Köszöntés: „Az Úrtól jön a szabadítás. Legyen áldásod népeden!” (Zsoltárok 3,9) Ámen

Imádkozzunk Salamon királlyal! „Uram, Izráel Istene! Nincs hozzád hasonló Isten sem fenn az égben, sem lenn a földön! De vajon lakhat-e Isten a földön? Hiszen az ég, sőt az egeknek egei sem fogadhatnak magukba téged! Hűségesen megtartod szövetségedet, hallgasd meg a kiáltást és az imádságot! Egyedül te ismered minden ember szívét. Bocsátsd meg népednek, amit ellened vétettek, és minden hűtlenségüket, tanítsd őket a jó útra, amelyen járniuk kell! Legyen velünk Istenünk, az Úr, ne hagyjon el bennünket, és ne vessen el magától!  Hajlítsa magához szívünket, hogy mindig az ő útjain járjunk, s megtartsuk parancsolatait és végzéseit. Hadd tudja meg a föld minden népe, hogy az Úr az Isten, nincs más. Legyen a szívünk teljesen Istenünké, járjunk rendelkezései szerint!”  Ámen. (1 Királyok 8. válogatott versek)

Alapige: Máté 15,1-9: Akkor farizeusok és írástudók mentek Jeruzsálemből Jézushoz, és ezt mondták: Miért szegik meg tanítványaid a vének hagyományát? Amikor ugyanis étkeznek, nem mossák meg a kezüket. Ő így válaszolt nekik: És ti miért szegitek meg Isten parancsolatát a ti hagyományotokért? Mert Isten ezt mondta: „Tiszteld apádat és anyádat”, és ezt: „Aki gyalázza apját vagy anyját, halállal bűnhődjék.” Ti pedig azt tanítjátok, hogy aki ezt mondja apjának vagy anyjának: Áldozati ajándék az, amivel kötelességem volna téged megsegíteni – annak nem kell tisztelnie az apját. Így tettétek érvénytelenné Isten igéjét a ti hagyományotokért. Képmutatók, helyesen prófétált rólatok Ézsaiás: „Ez a nép ajkával tisztel engem, szíve azonban távol van tőlem. Pedig hiába tisztelnek engem, ha tanításként emberi parancsolatokat tanítanak.”

Kedves Testvéreim! A Jézus tanítványai evés előtt nem mosnak kezet. Meglátják ezt a farizeusok és írástudók, s azonnal panaszt tesznek ellenük, mert szerintük ezzel megszegik a vének hagyományát. Felháborodva vonják kérdőre Jézust. Ő a kérdésükre kérdéssel felel: „És ti miért szegitek meg Isten parancsolatát a ti hagyományotokért?” Isten akarata és az emberi hagyomány ütközik itt össze. Sajnos gyakori jelenség ez a világ kezdetétől fogva: az ember hajlamos megfeledkezni a tiszta isteni üzenetekről és könnyen felcseréli olyan szokásokkal, amiket elődei nemzedékről nemzedékre örökítettek – akkor is, ha azok rossz alapokon nyugodtak. Az egyházak papjai minden időben arra hivatottak, hogy Isten valódi, eredeti tanácsait közvetítsék a saját koruk szintjén. Ki kell ásniuk az isteni igazságokat a rárakódott félreértések alól, amelyek rossz viszonyulásokat, istentelen és embertelen tettek sorozatát szülték, s amelyek – mint az ősök szent hagyománya – sokáig megkérdőjelezhetetlennek látszottak és Isten fölé emelt bálvánnyá lettek. Pedig a hagyománynak kizárólag akkor van létjogosultsága, ha egyezik az Isten akaratával, amelyet legtisztábban a Jézus életvezetéséből ismerünk. A hagyomány feladata, hogy rendszerbe foglalja a hit megélésének bevált formáit, azokat a viselkedésmódokat, amelyeken keresztül a hit az életgyakorlatban megjelenik. Ebből fakadóan nem örökérvényű. A világ és az ember megállíthatatlan előrehaladásával a hagyománynak is szükségszerű változnia – egyrészt mert egyre jobban megértjük az örökké változatlan Istent, másrészt mert az életvitelünknek folyamatosan alkalmazkodnia kell az újabb és újabb kihívásokhoz. Világunk jelenlegi helyzetében döbbenten szembesülünk azzal, hogy – bármennyire fájdalmas – a hagyományainkat drasztikusan át kell alakítanunk…

