ÓSZÖVETSÉGI IGE: „A karmesternek: Zsoltárének. Örvendj, egész föld, az Istennek! Zengjétek dicső nevét, dicsérjétek dicsőségét! Mondjátok Istennek: Milyen félelmetesek a te tetteid! Nagy erőd miatt hízelegnek ellenségeid. Az egész föld leborul előtted, és énekel neked, énekli neved dicséretét. (Szela.) Gyertek és lássátok Isten tetteit!” Zsolt 66, 1-5a.
ÚJSZÖVETSÉGI IGE: „Amikor egyszer a sokaság Jézushoz tódult, és hallgatta Isten igéjét, ő a Genezáreti-tó partján állt. Meglátott két hajót, amely a part mentén vesztegelt; a halászok éppen kiszálltak belőlük, és hálóikat mosták. Beszállt az egyik hajóba, amelyik Simoné volt, és megkérte, hogy vigye őt egy kissé beljebb a parttól, azután leült, és a hajóból tanította a sokaságot. Miután abbahagyta a beszédet, ezt mondta Simonnak: Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra! Simon így felelt: Mester, egész éjszaka fáradoztunk ugyan, mégsem fogtunk semmit, de a te szavadra mégis kivetem a hálókat. Amikor ezt megtették, olyan sok halat kerítettek be, hogy szakadoztak a hálóik; ezért intettek társaiknak, akik a másik hajóban voltak, hogy jöjjenek, és segítsenek nekik. Azok pedig odamentek, és annyira megtöltötték mind a két hajót, hogy majdnem elsüllyedtek. Simon Péter ezt látva leborult Jézus lába elé, és így szólt: Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram! A halfogás miatt ugyanis nagy félelem fogta el őt és mindazokat, akik vele voltak; de ugyanígy Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, akik Simon társai voltak. Jézus akkor így szólt Simonhoz: Ne félj, ezentúl emberhalász leszel! Erre kivonták a hajókat a partra, és mindent otthagyva követték őt.” Lk 5, 1–11
Ugye láttatok már vízjelet? A vízjel különlegessége rejtőzködő természetében van. Nem könnyű észrevenni. Csak bizonyos szögből vagy fény felé tartva látható. Ilyen vízjelek vannak azokon a papírpénzeken, amelyeket fizetőeszközként használunk nap mint nap. A vízjelek arra hívatottak, hogy a bankjegyek vagy tárgyi eszközök hitelességét igazolják. Még a szemüveglencse gyártók is vízjeleket használnak.
Vízjeleket kerestem a Bibliámban, a fény felé tartottam az ősi szöveget, és rám ragyogott a Jézus-arc vízjele. Aztán elkezdtem játszani, miként a gyermek, és bárhol nyitottam ki a Bibliát, a fény felé tartva mindenütt megjelent a Jézus-arc vízjele. Ahol szerettek és ahol nem szerettek, ahol öltek és ahol öleltek, ott volt mindenütt a Jézus-arc vízjele. A szenvedőben és az elhagyottban, a megvertben, és a megalázottban, az Isten nevében kiirtottban, visszaköszönt a Jézus-arc, és fülembe visszhangoztak a Mester szavai: Amikor megtettétek ezt akár csak egyel is, Velem tettétek meg (Mt 25, 40)! Engem öleltetek, ha szeretni akartatok, és engem öltetek meg az ártatlanokban, amikor hatalom és bosszúvágy fűtött titeket.
A teljes Szentírásnak, mind az Ó-, mind pedig az Újszövetségnek minden lapján ott van a Jézus-arc vízjele, de csak akkor, ha a fény felé tartjuk. És én boldog vagyok, hogy megláttam, hogy megtaláltam ezt a tengernyi vízjelet. És boldog vagyok, hogy nem kell ellentmondásba kerülnöm, amikor az Ótestamentum nehéz történeteiben keresem az Istent, mert megtaláltam a Jézus-arc vízjelét.
A kételkedés áldott műhelyéből jövök, hogy végre saját hitem legyen, és bátran állok rá a teljes Szentírás alapjára, és az egyik kezembe a Heidelbergi Kátét és a másik kezembe a Második Helvét Hitvallást veszem, és reformátusságom drága kincseit mindig a fény felé fogom tartani, mert nyughatatlan szomjúsággal, mint aki megízlelte az örök élet itallát és többé nem éri be kevesebbel, keresem mindenben a vízjelet.
