Köszöntés: „Amit Isten megígér, azt meg is tudja tenni!” (Római levél 4, 21)

Imádkozzunk! Élet Istene! Dicsérünk Téged, hogy egybegyűjtöttél most is minket – valódi találkozásra! Hálát adunk mindenért, amit kaptunk tőled egész életünkben: az apró és nagy csodákért, a hihetetlen fordulatokért, új esélyekért, a gyógyulás és továbblépés ajándékáért. Köszönjük a békességet és a biztonságérzetet, amellyel mindig is körülöleltél, megnyugtatva kétségbeesett vagy háborgó lelkünket. Bocsátsd meg nekünk, hogy az aggódásunk gyakran elfedi a te éltető jelenléted tiszta örömét; nehézségeink maguk alá gyűrnek és borúlátóvá tesznek minket. Pedig megmondtad és tartod a szavadat: mindent a javunkra fordítasz. Segíts hamar túllátnunk a bajok sötét fellegén, s megértenünk, hogy nem az események keltenek bennünk félelmet, hanem az, ahogyan megfogalmazzuk azokat. S ha körülményeinkben nem pusztító szörnyeteget, hanem legyőzhető kihívást látunk, akkor okosabbak és erősebbek leszünk általa. Szükségünk van a változásra, ha most úgy érezzük is, hogy az alkalmazkodás meghaladja a képességeinket. Biztass, hogy képesek leszünk egyensúlyban tartani testi és lelki egészségünket. Adj erőt, hogy talpra állítsuk azokat, akik fájdalmak, félelmek és ellentmondások között őrlődnek. Taníts tartalmasan, bölcsen élni napjainkat, vigyázni a tőled kapott kincseinkre: időnkre, szeretteinkre és a lehetőségeinkre! Gyógyíts meg teljesen, szabadíts fel és tökéletesíts minket! Áraszd ránk áldásod ma, és életünk minden napján! Ámen.

Alapige: Római levél 8, 18-25: „Azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk. A teremtett világ ugyanis hiábavalóságnak vettetett alá, nem önszántából, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik, és együtt vajúdik mind ez ideig. De nem csak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek első zsengéjét kapták, mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására. Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység, hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk.”

Kedves Testvéreim! Mennyire tudjuk átérezni egymás fájdalmát és hiányait? Még az is, aki volt már hasonló helyzetben, egészen másképpen élheti meg ugyanazt a szenvedést. Egyik ember iszonyú terhek alatt sem adja fel, küzd, mint a misztikus főnixmadár, mely az áldozati tűzben elég, majd feltámad hamvaiból újra és újra. A másikat a legkisebb feszültség is halálra zúzza. Abban viszont egyformák vagyunk, hogy a szenvedés mindenki számára: borzalom. Pál azt állítja, hogy „a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk”. Honnan veszi az apostol a bátorságot, hogy a szenvedést semmiségnek tartsa, azt mondja róla, hogy szóra sem érdemes? Amikor ő élt, még nem juthatott hozzá világhírekhez. Vajon akkor is így vélekedne, ha látná a háborús övezeteket, a járványok és éhínség sújtotta vidékeket, a természeti katasztrófák vagy terrorcselekmények leírhatatlan szörnyűségeit? Éplelkű embert mindez nem hagyhat hidegen! Évszázadokon át úgy értelmezték, hogy az apostol egy jobb túlvilággal vigasztalja a szenvedőket. El akarja feledtetni a jelen nyomorúságokat, álomba ringatva egy csillogó ígérettel, miszerint „egyszer majd jobb lesz nektek a mennyben, ezért most csak tűrjetek!” Pálnak túl sok kemény megpróbáltatásban volt része ahhoz, hogy a szenvedést semmiségnek tartsa. Saját tapasztalatból tudja, milyen értelmetlenek az olcsó vigaszok. Komolyan veszi a kínokat. Nem elkábítani akar, hanem igazi vigasztalást nyújtani, amikor a figyelmünket a legnagyobb isteni ajándékunk felé fordítja: a dicsőség felé, amely láthatóvá válik rajtunk. Ehhez a lenyűgöző örökséghez hasonlítva jelentéktelenebbek a mostani szenvedéseink, bármennyire megtörnek is. Pál szerint százszorosan felülmúlja a jelen sötét nyomorát a bennünk kibontakozó dicsőség öröme.

