Köszöntés: Jézus mondja: „Megbocsáttattak a te bűneid! Kelj fel, és járj! Kövess engem!” (Máté 9,2.5.9.)

Imádkozzunk! Békesség és Harmónia Istene! Te tudod, hogy milyen könnyen túlzásokba esünk, mértéktelenül teszünk jót is, rosszat is; nem számolunk a hosszútávú következményekkel. Másoknak és magunknak egyaránt ártunk ezzel, akadályozva világjobbító tervedet. Látod, mennyire szükségünk van a kijózanító böjtre, életünk minden apró részletének átgondolására, a finom egyensúly helyreállítására, mely által úgy élhetünk, azt tehetjük, amire rendeltél. Szentlelked tisztító szele söpörjön ki belőlünk minden elégedetlenséget, tehetetlenséget és túlbuzgóságot. Tisztíts meg a fölösleges aggódástól, a félelemtől és bizonytalanságtól! Tedd világossá, ha emberek játékszereivé lettünk, ha rossz befolyás alá kerültünk, s a körülmények elsodortak minket. Szabadíts fel bennünk minden olyan képességet, melyet kincsként kaptunk tőled, hogy a jóság és igazság szolgálatába állítsuk, de eddig szunnyadni hagytuk. Tégy bölccsé és erőssé, hogy a tőlünk telhető legtöbbet és legjobbat adhassuk a körülöttünk lévőknek. Te vagy az egyetlen tökéletes tanácsadónk, a végső biztonságunk, örömünk és energiánk tiszta forrása! Igaz szereteted, vigaszod és biztatásod öleljen körül, mint tavaszi napsugár a földeket; áldásod frissítő esője öntözze az életünket! Ámen

Alapige: 1 Mózes 37. válogatott versek, 39,23 és 41,39.41: Amikor József tizenhét éves lett, testvéreivel együtt a nyájat legeltette, és ő volt a bojtár apja feleségeinek a fiai mellett. József rossz híreket hordott róluk az apjuknak. De Izráel Józsefet minden fiánál jobban szerette, mert öregkorában született, és egy tarka ruhát csináltatott neki. Amikor testvérei látták, hogy apjuk jobban szereti őt minden testvérénél, úgy meggyűlölték, hogy egy jó szót sem tudtak hozzá szólni. Egyszer József álmot látott, és elmondta testvéreinek. És még jobban meggyűlölték az álmaiért és beszédéért, s féltékenykedni kezdtek rá. Egyszer elmentek Sikembe apjuk nyáját legeltetni. Izráel ezt mondta Józsefnek: Eredj és nézd meg, hogy jól vannak-e testvéreid és a nyáj! Azután számolj be nekem! Elment tehát József a testvérei után. Amikor távolról meglátták, még mielőtt a közelükbe ért, megegyeztek egymás között. Ezt mondták: Gyertek, öljük meg, dobjuk bele egy kútba, és mondjuk azt, hogy vadállat ette meg! Akkor majd meglátjuk, mi lesz az álmaiból! Amikor ezt Rúben meghallotta, ezt mondta: Ne ontsatok vért! Dobjátok bele ebbe a kútba itt a pusztában, de ne emeljetek rá kezet! Amikor József odaért a testvéreihez, lehúzták róla a ruháját: a tarka ruhát. Azután fogták, és beledobták a kútba. A kút üres volt, nem volt benne víz. Ezután leültek enni. Egyszer csak föltekintve látják, hogy egy izmaeli karaván közeledik Gileád felől. Ekkor azt mondta Júda a testvéreinek: Gyertek, adjuk el az izmaelieknek, de ne emeljünk rá kezet, hiszen a mi testünk és vérünk ő! A testvérei pedig hallgattak rá. Közben azonban midjáni kereskedők mentek arra, fölhúzták Józsefet a kútból, és eladták az izmaelieknek húsz ezüstért. Azok pedig elvitték Józsefet Egyiptomba. Akkor fogták József ruháját, levágtak egy kecskebakot, és belemártották a ruhát a vérébe. Azután elküldték a tarka ruhát apjukhoz. Ő felismerte, és azt mondta: Az én fiam ruhája ez! Vadállat ette meg, biztosan széttépte Józsefet! Fiai és leányai mind vigasztalni próbálták, de nem akart megvigasztalódni. A midjániak pedig eladták Józsefet Egyiptomban Potifárnak, a fáraó főemberének… (A viszontagságos években) az Úr Józseffel volt, és eredményessé tette az Úr, amihez hozzáfogott… Józsefnek ezt mondta a fáraó: Nincs hozzád fogható értelmes, bölcs ember. Én téged egész Egyiptom felügyelőjévé teszlek!”

