Vasárnapi igehirdetés Máté evangéliuma 6. részének 9-15. versei alapján.

Jézus mondja: „Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is; mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól; mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.
Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.”

Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Amikor az ember az életében valami nagy eseményre készül, és már elvégzett minden előkészületet, amikor már éppen csak hozzáfogna megcselekedni, amit eltervezett, soha nem spórolhatja meg az utolsó mozzanatot. Vajon mit gondoltok arról, hogy mi ez az utolsó mozzanat? Mi az, ami nélkül semmihez nem foghat hozzá az ember?

Ez a lélegzetvétel. Nincs az életnek olyan dolga, amit ne így kezdenénk el, hogy egy nagy levegőt veszünk előtte. Ez egy ösztönös cselekedet.

62 napja voltunk utoljára Isten házában és azóta egy nagy-nagy szünet volt tele bizonytalansággal, félelemmel, amit a láthatatlan ellenség okozott. A karantén idejét éltük. Most pedig a fellélegzés ideje jött el. Sőt nekünk, Istenben bízó embereknek a kegyelmi ideje jött el annak, hogy ne csak fellélegezzünk, hanem mennyei levegőt is vegyünk.

Erről szól ma hozzánk Isten igéje. A mennyei levegővételről, amit úgy is nevezhetünk, hogy imádság. Meg vagyok győződve arról, hogy ismét nem véletlen a napi ige választása.  Bennünket ma az imádság titkára tanít az Isten, sőt azon belül is a legszentebb ima – a Mi Atyánk – gyöngyszemeit villantja fel előttünk. Egy olyan imádság a mai igeszakasz, amit minden istentiszteleten – talán a templom falain kívül is – gyakran elmondunk, és hol tudatosan tesszük, hol ösztönösen. Ma nem fogjuk értelmezni a Mi Atyánkot, mert ezzel korlátok közé szorítanánk, ketrecbe zárnánk a Lélek szabad madarát. Helyette a Mi Atyánk lelkületéből merítünk. A Mi Atyánk Lelke fog szólni bennünk. Azt mondtam az előbb, hogy mennyei levegőt fogunk venni. Amikor imádkozunk, vagy már akkor is, ha beszélünk róla, a menny, az Isten Országa levegőjét szívjuk.

Számunkra az imádság az emberi lélek lélegzetvétele. Azért kezdtem beszélni a nagy levegővételről, mert az már nagyon közel áll az imádsághoz. Aki lélegzik, az már szinte imádkozik. Sőt aki tudja, hogy nem lehet úgy levegőt venni, hogy ne az Isten csodálatos világát lélegeznénk magunkba, az már lélegzetvételkor is imádkozik. Ez a tudat egy kicsit megszabadít bennünket attól a farizeus lelkülettől, hogy vajon eleget imádkoztam-e?

Kedves testvéreim, azzal kezdődik el a Jézus hangos gondolkodása az imádságról, hogy hol kell imádkozni, mennyit kell imádkozni, és mit kell imádkozni? Ez a jézusi gondolatsor a híres Hegyi Beszéd közepén hangzik el. Mondhatnám azt, hogy egyszer csak Jézus is levegőt vesz a sok súlyos mondat között, és elkezd az imádságról beszélni. Elkezd arról beszélni, ami az Ő életének is egy nagy nyugvópontja. Ez pedig az ima.  Mielőtt a Mi Atyánkhoz érne Jézus, meglehetősen jól körül járja ezt a kérdést. Hol, mennyit, és mit kell imádkozni? Ezek nem az ő kérdései voltak, hanem a hallgatók kérdései. Örök emberi kérdések, amelyeket Jézus kimondatlanul is meghallott és válaszolt rájuk. A Jézus válasza előtt hadd mondjak el egy derűs kis történetet. Mert fontos számomra, hogy lássam maszkkal eltakart arcotokon és szemetekben is a derűt.

Azt mondják a fogorvosok, hogy munkájuk végzése közben rengeteg rémült arcot látnak, mert pácienseik nem túl vidámak a beavatkozás előtt. Nekünk a derűre van most szükségünk, már elég volt a rémületből.

