„A Lélek törekvése pedig élet és békesség!” (Római levél 8,6)

Imádkozzunk Babits Mihállyal! „Jöjj Szentlélek Isten, jöjj, és áraszd ki a mennyekből fényességed sugarát! Jöjj, ki árvák atyja vagy, jöjj, ki szívek lángja vagy, ajándékos jó barát! Jöjj, áldott vigasztalás, drága vendég, lelki társ, legédesebb enyhülés: Fáradtságra nyugalom, hőség ellen oltalom, zokogásban könnyülés! Jöjj és töltsd be híveid titkon vágyó szíveit, boldogító égi tűz! Semmi, semmi nélküled az emberben nem lehet; semmi tiszta, semmi szűz. Mosd, amit a szenny belep, öntözd, ami eleped, seb fájását csillapítsd! Ami dermedt, élesztgesd; ami fagyos, melengesd; ami hibás, igazítsd!” Ámen

Alapige: Apostolok Cselekedetei 1-2. fejezetének válogatott versei: „Amikor a Feltámadott Jézus együtt volt tanítványaival, megparancsolta nekik: “Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottátok tőlem, hogy János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel kereszteltettek meg. Erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” Miután ezt mondta, szemük láttára felemeltetett és felhő takarta el őt a szemük elől. Ezután visszatértek Jeruzsálembe az Olajfák hegyéről. Amikor hazatértek, felmentek a felső szobába, ahol meg voltak szállva. Valamennyien egy szívvel és egy lélekkel, kitartóan vettek részt az imádkozásban az asszonyokkal, Jézus anyjával, Máriával és testvéreivel együtt. Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak. Sok kegyes zsidó férfi tartózkodott akkor Jeruzsálemben azok közül, akik a föld minden nemzete között éltek. Amikor a zúgás támadt, összefutott ez a sokaság, és nagy zavar keletkezett, mert mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni. Megdöbbentek, és csodálkozva mondták: “Íme, akik beszélnek, nem valamennyien Galileából valók-e? Akkor hogyan hallhatja őket mindegyikünk a maga anyanyelvén? Halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól.” Álmélkodtak mindnyájan, és nagy zavarban kérdezgették egymástól: “Mi akar ez lenni?”

Szeretett Gyülekezet! Csodaszép, üde zöld, lelkesítő ünnep a pünkösd a legszörnyűbb körülmények között is – veszélyek, félelmek és szertefoszlott álmok tengerében is! Az ünnep nem feledtetni akarja ezeket veled, hanem kézen ragadni, s a lelkedbe kiáltani: ne add fel! Van remény, igenis szebb és jobb lesz a világ! Szebb és jobb lesz Európa, Magyarország, Mátészalka, s a te életed is! Légy akár megfáradt harcos, meglankadt építő, kihasznált segítő, vagy súlyos fájdalmak terheit cipelő – neked is vezet út tovább, magasabbra! Az ókori, misztikus pünkösdi történet nem egy idilli mesébe röpít vissza, hanem – ha testközelbe merészkedünk – megdöbbentő módon szemet nyit a mai világ valóságára a pokoli helyzetektől az isteni megoldásokig.

A bibliai szereplők nem kitalált hősök. Éppen olyan emberek, mint mi, még ha évezredek választanak is el tőlük, és szeretnénk azt hinni, hogy mi már mindannyian jobbak vagyunk náluk. Engedjük most szabadjára a képzeletünket! Hogyan emlékezne az első pünkösdkor szerzett felejthetetlen élményeire a felolvasott történet egyik szereplője? Egy kétezer évvel ezelőtt élt, férjének alávetett zsidó , aki mindvégig ott volt Jézussal. Azért, mert megalázó mindennapjaiból hozzá menekült; a bővebb tanítványi körben kitartóan kísérte őt, majd a Jézus mennybemenetele után együtt maradt a tanítványokkal és várta a Szentlelket. Ő így emlékezne:

„Azt hiszem, olyan dolgokat élhettem át, amit nagyon kevesen. Ki vagyok én, kiszolgáltatott, lenézett asszony, hogy az Isten minderre méltatott? A Jézussal együtt töltött idő olyan mérhetetlenül csodálatos volt az életemben, amit még most sem tudok igazán felfogni. Néha fölébredek éjjel, s könnyeim fátyolán át látom őt… Félve kérdezem: ugye nemcsak álom volt? Az édesanyám korán meghalt. Nem tudtam, milyen, ha szeretik az embert. A férjemnek a tulajdona vagyok, a rabszolgája, mindig engedelmeskednem kell… A szeretettel akkor találkoztam, amikor az első gyermekemet először magamhoz szorítottam. Ahogyan kapaszkodott belém, ahogy odabújt hozzám, éreztem: fontos vagyok neki, szüksége van rám – a szívemre is, a lelkemre is… és a testvéreinek is. Ők azóta mind felnőttek. El kellett engednem őket. Nagyon fájt. De megértettem: már más karok ölelik őket… És akkor jött ő: Jézus. Zsidó férfi létére annyira más volt, mint a többi… Nem volt különleges férfiszépség, aki az asszonyi szívet megdobogtatná… Még talán kicsit gyengébbnek is látszott külsőre a többieknél. De ahogyan rám nézett, abban volt valami megmagyarázhatatlanul gyönyörűséges. A tekintete azt mondta: értékes vagyok, számít, hogy mit érzek, gondolok és teszek. A szavaira mindig megremegtem, kimondhatatlanul sodort magával a lendülete, az egyenessége, a szárnyaló bölcsessége, a derűje, minden mozdulata. Olyan magasságokba röpített, amiről álmodni se mertem, olyan vizekre vitt, amelyekre sose merészkedtem volna gondolatban sem, de amiről rögtön tudtam: jó nekem, a legjobb nekem. Repültem a boldogságtól mindvégig, amíg a közelében lehettem. Hogy ezért otthon mit kaptam, azt nem kívánom senkinek! Pedig igyekeztem otthon úgy helytállni, mindennel sokkal gyorsabban elkészülni, hogy legyen időm Jézusra. De hiába voltam mindennel kész, mindig büntetést kaptam azért, hogy el merek menni hozzá. Még házasságtörőnek is bélyegeztek miatta. Nem bántam; tudtam, hogy nem vétkeztem. Ő a lelkemet érintette meg, a lelkemben járt, a szívemben röpködött, mint egy gyönyörű pillangó, s annyi boldogsággal öntött el, hogy mindent kibírtam, amikor hazamentem… Ő sosem bántott. Olyan tapintatos volt, olyan szelíd… és sosem gondolt rólam rosszat. Úgy vigyázott a lelkemre, a tisztaságomra, a becsületemre, ahogyan egyetlen férfi sem. Pedig senki sem jött még „ilyen közel” hozzám. Sosem akart elvenni tőlem semmit, csak adott. Emberi méltóságot, önbizalmat, értéket, fontosságot… és adott bocsánatot és tisztaságot is… adott végtelen örömöt, vigaszt és erőt – fel sem tudom sorolni. Ő sokkal több volt, mint férfi, ezt mindig éreztem. Nem is a férfi vonzott benne, hanem az a gyönyörűség, amibe beleborzongtam, valahányszor a közelébe kerültem: ő maga volt a Mindenség, a Béke, az Otthon, ahol végre elengedhetek mindent, még magamat is… Megölték… Azon a három hosszú napon csak ezt kiabáltam: „Gyilkosok! Hatalomféltő, bosszúszomjas zsidó férfiak! Mit tudjátok ti, mi az élet! Nektek semmi se szent? Nem értettétek őt, nem ismertétek őt! Ó mennyire ökölbe szorul a kezem…” De hát ő nem erre tanított! Úgy szégyellem magam…