Kedves Testvéreim! Református keresztyének vagyunk. Nevünk kifejezi, hogy nyitottak vagyunk az állandó megújulásra, előrehaladásra a keresztyén hitben. Keresztyén hitben élni pedig azt jelenti, hogy a Jézus Krisztus követői vagyunk a gyakorlatban. Nemcsak olvassuk, hallgatjuk az Igét, imádkozunk és templomba járunk – ez a vallásgyakorlat. Emellett a megismert örökérvényű értékeket és élet-ideált folyamatosan meg is valósítjuk a mindennapjainkban e mai kor szintjén, mindenki javára – ez a jézusi életgyakorlat. Így tesszük jobbá és boldogabbá a magunk és a környezetünk életét, s ezen keresztül az egész világot. Kit is követünk? Jézus Krisztus egyszerre Emberfia és Isten Fia. A Krisztus név arra utal, amit Ő Istenként tett. Véghez vitte az isteni váltságművet, kereszthalálával meghozta azt az áldozatot, amivel felszabadította a világot, hogy az helyreállíthassa magát. Ez a krisztusi áldozat egyszeri és megismételhetetlen, amelyet azért tett, hogy többé senkinek ne kelljen halálosan szenvednie a maga vagy a mások bűnei miatt… A Jézus név pedig jelöli mindazt, ami az Ő lényében emberi. Jelenti a legmagasabb minőségű emberséget, a lehető legtöbbet és legjobbat, amit emberként kihozhatunk magunkból. Amikor tehát valamire azt mondjuk, hogy „jézusi”, akkor ezzel arra utalunk, ahogyan Jézus emberként élt a földön, ahogyan hozzáállt a világhoz és az emberekhez, ahogyan érzékelte, értelmezte és formálta azokat. Ezzel világos mércét mutatott, közérthető és másolható példát adott. Nekünk tehát nem a Krisztus isteni megváltó művét, a halálos önfeláldozást kell megismételnünk, hanem a Jézus emberi életpéldáját kell követnünk!

Nézzük, mit tanulhatunk ma erről egy több mint 3600 éves történet segítségével. József életútjának bemutatása az egyik legrégibb és legrészletesebb családi elbeszélés az ószövetségben, mégis közelebb áll hozzánk, mint gondolnánk. Olyan problémákat állít középpontba, melyek a mai emberi kapcsolatokat is megterhelik, s amelyeknek végső megoldását a Jézus példája tárja elénk a legtisztábban. Vizsgáljunk meg ezek közül néhányat közelebbről.