A kortárs költészet lett az ihletőm, mikor rátaláltam Miklya Zsolt versére. Kiskunfélegyházán él egy fantasztikus ember, egy író, költő, evangélikus hittantanár, akinek az egyik versét két héttel ezelőtt a wittenbergi templomban, ahol Luther Márton is prédikált egykor, elénekelték. A vers címe: Zsoltárhang vízjelekben. A szerző a 66. genfi zsoltár dallamára írt egy új szöveget, hiszen ez volt a pályázati kiírás által megszabott cél. Megszólaltani a reformáció üzenetét nem a teológia, hanem a lélek nyelvén, egy közismert egyházi ének dallamán.
A protestáns Európa Miklya Zsolt első díjat kapott versével ünnepelte a reformáció 500 éves évfordulóját a reformáció bölcsőjében. Az istentisztelet végén mi is el fogjuk énekelni. Hallgassátok meg a költeményt és közben a lelketekben legyetek újra játszadozó gyermekek, mert csak így mehettek a Mennyek Országába:
Miklya Zsolt: Zsoltárhang vízjelekben
a 66. genfi zsoltár dallamára
Élő színekről álmodoztam,
gyerkőc, a papiros felett.
Táncost láttam a színdobozban
beszáradt vízfesték helyett.
Lapomat fény felé emeltem:
áttetsző minta vízjelén
hajó úszott fényes mederben,
nem tudtam, te vagy az, vagy én.
Azóta hány hajóban ültem,
hány új parton várt tévedés?
Hány hálót merítettem űrben,
hány jó szót rejtett feledés?
Porszemnyi léttel szembesültem,
part menti szél szemembe fújt,
hálóba én magam kerültem,
úgy éreztem, nincs már kiút.
Nem voltál több: az ismeretlen,
kitől reszketni, félni kell.
Nem voltál más: kimondhatatlan,
csendet átütő égi jel.
Régi írások rólad írtak,
rólad regéltek ezt meg azt,
én meg a papírt összegyűrtem,
nem leltem írásban vigaszt.
Ám kinn a parton, elfogottan,
vízjeled rajtam átütött:
papírhajó fölé hajoltam
egyszer, s két élhajtás között
láttam egy másik hajót úszni.
Azóta róla álmodom.
Már bennem úszik, nem hagy futni,
élő mederré változom.
Láttam egy másik hajót úszni. Azóta róla álmodom. Már bennem úszik, nem hagy futni, élő mederré változom. És ez a „másik hajó” számomra ki lehetne más, mint Jézus. Ma a csodálatos halfogás történetében találtam meg a Jézus-arc vízjelét.
Péter elhívásának történetében arról olvasunk, hogy Jézus odamegy a halászokhoz, akik a Genezáreti tó partján éppen a hálóikat tisztítják. Egy reménytelen halászat éjszakája után vannak, és ebben a letargikus állapotban találja őket a Mester. Beszáll a Simon Péter hajójába, és a partól kissé beljebb tanítja a sokaságot. Jézus a hajóban ül, a hallgatóság tagjai pedig mint lételemüktől, az éltető víztől megfosztott, partra vetett halak, mint kiszáradt életű emberek, hallgatják a beszédet, és isszák az élet igéjének italát, amikor egyszer csak elhangzik a jézusi szó:
Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra!
Ettől a mondattól mintha kapuk nyílnának meg, mintha mélyből feltörő lávától fogna tüzet évezredes fák lehulló lombja: Mester, egész éjszaka fáradoztunk ugyan, mégsem fogtunk semmit. És azt csak az Isten tudja, hogy mi minden lehet benne Simon Péter „egész éjszakájában”?! Csak az Isten tudja, mi pedig sejtjük, hogy legalább három történet szorul e segélykiáltás szavainak betű börtönébe. EGÉSZ ÉJSZAKA…
Először is az elmúlt éjszaka reménytelensége, amelyből az éltető nap sugara könnyedén kigyógyítja az embert. Azt írja Puszta Sándor papköltő a Falusi zsoltár c. versében: „Üdvözlégy Napkorong, vége van az éjnek, a bizonytalanságnak és ezer veszélynek…” Hiszen nappal minden másképpen látszik, mint éjszaka.