Azzal, hogy Pál a tegnapot és a mát a jövő reménységében szemléli, segít túllátni a jelenlegi bajokon. Nem enged leragadni a nyomasztó gondoknál, amelyek ma a lélegzetünket is elállítják; hanem abból indul ki, hogy Isten segítségével könnyebbül, majd megszűnik minden szenvedés. Vagyis isteni nézőpontból szemlélve: a krízis átmeneti! Az a tény, hogy Isten segítségével könnyebbül a teher, nem azt jelenti, hogy Ő majd mindent megold egyedül, mi pedig tehetetlenül siránkozva kivárjuk. Elengedhetetlen, hogy mi is keményen küzdjünk a szenvedés felszámolásáért, bárki vagy bármi okozta azt!

A kríziseket gyakran mi idézzük elő vagy súlyosbítjuk azzal, hogy nem megfelelően értelmezzük az adott helyzetet, ezért rosszul reagálunk, így magunknak és a többieknek is ártunk. Azonban éppen a krízisek bírnak rá arra, hogy végre másképpen éljünk. Rajtunk is múlik, mennyire szenvedünk és milyen súlyos szenvedést okozunk! Ne zárkózzunk be a tehetetlen fájdalomba, a rosszra koncentrálva, tömérdek kincsünkről megfeledkezve! Enyhítünk a gyötrelmeken, ha szembenézünk az igazsággal. Először az értékeinkkel, azzal, hogy kik is vagyunk Isten szemében. Majd azzal, hogy mi mindent tettünk rosszul, s vállaljuk érte a felelősséget. Elhisszük, hogy képesek vagyunk kézbe venni a sorsunkat és másképp tenni ezután mindazt, ami gátolta a boldogságunkat és az előrehaladásunkat. Ha kell, az addigi életrendünket egészen felforgatjuk, és krisztusi mintára szabjuk át. Kidobjuk a fölösleges terheket, és megváltoztatjuk, amit szükséges; megtanuljuk minden körülmények között meglátni a fényt – az isteni megoldást – és kihozzuk a helyzetből a lehető legjobbat! Mindezt a Jézus szavai nyomán, aki ráébresztett, hogy legtöbbször mi magunk vagyunk a változás akadálya, s aki azt mondta: „minden lehetséges annak, aki hisz! (Márk 9,23)” Isten mellettünk áll, emberi erőforrásokat is ad mellénk, hogy azután a legyőzött krízis jó irányba terelje az életünket, és segítse a kiteljesedésünket! Ha valaki sok baj figyelmeztetéséből sem érti meg, hogy valami rosszul működik az életében, az csak tovább halmozza a szenvedést; s eljön a perc, amikor már túl késő – kifolyik markából az élete. Számtalan jó ember ajkáról rebben fel utolsó sóhajként: „ha újra kezdhetném, másként élnék: a szívemre hallgatnék, bátran változtatnék, s a boldogságomért többet küzdenék!” Ha időben megértjük a jelzéseket és merünk sávot váltani, akkor maradandó sérülések nélkül élhetünk, egyre boldogabban. Ezért fontos minden krízisben újra fogalmazni az életünk értelmét és felülvizsgálni a céljainkat!