Az első probléma a félelemkeltés. József egy olyan nagycsaládba születik – utolsó előtti gyermekként, ahol több feleség és sok gyermek van. Az ókori zsidó családfő olyan tekintély, akitől félni kell. Teljhatalommal bír, parancsai, tiltásai és kritikája nem tűrnek ellentmondást. A döntéseibe azt von be, akit akar; azt enged közel magához és azt taszít el, akit akar. Jutalmat és büntetést, szeretetet és ítéletet kénye-kedve szerint osztogat. A családtagok arra kényszerülnek, hogy mindenben alávessék neki magukat, hiszen tőle függenek. Ez a tipikus ószövetségi zsidó családmodell. Ebből születik az ószövetségi istenkép is. Érzékelik a világban megnyilatkozó természetfeletti hatalmat: a megfoghatatlan Istent, s úgy próbálják Őt megfoghatóvá tenni, hogy kivetítik rá az ilyen családfő minden tulajdonságát. Hitük így válik Isten-félelemmé – Isten-szeretet helyett! Épp olyan vegyes érzésekkel teli viszonyulás ez, mint amilyet a családfő iránt mutatnak. Aki viszont kegyetlennek tartja Istent, maga is kegyetlenkedik; ezt bizonyítja Izráel népének egész története. Amilyen az Istenünk, olyanok vagyunk mi is… Az újszövetségi keresztyének Istene nem olyan Isten, akitől félni kell. Így a keresztyén ember sem lehet olyan ember, akitől félni kell! Csak attól félünk, aki már bántott minket, akiben már csalódtunk. Ha valaki fájdalmat, szenvedést okoz nekünk, pedig mi semmivel nem szolgáltunk rá, azt igazságtalannak tartjuk. Úgy érezzük, hogy ő nem tisztel; nem értékel és nem tart fontosnak minket annyira, hogy figyelembe vegye a mi érzéseinket, véleményünket és szükségleteinket is. Azt tapasztaljuk, hogy magát jobban szereti és magasabbra helyezi nálunk. Ezt megalázásként és elutasításként éljük meg; s mindegy, hány évesek vagyunk, elborít minket a bizonytalanság, a félelem és a düh, az önbecsülésünk pedig zuhanórepülésbe kezd. Mert a lelkünkben érezzük, hogy az az ideális – csak az hoz boldog harmóniát, ha az emberek ugyanúgy szeretik egymást, mint saját magukat… (Máté 19,19) Csak attól félünk, aki már bántott minket. Akár szándékosan okozott szenvedést – jót vagy rosszat akarva, akár véletlenül ártott: a bántás mindenképpen megöli a szeretetet, ellopja a biztonságérzetet és az örömöt. Ezt orvosolni egyedül a bocsánatkéréssel lehet, amit tudatos jóvátételnek, majd pedig a bocsánat megbecsülésének kell követnie. Ez azt jelenti, hogy a bántalmazó megváltozik, s ezután tartósan olyan is marad, aki minden erejével igyekszik csak jót adni… Boldog az az ember, akinek nem kell félnie a körülötte lévőktől. Boldog az a gyermek, akinek sohasem kell félnie a szüleitől, mert a szülei megfélemlítés és zsarolás nélkül is tudják őt a jóra ösztönözni a saját példájukkal; azzal, ahogyan másokkal, egymással és vele bánnak – hiszen a jóság tapasztalata a legnagyobb hajtóerő. Ahol feszültség van, ott félelem dúl. A félelem taszít, szétszakít és ellenséggé tesz: elszakít önmagunktól, eltávolít egymástól és a valóságtól. A rettegés rossz érzéseket, indulatokat gerjeszt, kifordítja magából az embert és gonosztettekre viszi.

Boldog ember az, aki nem fél Istentől, hanem lelkéből szereti és úgy követi őt, mint madár az ösztönét. Ha nem félsz Istentől, jóban vagy Vele, akkor nem félsz magadtól és más emberektől sem; mindenkivel jóban tudsz lenni! De miért is félnénk Istentől? Ha igazán ismerjük Őt, s nem bántalmazó diktátorok képét vetítjük rá, akkor tudjuk, hogy Isten sosem bánt minket, hanem mindig a legjobbat akarja; s mindig azon dolgozik, hogy csökkentse a gyötrelmeinket, amiket a magunk és a mások tökéletlensége okozott. Aki azt tanítja, hogy Istentől félni kell, az félreérti Őt; az a saját csalódásait és bizalmatlanságát akarja ráragasztani másokra. Ha szeretjük Istent, mert tudjuk, hogy Ő csak jót tesz velünk, akkor tökéletes bizalmunk van iránta; így boldogan követjük a Jézus példáját és bátran együtt formáljuk vele ezt a világot, egymást, s főképpen magunkat. Az Isten abszolút jóságába vetett hit segít a többiek bizalmatlanságát is eloszlatni, a sérüléseiket gyógyítani, a kapcsolatokat helyreállítani; ez tesz képessé a jóért és az igazságért harcolni. Ne félelmetes ember légy, hanem őszinte, szerethető és követhető, természetes jóságot árasztó – amilyen Istened, akit Jézusban ismertél meg! Így ölthet Ő testet általad.