Mai igénkben Jézus a farizeusok szemébe nézve kijelenti, hogy érvénytelenné tették Isten igéjét a hagyományukért. Ez nem rágalmazás a részéről, hanem az igazsággal való szembesítés. Jézus megtanítja ezzel, hogy hogyan lehet építő kritikát gyakorolni. Csakis úgy, hogy reálisak vagyunk és mindenki javát akarjuk, ezért igazat mondunk – szemtől szemben. A rágalmazás ellenben hazugságot hangoztat a másik háta mögött, önző érdekből! Jézus így érvel: „Isten ezt mondta: „Tiszteld apádat és anyádat”, és ezt: „Aki gyalázza apját vagy anyját, halállal bűnhődjék.” Ti pedig azt tanítjátok, hogy aki ezt mondja apjának vagy anyjának: Áldozati ajándék az, amivel kötelességem volna téged megsegíteni – annak nem kell tisztelnie az apját.” Arról beszél itt Jézus, hogy a farizeusok felülbírálták a Tízparancsolat ötödik tanácsát: olyan szokást vezettek be, amivel kibújtak a szülői tisztelet parancsa alól. Azt mondták, hogy nem minősül parancsszegésnek, ha azt, amit az ember az elődeinek lenne köteles adni, a templomnak, az Istennek ajánlja fel – vagyis szerintük elhanyagolható a szülő az Istenért. Innen már csak egy lépés volt a máig ható meggyőződés, miszerint Isten előrébb való, mint a társ, a gyermek, a rokon – vagyis Isten fontosabb a családnál. Én magam is meglepődve tapasztaltam, hogy ez a tévhit milyen masszívan tartja még magát. Felszentelésem alkalmából egy idősebb lelkészkolléga felesége úgy köszöntött engem, hogy reméli, tisztában vagyok azzal, hogy „Isten szolgálatáért szögre kell akasztani a gyerekeket!” Akkoriban az ezt valló gyülekezeti tagok hozzátartozói közül többen felkerestek engem, s elpanaszolták, hogy ők fel nem foghatják, miért kell hátratételt szenvedniük amiatt, hogy a párjuk vagy a szüleik az Isten ügyét szolgálják. Nem értik, hogy hogyan lehetne fontosabb Isten a családnál, amikor az Igében meg van írva, hogy aki „az ő házanépéről gondot nem visel: a hitet megtagadta, és rosszabb a hitetlennél.” (1 Timóteus 5,8) Volt, aki úgy érezte: jobban járt volna egy „nem hívő” társsal, mert szerinte azok többet törődnek a családjukkal… Amikor Jézus azt mondta: „Istenek vagytok” (János 10,34) és hogy „Isten országa közöttetek van, bennetek van” (Lukács 17,21) – akkor ezzel arra az alapigazságra akart rávezetni minket, hogy Isten és ember elválaszthatatlan egymástól. S „amit Isten egybeszerkesztett, ember azt szét ne válassza!” (Máté 19,6) Istent csak úgy tisztelhetjük, ha az embert tiszteljük. Ez fordítva is igaz: nem tudjuk az embereket igazán becsülni, ha Istent, aki teremtette őket, nem becsüljük. Az emberben az Istent szeretjük, az Ő egyedi és tökéletes alkotását csodáljuk és segítjük kibontakozni. Amikor az emberrel törődünk, akkor a benne rejtőző Istennel törődünk – legyen szó másokról vagy magunkról. Ha fontosnak tartjuk az embert, akkor Istent tartjuk fontosnak: azt tesszük, amit Ő feladatként ránk bízott – így cselekszünk akarata szerint! Jézus képmutatóknak nevezi a farizeusokat, akik Isten tiszteletét és az ember tiszteletét különválasztják és szembe állítják egymással. Álszentségüket Ézsaiás próféta szavaival leplezi le: „Ez a nép ajkával tisztel engem, szíve azonban távol van tőlem.” Istennek az ember éppolyan fontos, mint önmaga! Hiszen a saját képére, a saját lelkét belénk lehelve alkotott minket – földi társának; mindent értünk tett és tesz, ha sokszor nélkülünk és helyettünk kell is munkálkodnia! Jézus magatartását figyelemmel kísérve elénk tárul az igazság, amely egyben iránymutatás is: Isten és ember mindig egyformán fontos!  Ami emberséges, az szó szerint isteni; ami embertelen, az egyúttal istentelen is. Jézus egyszerre volt Isten és Ember (az eredeti, tökéletes prototípus). Megmutatta, hogy Istennek és embernek lenni: az érem két oldala – idelentről a földi oldal látszik jobban, odaföntről a másik…

