Legyen velünk szerető Istenünk! Adjon éltető örömöt, szívet erősítő reményt! Szeretetet, mely magával ragad, és bátorságot, amely szárnyakat ad! „Világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék? Életemnek ereje az Úr, mitől rettegnék?” (Zsolt 27,1)
Lekció: Mózes 2. könyve 20. válogatott versei: „Isten mondta mindezeket az igéket: Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül! Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot… Ne imádd, és ne tiszteld azokat! Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét! Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! Tiszteld apádat és anyádat! Ne ölj! Ne paráználkodj! Ne lopj! Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen! Ne kívánd felebarátod házát, és semmit, ami a felebarátodé!”
Imádkozzunk! Mennyei Atyánk a Szabadító Jézus Krisztusban! Mi mindannyian arról álmodunk, hogy valaki fogja a kezünket – hogy érezzük az összetartozás melegét, s azt, hogy tartjuk egymást. Fiatalok és idősebbek, mind arra vágyunk, hogy valakinek szüksége legyen a vonzódásunkra, a bizalmunkra, a bennünk rejlő kincsekre. Kicsik és nagyok, arról álmodunk, hogy valaki úgy fogadjon el, ahogy vagyunk: furcsa kívánságainkkal, bizonytalanságainkkal, félelmeinkkel, és boldog nevetésünkkel. Mindannyian azt szeretnénk, hogy hagyjanak keresni és megtalálni magunkat, s ne akarjanak folyton ellenőrizni, nevelni, kényszeríteni minket. Arról álmodunk, hogy nem kell szűk korlátok közé szorítva, leláncolva élnünk, állandóan magyarázkodnunk, hanem egyszerűen: szeretnek. Kívánjuk, hogy valaki mellettünk járjon, s ránk mosolyogva mondja: „Ne félj!” Ha örülünk, szeretnénk hinni, hogy valaki nem kinevet, hanem velünk nevet! Ha feltörnek félelmeink, szeretnénk biztosak lenni, hogy valaki nemcsak hallgat, de meghallgat. Ha minden jól sikerül, s ha kevésbé mennek jól dolgaink, akkor is szeretnénk a legjobb kezekben, biztonságban érezni magunkat – ölelésed boldogságában. Köszönjük Neked, Istenünk, mindazt, ami mögöttünk van. Dicsérünk, hogy mindannyian különleges, értékes emberek vagyunk, s életünknek – melyet beleszőttél a világmindenség történetébe – fontos célja van. Segíts, hogy feltétel nélkül komolyan vegyük és tiszteljük egymást! Örök szereteted és bölcsességed töltsön el, és kössön össze minket egymással is! Ámen.
Alapige: János 12,12-15: „Amikor az ünnepre érkező nagy sokaság meghallotta, hogy Jézus Jeruzsálembe jön, pálmaágakat fogtak, kivonultak a fogadására, és így kiáltottak: „Hozsánna! Áldott, aki az Úr nevében jön, az Izráel Királya!” Jézus pedig egy szamárcsikóra találva, felült rá, ahogyan meg van írva: „Ne félj, Sion leánya, íme, királyod jön, szamárcsikón ülve.”
Kedves Ünneplő Gyülekezet! Van egy kérdés, mely úgy ér mindenkit, mint valami varázslatos villámcsapás – szapora szívverést okoz annál is, aki felteszi, s annak is, aki e kérdést kapja. Most nem káté-kérdésre gondolok, az kicsit másféle izgalmat okoz… „Akarsz velem járni?” – íme a kérdés. Nem tudom, kedves konfirmandusok, kimondtátok-e már ezt valahogyan valakinek, vagy kérdezte-e tőletek egy lángoló szív. Szinte mindenkit foglalkoztat ez a kérdés a ti korotokban. Nem volt ez másképp a szüleitekkel sem annak idején. Kedves Felnőttek! 
