Köszöntés: „Énekeljetek az Úrnak, áldjátok nevét, hirdessétek szabadítását minden nap!” (Zsoltárok 96,2)

Imádkozzunk! Drága Mennyei Atyánk a testet öltött Jézus Krisztus által! Különös érzés megérkeznünk ehhez a pillanathoz egy hosszú várakozás után, amelyben a vágyaink összeolvadtak a világ sóvárgásával, mely féktelenül szomjazza felszabadító megváltásodat! Kimondhatatlanul hálásak vagyunk, hogy az idáig vezető nehéz úton megtartottál; megáldottad erőfeszítéseinket és meghallgattad imáinkat a nyugodtabb, boldogabb életért, és a szép ünnepért. Hamar karácsonyi hangulatba próbáltunk kerülni, mert annyira hiányzott nekünk az ünnep izgalmas, békés áhítata, érezni a biztonságot és az áradó szeretetet, mellyel körülveszel, s mindent ragyogó fényedbe vonsz, Istenünk. Ügyes kezek varázsolták gyönyörűvé környezetünket; kicsik és nagyok csodás produkciókkal tették magasztossá az adventet. Mi magunk is igyekeztünk örömbe öltöztetni az otthonunkat és a szeretteinket; ha sikerült, dicsőség legyen neked! De bevalljuk, hogy ez a készülődés nehezebb volt az eddigieknél. Sokan hordozunk gyászt a szívünkben. Elveszített társaink nélkül már semmi sem ugyanolyan, mint ezelőtt – ez nagyon fájdalmas. Más nehézségek, amelyek a munkánkat, egészségünket, vagy magánéletünket rombolták, olykor szintén csüggedésbe taszítottak. S ott lapulnak szívünkben a jövővel kapcsolatos kérdések is. Ekkora terhekkel a vállunkon érkeztünk meg a jászolbölcsőhöz, s most szeretnénk végleg letenni mindent. Megfáradva, de nyitott szívvel állunk itt előtted, és szeretnénk egész lényedet, minden jóságodat magunkhoz ölelni; újra szabadnak lenni, mennyei magasságokban járni, Veled és egymással nyugtató szeretetben egyesülni! Hisszük, hogy ez az idei ünnep az új remények karácsonya lehet! Ámen

Alapige: Máté 1,18-2,2: „Jézus Krisztus születése pedig így történt: Mikor anyja, Mária már jegyese volt Józsefnek, de még nem keltek egybe, kitűnt, hogy áldott állapotban van a Szentlélektől. Férje, József, aki igaz ember volt, és nem akarta őt szégyenbe hozni, elhatározta, hogy titokban elbocsátja. Amikor azonban ezt végiggondolta magában, íme, az Úr angyala megjelent neki álmában, és ezt mondta: József, Dávid fia, ne félj feleségül venni Máriát, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, te pedig majd Jézusnak nevezed, mert ő fogja megszabadítani népét bűneiből. Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféta által: „Íme, a szűz fogan méhében, és fiút szül, és Immánuélnak nevezik majd” – ami azt jelenti: Velünk az Isten. József pedig, amikor felébredt álmából, úgy tett, ahogyan az Úr angyala parancsolta neki, és feleségül vette őt, de nem érintette addig, amíg meg nem szülte fiát, akit Jézusnak nevezett el. Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idején, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, és ezt kérdezték: Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.”

Kedves Testvéreim! József igaz ember volt. Tisztelte jegyesét a bűnös látszat ellenére is, s nem akarta szégyenbe hozni. A törvény szerint el kellett volna küldenie őt – házasságkötés előtt elkövetett bűn vádjával, amit Mária várandóssága minden kétséget kizáróan bizonyított. József szabálykövető emberként ezt meg is akarta tenni, de csak csendesen, botránymentesen. Már ez a szándéka is jó emberre vall. Amikor azonban isteni jelet kap, kész merészen megváltoztatni a döntését; az angyali üzenetet magasabb rendűnek tartja a földi törvényeknél, így Máriával marad. Vállalja a titokzatos gyermeket (s vele együtt a megbélyegzést), s a sajátjaként neveli, tanítgatja, óvja, amíg csak teheti. Utoljára a 12 éves Jézus történetében hallunk Józsefről, valószínűleg nem sokkal azután meghalt. Fontos, hogy Jézus az ő származása révén teljesítheti be azt az ígéretet, hogy a Messiás Dávid házából származik. A gesztus, hogy fiává fogadja az isteni gyermeket, arra emlékeztet minket, ahogyan Isten fiává fogadta a földi uralkodókat, királyokat, felhatalmazva, hogy képviseljék őt ebben a világban (pl. 2. zsoltár).

