában: Máltát és a közeli, ötöd-akkora (kb. Nyírbátor méretű) Gozo-t; emellett több kisebb sziget is tartozik fennhatósága alá. A hely, ahol Pál egykor társaival partot ért, egy lapos kis sziget a Szent Pál-öbölben, melynek hossza csupán 100 m. 1845-ben szobrot is állítottak itt a történtek emlékére. Ez a Szent Pál sziget ma már lakatlan, az utolsó farmer néhány évtizede költözött innen el. Jelenleg a turisták mellett leginkább búvárok látogatják, igen népszerű merülőhely. A máltai keresztények minden év február 10-én együtt ünneplik a hajótörött Pál apostol szigetre érkezését; az idei imahéten pedig a világ összes Krisztus-követőjével együtt tanulmányozzák ennek a szerencsés kimenetelű szerencsétlenségnek a bibliai leírását. Nézzük meg közelebbről mi is ezt a katasztrófa filmeket megihlető, első századi eseményt, s mindazt, ami hozzá vezetett!

Pál apostol a harmadik missziói útja végén Jeruzsálemben tanácsolta az ott élő, egyre gyarapodó keresztyén gyülekezetet. A térítése felháborította a zsidókat, akik Kr. u 58-ban elfogták és a nagytanács elé hurcolták. Mivel származása szerint római polgár volt, erre tekintettel a római katonaság magasrangú tagjai segítettek neki megmenekülni a zsidók gyilkos haragja elől oly módon, hogy katonai kísérettel a caesareai római helytartó, Felix elé vitették. Felix nem tudott dönteni Pál és az őt vádló zsidók között, így ítélet nélkül enyhébb fogságra vettette, amely alatt korlátozottan ugyan, de tevékenykedhetett. Ez két éven át tartott, egészen a helytartóváltásig. Az új helytartónak, Festusnak le kellett végre zárnia a folyamatosan viszályt okozó Pál ügyét. Amikor kiderült számára, hogy római joga miatt az apostol a császárhoz fellebbezett, hajón, katonai őrizetben Rómába küldte őt a császári törvényszék elé (ApCsel 21-25), ahová Kr.u. 60-ban, viszontagságos utazást követően meg is érkezett. Pál számára célba érése nem volt kétséges, mert erre konkrét ígéretet kapott Istentől válsághelyzete mélyén, személyes kijelentésben. E látomás – vagy intuíció – arról biztosította, hogy a küldetését folytatni fogja: a birodalom fővárosában is hirdeti majd Krisztus szavát (ApCsel 23,11; 27,24). Ez a Biblia bizonyságtétele alapján meg is történt. Ennek a Rómába vezető hosszú és kalandos útnak az utolsó előtti szakaszában szenvedett hajótörést Pál Máltánál – a vele utazó foglyokkal, katonákkal, s a hajó legénységével együtt, akik közül senki sem veszett oda. Az erről szóló mozgalmas elbeszélést az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv utolsó két fejezete tartalmazza.

Pál és társai számára sok összeütközést jelentett a hajóút. Az útitársak nehezen jutottak el odáig, hogy összetartsanak a bajban. Az apostol azonban a kritikus helyzetben is folyamatosan missziós lehetőséget látott, igyekezett mindent a maga és társai testi-lelki javára fordítani. A megpróbáltatásban nem esett pánikba, nem csüggedt el; tudta, hogy Isten kezében van, hozzá tartozik és neki szolgál, s a mélységekben is töretlenül bízhat benne. Meg volt győződve, hogy Istennek távlati tervei, magasabb rendű céljai vannak mindennel, ami történik. Nem is titkolta ezt sorstársai előtt, akik eleinte nem értették őt, lázadoztak ellene, győzködni próbálták tanácsai helytelenségéről; aztán végül mégis osztoztak vele a kenyéren is, és a reményben is.

Miből fakad az utasok ellenállása Pál megfontolt, előrelátó tanácsaival szemben, amelyeket úgy ad elő, mintha ő volna a hajóskapitány? Néhányan egészen biztosan okosabbnak tartották magukat a szellemi hivatású Pál apostolnál, aki hajózás-technikai kérdésekben nem volt járatos. Mások a foglyot látják benne, akinek, mint bűnözőnek, nincs joga beleszólni a döntésekbe. Legtöbben azonban önző okokból nem értenek egyet Pál véleményével az éppen aktuális veszélyhelyzet elhárításában. A saját életüket féltik, gondolkodás nélkül kiszállnának, a többieket otthagyva egyedül mentenék a saját bőrüket – nem számolva azzal, hogy egymásra vannak utalva, hogy csak együtt képesek megmenekülni! Sokan a félelemtől elvakultan, eszelősen ragaszkodnak az anyagi javakhoz; nem mernek nélkülözni és kockáztatni a megmenekülésért, áldozatot hozni a jövőért. A pillanat fogságában és önmaguk börtönében égnek – ezért agresszívek. A konfliktushelyzet így gyakran kiéleződik a hajóban összezsúfolódó 276 ember között, amelyet nem a hajóskapitány vagy a katonák, hanem alapvetően Pál apostol old meg.

