Köszöntés: Jézus mondta: „Legyen a te hited szerint! És meggyógyult… még abban az órában.” (Máté 8, 13)

Imádkozzunk! Örök fejlődés és boldogság Istene, ki mindig meglepetéseket tartogatsz és a jót győzelemre vezeted! Legyen csillag, hajnalpír vagy déli nap az égen, lelkem Lelked ölelésére vágyik. Nincs percem, mely ne kiáltana értelem után, utánad. Cél, út és lendület egyszerre vagy. Minden vagy! Olthatatlan tűz, áldott változás, boldog újrakezdés. Fénytelen fájdalom űzője, messzire néző félelem szertefoszlatója, mindent szeretetbe rendező. Ki egymáshoz tereled s összeolvasztod, ami széthasadt és nélküled eggyé válni nem képes – adj bátorságot kezedbe simulni. Áldott légy minden szépért és jóért; és minden rosszért, ami elviselhető, erőnket meg nem haladó, s végül javunkra lévő. Áldott légy a csendesülő kínokért, beteljesülő álmokért, a felfrissült vágyakért, az új célokért, s a téged közelhozó lélektársakért. Emésszen idő, korlátozzon tér – Lélek-teli szerelemmel, szerelem-teli lélekkel küldj egymáshoz, Istenünk, hogy ismét összekapcsolódjunk, s égi módon szeressünk: időtlenül, töretlenül, kimondhatatlanul… Ámen

Máté 20, 1-16: „Hasonló a mennyek országa ahhoz a gazdához, aki korán reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon a szőlőjébe. Miután megegyezett a munkásokkal napi egy dénárban, elküldte őket a szőlőjébe. Amikor kiment kilenc óra tájban, látta, hogy mások is állnak a piacon tétlenül, és ezt mondta nekik: Menjetek el ti is a szőlőmbe, és ami jogos, megadom nektek. Azok pedig elmentek. Ismét kiment tizenkét óra körül és délután három óra tájban, és ugyanígy tett. Amikor pedig délután öt óra tájban is kiment, talált újabb embereket, akik ott álldogáltak, és megkérdezte tőlük: Miért álltok itt egész nap tétlenül? Azok pedig így válaszoltak: Mert senki sem fogadott fel bennünket. Erre ezt mondta nekik: Menjetek el ti is a szőlőmbe! Miután pedig beesteledett, ezt mondta a szőlő gazdája a munkások vezetőjének: Hívd ide a munkásokat, és fizesd ki a bérüket, az utolsókon kezdve az elsőkig. Ekkor jöttek azok, akik öt óra tájban álltak munkába, és kaptak egy-egy dénárt. Amikor az elsők jöttek, azt gondolták, hogy többet kapnak, de egy-egy dénárt kaptak ők is. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen, és ezt mondták: Ezek az utolsók egyetlen órát dolgoztak, és egyenlővé tetted őket velünk, akik az egész nap terhét hordoztuk, és szenvedtünk a hőségtől. Ő pedig egyiküknek így felelt: Barátom, nem bánok veled igazságtalanul. Vajon nem egy dénárban egyeztél meg velem? Vedd, ami a tied, és menj! Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. Hát nem tehetek azt a javaimmal, amit akarok? Vagy azért vagy irigy, mert én jó vagyok hozzájuk? Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók.”