József az olyan ember példája, aki tiszteli az emberek által hozott törvényeket, ám azokat sohasem helyezi az emberi méltóság fölé, s felülről kapott bölcsesség indítására olykor félre is tudja tenni. Egyértelmű fontossági sorrendet állít fel nekünk: első helyen áll az isteni útmutatás, amely mindig az emberi méltóságot állítja középpontba, s csak ezután következhetnek a törvények, szabályok, szokások. A legcsodálatosabb, ha teljes az összhang: amikor nem ütközik törvénybe, vagy erkölcsi ítélkezésbe, hogy az Isten akaratába simuló ember méltósággal bánik a társával. De Józsefnek az sem gond. Neki nem számít, hogy mit gondolnak, vagy mit suttognak róla az emberek, hogy elfordítják-e a fejüket, s megvetik-e a tetteiért. Minden körülmény ellenére hű marad ahhoz az ígéretéhez, amit eljegyzéskor a leendő társának tett: hogy neki adja az egész életét. Számára a családja egysége és hosszútávú boldogsága a legfontosabb, még akkor is, ha nem az övé a gyermek, s ha a szokásjog mást diktálna is. Bár mindannyian meg tudnánk tartani ezt a fontossági sorrendet tűzön-vízen át!

József rámutat arra is, hogy csínján kellene bánnunk a mások fölötti ítélkezéssel. Évezredek alatt sem változtunk abban, hogy hamar ráragasztunk valakire egy bélyeget, néhány információtöredékből hosszútávú következtetéseket vonunk le, anélkül, hogy utánajárnánk az igazságnak. Pedig a másik ember helyzete mindig jóval bonyolultabb, és egészen más, mint első ránézésre gondolnánk. Minden eset egyedi; egy látszólagos bűn mögött komoly küldetés is állhat, ahogyan Mária esetében is kiderült. Idő, türelem, és alapos vizsgálódás kell az igazság felderítéséhez. De nem a másik háta mögött, hanem vele együtt! Úgy, hogy végig egymás szemébe és Isten szemébe nézünk – s velük mindenről beszélünk! József folyamatosan nyitott volt a tisztázó beszélgetésekre Máriával és Istennel is. Isten neki üzente meg, hogy a csecsemőgyilkos Heródes elől meneküljenek Egyiptomba, s azt is, amikor már elhárult a veszély – így lehetett gondoskodó apja Jézusnak: folyamatosan kommunikálva Istennel és a rábízott embertársakkal. Jó lenne, ha a mostani ünnepen különösen is tartózkodnánk minden ítélkezéstől, számonkéréstől, szőrszálhasogatástól, s képesek lennénk nagyvonalúan kizárólag jót feltételezni a szeretteinkről, a hiányosságaik vagy gyanús tetteik ellenére! Ha pedig kétségünk támad, beszéljünk meg mindent azonnal – őszintén és nyugodtan – az illetékessel, és Istennel is! A közmondás szerint „nem mind arany, ami fénylik”, József pedig ma azt üzeni, hogy nem minden bűn, ami annak látszik – az arany néha a sárban rejtőzik!

A bölcseket vagy három-királyokat rendkívüli csillagfény vezette Betlehembe. Az égbolt volt az ókori üzenőfal, azon jelent meg a világhír, hogy különleges uralkodó született: a mindent helyreállító, új világkorszakot hozó Messiás. Ennek az égre posztolt információnak a hatására indult el az a néhány ember, aki megfejtette a csillagok ritka együtt-állásába kódolt üzenetet. A betlehemi csillag nekünk is segít. Segít tisztán látni, s ezáltal újra felfedezni Istent és egymást. Ehhez azonban szükség van a mi közreműködésünkre is. „A test lámpása a szem” – mondja Jézus. (Máté 6,22)  „Ezért ha a szemed tiszta, az egész tested világos lesz. Ha pedig a szemed gonosz, az egész tested sötét lesz.” – folytatja. Elmondja ezzel, hogy a tisztánlátáshoz jó lélek szükséges, mint belső feltétel; mert aki gonosz, annak meghomályosodik a szeme és torz képet lát a valóságról. Érdekes, hogy ahogyan idősödünk, romlik a közelre látásunk, de a távoli dolgok még sokáig tiszták; a távlatok pedig, amiket szellemünk bejár, egyre nagyobbak. Megváltozik a szemléletünk. Az apró részletek már nem bírnak olyan jelentőséggel, s a nagy összefüggések felől közelítve, amelyeket egyre jobban értünk, lassan mindent átértékelünk. Ez az a bölcs látás, ami korral jár… A tisztánlátás külső feltétele pedig a Fény. Csak nagyon erős fényben látszanak tisztán az értékek, csak nagyon erős fényben mutatkoznak meg az apró sérülések, és a por is csak így válik láthatóvá a dolgokon… Amikor nincs fény, megzavarodik a tájékozódásunk, kétségbe esünk, mert nem szeretünk sötétben tapogatózni. Lényeges tehát, hogy milyen lélekkel és milyen fényben nézel valamit, vagy valakit! Csak akkor látod tisztán a teljes valóságot, ha jó lélekkel és Isten szemének ragyogó fényében nézed! Erre hív ma József és a betlehemi csillag.