Ha Pál is agresszív lett volna, talán egymás életére törnek, s mindnyájan elvesznek a folyton fellángoló viszályok miatt. Pál apostol azonban nem agresszív, hanem szenvedélyes. Tudja, hogy az agresszió ellenszere a szenvedély, hogy az agresszió negatív energiáját csak a szenvedély pozitív energiája semlegesítheti. Az agresszió mindig félelemből származik, amelyet a szenvedélyes bizalom, szenvedélyes szeretet, s a közös cselekvés szenvedélyes ösztönzése képes felszámolni. Pál mindenkit megmenteni akaró szenvedélye és céltudatossága véget vet a meddő vitáknak. A megmenekülésbe vetett rendíthetetlen hite megteremti útitársai számára azt az elveszett biztonságérzetet és nyugalmat, mely állapotban már képesek felfogni és elfogadni a meggyőző érveket. Így fordítja Pál egymás felé és egy irányba a hajón utazókat, és ezáltal jó irányba a dolgokat. Ez a stratégia ma is működik: a krízisbe jutott embernek először biztonságérzet, sziklaszilárd kapaszkodó kell, mert így nyugszik meg annyira, hogy tisztán láthassa a helyzetét, s a legfontosabb célt; majd képes legyen megérteni és megtenni a megfelelő lépéseket.

A gondfelhők okozta fékezhetetlen félelem nem csak Pál kortársainak a szemét vakította el. Válsághelyzetben mi is hajlamosak vagyunk beszűkülten látni. Ezért mindig fontos mérlegelnünk, hogy az, amit pillanatnyilag elérünk, többet ér-e annál, mint amit ezzel elveszítünk. A történetben a hosszas vitát követően kidobálják a hajóterhet és a hajófelszerelést. Majd miután ettek, a gabonától is megszabadulnak, mert úgy döntenek, hogy megéri feláldozni az élelmiszert a megmenekülésért. És túlélik! Sőt, a szörnyű események átélésével mindegyikük gazdagodik. Az egész világ megfordul velük, nem lesznek többé ugyanazok, mint azelőtt voltak. Isten megmentő érintésétől mind megváltoznak: többek és jobbak lesznek: lehajtott fejüket az égre és embertársaikra emelik, lesütött szemükből ragyogni kezd a fény; s a szivárvány, amely szárnyaira kapta őket, az életükből sugárzik a világra szét!

A katasztrófák érkezése gyakran kiszámíthatatlan. Azonban a hatásuk befolyásolható, Isten a legyőzésükre indít minket – nem kell belepusztulnunk! A teremtéstörténetben azt a feladatot kaptuk, hogy gazdálkodjunk, sáfárkodjunk a föld kincseivel, hogy uraljuk a földet. Ebbe az is beletartozik, hogy legyünk úrrá a váratlan helyzeteken is az élet érdekében! Ne a katasztrófa uraljon minket, mi uraljuk a katasztrófát, és az erre tett erőfeszítéseinket Isten megáldja! Pál Rómába vezető hajóútját számtalan természeti csapás kíséri. Ezek közül nem mindegyik váratlan; némelyik előre látható, mint pl. az időnként visszatérő, északkeletről érkező „Eurakviló” nevű szélvihar, amelynek közeledtére Pál előre figyelmeztet, kéri, hogy ne induljanak el; de nem hallgattak rá. Tudatosítja ezzel bennünk is, hogy a minket fenyegető katasztrófák sokszor elkerülhetők volnának. Gyarapodó bölcsességünkkel és tudatosan helyesen élt élettel számtalan csapást megelőzhetnénk. Sok katasztrófa szárad a lelkünkön. És ne csak az emberiség kollektív bűneire gondoljunk, amelyek révén a föld értékeit pazaroljuk. Azokra összpontosítsunk, amiket személyesen mi idéztünk elő – meggondolatlan viselkedéssel, felelőtlen életmóddal, fölösleges teherként cipelt múltbeli sérelmekkel, szőnyeg alá söpört konfliktusokkal és vágyakkal, s a széttépett reménnyel. Azonban akár tehetünk a ránk lesújtó bajokról, akár nem, rögtön be kell avatkoznunk! A jó helyzetfelismerő és problémamegoldó képesség ott van a talentumaink között – gondjaink önálló megoldása során gyermekkorunktól kezdve folyamatosan csiszoljuk azokat; általuk azonnal kézbe kell vennünk a dolgokat. A krízishelyzethez való alkalmazkodás sokszor megköveteli tőlünk, hogy tegyük félre az elveinket, a bevett szabályokat és szokásokat. Történetünkben amikor a hajó megfeneklik és darabokra hull, a katonák meg akarják ölni a foglyokat, hogy azok nehogy kiússzanak és megszökjenek. Értékrendjük szerint a bűnös inkább haljon meg, mint hogy kibújjon a büntetés alól. Pál szintén fogoly, benne azonban meglátják az embert, a jót, s hatására megváltoztatják a véleményüket; belátják, hogy az emberi élet fontosabb, mint a büntetés. Megtanulják Páltól a legmagasabb rendű értékeket és célokat szem előtt tartani. Nekünk is érdemes ilyen viszonyítási alapot használni az életünk minden helyzetében. Mi az én életem legfőbb értelme és célja? Mi a legfőbb küldetésem? Hogyan viszonyul ehhez az én jelenlegi problémám? Ez segít mérlegelni azt, hogy mit érdemes feláldozni, s mit semmiképpen nem; segít helyesen dönteni a lehető legjobb megoldás mellett, és győzelemmel végigvinni azt.

