Lekció:Kiálts, ne sajnáld a torkod! Harsogjon hangod, mint a kürt! Mondd meg népemnek, hogy mi a bűne, Jákób házának, hogy mi a vétke! Ők mindennap keresnek engem, szeretnék megismerni utaimat. Úgy tesz ez a nép, mintha igaz módon élne, és nem hagyta volna el Istene törvényét: döntést kérnek tőlem az igazságról, szeretnék Istent a közelükben tudni. Miért böjtölünk – kérdik –, ha te meg sem látod, miért gyötörjük magunkat, ha nem akarsz tudni róla? De hiszen ti a böjti napokon is megtaláljátok kedvteléseteket, és az embereiteket mind munkára hajszoljátok. Hiszen pörölve és veszekedve böjtöltök, sőt bűnösen, ököllel verekedve. Nem úgy böjtöltök, ahogyan ma illenék, nem úgy, hogy meghalljam hangotokat a magasságban. Ilyen az a böjt, amely nekem tetszik? Ilyen az a nap, melyen az ember a lelkét gyötri? Ha lehajtja fejét, mint a káka, zsákruhát ölt, és hamut szór maga alá, azt nevezed böjtnek és az Úr kedves napjának? Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a jogtalanul fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény hajléktalant, ha meztelen embert látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől! Akkor eljön világosságod, mint a hajnalhasadás, és hamar beheged a sebed. Igazságod jár előtted, és az Úr dicsősége lesz mögötted. Ha segítségül hívod az Urat, ő válaszol, ha kiáltasz, ezt mondja: Itt vagyok! Ha majd senkire sem raksz jármot, nem mutogatsz ujjal, és nem beszélsz álnokul, ha falatodat megosztod az éhezővel, és jól tartod a nincstelent, akkor fölragyog a sötétben világosságod, és homályod olyan lesz, mint a déli napfény. Az Úr vezet majd szüntelen; kopár földön is jól tart téged, és csontjaidat megerősíti. Olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz.” Ézs 58, 1-12

Textus: „Történt egy napon, hogy Jézus tanítványaival együtt hajóra szállt, és így szólt hozzájuk: Menjünk át a tó túlsó partjára! És elindultak. Miközben hajóztak, ő elaludt. Ekkor szélvihar csapott le a tóra, és a hajó kezdett vízzel megtelni, úgyhogy nagy veszélyben voltak. Odamentek hozzá, felébresztették, és így szóltak: Mester, Mester, elveszünk! Ő pedig felkelt, ráparancsolt a szélre és a hullámokra, mire azok lecsillapodtak, és csendesség lett. Ekkor ezt kérdezte tőlük: Hol van a ti hitetek? Ők pedig megrettenve és csodálkozva mondogatták egymásnak: Hát ki ez, hogy a szeleknek és a víznek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki?” Lk 8, 22-25

Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Ézsaiás próféta világos értelmezése szerint a böjt azt jelenti, hogy az ember elenged valamit. S ha az ember elenged valamit, akkor Isten megtölti az ember kezét és szívét és száját minden jóval, ami áldás, ami az embernek, s a közösségnek egyformán a javára válik. Olyan egyértelműen mondta el a próféta, hogy szavait megismételni fölösleges, magyarázni meg szinte istenkáromlás, mert a magyarázat azonnal magyarázkodássá változik, és Isten megértett akaratának cselekvése helyett máris kibúvókat keresünk magunknak. Böjt tehát az, amiről a próféta beszél, elolvasni, újra olvasni a Bibliánkból feltétlenül érdemes.

Isten Lelkétől arra kaptam ma indíttatást és felhatalmazást, hogy a böjt fényében lássam és láttassam a viharos tenger történetét. A történet jézusi értelmezése által érthetjük meg még sokkal jobban, hogy mit jelent az elengedés, és azt is, hogy abból milyen áldások fakadnak.