Vizsgáljuk meg közelebbről a farizeusok által kiforgatott ötödik parancsolatot: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked!” (Mózes 20,12) Sokan, amikor ezt először hallják – általában gyerekként – akkor konkrétan a szülők kötelező tiszteletére gondolnak. Ez természetes. Még falun szolgáltunk, amikor egy hittanórán ehhez a parancsolathoz érkeztem a harmadikosokkal. Megkérdeztem, hogy mit gondolnak a parancsolathoz kapcsolódó ígéretről. Egy kedves kisfiú elmondta, hogy szerinte ez „azt jelenti, hogy nem árt jóban lenni az ősökkel az örökség érdekében”. Érett felnőttként ennél távolabbra is láthatunk. Tudjuk, hogy a Biblia a legnagyobb igazságokat a lélek nyelvén: szimbólumokban mondja el. Az ószövetségben is számtalan jelképes kijelentést találunk. Ha az ötödik parancsolatot szimbolikusan értelmezzük, akkor egy másik úton, de ugyanoda érkezünk el, amit Jézus hirdetett 1500 évvel később. A „tiszteld apádat és anyádat” felszólításban az apa és anya jelképesen az ősszüleinkre utal: Ádámra, az „emberre”, és Évára, a „minden élők anyjára”. Ők azt kapták életcélként, hogy együtt képviseljék Istent a földön – az Ő lényét szülőpárként testesítsék meg utódaik számára. Eközben jól gazdálkodjanak az Isten földi világba helyezett kincseivel: a fejlődőképesnek teremtett világ anyagi és szellemi javaival s lehetőségeivel, amelyek mind az Isten dicsőségét és az ember boldogságát hivatottak szolgálni… Apánk s anyánk konkrét tiszteletének mélyebb, szimbolikus jelentéseként ott húzódik tehát, hogy „Tiszteld az embert!” Továbbá: „tiszteld a minden élők anyját: a nőt, s vele együtt a férfit!” Tiszteld magadban és másokban az embert, az Isten képmását; s tiszteld magadban és másokban a nőt vagy a férfit, az isteni képmás két pólusát – amelyek egymás nélkül képtelek igazán kiteljesedni és küldetésüket betölteni! Tisztelni valakit annyit tesz, mint jól bánni vele. Egyformán tiszteld az embert mindenkiben, földi útjának bármely pontján járjon is, és soha ne tégy semmilyen megkülönböztetést! Ezzel tiszteled igazán az Istent, aki magában hordozza és áthatja a mindenséget! Aki így él, az harmóniát teremt, s ennek eredményeként hosszú ideig élhet e földi világban. Az ötödik parancsolat az egyik legősibb bizonyítéka annak, hogy a hosszú, boldog élet titka a minőségi kapcsolatokban rejlik.

Göröngyös út vezet el a minőségi kapcsolatok kimunkálásáig, ha nem láttunk erre jó példákat, és sok rossz tapasztalat terheli a múltunkat. Bántottak téged és te is bántottál másokat? Magadat kínoztad? Mindegyik fáj. Azonban sose feledd, hogy a seb olyan ajtóvá lehet a lelkeden, ahol a Fény beléd hatol! Bárkit bántasz, Istent bántod, nem csoda hát, ha bánt a lelkiismereted! De bánatod, amely a belátott hibáid miatt gyötör, hamar az Ő megbocsátó karjaiba űz, s jóvoltából jóvá teheted bűneidet és mulasztásaidat. Az univerzum törvényszerűsége, hogy a következmények mindig utolérnek, ám Isten csodás ajándéka, hogy az út, ha sokszor másképpen is, mint ahogyan terveztük, de mindig vezet tovább a jó irányba! Tanulhatunk a hibáinkból, nem kell megismételnünk azokat, hanem egyre jobbak lehetünk! Isten bölccsé tesz minket, és megmutatja, hogy melyik úton kell járnunk. (Zsoltárok 32,8)

Ha viszont már rátaláltunk a helyes útra: megértettük, mit és hogyan kell tennünk, hogy Isten dicsőségére és mindenki javára legyünk; de mégis irányt váltunk, és tudatosan bűnt bűnre halmozunk – akkor elkövetjük a Szentlélek elleni bűnt. A Szentlélek megszentel, a bűnök fölé emel és visszatart azoktól. A Vele való szembefordulás végzetes visszaélés az Újszövetség szerint. Aki látóvá lett, az nem játszhat többé vakot, a megismert igazság nem forgatható ki, a bűnbocsánat nem hatalmaz fel szándékos bűnözésre, mert ezzel az elkövető a felajánlott üdvösséget tiporja meg! A Szentlélek elleni bűn tehát az, amikor valaki akarattal szembe megy a saját lelkiismereti meggyőződésével. Emellé mindig kifejezett pusztító szándék társul. Tisztán látszik ez a felolvasott igében. A farizeusok a lelkük mélyén tudják, hogy a csodák Jézust igazolják, de ellentmondanak neki, mert nem hajlandók elismerni Messiásnak, és mindenképpen el akarják tenni az útból. A katolikus teológusok a Szentlélek elleni bűnök közé sorolják a megismert igazság elleni lázadást, a kegyelem irigylését a felebaráttól, a bűnben való megátalkodást, és a bűnbánat hiányát. A kálvinista tudósok álláspontja szerint a természeti ember számára minden bűn egyformán halálos. Ha viszont valaki Krisztusban van, új teremtés az, annak nincs kárhoztatása (János 3,18; Róma 8,1), Isten nem emlékezik meg bűneiről (Zsidó 8,12). Ehhez azonban szükséges a bűneit vállalnia, és a bocsánatot megbecsülve meg kell változnia: újjá kell születnie, ezáltal fogadja el az örök életet, a megváltás így válik élővé és hatóvá számára. Ha viszont szándékosan vétkezünk az igazság megismerése után, akkor Krisztus áldozata nem érvényes ránk. (Zsidó 10,26-27) A hitehagyott, önmagával meghasonlott ember, aki szembefordult a benne lakó Istennel – nincs Krisztusban.