Amikor a középkori egyház az örökérvényű értékek és célok eme fontosságát próbálta megtanítani, éppen az ellenkező végletbe esett. Kiforgatták ugyanis azt a bölcsességet, hogy az ember időnként legyen képes lemondani a pillanatnyi földi örömökről az épsége, hosszú távú egészsége, jósága és küldetése érdekében. Ezt a lemondást egész életre szóló, állandó követelménnyé nagyították: arra kötelezték az embereket, hogy teljes életükben tagadják meg maguktól a földi örömöket, állítva, hogy boldogsághoz csak a halál után, a mennyben van joguk. Így lett az éhezés, a ruházkodást és higiéniát illető igénytelenség és az önkínzás – dicsőség; így lett a nőkből, mint ördögi kívánságok gerjesztőiből – boszorkány; a papság visszásságait leleplezőkből és a mást hirdetőkből pedig eretnek. Az inkvizíció és a boszorkányüldözések ugyan elmúltak, ám máig hat a boldogtalanságra kárhoztatott keresztyén ember-ideál, aki magát kész pusztulásba dönteni másokért, s jutalmat, örömöt, viszonzást itt a földön nem vár, csak a mennyben. S még ma is vannak olyan gyülekezetek, ahol az úrvacsorai közösség inkább hasonlít gyászmenethez, mint isteni bocsánatot nyert, ujjongó néphez. Fontos, hogy az ember képes legyen lemondani a pillanatnyi földi örömökről az egészsége, jósága és küldetése érdekében – időnként! De nem folyamatosan, minden örömről, mert abba idő előtt belehal! Hiszen arra születtünk, hogy boldogságban fejlődjünk, a föld minden javának e célt kell szolgálnia. Az öröm a legnagyobb ösztönző erő, s a legcsodálatosabb gyógyszer! Az evangélium is örömhír. Örömhírt hogyan lehet tovább adni hideg komorsággal?

Az Istentől ajándékba kapott örömök és értékek birtokában olykor határhelyzetekbe sodródunk, amelyek segítenek a javainkkal tisztelettel bánni, s jól gazdálkodni. Életünk hajótörései közepette Isten mentőangyalokat küld hozzánk, akik erősítik hitünket, arra biztatnak, hogy ne tévesszük szem elől a célt, mert a küldetésünk betöltését Isten minden körülmények között segíteni fogja; jöjjön bármi, le fogjuk győzni! Pál ilyen mentőangyala volt a hajón lévőknek. Legtöbb hajótörésünk a saját oktalanságunk és a szerencsétlen körülmények együttes eredménye. Isten bocsánata és a küldetésünk fontossága azonban a bűneink és a szörnyű körülmények fölé emel; és mi csodával határos módon – felfoghatatlanul és megköszönhetetlenül – megmenekülünk, s folytatjuk tovább utunkat Isten terve szerint! Az ember nem írhatja felül, nem rombolhatja le az Isten terveit még a bűneivel sem. Az Újszövetségben szereplő csodák arról tanúskodnak, hogy az ember akármennyire ellene szegül Istennek, akármennyire nem becsüli meg magát és a világot, sőt, pusztítja; Isten képes mindent helyreigazítani, minden rosszat jóra fordítani, hogy eredeti, világjobbító terve megvalósulhasson! Pál küldetése elsőbbséget élvez, sem saját régi vétkei, sem útitársai mostani bűnei nem akadályozhatják meg, hogy ez beteljesüljön. Általa megmenekülnek a többiek is, akiknek az élete helyes irányba fordul a halál torkából való kimenekülés folytán. Isten végtelen bocsánatának csodás bizonyítéka ez a történet.