Mai történetünkben a félelemkeltés mellett megjelenik a kivételezés problémája is. Az apa egyik gyerekét jobban szereti a többinél; az ószövetség szerint azért, mert öregkorában, a kedvenc feleségétől született. Az újszövetség mércéje szerint azonban ez sem elfogadható indok! Jézus egész földi működése alatt mindenkit egyenrangúnak tekintett, a különbözőségek ellenére is egyformán értékesnek tartott, a kor szokásaival szemben egyenlő módon bánt az emberekkel. Mindenkiben meglátta a jót, az értékeset, hitt a fejlődőképességükben, abban, hogy ami jó, az lehet még jobb, a hibákat ki lehet javítani, a hiányosságokat pedig lehet pótolni. Jézus senkit sem tartott a másik fölött állónak, minden embert egymás mellé rendelt. Megmutatta az egymásrautaltságunkat. Az erős azért erős, hogy a gyöngét felemelje; az igaz feladata, hogy a bűnösnek megbocsásson, új esélyt és példát adjon. A bölcs rendeltetése, hogy az oktalan szemét felnyissa; az egészségesé, hogy a beteget gyógyítsa – és azután mind együtt építsenek. Valójában sosem csak az egyik véglethez tartozunk, hiszen egyszerre vagyunk támaszt nyújtók és támaszra szorulók, megbocsátók és bocsánatkérők, szeretetet adók és szeretetre éhezők, irányítók és vezetésre vágyók… Ezért aki másokat segít, tanít és vezet, az nem a többiek fölött áll, hanem csupán előrébb jár ugyanazon az úton; utat mutat, kísér, terelget – s ha kell, olykor a hátára vesz másokat…

Mindig lenne okunk a kivételezésre, akár felnőttekről, akár gyerekekről van szó. Azokkal vagyunk hajlamosak kivételezni, akik valamiért közelebb állnak a szívünkhöz. Hasonlóbbak hozzánk, vagy közös emlékek kötnek össze; esetleg sok jót kaptunk tőlük és úgy érezzük, hogy ezzel viszonozhatjuk. Sokan érdekből kivételeznek másokkal, valamiféle előnyt remélnek ettől a jövőben. Bármi okból is történjen a részrehajlás, azonnal felborul a Jézus által elénk tárt egyensúly az adott közösségben. A kivételezés az egészséges mellérendelő kapcsolatokból hirtelen alá-fölérendeltséget teremt és megosztottságot. Amikor valakit kiemelünk, bálványozunk, akkor a többieket – és gyakran magunkat is – lealacsonyítjuk, alulértékeljük a kivételezett javára. A „szeresd felebarátodat, mint magadat” (Máté 19,19) tanácsot így egy vonással keresztülhúzzuk. A nem kivételezettek mindenképpen kárt szenvednek, hiszen azt a többletet, amit a kivételezettnek adunk, mindig tőlük vesszük el. A jótól igazságtalanul megfosztott ember pedig megtelik agresszióval. Ha ezt maga ellen fordítja: rosszul lesz és belebetegszik, ha másokon vezeti le, akkor rosszat tesz. Kivételező és kivételezett között egészségtelen függés alakul ki, egymás bálványaivá válnak, emiatt egyikük sem tud természetesen viselkedni. A közösség két részre szakad: a kivételezést pártolókra és ellenzőkre. Az a felnőtt ember például, akinek már van saját családja, de még mindig a szüleit illeti kivételes tisztelettel és törődéssel – azt a többlet figyelmet és gondoskodást a társától és a gyerekeitől vonja el; ha nem változtat, jogosan fordulnak szembe vele. A főnök, aki egyes munkatársaival vagy ügyfeleivel kivételezik, azt a megbecsülést és energiát a többiektől veszi el, akik így méltán fordulnak ellene.  Egy családon belül a gyermekek közötti különbségtétel a kivételezőnek és a kivételezettnek ugyan a javára lehet, ám a többieknek mérhetetlen szenvedést okoz, és bűnbe kergeti őket. Pedig Jézus óta nem áldozható fel senki a másik boldogságáért!