De honnan ismerhető fel, hogy ki van Krisztusban? Akire ha ránézel, nem őt látod, hanem a rajta átragyogó Istent, mert olyan egyenes, őszinte, megfontolt és tapintatos, mint Jézus. Olyan figyelemmel koncentrál rád, olyan mély, tiszta szeretettel és nagyrabecsüléssel fordul feléd, mint Jézus. Szavai olyan bölcsességről és lelkületről árulkodnak, mint a Jézuséi. Tetteiből viszonzást nem váró, túláradó jóság árad. Aki Krisztusban van, az képtelen szándékosan ártani, de érzékeny az igazságtalanságra és nem tud szemet hunyni fölötte, hanem szenvedélyesen küzd ellene (Máté 21,12-13). Mindig mindenben a Jézus magatartását igyekszik követni, nem küldi szabadságra az Istenét, ébren tartja a lelkiismeretét!

Véssük a szívünkbe: az Isten – szeretet. Ahhoz, hogy Ő testet töltsön e világban általunk, szeretetet és harmóniát kell sugároznunk. Szeretni csak valódi kapcsolatokban lehet. Szeretni olyan, mint sugárzó Nappá válni, amelynek fénye legerősebben a közvetlen közelben lévőket hatja át. A közvetlen közelben pedig a család van – így lettünk megalkotva. Istent mindenekelőtt a családon keresztül lehet földre hozni! Család vagy misszió? – helytelen kérdés. Jézus szeretni küldött! A misszió tárgya a szeretet gyakorlása, elsődleges helye pedig a család. S aki otthon már élő valósággá tette az Isten lényét, megteremtette a Szeretet országát – a maradék idejében hitelesen tudja tanítani ezt másoknak is. Éljétek az Istent, ne csak beszéljétek! Jézust azok feszítették keresztre, akik csak beszélték dolgait, de nem élték. Ma is a képmutatók feszítik meg Őt, akik rossz hagyományt folytatva szétszakítják és egymás ellen fordítják az összetartozókat! A hagyomány, ha ártó, idejét múlt, akkor történelem. Te Istent mutasd meg, ne a történelmet! A történelmet őrzik a könyvek, s e patinás falak. A te dolgod az időtlen Istent élni a jelenben! Ámen

Imádkozzunk! Végtelenül szerető Istenünk, ki minden embert üdvözíteni vágysz! Fordíts a helyes út felé, téríts magához s magadhoz mindenkit, aki rossz irányba halad. Azokat is, akik még nem ismerik csodás lényedet és a veled élt élet áldott boldogságát; s azokat különösen, akik már rád találtak, élvezték javaidat, ölelő karjaidat, de eltávolodtak tőled, visszaéltek jóságoddal és bocsánatoddal, így elvesztettek téged s önmagukat. Magasztalunk a láthatóvá tett örök igazságaidért. Dicsőítünk a Jézusban kapott megváltásért és iránymutatásért. Hálát adunk a mindennapi élethez nyújtott kimondhatatlan segítségedért – mélységekből kimentő, helyreigazító, védelmező bölcsességedért és erődért: a ránk árasztott Szentlélekért. Gyógyíts be a sebeinket, s emelj föl minket! Őrizz meg Igéd félreértésétől, a tévedésekből fakadó helytelen tettektől, óvj az örökölt bűnök, ártó hagyományok bálványozásától. Segíts egymáshoz vezetni a szembenállókat, egységbe forrasztani közösségeinket, hogy mind egymás mellett, s egy irányban álljunk, együtt küzdjünk és építsünk; veled haladjunk, s mindig feléd! Ámen

Áldás: „Áldott az Úr, aki nyugalmat adott népének, ahogyan megígérte. Egyetlen szó sem veszett el mindabból a jó ígéretből, amit megígért!  (1 Királyok 8, 56)