Kedves Testvéreim! A járványhelyzetben bevezetett korlátozások idején minden ember élete megváltozott, de igencsak különbözően. Jónéhányan a megnehezült munkájuk mellett komoly többlet terhekkel találták szemben magukat, míg akadtak, akik a hirtelen rájuk szakadt kényszerpihenővel nehezen tudtak mit kezdeni. A többségnek sikerült alkalmazkodni a munkavégzés vagy tanulás megváltozott körülményeihez, s nem csorbult a lelki egyensúlyuk. Másoknak nagy kihívást jelentett megküzdeni a veszteségekkel és a bezártság okozta feszültséggel – főként ha nemcsak a találkozásoktól lettek megfosztva, hanem az állásuktól is. Rajtuk könnyen eluralkodott az agresszió, vagy a depresszió. A korlátozások enyhülésével igyekszünk visszakerülni a régi kerékvágásba, ám érezzük, hogy nem lesz minden ugyanolyan, mint azelőtt. Ez a krízishelyzet sok mindenre felnyitotta a szemünket, átrendezte a fontossági sorrendünket, a kapcsolatainkat, átírta a jövőre vonatkozó elképzeléseinket, megtanított számolni és megküzdeni a kiszámíthatatlan akadályokkal. Ma, a magyar református egység napján felmerül a kérdés, hogy vajon a családon túli közösségek helyreállnak-e egészen? Mennyire nyirbálja meg a közösségi élmények utáni vágyat a félelem, a kevés kapcsolat ápolásához való hozzászokás, vagy a virtuális élmények kínálta kényelem? Akarunk-e még a családtagjainkon vagy néhány barátunkon kívül másokkal is együtt lenni, s bármit is együtt tenni? Sokban függ ez attól, hogy mennyire kerültünk távol egymástól az elmúlt hetekben; s mennyire érezzük úgy, hogy ez a nehéz időszak másoknak igazságtalanul könnyebb, egyszerűbb volt, akár még hasznot is hozott, míg minket minden tekintetben megtépázott. A komoly bajok vagy nagyon összehozzák, vagy végleg elválasztják az embereket… Mit tehetünk azért, hogy ne szakadjunk el végleg egymástól, hogy nagyobb közösségeink megmaradjanak, újraépüljenek? Át kell hidalnunk a szakadékot, csökkentenünk kell az emberek között kialakult különbségeket! Éreztetnünk kell, hogy bármennyire messzire kerültek is a normális életüktől és egymástól, nekünk egytől-egyig mind ugyanolyan fontosak és értékesek, és segíteni szeretnénk nekik visszatalálni önmagukhoz és a közösséghez – azokhoz a társakhoz, akik ugyanarra vágynak, mint ők: összetartozni, közösen épülni, feltöltődni, alkotni. Ehhez nyújthat segítséget a felolvasott ige.

A szőlőmunkások példázata az Isten akarata szerinti egyenlő bánásmódot mutatja be, amely az egyetlen útja annak, hogy az emberek közel kerüljenek egymáshoz és őszinte, boldog, együttműködő közösséggé forrjanak össze. A keresztyénség a minőségi kapcsolatok vallása. A minőségi kapcsolat kiindulópontja pedig az, hogy a másikat magunkkal egyenrangúnak és egyenértékűnek tartjuk. Ezek Jézus legbotránkoztatóbb, ugyanakkor legfelszabadítóbb tanításai voltak minden időben.

Jézus korában a római birodalom lakosságának harmad része rabszolga, amelyhez hozzávéve a többi alacsonyabb rendű réteget – a leigázott népeket, a nőket, gyerekeket és betegeket – hatalmas tömegek éltek megalázva, kirekesztve. A történelem során később sem juthatott érvényre az isteni értékrend az emberi egyenlőséget illetően. Az ókortól napjainkig dúl a felsőbbrendűségből fakadó gonoszság – a megkülönböztetés és a manipuláció mindenféle megnyilvánulása. Szüntelenül folynak az öntelt, harácsoló népek, vallások és ideológiák háborúi. Zajlik az igazság ködösítése és az emberi méltóság eltiprása – a nagyobb közösségektől kezdve a családi kapcsolatokig.

Isten szemszögéből nézve, a látszattal ellentétben gyakran éppen a felsőbbrendű áll az emberség legalacsonyabb szintjén. Vagyis annak vannak a legalacsonyabb rendű vágyai, képességei és tettei, aki magát a legmagasabb polcra pakolja. Hatalommal és dicsőséggel akarja ellensúlyozni a hiányosságait és elkendőzni az alantasságát. Alattvalókra pedig azért van szüksége, hogy a magasban tartsák őt – nélkülük nem maradna állva… A felsőbbrendűség bűne a mai hívő emberek életét is behálózza és megfojtja – megakadályozza a Krisztus-követést! Amíg egyetlen keresztyén is a másik fölött akar állni – családban, munkában, „egyházban és világban”, addig nem épül az Isten Országa! Addig csak rombolás van, taszító színjáték, sokak szenvedésének, fölösleges áldozatoknak a gyarapítása!  Ha bölcsebbnek s erősebbnek tartod magad másoknál, mert az Isten szerinti életfolytatásban előrébb tartasz az egyenrangúak között, akkor példaként járhatsz a másik előtt. Így vezetheted embertársadat; vagy úgy, hogy mellé állsz, megfogod a kezét és segítesz neki az úton maradni, s továbbmenni; de sosem állhatsz senki felett, mert mindenki egyenrangú!