Kivételezés szavunk magáért beszél, és ősi bölcsességet rejt: szó szerint azt jelenti: „ki-vétel”. Ha egy elemet, egy alkatrészt kiemelsz egy rendszerből, űr keletkezik, a rend megbomlik, a teljesség megszűnik. A kivételezés mindig meghasonlást szül, az érintettek pártoskodásra kényszerülnek, az indulatok előbb-utóbb káoszba torkollnak. Egy ilyen közösség fölött ideig-óráig látszólag úrrá lehet lenni kemény diktatúrával, megfélemlítéssel és zsarolással, de ott már régen nincs rend, nincs béke, jó közérzet és őszinteség. A benne élők nem lehetnek önmaguk, tele vannak feszültséggel, érzik, hogy csupán statiszták egy színjátékban, ami valójában nem is róluk szól. Jónéhány kisebb és nagyobb közösség átélte ezt már a történelem folyamán – családoktól kezdve keresztyén gyülekezeteken át egész társadalmakig… Annak ellenére, hogy kétezer éve minden úrvacsora arra emlékeztet, hogy Isten Jézusban olyan új szövetséget kötött az emberrel, ami által nemcsak egyesek élvezhetik a földi és égi javakat mások kárára, hanem kivétel nélkül mindenki egyformán részesülhet belőlük. Valódi boldogság, igazi harmónia csak ott van, ahol mindenki örül, mindenki számít, mindenki meg van becsülve; és mindenki igyekszik a tőle telhető legtöbbet és legjobbat megtenni a közösségért.

Az életvezetési problémák, nevelési hibák nagyobb eséllyel öröklődnek, mint a genetikai betegségek. Az igénkben szereplő apával, a Jákóbból lett Izráellel is kivételezett az anyja – emlékszünk, rávette, hogy csalással szerezze meg az elsőszülöttnek járó kiváltságokat a bátyjától, Ézsautól. Jákób-Izráel egyszerűen csak tovább örökíti a generációs bűnöket – mint ahogyan mindannyian tesszük, ha nem törjük meg tudatosan a láncolatot… Izráel a kedvenc fiát, Józsefet kivételesen szereti, ugyanakkor kihasználja. Felhasználja a saját hatalma erősítésére: a testvérei után kémkedő árulót farag belőle. Míg testvérei keményen dolgoznak, neki csak jelentenie kell róluk apjának. Méltán gyűlölik meg. Gyűlöletük gyilkosság kiterveléséhez vezet, amivel a testvérek többsége gondolkodás nélkül egyetért. A tragédiát hajszál híján sikerül csak megakadályozni annak a két testvérnek, akit nem vakított el a kivételezéssel gerjesztett gyűlölet. Rúbenből és Júdából apjuk manipulációja nem tudta teljesen kiirtani az emberséget és a tisztánlátást: ők még látják Józsefben a saját vérüket, akit apjuk tett árulóvá… A hátratételt szenvedett testvérek azonban valahogyan kárpótolni szeretnék magukat – az igazságnak helyre kell állnia! Kitalálják, hogy életben hagyják, de eladják rabszolgának kútba dobott öccsüket, hogy legalább egy kis anyagi elégtételt nyerjenek. Az idegenek azonban megelőzik ebben őket. Amikor a távozó kereskedők tevéi mögött kavargó homokfelhők elülnek, akkor döbbennek rá, hogy mit is tettek, mivé is lettek… Az elviselhetetlen bűntudatot hazugsággal akarják elfedni. Hamis bizonyítékot gyártanak. Kecskevérbe mártják József ruháját, hogy elhitessék: vadállat tépte szét. Ám nem tudják elaltatni a bűntudatukat, hazugságukkal nem könnyű együtt élniük. Bármennyire az apjukon akartak bosszút állni a kivételezésért, ezzel magukat éppúgy büntetik. Évekig csalódva nézik apjuk vigasztalhatatlanságát, aki nem képes örülni a mellette maradt gyermekeinek, pedig immár kárpótolhatná őket az egykori hátratételért; ehelyett csak a vesztesége érdekli és állandóan maga körül forog. Ritkán gondolunk bele, hogy mennyit szenvedhettek ezek az elhanyagolt és kihasznált testvérek, akiket leginkább csak a munkájukért tartottak otthon. Az idő nem gyógyította be sebüket, titkolt bűnük és fájó csalódásuk minden nap szúrta a szívüket. Ráadásul éhínség köszöntött a világra, s ők koldusként kényszerültek útra kelni oda, ahová egykor testvérüket űzték, mivel egyedül onnan remélhettek élelmet. Amennyire retteghettek a Józseffel való találkozástól – a bűnükkel való szembesüléstől; legalább annyira vágytak is rá. Emlékeztek a József réges-régi fennhéjázó álmára, miszerint ők egyszer majd mind leborulnak előtte, s talán lelkük mélyén mindennél jobban várták, hogy ez beteljesüljön. Tudták, hogy bűneik terhe alól csak az tudja felszabadítani őket, aki ellen vétkeztek. Rájöttek, hogy akármi is vitte rossz útra őket, a bűn terhét cipelni sokkal nehezebb, mint az igazságot végre kimondani. Tisztázni akarták, hogy mi állt a tettek mögött, szavakba önteni a bűntudatot, a sérelmeket és hiányokat. A bűn terhét titokban cipelni: elviselhetetlen teher – elkövetőnek, cinkosnak s áldozatnak egyaránt. A testvérek – Józsefet is beleértve – kétségkívül mindannyian sóvárogtak azután, hogy végre bocsánatot kérhessenek egymástól, megbeszélhessék, hogy mi mindennek váltak közös áldozataivá, s várták, hogy esélyt adhassanak egymásnak a jóvátételre és a megváltozásra. Mindez egy hosszú folyamat során meg is történt közöttük. Mózes első könyve csodálatosan leírja, hogy a szülőcsaládjukban lévő kényszerű látszatrend, majd a sok éves káosz után hogyan sikerült végre kiküzdeniük az igazi családi harmóniát.