A magunkba fojtott vagy mások ellen fordított agresszió nem vezet ki a krízisből, hanem tartósítja a bajokat. Aki olvasta a mai igeszakaszt a Sámuel 2. könyvéből, elborzadhatott a horrorba illő erőszak láttán. Érzékletes bizonyítéka ez annak, hogy az ószövetségi zsidó nép halálosztással próbálta megoldani a problémákat, mert az istenét félelmetes, bosszúálló gyilkosnak képzelte. S mindenki olyan, amilyen az istene! Nekünk, keresztyéneknek az újszövetség Jézusa egy egészen más Istent mutatott be: a Végtelen Szeretet Istenét, aki arra tanít, hogy erőszakmentesen oldjuk meg a problémákat. Ő nem halált, hanem életet oszt, határtalanul és feltételek nélkül szereti az embert, s arra indít, hogy így szeressünk mi is. Végtelenül szeretni azt jelenti: „szeretlek, bármilyen állapotban vagy, bármit teszel vagy mulasztasz; szeretlek örökké – megmagyarázhatatlanul.” Akit így szeretnek, annak ez a végtelen szeretet biztonságot és bátorságot ad, hogy a tükörbe nézzen, tisztábban merjen látni és igyekezzen jobbá lenni. A keresztyénség Istene – a legmagasabb rendű Intelligencia, az abszolút Pozitívum – mindig életet oszt. Visszahoz a halálból és tovább segít egy sokkal magasabb minőségű élet felé, amelyben nem kínozzuk sem magunkat, sem mást, hanem lényegesen több jót teszünk magunkért és egymásért – mert egészséges függőségbe kerülünk.

Egészséges függőségben lenni azt jelenti, hogy a végtelen szeretet köt össze Istennel, egymással és a teremtett világgal. Isten igéje szerint minden másfajta függés káros – legyen az érdek, szükség, vagy bármi más… Csak a végtelen szeretet kössön össze! Annyi ember szenved egészségtelen függőségben dolgoktól vagy más emberektől, és azt hiszi, hogy ez megváltoztathatatlan. Csordultig van keserűséggel, s panasszal. Aztán, amikor szembesül azzal, hogy a ketrec, amiben él, csak a fejében létezik: nyugodtan tovább léphetne, akkor hirtelen mégsem akar változást. Inkább marad az ismerős rosszban, minthogy belevágjon az élete teljes átalakításába! Rengetegen beérik egy alig elviselhető élettel – legtöbbször önbecsüléshiány miatt… Ha gyermekkori környezetünk nem segített megépíteni az önbecsülésünket, akkor építsük fel mi magunk – Isten segítségével, aki rendkívül nagyra értékel és boldogságra méltónak tart minket, a legjobbat feltételezi rólunk és a legtöbbet hozza ki belőlünk; hogy azután mi is így tegyünk egymással! Az Ő segítségével könnyebbül, sőt megszűnhet minden szenvedés – s nemcsak odaát – ha igazán akarjuk!

Űzd messze magadtól a jövő sötét fellegét! Az az Élet, az a jövő ugyanis, amit Isten készített számunkra, és tökéletes! Lényege és tartalma igénk alapján a dicsőség, Isten fiainak nyilvánvaló, kézzelfogható dicsősége. Talán azt gondolod, hogy neked erre nincs szükséged; s hogy a dicsőség a Pál idejében, a római császárság alatt biztosan egészen mást jelentett. A dicsőség azonban Isten ajándéka, ráadásul mind közül a legnagyobb. Az ajándékot pedig nem lehet figyelmen kívül hagyni: vagy elfogadjuk, vagy elutasítjuk.

Életutunkat sok kisebb-nagyobb mennyei ajándék, váratlan meglepetés szegélyezi. Mi döntünk, hogy kibontjuk-e, s kihasználjuk-e a bennük rejlő lehetőségeket. Sokan visszautasítják ezeket, mert úgy vélik, hogy a hirtelen felbukkanó ajándék keresztülhúzná, egészen átírná a terveiket; ha elfogadnák, minden borulna, amit eddig felépítettek – akkor már nem tudnák a dolgokat kézben tartani. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy minden a mi kezünkben, a mi irányításunk alatt van jó helyen, mert félünk a váratlan dolgoktól. Nem bízunk eléggé sem magunkban, sem másban; nem hisszük, hogy akkor is jól mennének a dolgok, ha félretennénk a saját elképzeléseinket és nekivágnánk az ismeretlennek. Ezért akarunk mindent kontrollálni és zárkózunk el az újtól. A túlzott irányítási vágy bizalomhiányból ered… Pedig néha éppen arra van szükségünk, hogy minden felboruljon és átrendeződjön az életünkben egy-egy utunkba került égi ajándék jóvoltából. Milyen jó elengedni a félelmünket és legalább az irányítás egy kis részét átadni Istennek, bízva, hogy az Ő kezében minden jó helyen van, s a vele való együttműködés az ismeretlenben is gyümölcsöző lesz. Boldog és jól halad, aki a Mindenség hullámainak hátán evez – Isten akaratába simulva…