És aztán megint egy csodának lehettem a tanúja. Bár sokan mondták: bolond vagyok, megőrültem, valami szellemképet kergetek. De ő volt: Jézus! Talán magam sem hittem volna, hogy feltámadt, ha nem lettünk volna oly sokan, akik találkoztunk vele, miután visszajött a halálból. Ennyien csak nem őrülhettünk meg! Együtt maradtunk, mert már nem tartottak minket épeszűnek, és mert ő ezt kérte tőlünk, mikor felment az Atyához… Ott ültünk abban az emeleti szobában, Jeruzsálemben, már tíz napja… Minden fájdalmam elővett. Bár már több mint egy hete nem voltam otthon, még mindig fájtak a nyomai az uram haragjának, ami azért sújtott le rám, mert bolondokat beszélek az Isten Fiáról… Már nem bánt a lelkiismeret, hogy eljöttem és itt vagyok. Ha Jézusra gondolok, arra a sok gyönyörű pillanatra, tengernyi csodás felismerésre, amit tőle kaptam – vagy csak arra az elfogadó, szerető, csillagsugarú tekintetére – mindjárt jobban leszek. Behunyom a szemem, s csak rá gondolok. Szédülök. Repülök újra hozzá, aki most valahol fönt van… S aki utoljára ígért valamit, amit alig értettem… Édes ez a szárnyalás, ez a szabadság, még ha csak gondolatban is… Már semmi se fáj… Alszom, vagy ébren vagyok? – már nem is tudom, de minden zúg körülöttem és bennem. Nagyra nyitom a szemem – őrült szél támadt, forog velem minden. Látom a többieket is: félnek, remegnek, mint én. Kapaszkodnék, de nem tudok, elsodor a szél! Uram, segíts! Ó, Jézusom, ha itt lennél! Egy pillanatra behunyom a szemem, de a csodálkozó jajgatásra kinyitom. Lángokat látok, félek, tényleg elborult az elmém, hát én is kiáltozok. Valaki meghallja, s felel: ő is azt látja… Kicsit megnyugszom, bár semmit sem értek. És a lángok szétoszlanak, közelednek felénk – lepereg az életem, biztosan tudom: most fogok meghalni. De boldog vagyok, úgy érzem, mindent megadott az Isten, ami boldogságot ember megélhet, hát boldogan halok meg! Be kellene csukni a szemem, de nem tudom, lebilincsel, amit látok: leszállnak egészen a fejünkre a lángok, mégsem égünk el. Valami elönt: valami forróság, mintha a szél az előbb kifújt volna belőlünk valamit, s most a hideg űrt betölti valami édes melegség… valami isteni… Ez ő, Jézus! Érzem őt, itt van! Ez ugyanaz a gyönyörű egybeolvadás, mint amit mellette mindig éreztem. Mi akar ez lenni? Ez lenne a Lélek? Egyik ámulatból a másikba esem. Valami iszonyatos nagy erő felállni, menni kényszerít, s mint a föld mélyéről kitörő forrás, ömleni kezd belőlem a szó. Tudom, hogy mit mondok, de úgy beszélek, mint még soha. Emberek gyűlnek körém, és megértenek, megértenek engem! Azt mondják, az ő nyelvükön beszélek. Másodpercek alatt közel kerülünk egymáshoz, érzem a lelküket, ők is az enyémet, mintha mindig is ismertük volna egymást. Eltűnik minden különbség: hirtelen egyformák vagyunk, egyenrangúak, egyenértékűek! És mindannyian érzik és szomjazzák azt a boldogságot, amit én! A Jézus Lelke ez! Eggyé tett minket, odaadott egymásnak. Most már az sem fáj, hogy nő vagyok, mert tudom: értékes vagyok, az életemnek van célja és értelme.” Talán így mondhatta volna el emlékeit az asszony, aki egy volt Jézus kortársai, női tanítványai közül.