Az egyenlő bánásmód jogilag is megalapozott. Az ENSZ által 1948-ban kiadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának első két pontja szerint: „Mindannyian szabadnak és egyenlőnek születtünk, mindegyikünket azonos bánásmódban kell részesíteni. Nincs megkülönböztetés. Az alapvető emberi jogok mindegyikünket megilletik, bármiben is különbözzünk”. Országunk alkotmánya általános érvénnyel mondja ki a hátrányos megkülönböztetés tilalmát. Az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról külön törvényünk van, amely részletes útmutatást ad ezek gyakorlati megvalósítására. Az egyenlő bánásmód elvének egyik bibliai alapköve és tökéletes példája a szőlőmunkások kétezer éves példázata: „Barátom, nem bánok veled igazságtalanul. Vajon nem egy dénárban egyeztél meg velem? Vedd, ami a tied, és menj! Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked.”

Jézus példázatait évezredeken át úgy értelmezték, hogy darabokra szedték és megpróbáltak minden kis részletet valaminek megfeleltetni, konkrétumokra lefordítani, aztán újra összerakni. Ezzel tömérdek félreértelmezést indítottak útjára. Jézus felboncolhatatlan, tömör szimbólumokban mutatta be Isten Országát; így akarta megértetni velünk, milyenek vagyunk Isten szemében, hogy Ő mit gondol rólunk, hogyan áll hozzánk és miként cselekszik velünk. A szimbólum nem szakítható darabokra, mint valami szó szerint kódolt kirakós. A szimbólum csak átfogó egységként tudja közvetíteni a lényeget, a központi üzenetet; a szószerinti részleteknek önmagukban nincs értelme!

A példázatban szereplő „egy dénárt” mindig is úgy magyarázták, mint üdvösséget. Ez nem volna helytelen, azonban ha kiragadjuk magát a dénár kifejezést és szó szerint értelmezzük, mint „fizetséget” – máris félreértettük a szimbólumot. Hiszen ha az üdvösség: fizetség, akkor az üdvösségért meg kell dolgozni! És ezen a vakvágányon tovább haladva azonnal beleesünk az összehasonlítgatás hibájába, amikor azt kezdjük latolgatni: ki mennyit dolgozott ugyanazért a fizetségért, s ki mennyire tolongott a munkáért… Gyakran érkeznek hozzám állásinterjúra olyan szakemberek, akik egyházközségünknél akarnak dolgozni. Sokan elmondják közülük, hogy azért vágynak ide, mert őket nem boldogítja, ha csak „le kell papírozni” a munkaidőt. Szeretnének értékes munkát végezni, hasznosnak érezni magukat, dicséretre és megbecsülésre méltónak lenni. A „kényszer-haszontalanság” sokszor nem olyan irigylésre méltó, mint amennyire a keményen dolgozók gondolják…

Tolongók és kevésbé tolongók – mind szabad akaratot kaptunk! Magunk választjuk meg az utat, amin járunk; a tetteinkről mi döntünk, és viseljük a következményeit. A felelősség akkor is a miénk az életmódunkért, ha próbáljuk áthárítani kényszerítő körülményekre vagy emberekre.

Van, aki már az élete elején részesévé vált Isten Országának, mert olyan családba született, ahol a szülők szeretete, gondoskodása által átélhette Isten jelenlétét. Megtanulhatta tőlük a jézusi viselkedésmintákat, így vérévé válhatott a keresztyén értékrend és életfolytatás. Ha tovább viszi ezt a jó példát és eszerint él, tettei következményeként boldogan élvezheti a krisztusi élet gyümölcseit. Van, aki nem ilyen szerencsés, mert gyerekként rossz példát látott arra, hogy hogyan kell élni az életet, és sokat szenvedett ősei bűneitől.

Eredendő bűn az, ami generációról generációra öröklődik, és megmérgezi a következő nemzedékek életét. Eredendő bűnök a helytelen életvezetési példák: a félrecsúszott értékrend, a hiányos kommunikáció; a rossz probléma-megoldás, elfojtott érzések, mindezek gyökereként pedig az egyenrangúnak tekintés hiánya! Ha ezeket az eredendő bűnöket hagyjuk tovább terjedni, akkor a Krisztus váltságművét semmibe vesszük, az életünket pedig tönkre tesszük. Aki valóban keresztyén, az megbecsüli a változtatás lehetőségét, amit a Kereszt megnyitott: felismeri és félreteszi az ősök örökségéből a rosszat, és nem szűnik meg tudatosan átformálni magát és az életvitelét a Jézus példájára!