Tisztán látható mindebből, hogy bűn és bocsánat sosem csak két ember ügye. Minden tett hatással van arra a teljes közösségre, amelyben elkövetik. Minden hiba rendszerhiba, amely csak az egész rendszer alapos felülvizsgálatával javítható ki. Úgy, hogy minden érintett közös megbeszélés után megteszi a részéről szükséges változtatást a közös haladás és a közös boldogság érdekében. A megbeszélés amellett, hogy lehetővé teszi az egymás átéléseinek, érzéseinek és gondolatainak a megismerését, s a jövőbeni célok, tervek egyeztetését, biztosítja a bocsánatkérés lehetőségét is! A megbocsátás az egyetlen út, hogy megállítsuk a rossz burjánzását. A bocsánat a feszültségbe, fájdalomba és gyűlöletbe zárt energiákat felszabadítja és átirányítja a jó oldalra, hogy azzal az erővel mindent helyreállítsunk! Akik megbocsátanak egymásnak, új kapcsolatba kerülnek egymással és önmagukkal is, s ezáltal új életet kezdhetnek. A boldogság nem hullik az ölünkbe. Nagyon keményen meg kell dolgoznunk érte – együtt. Egy olyan harc során, melyben, mint valami tisztító tűzben, megtisztulunk minden tévedéstől és rossz beidegződéstől, az ártó kötelékektől, s fölülemelkedünk a körülményeken. A végére nem marad másunk, csak az, ami igazán szükséges, de ami pontosan elég a kiteljesedéshez, a vágyott harmóniához.

Vigyük magunkkal a mai Ige Jézus fényében letisztult üzenetét. Beszéljetek meg mindent; bocsássatok meg egymásnak és magatoknak is! Azután ne ugyanott folytassátok, lépjetek előre, legyetek jobbak! A kivételezés és a félelemkeltés méltatlan hozzátok. Legyetek magatokat és egymást egyformán nagyrabecsülő, őszintén élő keresztyének! Ámen.

Imádkozzunk! Szabadság és Bátorság Istene! Add, hogy elfogadjuk a lelkünk szabadságát, hogy legyőzzük az ösztöneinket, és lefejtsük magunkról a fullasztó bilincseket. Segíts az akaraterőnket megsokszorozni, hogy szilárdan kitartsunk a tőled nyert meggyőződéseink mellett, távol tarthassunk magunktól minden rossz befolyást, s visszautasíthassunk minden romlásba taszító csábítást. Bátoríts határozottságra, következetességre és igazságosságra. Tápláld bennünk a küldetéstudatot, a jóirányú változások reményét, és segítséged biztos tudatát! Köszönjük, hogy veszteségeinkben, gyászunkban és magányunkban te magad vigasztalsz és erősítesz minket – megértő emberek szeretetén át. Hisszük, hogy romjainkból is felépítesz minket, mert azt akarod, hogy legyünk a te emberfeletti jóra képes társaid e föld, e nemzet, e város felemelésében; a gyülekezetünk, iskolánk és családjaink boldog előrehaladásának segítésében! Ámen

Áldás: Jézus Krisztus a „bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk; az ő sebei által gyógyultatok meg.” (1 Péter 2,24)