Isten tehát úgy döntött: legnagyobb ajándékként szétosztja közöttünk a dicsőségét, hogy rajtunk keresztül ragyogja be és emelje fel a világot. A dicsőség sok embernek azt jelenti, hogy mások csodálják őket valami nagy dologért, amit elértek. A kívülállók azonban nem mindig látják, hogy milyen út vezetett valaki eredményeihez – felfoghatatlanul kemény munka, hosszú, küzdelmes szenvedés, vagy gyomorforgató csalás… Emiatt ennél a másoktól nyert dicsőségnél sokkal fontosabb az a belső meggyőződés, hogy a magam szemében, Istennel összekapcsolt lelkem mércéje szerint hasznos és maradandó értéket alkottam itt a múlandóság dimenziójában megvalósítanom. Munkánk tényleges eredményével nem is mindig lehetünk tisztában. És legtöbbször alig mártózunk meg az elért sikerben, máris újra termelődik a feladat. Az otthoni teendőktől kezdve a tárgyakkal vagy emberekkel foglalkozó szakmákig mindenre igaz ez – egyet befejezünk, vár a következő tucat. Ám közben folyamatosan érlelődünk, észrevétlenül is növekedünk. Fontos, hogy tudjuk: jó emberek és jó szakemberek vagyunk, értelmes életünk célirányosan halad előre – s ezért örömmel dolgozzunk! Hiszen a hivatás szentségével átitatott, örömmel végzett tevékenységből születik igazán jó eredmény, így rajzolódik ki rajtunk Isten dicsősége, s lehetünk áldássá.

A dicsőség az Újszövetség alapján: beteljesülés, teljességre jutás. Égi és földi dimenziók találkozása bennünk, az emberlétünkben kirajzolódó Isten-arc. Nem szemfényvesztő külsőség, olcsó kacat, amit magára aggat az ember, vagy elfogad másoktól, s egy ideig benne tetszeleg. A dicsőség az Istentől kapott, sokrétű földi küldetésünk betöltése. Átéljük a dicsőséget, a felszabadult kiteljesedést, amikor valami igazán minőségit sikerül nyújtanunk a munkánk során, vagy a kapcsolatainkban. Ezt érezzük egy-egy becsülettel, teljes odaadással végigküzdött út végén: sikeres vizsgákat követően, a házasságkötés alkalmával, gyermekeink születése pillanatában éppúgy, mint komoly problémák megoldásánál, vagy súlyos betegségből való gyógyuláskor… A dicsőség olyan állapot, ahol megszűnik a hiányérzet, mert az életküzdelmeink megelégedésre vezettek. Meggyőződésünk, hogy minden, ami fontos, jó úton halad, mindenből éppen annyi van, amennyi szükséges, s nincs olyan dolog, amely ne a javunkat szolgálná; mi pedig folyamatosan adjuk magunkból a tőlünk telhető legtöbbet és legjobbat – vagyis megtesszük, ami rajtunk áll. A dicsőség: minden külső-belső meghasonlás, ellenségeskedés végső megbékélése; összekapcsolódása mindannak, ami összetartozik.

Dicsőségünk legfontosabb alkotóeleme, amely itt a tér-idő világban szó szerint testet ölt – a családunk. A család a jövőbe kiterjesztett testi-lelki valóságunk. Gyermekeink továbbadják, ösztönösen újrateremtik a velünk megélt élményeket, széthintik a tőlünk kapott életbölcsességet, a géneknél sokkal meghatározóbb lelki, érzelmi, szellemi örökséget. És nem mindegy, hogy mit visznek tovább. Ne terheljük meg őket olyan példával, s gyógyíthatatlan sebekkel, amelyek megkeserítik az életüket! A jó családi élet földi paradicsom – mennyei élettér – amely jelenné teszi az ígéretes, nagyszerű jövőt: megkönnyíti és felgyorsítja minden tagja számára a kiteljesedést.

