Advent negyedik vasárnapi igehirdetés  Péter 2. levele 1. részének 12-21. versei alapján:Ezért ezekre mindig emlékeztetni foglak titeket, bár ismeritek mindezt, és a közöttünk jelenlevő igazságban szilárdak vagytok. De helyesnek tartom, hogy míg ebben a földi porsátorban vagyok, emlékeztetéssel ébresztgesselek titeket. Mert tudom, hogy hamar leteszem porsátoromat, amint a mi Urunk Jézus Krisztus is kijelentette nekem. Igyekszem azonban, hogy elköltözésem után is mindig megemlékezhessetek ezekről. Mert nem kitalált meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, hanem úgy, hogy szemtanúi voltunk isteni fenségének. Mert amikor az Atya Istentől tisztességet és dicsőséget nyert, és ilyen szózatot intézett hozzá a felséges dicsőség: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm”, ezt a mennyből jött szózatot mi hallottuk, mert együtt voltunk vele a szent hegyen. Ezért egészen bizonyosnak tartjuk a prófétai beszédet, amelyre jól teszitek, ha mint sötét helyen világító lámpásra figyeltek, amíg felragyog a nap, és felkel a hajnalcsillag szívetekben. Mindenekelőtt tudnotok kell, hogy az Írás egyetlen próféciája sem ered önkényes magyarázatból, mert sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem a Szentlélektől indíttatva szólaltak meg az Istentől küldött emberek.”

Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Még mindig advent van és mi várunk. Érdemes átgondolni és újra megfogalmazni azt, hogy mit is várunk mi advent idején? Érdemes választ keresni arra a kérdésre, hogy a várakozás reménységében, vagy netán elvárások feszültségében élünk?

Péter apostol olyan szépen írja le azt a folyamatot, ahogy az ember lelkében egyszer csak megszületik a karácsony. Amikor a várakozás beteljesül. Nem is lehetne nála szebben elmondani, és azt kívánom, hogy a Szentlélek a szívetekbe írja be ezt az igét: felragyog a nap, és felkel a hajnalcsillag szívetekben.

Az ember az élete során végig, de karácsonyhoz közeledve még inkább tele van elvárásokkal. Az Isten felé is, és egymás felé is vannak bőséggel elvárásaink. Istentől azt várjuk, hogy változtasson a világon, adjon több fényt és szeretetet, adjon fehér karácsonyt, és mindenféle szép érzéseket és gondolatokat az emberi szívbe. Jöjjön el, és tegyen igazságot a földön.

Egymástól pedig talán több irgalmasságot, több szeretetet várunk. Karácsony táján még határozottabban elindul a koldulók és kéregetők hada azt remélve, hogy a szeretet ünnepéhez közeledve jobban megesik rajtuk a jóltevők szíve. Advent idején a szeretet koldusai is „akcióba” lépnek, és így remélik a szülők és nagyszülők, hogy gyermekeik rájuk nyitják az ajtót, vagy legalább megcsörrentik a telefont. Ezek mind azt mutatják, hogy a várásaink elvárásba fordultak át, és ez nem megvetendő, ez nem büntetendő, hanem ezzel számolni kell. Adventi várakozás helyett nekünk elvárásaink vannak.

De miért lett a várakozásból, a Jézus-várásból elvárás?  A válasz nagyon egyszerűen, és megfontolásra méltón hangzik: mert még nem érkezett el hozzánk, még nem engedtük be igazán a szívünkbe Jézust, és az Ő gazdagságát, s ezért nem is tudtunk bőkezű adakozókká válni, vagy ha adtunk is, nem volt rajta áldás, és így elszegényedett a világ. Leginkább a szeretetben és az irgalmasságban szegényedtünk el. A lelkünk Isten nélküli állapota megfagyasztotta körülöttünk a világot. Annyiszor mondtuk, hogy az Isten szeretet, de nem adtuk meg a másik embernek azt, amire igazán szüksége lett volna.

Az egész ott kezdődött, hogy mi is tele voltunk elvárásokkal az Isten illetően, és amikor eljött kolduszegényen, akkor mi azt mondtuk, hogy nem ezt vártuk. Istent a távoli, gazdag rokonnak véltük, aki fiával elküldi a menny gazdagságát, és közben mi történt? Nem volt helye a vendégfogadó háznál. Azt reméltük, hogy legyőzi ellenségeinket, és őt győzték le a gonoszok, és keresztfára feszítették. Mennyi elvárásunk lett megfeszítve Nagypénteken?! Mondtuk már mi is az emmausi tanítványokkal százszor-ezerszer azt, hogy: pedig mi azt reméltük…

Péter apostol Jézus visszajöveteléről, az úgynevezett második adventről beszél, amikor azt mondja, hogy egyszer felkel a nap, vagyis mindenki meglátja az Urat, és nem lesz többé semmi kétség a szívében. Mikor nyári időben a napkorong magasan jár az égen, akkor nem lehet nem észrevenni. Így lesz majd az Emberfiának visszajövetele is, hogy nem lehet nem észrevenni. Felkel a nap, és akkor felszárítja a könnyeket, miket a szeretetlenség, vagy  kételkedés, vagy csüggedés, vagy hitetlenség fakasztott. Azt mondja a Biblia, hogy a visszajövő Jézus maga is könnyeket fakaszt, mert a meg nem érdemelt, vagy a visszautasított szeretetével mindenki találkozik. De hiszem, hogy Ő lesz a könnyek felszárítója is.

