Ezután fölment Mózes a Móáb síkságáról a Nebó hegyére, a Piszgá csúcsára, amely Jerikóval szemben van, és az Úr megmutatta neki az egész országot: Gileádot Dánig, az egész Naftálit, Efraim és Manassé földjét, meg Júda egész földjét a nyugati tengerig, továbbá a Délvidéket a Jordán környékét és a pálmák városának, Jerikónak a völgyét Cóarig. És mondotta neki az Úr: Ezt a földet ígértem oda esküvel Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak, és ezt mondtam: a te utódaidnak adom. Megmutattam neked, de nem mehetsz be oda.  Ott halt meg Mózes, az Úr szolgája, Móáb földjén, az Úr akarata szerint.” 5 Móz 34,1-5.

ALAPIGE:
 Mi, akik hiszünk, bemegyünk abba a nyugalomba, amint megmondta Isten…” Zsid 4, 3a

Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Amik megírattak, azok mind a mi tanulságunkra írattak meg. Így tekintünk a Biblia minden igéjére. Elgondolkodtató történetet kaptunk a felolvasott igében. Mózes haláláról olvasunk. Itt van előttünk egy ember, aki elindul Egyiptomból és életének százhúsz évében, negyven éves szakaszokban olyan sok mindent megtanul. Aki annyi csodát lát és cselekszik, s akire nem kevesebb lett bízva, mint az, hogy legyen népének Egyiptomból szabadítója és a pusztában vezére. Aki látja a láthatatlant és úgy beszél vele, mint ember a barátjával szokott. Ez az ember az út legvégén mégsem mehet be az ígéret földjére, hanem csupán betekinthet oda. Azt üzeni a történet – első olvasatában – hogy az Istennel nem lehet játszani. Mózes is ember volt, hibázhatott, tévedhetett, elkeseredhetett, kereshette önmaga dicsőségét az Istené helyett. A Biblia azt a magyarázatot adja Mózes 4. könyvében, hogy amikor Mózes a sziklából vizet fakasztott, akkor nem kellett volna ráütnie a sziklára, hanem csak ráparancsolnia. Ő azonban hitetlenségből vagy hirtelen felindulásból nem parancsolt, hanem botjával ráütött a sziklára. Sőt nem is egyszer, hanem kétszer – amit egyesek szintén bűneként rónak fel. Ott és akkor az Úr ítélkezik, és azt mondja Mózesnek és Áronnak: nem mehettek be az ígéret földjére, mert nem hittetek nekem. (4 Móz 20, 12) Tétován állok a bibliai tudósítás előtt és kérdezem magamtól, hogy vajon büntetés volt-é ez, vagy jutalom? Ugyanis képzeljünk csak el egy százhúsz éves embert a negyven éves pusztai vándorlás és egy igen tartalmas életút végén, aki nem mehet be az ígéret földjére. És akkor mi van? – kérdezhetnénk. Hiszen hitünk szerint bemehetett egy másik, egy sokkal nagyobb és magasztosabb ígéret, az örök üdvösség földjére, abba a végső nagy nyugalomba, az élő Isten szent jelenlétébe. Mózest az Úr „fölfelé” buktatta. Nem kell többé küzdeni, nem kell többé lassú léptekben haladni a zsidó néppel, nem kell keserves honfoglaló harcokban az életét kockáztatni. Vannak, akik úgy gondolják, hogy azért tartott oly soká a pusztai vándorlás, mert az Egyiptomból szabaduló nép még éretlen volt az új hazára. Sokan meghaltak útközben, ismét mások gyermekből felnőtté lettek. Mózesnek pedig végig bábáskodni kellett, amikor a pusztában új nép született. Igen fárasztó szolgálat lehetett. Mózesnek minden nap szembe kellett nézni azzal a nagy igazsággal, hogy az ember nem fog megváltozni, csak ha kényszerítve van rá. A legtöbben még akkor sem. Inkább odavesztek, de nem változtak meg. Mózes az útja végére ért. Isten azt mondja neki, amikor a vándor letekint a völgybe: Megmutattam neked, de nem mehetsz be oda. Mi lehet a Mózes lelkében? Nem tudjuk. A Szentírás nem beszél róla. Engedjük meg magunknak ezt a mélyről szabadulni vágyó gondolatot: mi van, ha Mózes mégsem kesereg? Mi van, ha azt mondja: Elég volt már Uram, és boldogan megyek be a Te örök országodba. A szentíró inkább azt szeretné érzékeltetni, vagy úgy szeretné láttatni, hogy ez Mózes számára büntetés és tragédia. Nem mehet be az ígéret földjére. 40 évig küzdött egy földi célért, s most a nélkül kell meghalnia, hogy ezt a célt nem érte el.  Ezért mondja róla a 7. versben, hogy nem homályosodott meg a szeme, és nem hagyta el életereje. Ma azt mondanánk: még élhetett volna. Valami oka mégis lehetett a szentírónak, hogy Mózes halálát, de még inkább az ígéret földjéről való kizárását tragédiának láttassa és az Úr szolgájának életútja végén a büntető és nem felejtő Isten képét vetítse az égre. Tanulságunkra íratott meg a Szentírás minden szava: Ember vigyázz, nehogy elkéss látóvá lenni! Ember vigyázz, nehogy késő legyen! Felismerésed indítson téged azonnali cselekvésre, mert még a legkülönbekkel is megeshetett, hogy már látták a célt, de mégsem lett az övék.  Ne késlekedj cselekedni, amikor megnyílik előtted a valóság, amikor feltárul előtted az igazság, mert különben úgy fogsz járni, mint Mózes. Halálod előtt közvetlenül még egyszer megnyílik majd neked az örökkévalóság. Mennyei távlatok tárulnak fel előtted, és önmagadat a mindenségbe ágyazottan szemlélheted. Feltárul majd egy nagyobb szakasz. Sokkal nagyobb, mint amit eddig beláttál az életedből. Fel fog tárulni a honnan jössz és hová mész szélessége és hosszúsága, mélysége és magassága. Látni fogod az összefüggéseket, érteni fogod a miérteket, s egyszersmind az elszalasztott lehetőségeket. Gondoljunk csak a gazdag és Lázár történetére. Vegyük észre, hogy a pokolban, kínok között gyötrődő gazdag szemei előtt mekkora távlatok nyílnak. Látja távolról Ábrahámot és a kebelén Lázárt. Mennyei távlat! De látja a földön élő öt testvérét is. Földi távlat. Nincs többé határ a két világ között, mert leomlanak a falak, amiket a tudat épített.  Halálod előtt közvetlenül, még egyszer megnyílik neked az örökkévalóság…

