Vasárnapi (anyáknapi) igehirdetés Jób könyve 10. részének 12. verse alapján:  „Élettel és szeretettel ajándékoztál meg, és gondviselésed őrizte lelkemet.”

Kedves Testvéreim! Szeretett Ünneplő Gyülekezet! Anyák napja van, és ezen az ünnepi istentiszteleten az édesanyákra gondolunk. Éppen úgy a velünk lévőkre, mint azokra, akik már előre mentek az örök fényességbe. Hiszen ők is itt vannak és a lelkükben mellénk ülnek.

Mindannyiunk élete egy édesanyától származik. Tehát az anyák napi igeüzenetben mindannyian érintettek vagyunk. Ezért úgy szeretnék szólni az édesanyákhoz, hogy valamennyien megszólítva érezzük magunkat. Olyan címet adtam a mai prédikációnak, amelyet a régi vágású reformátusok mikor meghallanak, akkor a legszívesebben kijavítanák: Gondviselő jó anyám vagy. (Gondviselő jó Atyám vagy… 277. dics)

Ha azonban a 21. században, egy megújulni kívánó egyházban és gyülekezetben gondolkodunk, és írnánk néhány új református éneket, akkor az egyiknek ez lehetne a címe: Gondviselő jó anyám vagy. Ismerkedjünk és barátkozzunk ezzel a gondolattal, hogy gondviselő jó anya. Milyen is egy gondviselő jó anya? Induljunk ki abból az igéből, amit Jób könyvében találtam, s az imént felolvastam: „Élettel és szeretettel ajándékoztál meg, és gondviselésed őrizte lelkemet.” A szenvedő Jób nyilván az Istennek mondja ezt a mondatot, de miért ne mondhatná úgy, hogy közben az édesanyjára is gondol. Mert Isten után mégiscsak az édesanyja volt az, aki élettel és szeretettel ajándékozta meg, és az anyai gondviselés őrizte a lelkét.

Kedves Testvéreim! Arra kérlek most titeket, hogy mondjuk ki magunkban ezt a mondatot és közben gondoljunk az édesanyánkra. Élettel és szeretettel ajándékoztál meg, és gondviselésed őrizte lelkemet. Csendes elmélkedésre hívlak most titeket, és ezért engedjétek meg magatoknak, hogy felébredjen és megszólaljon bennetek a gyermeki lélek:

Köszönöm édesanyám, hogy anyaméhed termőföldje egyszer befogadta az örökkévalóság fényhonából érkezett lelkemet. Törékeny testem egy kicsiny kis magban fejlődött, s mindig tudtam, hogy Isten áldott eszköze vagy formáltatásomban. Mert Ő formált engem a te méhedben, s alaktalan testemet már látták szemei. Könyvében minden meg volt írva. A napok is, amelyeket nekem szánt. (Zsoltárok 139.). S a te szemeid is láttak anyám. Úgy hullottam éltető öledbe drága jó anyám, mint egy sziklamászó, aki elérhetetlen mennyei magasságból zuhant az anyagi világ mélységébe, s akinek te ügyesen elkaptad a kezét, hogy ne zuhanjon tovább, hanem egy szűkre szabott világban is szabadon és biztonságban érezze magát ringó öledben. Éltető és védelmező szereteted mentőövként köldökzsinórt szőtt testünk közé, és bekapcsoltál engem a földi élet vérkeringésébe. Általad és belőled nőttem anyám, mint fatörzsből gyönge ága. Te voltál nekem a minden és a mindenség. Tízszer telt meg a Hold, amíg hordoztál a szíved alatt, s mikor eljött az Idő, kimondhatatlan fájdalmaddal segítetted világra érkezésemet. Mikor leszakítottak rólad már egy sokkal szorosabb lelki kötelék épült közötted és közöttem. Már ismertük egymást. Élettel és szeretettel ajándékoztál meg, és gondviselésed őrizte lelkemet. Mindig tudtad anyám, hogy én az örök szeretet világából jöttem és egyetlen percig sem élhetek e szeretet nélkül, s úgy próbáltad megadni nekem ezt az érzést, hogy közben a te világodban csak töredékes volt a szeretet. Ezért minden szeretetmorzsát összeszedtél, önmagadat megfeszítve éltél hosszú éveken át, s így tetted teljessé körülöttem a széttört világot. Kezdetben mindig a te szemeddel láttam a világot anyám, s meleg tekintetedből mindig azt olvastam: világunkban minden rendben van. Ma is ebből a gondolatból élek, mert amikor viharfelhők takarják el az eget, akkor megidézem könnyek forrásától mindig megújuló tekinteted, és eszembe jut az éltető gondolat: világomban minden rendben van. Talán nem haragszol meg érte kedves jó anyám, de ma már saját világom van, mert közben leszakadtam rólad, mint érett gyümölcs a fáról, amit szereteted érlelt meg arra, hogy elinduljak az önállóság felfedező útján. Élettel és szeretettel ajándékoztál meg, és gondviselésed őrizte lelkemet. Világomban otthonosan mozgok, s nem felejtem, hogy lépéseimet egykor te vigyáztad, hogy megtanuljak az utcák veszélyében járni, a lépcsők magasságát legyőzni, az életben helytállni, s a békesség útját követni. Kezemet elengedted, de közben megtanítottál barátaim kezét fogni, az életemet kezembe venni, s Isten kezébe tenni. Szám a szádról formálta első szavait, s neked köszönhetem anyám, hogy ma már képes vagyok meggyőződésemet kimondani, az élet csodáit megénekelni, és Teremtőmet dicsérni. Élettel és szeretettel ajándékoztál meg, és gondviselésed őrizte lelkemet. Mindezekért hálás vagyok neked édesanyám. Isten áldjon meg érte itt és túl ez életen…