Egy derék zsidó rabbi egyszer azon tűnődött magában: mit mondjak én az Istennek, amikor úgyis mindent tud? Milyen imádságot mondjak – én a szürke kis ember – az egész univerzum fölött uralkodó értelemnek? Majd erre a furcsa felismerésre jutott ez a rabbi: elmondom az ABC-t, hússzor egymás után, az Isten meg rakja össze magának úgy, ahogy akarja. Nem követendő példa, de megfontolandó a gondolat. Annál inkább, mert a középkori reformátor, Luther is így fogalmaz: az imádságban magunkat tanítjuk és nem az Istent. Kálvin pedig ezt mondja: „Nem is azért imádkoznak a hívők, hogy Istent ismeretlen dolgokra figyelmeztessék, őt kötelességére buzdítsák, vagy késedelmeskedés esetén siettessék, hanem inkább azért, hogy önmagukat serkentsék Isten keresésére, az Ő ígéretei fölött való elmélkedéssel hitüket gyakorolják, s bajaikat (Isten) ölébe rakva megkönnyebbüljenek…”

Már az elején el akartam mondani ezt a súlyos mondatot, de talán most jobban megértünk rá: Nem az Istenért mondjuk az imát, hanem saját magunkért. Nem az Istennek van nagyobb szüksége rá, hanem nekünk. Aki az imádságot elmellőzi, aki hosszú időn keresztül tud nélküle élni, az önmagával szemben igénytelen ember. Az imádság nélküli ember nem ad magára. Bár elhitte a médiának, hogy a modern kor minden követelményének tökéletesen eleget tett, de belül a lelkében üres maradt. Az imádság nélküli ember a belső ürességét pótszerekkel kezdi kitölteni. Ez pedig egy különös matematikai tétel, hogy az imádság nélküli ember egyre többe fog kerülni önmagának és a környezetének. Tehát érdemes imádkozni. Talán mondani sem kellene. Annyira érdemes, mint amennyire érdemes levegőt venni.

Néhány szót befejezésül hadd mondjak mégis a jézusi minta imádságról. Mi Atyánk: Jézus Atyának szólítja az Istent, aki ez által a végítélet bírójából, az ismeretlen fenyegető árnyékból szülővé szelídül. De hát nem szülő az Isten? Nem Ő alkotott minket?

Aztán azt mondja Jézus, hogy ez az Atya a mi Atyánk. Ahogy nincs egyszemélyes boldogság, nincs egyszemélyes Isten sem. Amit közösen összerakunk, az mindig hitelesebb istenkép, mint a mi egyszemélyes jóistenkénk. Ha nekünk közös Atyánk van, akkor egyrészt mi testvérek vagyunk, másrészt nem vagyunk egyedül.

Jézus az imádságában csak egyetlen egyszer szólítja meg az Istent, és nem percenként ötvenszer: Uram – Uram! A sok megszólításba talán még az Isten is belefárad.

Imádságainknak Jézus szerint úgy kellene kezdődnie, hogy miután megszólítottuk Istent – ilyen bensőséges módon, hogy Atyánk – dicsőítjük és magasztaljuk Őt. Azért van erre szükség, mert egyfelől méltó rá az Isten, hogy mindenek felett magasztaljuk, másfelől mi magunk is belekerülünk ezáltal egy szentséges légkörbe. „Szenteltessék meg a te neved…” – bennem és általam is, „Jöjjön el a te országod…”, a te uralkodásod rajtam is. Ha nem így kezdjük az imádságainkat, akkor olyanok leszünk, mint a nyűgös gyermek, aki követelőzőn rángatja az édesanyja szoknyáját, hogy neki ez is kell, meg az is kell! Ezért csalódtunk már annyit az Isten által nem teljesített önző kéréseink miatt. Mert nem a szentséges Isten előtt álltunk meg olyankor, hanem valami magunk választotta hamis istenkének vertük az asztalát.

A szent Isten előtt a kéréseink is megszentelődnek. A gondolataink átrendeződnek és már nem az akaratos gyermek követelőzik, hanem Isten gyermeke kér valamit mennyei Atyjától.

Végezetül azt kívánom az újat kezdő, és fellélegző gyülekezetnek, hogy Isten gyermekeiként bátor és derűs lélekkel merjünk az Istentől nagy dolgokat kérni gyülekezetünknek, szeretteinknek és magunknak az imádságban. Imádkozó őrállókká és élő gyülekezetté formáljon minket a Mi Atyánk. Ámen.