Másodszor benne van Simon Péter egész éjszakájában megszámlálhatatlan éjszaka, akár egy egész élet reménytelensége. Ha visszanéz, akkor szomorú szívvel kell elmondani, hogy nem fogtunk semmit. Amit értéknek hittünk, az úgy csúszik ki az ujjaink közül, miként a homokórán lepergő homokszemek. A költő gondolata szólal meg újra: Azóta hány hajóban ültem, hány új parton várt tévedés? Hány hálót merítettem űrben, hány jó szót rejtett feledés? Porszemnyi léttel szembesültem, part menti szél szemembe fújt, hálóba én magam kerültem, úgy éreztem, nincs már kiút…
Életünk megszámlálhatatlan reménytelen éjszakája megváltásért kiált: Valaminek belül kellene megszületni, amivel akkor is teljesnek érzem magamat, ha a kezem egészen üres.
És végül a harmadik, péteri segélykiáltásba szoruló történet lehet a keresztyénség kétezer éves története. Egész éjszaka fáradtunk és nem fogtunk semmit. Érdemes belenézni a kortárs költő verse által elénk tartott visszapillantó tükörbe. Kiált a költő, aki még mindig, 500 év múlva is Luther Márton kegyelmes istenét keresi, mert olyan mintha a reformációban csak majdnem találtuk volna meg. Ha meglenne, akkor nem kellene lázasan keresni; de nem ötszáz, hanem kétezer év óta keressük a kegyelmes Jézus-arc vízjelét. Mert közöttünk járt, de eltűnt. Miklya Zsolt írja: Nem voltál több: az ismeretlen, kitől reszketni, félni kell. Nem voltál más: kimondhatatlan, csendet átütő égi jel. Régi írások rólad írtak, rólad regéltek ezt meg azt, én meg a papírt összegyűrtem, nem leltem írásban vigaszt…
Mára sokan vagyunk és leszünk egyre többen, akik a kétezer éves keresztyénségben, éppen e drága református örökséget, a nyelvünket beszélő Isten szavát is fölemelve, és a fénybe tartva, partra vetett halként vágyva-vággyuk megtalálni a kegyelmes Istent.
Ma még csak Péter siratóéneke van a szánkon: Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram! Kétezer év óta Péter siratóéneke van a szánkon, és hogy örülnek ennek ama másik Péterek, akik Krisztus földi helytartóinak hiszik magukat. Mert amíg a rongyos Péterek porba hullva sírnak, addig a süveges Péterek kiterjesztik föléjük hatalmukat. A középkor egyháza bűntudatra épül, Jézus egyháza pedig szeretetre…
A porból fölemelő, a partra vetett halat az élet vizébe visszasegítő Jézus azt mondja: Ne félj, ezentúl emberhalász leszel. És most értettem meg igazán, hogy mi történt ott és akkor a tanítvánnyal, aki atyái hitének súlya alatt a porba hullott. Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram! Péternek végül saját hite lett, de nem önmagában, hanem valami sokkal nagyobban, a benne lakozó Jézusban, mert egyszer csak koldus életén, az előző és minden addigi reménytelen éjszakáján átütött a Jézus-arc vízjele.
De ez már egy másik hajó. Be lehet szállni, mert jön újabb ötszáz év, talán kétezer, és jön újabb esély, hogy észre vegyem a bennem lakozó, és a másikban is jelenlévő Jézust, és hogy élő meder legyek, hogy Ő bennem ússzon, s hogy formáljon a víz, és hogy életet vigyek oda, ahonnan éppen az élet hiányzik. Péter hálaénekét hallom a költő soraiban is: Ám kinn a parton, elfogottan, vízjeled rajtam átütött: papírhajó fölé hajoltam egyszer, s két élhajtás között láttam egy másik hajót úszni. Azóta róla álmodom. Már bennem úszik, nem hagy futni, élő mederré változom. Ámen.
Mátészalka, 2017. április 2.