Menjünk át a túlsó partra – szólt tanítványaihoz a Mester. Olyan rutinszerű volt a felszólítás, és olyan rutinszerű a felszólításra adott válasz, hogy az események kimenetelén, a dolgok alakulásán valószínűleg senki nem gondolkodott. Megyünk a túlsó partra, mert véget ért a nap, vagy mert ott van dolgunk. A sokadik jézusi parancs lehetett ez, de mindig ott volt benne, hogy lezártunk valamit, amit ideje végre magunk mögött hagyni. Biztosan mindannyiunk életében vannak olyan dolgok, amiket szeretnénk magunk mögött hagyni, amiket szeretnénk elengedni.  A tanítványok számára, akik a természet jelenségein keresztül látták a világot, a vízre szállás és a túlsó partra hajózás azt is jelenthette, hogy ami mögöttünk van azt elmossák a hullámok, megkereszteli a víz, és a túlsó parton új esélyek várnak bennünket. Ezért valóban érdemes elengedni a nap terhét, letenni, kidobni, mint a fölöslegessé, vagy éppen életveszélyessé vált hajó-terhet.

Egy ilyen elindulásban lehet most része a tanítványoknak, amikor a tó túlsó partja felé veszik az irányt. Mennyire volt nehéz napjuk azt nem tudjuk, de biztosan tudja az, aki indulásra vezényli őket, hogy másként fognak megérkezni, mint ahogy elindultak.

Útközben egyszerre nagy vihar támad, és az első dolog, amit el kell engedni a tanítványoknak, az a csendes vizek biztonsága, és az ebből fakadó komfort-érzet, és a nyomában veszélyként leselkedő elbizakodottság. Egészen biztos, hogy nem az életük első vihara ez. A Genezáreti-tó természeti adottságából fakad, hogy a mély völgybe hirtelen leereszkedő szélvihar egy szempillantás alatt felkorbácsolja a tó vizét. Érdemes utánanézni az evangéliumban, hogy milyen vad erőket fékez és szelídít meg Jézus ezután az emlékezetes vihar után (8, 26-39), s mi mindenre készíti fel a tanítványokat általa.

Egy dolog kétségtelenül megáll, Jézus máskor is mondja, de a történetben nyilvánvalóvá válik: belső békességünk nem a külső körülményektől függ. Én nem úgy adom a békességemet, ahogy a világ adja – mondja Jézus (Jn 14, 27). A világ szerinti békesség a látszólagos békén, olykor feszült fegyvernyugváson áll, miként a folyópart letisztult tükre alatt a homokszemek elpihennek, és csak a legközelebbi áradásra várnak, hogy a kristályosan tündöklő vizet újra zavarossá tegyék. Jézus békéje a kismadár éneke, amelyik nem marad abba akkor sem, ha alatta az ágat tomboló vihar ereje rázza. Jézus békéje a keresztfára feszített, de belülről megkötözhetetlen szabad lélek muzsikája: Atyám, a Te kezedbe teszem le az én lelkemet.

Így kezdett zenélni az én lelkemben is ez a történet. Elengedni mindent és abba kapaszkodni, aki az egyetlen biztos menedék, aki nem más, mint Jézus Krisztus. S akkor a Szentlélek így tanított: el kell engedni azt az egyetlennek hitt lehetőséget, hogy mi csak a tanítványokhoz mérhetjük magunkat. El kell engedni azt a gondolatot, hogy nekünk, mint megint kicsinyhitű, megint kételkedő tanítványoknak kellene összeszégyenkezni magunkat, mert ismét rossz fát tettünk a tűzre. Mert megint kevés volt a hitünk.

A böjti szelek más irányba fordították bennem ezt a történetet. Kétségem nem volt, hogy ez az új irány tavaszi madárdal, s az élet muzsikája.