Ha valaki áldozata lett ősei bűneinek, aligha ismerheti az egyenlő bánásmódot, egyenrangúságot – az igazságosságot; és sebekkel, hiányokkal, félelmekkel teli felnőtté válik. Iránymutatás híján nem találja egyensúlyát és a helyes utat, pedig mindennél jobban vágyik a boldogságra, a változást hozó megváltásra, az Isten Országára. Lázas keresése alatt sokat tévelyeg, és ösztönösen ismétli, továbbadja az ősei bűneit, amiben felnőtt. Harcait, kudarcait, Isten nélküli kóborlását aligha övezik kellemes érzések. A lelke mélyén folyton elhanyagoltnak és alkalmatlannak érzi magát; a tehetetlenségét rosszul ellensúlyozza és sokszor rohan fejjel a falnak. Rossz döntései, hibái súlyos teherként nehezednek rá, és kínozzák a környezetét is. Útkeresése nem éppen kényelmes várakozás, mint amit a példázat későn munkába állt embereiről feltételezhetnénk…

Mindannyian viseljük a hozzáállásunk és magatartásunk következményeit. A túlzottan önfeláldozó éppúgy, mint aki a régi sérelmei miatt másokat bánt, vagy magát pusztítja… Akit parancsteljesítőnek neveltek, az ösztönösen függésre vágyik: önként veti alá magát dolgok vagy emberek uralmának, és szenved. Hordozza viselkedése következményeit: értéktelennek és elnyomottnak érzi magát. Az alkalmazkodni, másokat becsülni képtelen makacs viszont a magányt köszönheti magának… Aki hamarabb jár a Jézus útján, az hamarabb élvezi ennek a jutalmát: már itt e földön Isten Országát éli és építi – a legnehezebb helyzetekben is! Aki első perctől jó, az tudja, milyen jó jónak lenni, annak ellenére, hogy sokan megpróbálják kihasználni és elgáncsolni. A rossz úton járó tudja, milyen rossz rossznak lenni. Ha mást színlel, és magának se vallja be: akkor is elégedetlen, meghasonlott és boldogtalan! Mindig másra vágyik, valami többet és jobbat keres! A későn ébredő megszenved azért, hogy túl későn nyílt fel a szeme – ha tudnánk, mennyire, nemigen irigyelnénk, hogy addig se kellett fáradoznia az Isten Országáért!

Van, ki „föntebb” kezdi az életet és ezért kisebb fejlődési utat jár be, mert a lehajlást: mások felemelését és az egyenrangú együttműködést kell gyakorolnia. Más „lentebb” kezdi, akár a mocsár legmélyén, mert ebben az életben óriási hegyeket kell megmásznia. Egymásra utaltságunk Isten csodálatos tervezése, aki előtt a későn ébredő tévelygő pontosan olyan értékes, fontos, és szeretni való, mint a kezdettől fogva sikeres keresztyén. Mindenki jelleme, állapota azt tükrözi, hogy mennyit tudott hasznosítani az élettapasztalataiból, mennyit engedett a javára fordulni mindabból, amit átélt! Egymással van feladatunk, csak egymás által tölthetjük be a küldetésünket: fejlődni és fejleszteni, boldognak lenni és sokakat boldoggá tenni. Akinek nincs világossága, annak a lelkét kitárva magába kell gyűjtenie a fényt, hogy újjáépülhessen s ragyogjon. Akinek van világossága, az pedig bátran ontsa fényét a sötétségben gyötrődőkre! Egymásért vagyunk. Csak együtt tudjuk Isten Országát földi valóságként megélni – különben kirekesztjük magunkat belőle!

A példázat szimbólumrendszerét átfogóan értelmezve az „egy dénár” nem fizetség, hanem „egy egységnyi” érték: Isten mindenkinek egyformán „adagolt”, végtelen, színtiszta szeretete – amivel mindenkiről jót feltételez és mindenkiért megteszi a „lehetetlent” is. Egy dénár tehát annyi, amennyit egy ember a véges képességeivel befogadhat Isten végtelen szeretetéből: „egy egység” világmindenség, „egy egység” Isten Országa, „egy egység” kimondhatatlan isteni bocsánat, „egy egység” segítség, erő, gondoskodás, türelem, biztatás… Még ezt az egy egységet sem tudjuk befogadni és kihasználni! Micsoda pazarlás ez Isten részéről! Ajándéközönéből mennyi kárba vész, mert a földre ejtjük! Mérhetetlen sok lehetőséggel nem élünk, két kézzel toljuk el magunktól – ha egyáltalán észrevesszük őket. Félünk elhinni magunkról, hogy mennyi csodás adottsággal ruházott fel Isten – pedig azok hajszálpontosan a küldetésünkhöz lettek igazítva. Félünk kiművelni és használni a különleges képességeinket – nehogy kilógjunk a sorból! Isten-arcunkat pironkodva rejtegetjük, ahelyett, hogy bátran megmutatnánk a világnak, amely sóvárogva várja. Gyávaságból vagy kényelemből megakadályozunk sok csodát… azok örömére, akik igyekeznek félresöpörni az értékeit használó embert – nehogy túl magas legyen a mérce!