Emlékszik-e még rajtam kívül más is arra, hogy ilyenkor mennyire elpirultunk, ügyetlenül mosolyogtunk, hirtelen még beszélni is elfelejtettünk – nem tudtuk, hogyan is viselkedjünk. A mi korunkban azután erre – az első meglepődést leküzdve –sokan azt felelték: „Nem akarok veled járni, de azért legyünk jó barátok!” Ez a minden kamaszok örök kérdése: „Akarsz velem járni?” – ma sem veszített varázsából. Pedig aki ezt meg meri kérdezni, az mindent egy lapra tesz föl, sokat kockáztat, hiszen visszautasíthatják. Mégis ez a kérdés fejezi ki a legtöbbet és a legszebbet, amit emberek egymásnak adni tudnak: meghitt közelséget, és azt, hogy életútjuk egy részét készek megosztani valakivel. Persze azt reméljük, hogy az így kialakult összetartozás örökké tart majd – olyan szerelem, ami soha el nem múlik – még ha ez a közös életút-járás csak egy rövid időszakra korlátozódik is itt e földi életben.
Ez a gyönyörű kérdés, mely most konfirmandusaink számára annyira aktuális, egyáltalán nem új! Már a Bibliában is előfordul! Jézus kilépett szülőcsaládjából, ezután három évig munkálkodott isteni küldetését teljesítve a földön. És sokakat hívott így magához: „Jöjjetek hozzám, járjatok velem, kövessetek engem!” Majd a felolvasott virágvasárnapi történetben bevonul Jeruzsálembe. Élete egyre közelebb kerül végső céljához: a világ megváltásához. A szamárháton érkező király nagy meglepetést vált ki sokakban. Semmit sem úgy tesz, ahogyan azt elvárnák tőle, sorra megszegi társadalma szigorú szabályait, félresöpri a bevett szokásokat. Sokan lázadónak tartják, mert egy magasabb, isteni rendnek engedelmeskedve cselekszik. S mert élete értelmét, igazi küldetését ekkor még senki sem érti, senki sem látja tisztán – hiába jövendölték meg a próféták…
Kedves Konfirmandusok! Ti is egyre gyakrabban kiléptek a családotokból, és mind távolabb merészkedtek; így szereztek fejlődésetekhez fontos tapasztalatokat, kipróbáljátok képességeiteket, erőtöket. Sok új helyzettel, eddig ismeretlen környezettel, emberekkel, csoportokkal találkoztok. Talán gyakran felmerül bennetek a kérdés: „Mi lenne, ha olyan lennék, mint mások?” Egy-egy kis időre elhagyjátok családotokat, de ismételten visszatértek oda, hazahozva felderítő útjaitokról az újonnan szerzett benyomásokat. Amikor ezeket otthon megosztjátok, elmesélitek, akaratlanul is kritikussá váltok: „Miért van ez nálunk így, amikor sokkal jobb is lehetne? Hisz a barátaimnál, ismerőseimnél egészen másképp van!” Megkérdőjelezitek az otthoni rendet, értékeket, szabályokat, amiket eddig megszoktatok, elfogadtatok. Előhívtok olyan témákat is, melyekről ezelőtt nem volt szükséges beszélni, s kiderül, sok mindenben még szüleitek sem egyformán gondolkodnak, a nagyszülőkről nem is beszélve. Hirtelen annyi probléma kerül felszínre, hogy néha legszívesebben bezárkóznátok a szobátokba, vagy elmennétek egy lakatlan szigetre a barátaitokkal, vagy a szerelmetekkel. Hiszen borzasztó éreznetek, hogy szüleitek egyik percben elvárják, hogy felnőttként viselkedjetek – teljes önállóságot és felelősséget zúdítva rátok; máskor meg – mint a kisgyermeket – fegyelmeznek, utasítgatnak. Gyarapodnak a mindenki számára értelmetlen, elviselhetetlen helyzetek. Ez néha katasztrófának tűnik, pedig a fejlődés, az emberré érés természetes velejárója, az önmagatokra találás legértékesebb lehetősége. Valójában mindenki keresi a helyét. A szülők, tanárok ösztönösen érzik, hogy a lázadásotoknak teret kell adni, azt komolyan kell venni, értékesnek tartani; és segítő módon kísérni útkereséseteket, hogy egyre ügyesebben küzdhessetek küldetésetek megtalálásáért és betöltéséért.