Fedezzük fel újra az Istent, aki mindig több és más, mint ahogyan eddig gondoltuk. Ő maga az örök változatlanság, de lénye végtelen gazdagságának egy egész élet alatt is csak a töredékét ismerhetjük meg. Ha viszont nyitva tartjuk a szemünket, akkor rájövünk, hogy Isten nincs a Bibliába, a múltba vagy a templomokba zárva. Tevékeny jelenlétét mindig, mindenütt érzékelhetjük: Ő minden teremtményben és minden eseményben egy-egy újabb vonását tárja fel előttünk! Isten újrafelfedezésére hívott a történelem összes papja, prófétája és Jézus Krisztus is. Születése egészen új fényben mutatta be Istent, megdöbbentően kézzelfoghatóvá tette, félreérthetetlenné, kikerülhetetlenné. Ez az isteni önleleplezés emberközelibb nem is lehetett volna. Egészen a sejtjeinkig hatolt, a bőrünkbe bújt, felvette testünket, hogy isteni lényét szemtől szemben megmutassa – szembesítve minket a saját isteni lényegünkkel is: az emberlét maximumával, amit elérhetünk, ha Jézusi módon élünk. Nem volt ember, akihez ne jutott volna el ez a hír– világháló nélkül is…

Valamit újrafelfedezni mindig azt jelenti, hogy a régi dolgokat egy magasabb szinten, sokkal részletesebben ismerjük meg. A pedagógia is használja ezt a spirális megközelítést: a gyerekek újra és újra visszatérnek egy témához, és mindig nagyobb összefüggésekbe állítva, mélyebben ismerik meg azt, amiről azelőtt csak nagyvonalakban tanultak. A hitünk is így fejlődik. Amikor először azonosítjuk Istennel a természetfölötti létezőt és tudatosan kapcsolatba lépünk vele, akkor eleinte csak a leglényegesebb információkat illesztjük be róla a világképünkbe. Azután minél tovább járjuk vele az utunkat, annál jobban megismerjük. Az áldások, a tőle kapott segítség, a mélységekben tapasztalt csodák egyre gazdagítják a róla alkotott képünket: tisztább és árnyaltabb lesz mindaz, amit a bölcsességéről és szeretetéről eddig tudtunk. Mindig, még az életünk utolsó percében is van valami meghökkentő újdonság, amit megmutat magából, s ami mindig megnyugtat és boldogsággal tölt el.

A betlehemi csillag továbbá arra indít, hogy fedezzük fel újra valódi önmagunkat, hozzuk elő a felszín alatt rejlő isteni értékeinket is! És fedezzük fel újra egymást: a társunkat, a gyermekünket, barátunkat, a hozzánk közel álló ismerőseinket – akik mind sokkal többek és másabbak, mint ahogyan eddig gondoltuk. Azért is, mert talán egy ideje már felületesebben figyelünk rájuk; és azért is, mert időközben változtak, ahogyan mi is. Ne feledjük: mi emberek állandóan változunk, minden új helyzet formál, minden váratlan akadály egy-egy újabb oldalunkat hozza napvilágra – rejtett tartalékainkat, olyan képességeinket, amiket azelőtt nem is sejtettünk. Mivel pedig Isten a maga hasonlóságára teremtett minket, és a saját lelkét lehelte belénk, egy részünk nekünk is végtelen valóság; emiatt a teljes valónkat egyetlen embertársunk sem képes egészen kiismerni (és semmilyen mesterséges intelligencia). Ezért nem lehet ráunni az életünket végigkísérő társra, és ezért csodálatos időről-időre újrafelfedezni egymást, mert mindig találunk a másikban újdonságokat: eddig nem ismert kincseket és boldogító változásokat. A közös út ettől izgalmas. Fontos azonban a hozzáállásunk: jó lélekkel nézzük a másikat, Isten szemének ragyogó fényében!