Most pedig visszatérünk a való világba, mert ezen a lelki tanösvényen átgondoltuk, hogy milyen is egy gondviselő jó anya. Tudtatok-e ilyen édesanyák lenni, vagy volt-e nektek ilyen édesanyátok? Soha nem késő önmagunkkal szembenézni, az életünket újra átgondolni, a jó dolgokért hálásnak lenni, a rosszakat pedig, s a fájdalmasakat megbocsátani. Azt mondta egyszer valaki, hogy elfelejteni semmit nem lehet, hanem csak hatástalanítani. Semmit nem lehet elfelejteni, sem a jót, sem a rosszat. Ha valaki azt mondja, vagy akár énekli, hogy csak a szépre emlékezem, becsapja önmagát. Mert semmit nem lehet elfelejteni. Semmit nem lehet meg nem történtté tenni. De az élet, s az Isten nagy ajándéka, hogy a fájó dolgokat lehet hatástalanítani, hogy ne ártsanak, és ne keserítsenek többé. Nehéz gyermekkorod volt, vagy nem volt olyan anya-élményed, amilyet az előbbi meditációban megmutattam? Tudod, hogy csak a gyermeknek fájnak a gyermekkori sebek? Aki elengedi lényének ezt a gyermeki részét, vagy felnőtté válva magához öleli önmagában a megsebzett gyermeket, az meggyógyul. Fel kell végre nőni önmagunkhoz, és a bennünk lakozó Istenhez – üzeni nekünk szerető mennyei Atyánk ezen az ünnepen.

Élettel és szeretettel ajándékoztál meg, és gondviselésed őrizte lelkemet – mondja Jób az élő Istennek.   Tekintsünk most már úgy erre a mondatra, mint egy vallomásra, amelyet nem csak az édesanyánk, hanem a mennyei Atyánk felé is kimondhatunk. Mert mégiscsak úgy volt, hogy az Isten gondviselése őrizte és őrzi a lelkünket. Isten pedig minden embernek egyforma esélyt adott a teljes életre. Még azoknak is, akiket édesanyjuk eldobott magától a születés pillanatában. Azok is esélyt kaptak a teljes életre, akiket nejlon szatyorba csomagolva egy kukába, vagy jobb esetben egy kórház elé kihelyezett inkubátorba tettek. Sőt még azoknak is, akiket egy rossz döntés következtében az anyaméh biztonságából kitéptek és a mennybe visszaküldtek. Vajon mi lesz az abortált gyermekek millióinak lelkével, akik nem kaptak esélyt a földi életre? Kérem, hogy gondolkodjatok el rajta…

Isten gondviselése őrizte és őrzi a lelkünket. A fájdalmak és veszteségek, a gyermekkorban szerzett sérülések is mind beépíthetők, sőt beépítendők az életbe. Ha gyermekkoromat a bizonytalanság, félelem és az állandó szorongás lelke járta át, ha nem volt, aki biztonságot adjon, ha nem volt, aki fölemeljen, ha nem volt, aki bátorítson és tétova lelkemet az örökkévalóság fénykörébe bekapcsolja; annál nagyobb dolog, hogy felnövekedvén magam is meg tudtam tenni ezt. Annál nagyobb eredmény és sikerélmény, hogy miután felnőttem, képes voltam elhagyni a gyermeki dolgokat. Annál nagyobb győzelem, hogy tudatom mégis kitágulhatott, és az örök szeretet fénykörébe be tudtam kapcsolni önmagamat.