Miről is szól Mózes halálának története? Arról, hogy az életben is nagyon sokszor megnyílik az ember előtt az örökkévalóság. Vagyis megnyílik a változás lehetősége. Mondjuk bibliai nyelven: megnyílik a megtérés lehetősége. Minden nyomorúságnak, minden veszteségnek, fájdalomnak, elszenvedett hátratételnek, minden sötét veremnek legalább két kivezető útja van. Az egyik a még nagyobb sötétségbe, a másik a tiszta fénybe vezet. Az egyik úton kifosztott emberré, a másikon megajándékozottá válhatsz. Lehetsz több mint előtte voltál. Bizony, javamra vált a nagy keserűség – mondja a zsoltáríró. Mózes halálának ilyen módon történő bemutatása egy nagyon egyszerű dolgot sugall, ami azonban az élet legfontosabb dolga: aki életében elmulasztja a változás, a megtérés lehetőségét, az az ember földi élete záróakkordjában, mikor felvillan előtte a tiszta mennyei fényesség, nem a fény felé fog elindulni, mert nem lesz hozzá bátorsága. Amikor a buddhista vallási közösségben meghal valaki, akkor a buddhista pap a még ma is élő hagyomány szerint 40 napig ott ül a halott fejénél, és felolvas neki a Tibeti Halottaskönyvből, amelynek folyton visszatérő mondata ez: menj, ne félj a tiszta fénytől.

De vajon lehetséges annak az embernek a lelkébe kívülről bátorságot önteni, aki egész életében félt a tiszta fénytől? Vajon el fog indulni az az ember az élő Isten közelébe, aki egész földi életében egy másik irányba rohant? Mózes meglátta, de már nem mehetett be, mert lekésett. Még Mózes sem mehetett be. Vajon veled mi lesz, te szürke kis percemberke, aki soha nem lépsz, amikor látsz? Soha nem lépsz, amikor utadra egy kis világosság ragyog. Soha nem lépsz, amikor tisztán kirajzolódik a helyes útirány. Gondolod, hogy akkor lépnél, amikor eljön a végső nagy felvillanás? Földbe fog majd gyökerezni a lábad.

A tiszta fény felé menetelést csak ebben a földi életben lehet megtanulni sok apró, de biztos lépéssel egy mindig jobb és teljesebb élet felé. El ne késs, mert még egy Mózes is lemaradt róla – üzeni a régi történet. Közben pedig tudjuk, hogy Mózes nem maradt le, hanem belépett az örök nyugalomba.

De így utólag mégis átgondolásra méltó, hogy azért a földi cél elérése is kedvező lett volna. Jó lett volna meglátni, megérinteni, megszeretni és élvezni az ígéret földjét.

Kedves Testvéreim! Amikor az élet változásra, s Jézus megtérésre hív, akkor nekünk tulajdonképpen a földi és a mennyei haza egyszerre villantja fel tiszta fényét. Mert nemcsak a túlsó parttól kellene nyugalmat várni. Aki csak a túlsó parttól vár nyugalmat, annak a megérkezés csalódás lesz. Mert az itt megtanult dolgokból, viszonyulásból, értékrendből, megbocsátásból, szeretetből és világosságból fogunk élni odaát. Az itt meg nem tanult odaát meg nem tanulható. Most kellene megteremteni a nyugalmat magunk körül. A mában kellene elfoglalni az ígéret földjét. Jézus azt mondta: én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben éljenek. A jelent nem szabad feláldozni a jövő oltárán, mert akkor mindkettőt elveszítjük menthetetlenül.

Igaz lesz, úgy lesz, mert nem ember az Isten, hogy hazudjon: nem megy be az Ő nyugalma helyére az, aki nem tanult meg földi életében a fény felé menni. Most van a kegyelem ideje, ma van az üdvösség napja. Ma kell jó döntést hozni gondolatban, szóban és cselekedetben, hogy lelkünknek nyugalmat találjunk, vagyis az ígéret földjére lépjünk már itt lenn, s egykor majd odafenn. Ámen

Becsei Miklós

Mátészalka, 2020-08-16.