Testvéreim! Úr és szolga viszonyulás helyett társsá válni, parancs és engedelmesség helyett mindent megbeszélni s együtt tenni; kemény követelés és kötelesség helyett kölcsönösen adni, szívből szeretni – mennyire más! Földbe döngölő kritika helyett dicsérni; lehajolni, s azt a másikat magasba emelni – mekkora különbség; s nem kell hozzá különleges képesség! Milyen csodás, amikor az egymás iránt érzett szeretet felülmúlja a szükséget… Ha így élnénk, nem halmozódna fel nemzedékről nemzedékre annyi félelem, fájdalom, agresszió – arra késztetve, hogy legyőzzünk és eltiporjunk másokat; s nem gyötörne megfelelési kényszer, amivel magunkat pusztítjuk! A krisztusi értékrendre áttérve, családon és nagyobb közösségeinken belül is harmónia és boldogság születne; természetes, jóleső rend és elégedettség.

Annyi csata zajlik fölöslegesen, „Isten nevében”. Krisztus igaz katonáját arról lehet megismerni, hogy nem istenít egyetlen embert sem; meg tudja különböztetni a jót és a rosszat, nem használ tisztességtelen eszközöket, így a jót sohasem pusztítja, hanem építi! Ha sok buzgó harcos magába szállna és „odabenn” rendet tenne, hogy a Szentléleknek is jusson hely, majd pedig a családjával törődne – az lenne ám a világraszóló győzelem! Mert az igazi nagyság ott kezdődik, amikor valaki meg tudja hódítani az otthoniakat a szó legpozitívabb értelmében: képes felemelni őket maga mellé, s folyamatosan fenn tudja tartani a boldogságukat, velük együtt küzdve és dolgozva! Nincs ennél nagyobb siker az életben, mint a családunk színjátékmentes, tartós boldogsága! S azután innen kilépve, másokért s a világért jó harcosként fáradozva már minden siker csak ráadás! Akinek hiteles és tartalmas a családi boldogsága, annak kiegyensúlyozott, hiteles és tartalmas a munkavégzése is!

Jézus félreérthetetlenül egymás mellé állított mindenkit. Elsőként a férfit és a nőt a házasságban. A nőt visszavezette emberi méltóságához, a férfit pedig méltó emberségéhez, hogy ketten együtt méltón képviseljék, közvetítsék Istent a világban. Jézus minden elnyomottat és sérültet ráébresztett méltatatlan sorsára és valódi értékeire. Van hatalmunk arra, hogy másképpen éljünk, hogy a nyomorunkat megszüntessük! A bálványként rettegett zsarnokot le tudjuk taszítani a trónjáról, amelyet Istentől bitorol! Isten helyére nem ülhet emberi lény, sem más földi dolog! Akinek ez nem egyértelmű, annak a hitével gond van… Nemcsak az alávetett ember hordoz sebeket. A gonosztettekre vetemedett hatalmaskodó is sérült, önbecsüléshiányos, és megrekedt a fejlődésben; tele van félelmekkel és bűntudattal, amit nehéz elaltatnia. Minél súlyosabb az állapota, annál több rosszat követ el. Gonoszságát azok táplálják, akik engedik, hogy a hatalmába kerítse, befolyásolja és manipulálja őket. Az ilyen ember valójában éppolyan szánalomra méltó és segítségre szoruló, mint akiket elnyom. Jézus ugyanúgy biztatja őt is, mint a gonoszságától szenvedőket: Keresd meg, hogy hol akadt el az életed, milyen csomópontnál ragadtál benne a körfogalomban, és indulj tovább végre a jó irányba! Változz meg: kerekedj felül önmagadon, a múltadon, a helyzeteden! „Istenek vagytok” (János 10, 34) – mondja a Megváltó; az Élet Istenének Lelke bennetek van, hihetetlen dolgokra vagytok képesek! Miért akarjátok élve eltemetni magatokat és egymást? Miért feledkeztek meg a lelketekről?