Felolvasott igénk egyben őrzi a kereszténység kezdetének eseményeit Málta szigetén. Amikor az ottani hittestvéreink évente felidézik e történetet, az isteni gondviselést hangsúlyozzák. Isten gondviselését az egykori máltaiak kétféleképpen tapasztalták meg. Egyrészt különleges ajándékot kaptak Istentől, amikor a hajótöröttek hitén keresztül megismerhették Őt, a Jézus Krisztus Istenét és Atyját, aki számukra is elhozta az újrakezdés, a jobb és boldogabb élet lehetőségét. Másrészt adhattak azzal, hogy Isten gondviselésének eszközeként ellátták a hajótörötteket minden jóval – „nem mindennapi emberséget”: megértést, együttérzést és önzetlenséget tanúsítottak irántuk. Csodálatos élmény lehetett így részesévé lenni a szeretet körforgásának, kölcsönös sugárzásának sose látott népek „vad” és „idegen” fiaival – egy olyan korban, amikor dívott a más népekkel szembeni előítéletesség és elhatárolódás.

Aki végig kíséri Pált ezen a hajóúton, tiszta példát kap végül arra, hogy a jézusi lelkület, a töretlen bizalom olyan sugárzó vonzerővel bír, hogy csodamódon képes megmenteni az erőterébe kerülőket. Ez volna az az egyházi többlet, amelyet nekünk fel kell mutatnunk! Sugárzik-e belőled a boldog biztonságérzet, a szilárd hit, hogy bármi történik, minden a javunkra lesz? Mutatsz-e olyan életpéldát, jóban-rosszban olyan lelkületet és magatartást, mely másokat magával ragad, bámulatosan megment, és bennük hihetetlen változást indít el? Az élő egyház így hat a környezetére, mert szüntelenül közvetíti a Krisztus lényét – nem agresszíven, hanem szenvedéllyel – az összejövetelein éppúgy, mint tagjai személyes életfolytatása által. Hiszen azért kaptuk vissza az életünket Jézustól, hogy Ő általunk lehessen élő valóság! Mivel pedig az Ő isteni lénye: a szeretet körforgása, ezért keresztyén küldetésünk kölcsönös szeretetkapcsolatban élni. Amikor ezt nem keresztyén emberek között tesszük: missziót folytatunk. Amikor pedig más felekezetű hittestvéreinkkel ápolunk kölcsönös szeretetkapcsolatot, akkor ökumenét gyakorolnunk – megéljük az összetartozásunkat Krisztus nagyobb háznépével, megbecsülve azokat, akik hozzánk hasonlóan Őt hordozzák. Erről szól ez a hét, amelyet mai istentiszteletünkkel megnyitottunk. Ámen

Imádkozzunk! Istenünk, ki magadból kiszakítottál, s e földön is önmagadba rejtettél minket, mint féltve őrzött kincseidet, köszönjük, hogy megnyitottad szívünket és elménket igéd előtt. Hála legyen szabadításaidért és gyógyításaidért – azokért is, amelyeket már megtapasztaltunk, s azokért is, amelyeket ezután fogunk átélni. Tápláld gyönge hitünket, hogy egyetlen percig se kételkedjünk csodáidban, s a zsoltárossal elmondhassuk: kimentettél a hatalmas hullámok közül, kihoztál a halál torkából. Mert szereteted végtelen azok iránt, akik nyomorúságukban hozzád kiáltanak; megszabadítod őket szorult helyzetükből, a sír mélyéről is kimented őket. Lecsendesíted a forgószelet, elcsitítod a hullámokat, kikötőbe vezetsz minket, megitatod a szomjazókat, és jól tartod az éhezőket. Magasztalunk hát e közösségben, s minden időben a velünk tett csodáiért, végtelen jótéteményeidért! (107. zsoltár) Dicsőítünk téged, Jézus Krisztus, hogy egymás felé fordítasz minket. Belátjuk, hogy egyedül képtelenek vagyunk megbirkózni az élet viharaival, hogy nekünk keresztyéneknek egy csónakba kell szállnunk; s tudjuk, hogy a hajó csak akkor halad előre, ha egyesült erővel mindenki egy irányba evez. Köszönjük, hogy te magad vagy a jó példa és a szabadulás! Megértettük, hogy önző tetteknek, kirekesztésnek, manipulációnak a keresztyén életben helye nincs. Segíts legyőzni a másiktól való félelmet egymás megismerésével, az iránta táplált gyűlöletet megbocsátó szeretettel, a gyanakvást pedig bizalommal. Tégy késszé mindannyiunkat, hogy fényhordozó tanítványtársak legyünk – nyílt szeretetben és valóságos egységben! Ámen

Áldás: „Amit Isten megígér, azt meg is tudja tenni.” (Római levél 4,21)