S a közös út építését ne tekintsük befejezettnek sohasem. Így megmarad a kíváncsiságunk a másik iránt. A kapcsolataink attól üresednek ki és válnak unalmassá, hogy azt gondoljuk: már mindent tudunk a többiekről, mindent előre ki tudunk számítani. S mivel nem feltételezünk róluk új, vagy még ismeretlen jó dolgokat, egyre inkább a rossz tulajdonságaikra koncentrálunk. Végül eljutunk odáig, hogy nem a valóságot érzékeljük, hanem a feltételezéseink szerint viselkedünk: provokáljuk, támadjuk, vagy zsigerből elutasítjuk őket… Az Istenről és a másokról alkotott megmerevedett véleményünk, rossz következtetéseink börtönbe zárnak minket, és halálra ítélik a kapcsolatainkat. Különös tudattalan reakciónk, hogy a múló idő ellen úgy akarunk harcolni, hogy kizárjuk a tudatunkból a szüntelen változás tényét, és késznek akarjuk tekinteni magunkat, társainkat és a világot is – mint egy kimerevített képet, vagy befejezett szobrot, mert így könnyebb viszonyulni hozzájuk. Pedig amit látunk, az csak pillanatnyi, múló valóság, a fejlődési út egyetlen pontja, amely csak a teljes élet összefüggéseiben érthető. Igénk bátorít, hogy ne féljünk a váratlan változásoktól és a spontaneitástól! Legyünk rugalmasak, folyamatosan alkalmazkodjunk, örüljünk a fejlődésnek!

A csecsemő Jézus pedig előhívja a legrégebbi emlékeinket. Felnőttként hajlamosak vagyunk teljesen magunk mögött hagyni a gyermekséget. Ez érthető, ha valakinek túl sok rossz élménye volt. Ám amikor felnőttként megéljük, hogy az annyira várt szabadság és boldogság, sőt az egész világ teljesen más, mint ahogyan képzeltük – hogy az is tele van igazságtalansággal, félelemmel és nehézséggel, akkor végső elkeseredés helyett jobb volna újrafelfedezni magunkban a gyermeket, akik egykor voltunk. A kislányt vagy kisfiút, aki tele volt lendülettel, reményekkel és vágyakkal, aki őszinte volt, mindig jót várt, jót feltételezett… Hová lett a gyermek, aki képes hinni az élet jóságában, a boldogságban, s akinek nagy álmai vannak? Találjuk meg magunkban újra a csöppséget, aki bízik a csodákban, s abban, hogy bármi történik, mindig lesz, aki figyel rá, szereti és védelmezi őt!

Jézus születése Isten és ember találkozásának különleges pillanata. A jászolbölcső egy világok közötti kapu, amelyen át összenyílik föld és ég. A csecsemő testében ránk mosolygó abszolút szeretet: az Isten maga. A mi karácsonyi találkozásaink – online vagy valóságosan – ezt a különleges találkozást akarják újrateremteni. Minden vágyunk, hogy szeretteink lényéből Isten maga mosolyogjon ránk; s rajtunk keresztül is Isten szórja fényét azok felé, akik a legfontosabbak nekünk! Adja Isten, hogy így legyen! Ámen

Imádkozzunk! Szabadító Istenünk! Hálát adunk, hogy ünnepelhetjük és megélhetjük a szeretetet, mert te végtelen szeretettel ragaszkodsz hozzánk! Köszönjük a belénk vetett bizalmadat, hogy haladhatunk tovább – előre, együtt, s mindig veled! Dicsérünk, hogy társakat adtál nekünk, akiket szerethetünk, s akikkel biztonságban érezhetjük magunkat. Tudjuk, hogy vannak, akik ezt nem élhetik át. Kérünk, szeresd és védd őket, te légy az örömük és erejük! Könyörgünk a betegekért, az elhagyottakért, a gyászban magukra maradt testvéreinkért, és minden szenvedőért. Enyhítsd fájdalmukat, magányukat, vigasztald és emeld fel őket! Taníts jó lélekkel fordulni mindenki felé! S add, hogy bármit teszünk, az egyszerre legyen a te dicsőségedre, a mások és magunk javára. Segíts ítélkezés helyett időt szánni egymásra, mindent megosztani egymással, és ránk ragyogó fényedben újra felfedezni ajándékaidat. Magasztalunk, hogy ismét gyermeki szívvel bízhatunk a csodákban, a gyógyulásban, s a boldogabb jövőben. Áldd meg találkozásainkat, hogy legyen Veled teljes, nyugodt és felhőtlen ünnepünk! Ámen

Áldás: „Fölragyog a sötétben világosságod!

Az Úr vezet majd szüntelen!” (Ézsaiás 58,10)