Isten Országa nem rivalizálás. Versengeni értelmetlen, hiszen közös a cél, egy csapatban játszunk – együtt vagyunk hivatottak építeni! Ítélkezve méregetni egymást: gonoszság. Jézus sosem becsmérel, nem manipulál és nem aláz meg senkit – és sosem bizonygatja, hogy Ő mennyire jó! Mindenkit úgy fogad el, ahogy van, és azt adja az embernek, amire valóban szüksége van. Kimondja az igazságot, és kivétel nélkül mindenkit fejlődésre biztat, mert mindenkiből a „legistenibb” embert akarja kihozni. Teszi ezt úgy, hogy észreveszi és megdicséri a legapróbb jót is az emberben, s megmutatja, hogy mi módon lehet azt megsokszorozni. Magatartásával megtanítja, hogy hogyan lehet a másikat pontosan úgy szeretni és becsülni, mint magunkat. Ezzel egyenrangú kapcsolatra hív és egyenlő bánásmódra!

Vannak kicsik és hitványak közöttünk? Igen vannak, tagadhatatlanul. A mi küldetésünk azonban a Jézus nyomán „nagyot látni” – ott is, ahol (még) nincs. Látni a kicsiben a lehetséges nagyot. Hiszen a kicsi sokszor nincs tisztában magával, s csak akkor tudja kihozni magából a nagyot, ha azt valaki meglátja benne és biztatja rá. Mint az édesanya, aki újszülött gyermekében királyfit lát…

Korán ébredt, vagy későn? Élete hajnalán már munkába állt az Isten Országáért, vagy csak élete alkonyán? Nem számít! Csak az, hogy felébredt. Mindegy, hogy könnyen, vagy tengernyi küzdelem után. Csak az fontos, hogy már Isten Országában van. Ha régen idekerült, akkor már hosszú ideje élvezi Isten ölén a jóság gyümölcseit. Ha csak kis ideje érkezett – akkor sokáig élte tévelygései poklát, s most végre rátalált az áhított harmóniára: Istenre és isteni önmagára. Rövid és sima út hozta, vagy tekervényes és veszedelmes – nem számít! Csak az számít, hogy ideért mindenki, ahol érdemes lenni és kimondhatatlanul gyönyörűséges, mert mindenkiben ott van az emberléptékű, „egy egység” Isten, a közösségben pedig ott él az „Isteni Egység”! Ámen

Imádkozzunk! Lehetőségek Istene! Nekünk megint „Újra kell kezdeni mindent, minden szót újra kimondani. Újrakezdeni minden ölelést, minden szerelmet újra kibontani. Újrakezdeni minden művet és minden életet, kezünket mindenkinek újra odanyújtani. Újrakezdeni mindent e világon, megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol…” (Váci Mihály) Áldj meg minket kapcsolataink és jövőnk újjáépítésében! Állítsd helyre a biztonságérzetünket, tölts el bölcsességgel, erővel és reménnyel! Segíts a közösségeink életét újraszervezni, és társas életünket az eddiginél magasabb szinten folytatni – családunkban, munkánkban, intézményeinkben és városunkban egyaránt. Hisszük és kérjük csodáidat! Te, aki a megrepedt nádszálat nem töröd el, a füstölgő mécsest nem oltod el, gyógyító s megújító erőddel öleld körül és emeld föl a közösségtől távol maradni kényszerülőket: a gyengélkedőket, a csüggedőket, a veszteség fájdalmát hordozókat és a másokról gondoskodókat! Légy támaszunk s vezérlőnk, hogy Fiad lelkülete áradjon belőlünk, Veled mozduljon a lelkünk és a testünk, s kiteljesedhessen Országod közöttünk – most és mindörökké! Ámen

Áldás: „Amit szeretnétek, hogy az emberek tegyenek veletek, ugyanúgy tegyetek ti is velük!” (Máté 7,12)