Így lehet a fájdalmat és veszteséget beépíteni és egyben hatástalanná tenni. Aztán szabad egy lépéssel továbbmenni és azt mondani, hogy felnőtté válásomhoz, lelki fejlődésemhez, sorsom és küldetésem teljesítéséhez éppen arra az útra volt szükségem, amit magam mögött tudok. Nem spórolnám meg, nem törölném ki egyetlen veszteségemet, egyetlen rossz élményemet sem, mert amit egyszer nélkülöznöm kellett, azzal ma talán előrébb vagyok, mint mások. S ha így van, akkor azért van így, hogy segítsek másokon, akik hasonló „gyermekcipőben” jártak és járnak ma is. Ha így van, azért van így, hogy magamhoz ölelhessem az egész világot és benne szüleimet is. Itt élőket és már előre menteket. Persze nagyobb szerencséje van azoknak, akik ezt a még itt élőkkel megtehetik.

Tiszteld atyádat és anyádat – mondja az ősi parancsolat teljesen egybehangzóan az egyetemes emberi hagyomány tanításával. Tisztelni nehezebb, mint szeretni. Tisztelni azt jelenti, hogy meglátom a másikban az Istent. Mert valahol mélyen benne is ott lakik. Isten országa bennetek van – mondta Jézus. A másiknak is van egyéni útja, sorsa és küldetése. Lehet, hogy nem sikerült neki megvalósítani, pedig szerette volna. Nem tudott jó szülő lenni, pedig szeretett volna. A legjobbat szerette volna adni, de nem tudott önmagából és régi sérelmeiből kilépni. Nem hagyta magát megváltani. Sokat segíthetek az élőknek, ha azt mondom nekik: megbocsátok. Az élet minden öröme a tiéd. Szabad vagy és én is szabad vagyok. Nem állok bosszút sem rajtad, sem másokon, s legkevésbé az utódaimon miattad. A szülői tisztelet ma leginkább feloldozást jelent. Ti gyermekek! Gyógyítsátok meg a szüleiteket! Ti szülők! Gyógyítsátok meg a gyermekeiteket!

S azzal hadd fejezzem be, hogy elmondom, mit jelent a gondviselés. Megértése sokat segíthet a gyermeknevelésben, s még többet az Istennel való kapcsolatban. Ha latinra fordítjuk a szót, akkor úgy hangzik, hogy providencia. Ha a latin szót visszafordítjuk magyarra, akkor az eredmény az, hogy előre-látás. Vagyis az igazi gondviselés nem más, mint előre látó gondoskodás. Úgy nevelem a gyermekemet, hogy az életben megállja a helyét. Nem fenyegetem, hanem bátorítom. Nem büntetem, hanem szeretettel terelgetem. A legkisebb eredményt, a fejlődés legkisebb jelét is értékelem. Előre látom, hogy kit adott nekem kölcsön az élet, s amikor megérett rá az idő, akkor elengedem. Egész életében az önállóságra készítgetem. Lelkemmel megpróbálom megérezni a sorsát, és kell, hogy tudja: mindenben számíthat rám. Belém vetett bizalmára fog felépülni az Istenbe vetett hite, ezért hibáimat, gyengeségeimet bátran felvállalom előtte, mert így tudja meg, hogy életemen, sorsomon nekem is dolgozni kell, mint egykor majd őneki. Belém vetett hite soha nem fog megrendülni, hanem őszinteségem, nyíltságom nagyon hamar társammá, barátommá, útitársammá érleli a gyermekemet. Együtt fogunk haladni az úton és kifejlődik közöttünk a kölcsönös tisztelet és bizalom, ami nem vész el soha. S ha eljön a lázadás korszaka – mert eljön, – akkor mellettem fog lázadni és nem ellenem, s micsoda különbség van e kettő között.

Isten gondviselése is előre látást jelent. Vagyis tudom, hogy annak a kezében van az életem, aki előre látja sorsomat, s elrendelt utamat. Ezért minden, amit életemben megenged, ennek az egy célnak van alárendelve, hogy betöltsem küldetésemet. Ez a tudat segíthet abban, hogy boldog gyermekként, boldog szülőként, vagy éppen boldog nagyszülőként éljem meg az életnek azt a szakaszát, ahol most tartok. Ezért mindörökre áldom Istent, aki élettel és szeretettel ajándékozott meg, és gondviselése őrzi lelkemet. Ámen.

                                                                                                    Becsei Miklós

Mátészalka, 2020-05-03.