Dicsőségünkkiteljesedésünk – miután egész földi életünkben épül, odaát válik befejezetté. Itteni életünkben gyakran feszültséget okoz, hogy meg vagyunk mentve, de a szabadítás testi valósága még nem érkezett el. Megváltva, de még nem készen; a tökéletesedés útján, de még nem a célban! E kettősség szorításában bízunk s elbizonytalanodunk, erőre kapunk és elgyengülünk; örülünk és néha csüggedünk, megnyugszunk, majd újra aggódunk… Ebben a rendkívüli világhelyzetben talán minden eddiginél jobban érezzük a magunk baján túl a minket körülvevő mindenség kínjait is, amely velünk együtt sóvárog szabadulás és újra-rendeződés után… Lassan ráeszmélünk, hogy sorsközösséget alkotunk mindennel és mindenkivel – összefonódunk szeretetben és szenvedésben, és együtt fogunk célba érni is. Csak együtt lehetünk teljes dicsőségre jutott győztesek! Addig pedig ébren kell tartanunk a reménységet. A meggyőződést a még láthatatlanról, hogy Isten megtartja, amit megígért: küzdelmünket megáldja, elhozza a kiutat és a vágyott harmóniát. Az állhatatos reménység nem álldogál, hanem cselekszik! Sok ma a feszültség, az élet minden terén gyakoribb a koccanás. Legyünk mi a megértők, türelmesek, a béke és megbocsátás kezdeményezői! Legyünk elnézőbbek, nagyvonalúak – a másik durvasága, szétszórtsága mögött lássuk meg a félelmét! Tiszteljük mi a másik embert, tudva, hogy éppen olyan értékes és fontos, s éppúgy egyensúlyt keres, mint mi – akármilyennek látszik is! Óvatos elzárkózásunknak ne essenek áldozatul azok, akik a szeretetünkre vannak bízva. Sóhajtozás helyett pedig örüljünk annak, hogy meg vagyunk mentve és isteni védelmet élvezünk, ezért mentsünk és óvjunk, akit csak tudunk! Teljes erőből harcoljunk a szenvedés ellen, hogy a mások sebei és fertőzései a mieinkkel együtt gyógyulhassanak – mígnem eljön a teljes szabadság és dicsőség! Ámen

Imádkozzunk! Szabadító és kiteljesítő Istenünk! Hálát adunk neked, hogy Fiadban megdicsőítetted magadat, s hogy általa minket is dicsőségedben részesítesz. Köszönjük, hogy Ő megmutatta az utat, amely visszavezet hozzád, s helyet készített nekünk nálad. Áldunk, hogy a Jézus nyomában járhatunk, hogy megtanított minket a szemeddel látni, bölcsességedet használni, szíveddel érezni, s ezek fényében cselekedni: szüntelenül a Fényben járni. Magasztalunk, mert nálad újra biztonságban érezhetjük magunkat, helyreállítod a megtiport önbecsülésünket, az elhanyagolt egészségünket és kapcsolatainkat, s visszaadod a szárnyainkat. Segíts a küldetésünket maradéktalanul betölteni: e nehéz időket krisztusi emberhez méltó módon megélni. Szerető Atyánk, aki mindenedet, dicsőségedet és önmagadat is szétosztottad közöttünk, taníts tisztelni és továbbosztani örökkévaló ajándékaidat! Áldd meg elszánt vágyódásunkat és tetteinket a feszültségtől és fertőzéstől mentes életért, a békéért és biztonságért, a közös örömökért, s az egyre épülő, végső boldogságért! Ámen

Áldás: „Legyetek erősek és bátor szívűek mind, akik az Úrban reménykedtek!” (Zsoltárok 31, 25)