Ébreszd fel népemet! Így szólt hozzám a Lélek. Ne a tanítványokban, hanem Jézusban keressétek magatokat, mert soha nem a tanítványok élete, hanem Jézus a mérce. Ezért jött napnál világosabban a gondolat, hogy nem az a fontos mennyire kísértetiesen hasonlítunk a viharban kapkodó tanítványokhoz, akik kétségbeesésükben talán egymásba is belemarnak, hanem az a fontos, hogy bennünk alszik Jézus. Hogy mindannyiunk lelke mélyén ott lakik Jézus. S van, akiben ébren van, s van, akiben alszik. De ott van, jelen van, a viharban is tud pihenni, mert sorsa nem a viharon áll, vagy bukik, hanem azon, hogy felébresztem-e magamban.

És ott és akkor, abban a felismerésben a szívem már nagyon kalapált, mert úgy gondoltam, hogy a világ minden baját nekem kell megoldani, és egyszer csak jött a belső megvilágosodás, hogy Jézus szíve dobog bennem, saját szívverésem át az Övét szeretném meghallani, mert Ő mondta, bennetek vagyok, és ezt ennyire komolyan lehet venni. Abban a pillanatban, amikor saját szívverésünken át meghalljuk a Jézus szívét, amikor elhisszük az evangéliumnak, hogy lelkünkben a minket kereszthalálos szerelemmel szerető Jézus lakik, akkor a szívünk már nem fél, és a lelkünk újjáépül.

Én ezt úgy neveztem el: az önmagamra ébredés áldott pillanata. Nem kívülről kaptam valamit, mert az embernek kívülről semmi nem adható, hiszen minden benne van. A teremtés pillanatában az örökkévaló Isten Lelkének leheletével mindent nekünk adott.

Amikor a történetben Jézus felébred, akkor az azt is jelenti, hogy Jézus felébred bennünk. És akkor nem a megdorgált és képzeletben sarokba állított, és kukoricaszemre térdepeltetett tanítványokban keressük magunkat, akiknek a szégyen érzésétől az önbecsülése ismét a mínusz tartományba esik, hanem Jézusban találunk magunkra. Arra, aki fölkel és azt mondja a viharnak: némulj el! Mert attól némul a vihar és csak attól áll el dühöngő szava, ha bennünk a drága Megváltó hangot kap és életre kel. Csak akkor hátrál a vihar, ha az ember önmagára ébred. Amíg az ember eredendően bűnös voltával félre és sarokba állítható, addig minden vihar megtépázza az életét.

A böjt az elengedés ünnepe – mondja a próféta. Életre támasztjuk magunkban Jézust, szívünkön át az Ő szívét halljuk, és ebben a kozmikus harmóniában, amiben a mi kicsinyes természetünknek is része lehet, elengedjük a gyengeséget, és elengedjük a gyávaságot, elengedjük azt az antik képet, hogy az anyaszentegyház mindig a vergődő tanítványok serege marad. Ezt mondta nekem a Lélek, és így bíztatott: az én népemért állj a lábadra és mondd meg népemnek, hogy az egyház tagjai önmagunkban Jézust keressék, és Jézust éltessék. Úgy mondd el népemnek az én igémet, hogy szavad Jézus felé bontson a lelkükben szárnyat!

Akiben felébred Jézus az már nem fél, és annak a szíve nem dobogja túl az eseményeket, és nem kell neki semmilyen gyógyszer és pótszer, csak az áldott orvos naponkénti biztató szava. Akiben felébred Jézus, az meglátja, hogy magától múlik, hogy Jézustól múlik a vihar, hogy a tiszta emberi ellenállástól, a jó ügyének vállalásától, az igazság melletti kiállástól erőtlenül és múlik a vihar.

Akiben felébred Jézus, az a másikban is Jézust látja, nem ellenséget, nem istent, hanem Jézust. Az emberré lett Istent látja meg. Aki a másikban Jézust látja, és nem ellenséget és nem istent, az nem kér sem kardot, sem koronát, mert ember az emberhez társul szegődik, hogy együtt győzzék le a vihart. Isten adja és mi tegyünk érte, hogy így legyen. Ámen.