Mindez nagyon szép, de ettől még mindig nincs semmilyen személyes kötődésem az Úr Jézus Krisztushoz. Ez még mindig csak elvárás, hogy vigasztaljon, gyógyítson, váltsa valóra álmaimat, és hozza fel ennek a világnak a sötét egére fénylő napját. Feljön a nap, visszajön a Megváltó, és én még mindig nem ismerem, még mindig nincs hozzá semmi közöm, mert Isten felhozza napját jókra gonoszokra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak egyformán. Ezt is a Bibliából tudjuk.  Napirendre térünk majd a csoda fölött, hogy mától Isten napja ott ragyog az égen, közel a segítség, még komfortosabbá válik az élet, de mi lesz a lelkünkkel? Mi lesz velünk?

Ott leltem a titkok titkára, amikor azt írja Péter, hogy hajnalcsillag kel fel a szívetekben. Ha ez meg nem történik velünk egyen-egyenként, akkor érettünk bizony megrázhatja az Úristen az eget és a földet, az semmit nem használ nekünk.  Mert Jézus a hajnalcsillag, ő az emberi szív hajnalcsillaga. Ez is egy arca Jézusnak. Hátha valaki azt fogja mondani velem együtt: úgy vártam, hogy meglássam végre Jézusnak ezt az arcát és beleszeressek. A Bibliában csak néhányszor találjuk meg a hajnalcsillag, vagy hajnali csillag kifejezést. Az Újszövetségben mindig Jézusra vonatkozik. A Jelenések könyvében Jézus magára vonatkoztatja.

Ha ezt a képet csillagászati szempontból vizsgáljuk, akkor érdemes róla tudni, hogy a hajnalcsillag nem más, mint a Vénusz bolygó. A Hold után a második legfényesebb pont az éjszakai égbolton. A Nap körül kering, és néhány hónapig a Naptól keletre, néhány hónapig a Naptól nyugatra látható. Amikor a Naptól keletre, vagyis a Nap jobb oldalán látjuk, akkor hajnalcsillag, amikor a Naptól nyugatra, vagyis a Nap bal oldalán látjuk, akkor alkonycsillag. Vagyis egy ideig este, alkonyatkor, egy ideig hajnalban látható. Innen lett a neve valószínűleg a szabad ég alatt tanyázó pásztorok által: esthajnacsillag. A régi görögök az alkony- és a hajnalcsillagot még két külön égitestnek hitték. Aztán kiderült róla, hogy a kettő ugyanaz. A Naprendszernek ez a csodája, Vénusza, vagy esthajnalcsillaga elmondja nekünk a maga tudományos nyelvén, amit elmond a Biblia a lélek nyelvén. Nem véletlen, hogy Jézust ezzel a csillaggal azonosították. A Vénusz bolygó mindig is fontos tájékozódási pont volt a hajósoknak, és minden úton lévőnek.

Jézus a mi hajnalcsillagunk, és úgy gondolom, hogy az életben Ő a legfőbb tájékozódási pont. Vajon mire gondol Péter apostol, amikor azt mondja, hogy felkél a hajnalcsillag a szívetekben? Úgy hiszem, hogy a megtérésre céloz. Amikor a Vénusz bolygó a Nap takarásában van, akkor nem látszik. Hihetnénk azt is, hogy nincsen, nem létezik. Arra gondoltam, hogy nagyon sok esetben az életünk takarásában van Jézus. Nagyon sokszor eltakarjuk Jézust az önzésünkkel, az akaratunkkal, az elvárásainkkal. Van úgy, hogy az életemmel eltakarom Jézust, és így az én Jézusom nem látszik. Látszom én, mert látszódni szeretnék, előre tolom magamat, de nem látszik Jézus. Keresztyén vagyok, Róla neveznek el, de eltakarom Jézust. Talán erre gondol Péter, amikor azt írja, hogy a hajnalcsillag egyszer csak felkél a szívetekben.

Karácsony táján jó volna utat engedni magunkban a fénynek. Jó volna azt mondani, Istennek, hogy nekem van egy csomó elvárásom, sőt egyre több elvárásomvan, de ha ezekre mindre fény vetül, akkor kiderül, hogy a lelkemben egy nagy mélység van, amely mindent elnyel. Egy mélységes kút, szakadékonyi mély hiányérzet van bennem, amely mindent elnyel. S mindez azért van, mert régóta nem álltam oda Isten elé összetört szívvel és megrendült lélekkel, kérve, hogy takarjon be, mosson meg és emeljen föl önmagához. Ha Ő takar be oltalmával, akkor én nem takarom el többé. Karácsony küszöbén bárcsak felkelne szívedben Jézus hajnalcsillaga.

Ámen.

Mátészalka, 2021. 12. 19.

Becsei Miklós lelkipásztor