A lélek: a bennünk lévő Szentséges, az Isten élet-lehelete! Jézus szerint az ember lelke az ember lényege. Meddig balzsamozgatjuk még a materializmus múmiáját? Ha nem azt közvetítjük, hogy a lényeg a lélek, akkor a gyermekeinket is beszippantja a külsőségek dicsőítése, aminek az oltárán az elődeink mindent feláldoztak – szívet, lelket, örökérvényű értékeket, még életeket is! Pedig minden, ami anyagi, romlik – akárhogyan próbáljuk konzerválni! Akármennyit akarunk összegyűjteni, kifolyik a kezünkből, mint a lyukas korsóba öntött víz… (Prédikátor 3, 20) Csak a lényeg: a lélek marad meg! Az éli a napjait félelem nélkül, aki tudja, hogy ha hirtelen el kellene hagynia e világot s minden földi kincsét, akkor is gazdagon lépne be a Lélekvilágba…

Lelkünk mélye nem kevesebbet hordoz, mint mindent: az Istent! Szentlelkét azért adja Isten az embernek, hogy mindig velünk legyen, személyes küldetésünkben vezessen, óvjon, és segítsen másokkal összekapcsolódni. Ezért a legfontosabb dolog az életben éjjel-nappal rendben tartani a lelkünket, mindig naprakésznek lenni! Tudatosan rendezni, feldolgozni a bennünk lévő gondolatokat, érzéseket, sugallatokat, megtalálni az összefüggéseket. És minél hamarabb megoldani minden problémát – mindent isteni nézőpontba helyezve, lehetetlent nem ismerve! Így érhetjük el lelkünk békéjét. Ezt a lelki egyensúlyt átmenetileg megingathatja egy-egy krízis, de romba sosem döntheti, össze nem törheti semmi sem – erről Isten maga gondoskodik (Róma 8, 38-39)! Aki így törődik a lelkével, annak a lelki és testi sebei azonnal gyógyulni kezdenek, szellemileg, érzelmileg emelkedik, képességei pedig a szükséges módon kiteljesednek! S olyan dimenzió tárul fel előtte, ahol az anyagi világ eddig nélkülözhetetlennek tűnő kincsei semmiséggé zsugorodnak… Ilyen ápolt, kiegyensúlyozott lélekkel hatalmas lehetőségek nyílnak meg számunkra. Földre hozhatjuk az Istent, s ezzel Életet adhatunk a világnak – együtt; nem kényszerből, hanem önként, őszintén, örömmel „egy lélekké” válva! Ámen

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk, Örökkévaló Fényesség!  Dicsérünk, hogy tőled Lelket kaptunk, hogy ez által mindig velünk légy, kísérj, vezess, szeress és védj. Köszönjük, hogy tőled kapott lelkünk emlékezik, látta a forrást, amelyből eredünk, s amely táplál; ismeri csodás országodat, amit itt a földön továbbépíteni küldtél, mert a boldogságot nemcsak túlvilági célként adtad. Csupán cseppeket tudunk hozni tengeredből, csak néhány sugarat fényedből. Áldásoddal mégis ragyogó öröm, és értelmes az élet, ha kezünk, szívünk által e világ szebbé lett! Amikor akadályoznak minket a jóban, ha igazságtalanság ér, vagy az őszinteségünk és szerető törődésünk viszonzatlan marad – akkor érezzük igazán, mit okozunk neked, amikor mi ugyanezt tesszük veled. Magasztalunk türelmedért és bocsánatodért, nekünk adott visszavonhatatlan bizalmadért és ajándékaidért! Szentlélek, évezredek nemzedékeinek Napsugara, Életforrása s Kormányosa, a mindenség történetébe belesimulva kérünk: ébressz fel, tégy vágyakozóvá és késszé minket a felemelkedésre, minden szükséges változtatásra! Tedd tökéletessé, amit elkezdtél bennünk! Ámen

Áldás: „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten Fiai! (Róma 8, 14) Ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk és az Ő szeretete lett teljessé bennünk!” (1 János 4,12) Ámen.