Nekünk, szülőknek is szembe kell néznünk az idő múlásával, s azzal, hogy egy új korszak érkezett el a család történetébe, amikor lassan szabadon kell engednünk titeket. Gyökereket és szárnyakat szeretnénk adni nektek! Láncokból van elég… Szabadon bocsátani, útjára engedni, s a háttérben maradva kísérni, támogatni azt, akit szeretünk – egyáltalán nem könnyű… Tudjuk, hogy alig két évtizedre kaptunk titeket ajándékba, s utána már felnőtt, önálló életetek mással köt össze majd ilyen szorosan. Boldogító, és mégis fájdalmas elfogadni, hogy ilyen hamar eljött az idő, amikor már önállóan próbálgatjátok szárnyaitokat, s egyre messzebb röpültök. Büszkék vagyunk rátok! Az eddig elért eredményeitek feletti öröm, elégedettség tölt el minket; a megtett út iránti hálával van tele a szívünk.
Fiatalok! Nehéz feldolgozni eddigi életetek élményeit, nem egyszerű összeegyeztetni tapasztalataitokat, a világról és magatokról alkotott elképzeléseiteket a keresztyén hagyománnyal, és a fennálló társadalmi szabályrenddel. Természetes, hogy a felnőttek hite számotokra sokszor idegen, és magatok akarjátok felfedezni, megfogalmazni e világ dolgainak jelentését és saját életeteknek az értelmét, igazságait. Ebben az értelemkereső elmélkedésben igyekezett segíteni nektek a hittanórákon való közös gondolkodás és a konfirmációi felkészülés. Ha odáig eljutottatok, hogy megpróbáltátok magatokat és egymást Isten szemével nézni, az Ő szerető szívével elfogadni és értékelni – az már elég… A kátéórák lényege az volt, hogy bátorítson a hit klasszikus tartalmát a magatok módján a saját életetekben hasznosítani.
Nem baj, hogy még nem találtátok meg minden életkérdésetekre a választ, már az is nagyszerű, ha tudjátok, merre keressétek azokat. Nem baj, ha nem látjátok még tisztán a küldetéseteket, de érzitek, hogy az, aki célt, értelmet ad életeteknek: az Isten – mellettetek áll, veletek jár. Láthatatlanul körülölel, meghallgat, megvéd, segít. Ott is, akkor is, amikor szüleitek már nem lehetnek veletek – mert azt akarja, hogy fejlődjetek és eközben mindvégig boldogok legyetek! Most itt vagytok életerősen, életvidáman, izgatottan; kérdéseitekkel és válaszaitokkal – mindazokat elhozva, amit eddigi életetekben átéltetek. És Jézus most azt kérdezi tőletek: „Akarsz továbbra is velem járni?” Úgy legyen: Ámen.
Imádkozzunk! Szerető Teremtőnk, Örökkévaló Gondviselőnk! Te elfogadsz minket és hitünket, neked nem az a fontos, hogy tökéletesen tudjunk minden Rólad szóló tanítást kívülről, hanem, hogy küzdjünk azért, hogy egyre jobban ráérezzünk, milyennek is gondoltad Te el a világot, az embert, minket. Köszönjük, hogy eddigi életünk során – szülők és gyerekek – kísérhettük egymást, adhattunk és kaphattunk egymástól nemcsak gondokat, feszültségeket, olykor háborús helyzeteket, hanem rengeteg örömöt, leírhatatlan boldogságot, gyermek s felnőtt közötti igaz barátságot. Istenünk! Szeretetünk olyan, mint a rózsa: többet mond minden szónál, de jó illata, szépsége mellett tüskéi is vannak. Ezért segíts nekünk, hogy tudjunk most bocsánatot kérni, és megbocsátani mindazért, amivel eddig akarva-akaratlanul szenvedést okoztunk egymásnak. Terjeszd fölénk kezedet, gyógyítsd be a sebeket; hozz föl a mélységekből, emelj ki a betegségekből! Segíts helyreállítani az egészségét és boldogságát mindenkinek, akit testi-lelki kín gyötör! Áldásod kísérjen minket egész életünkön át, bárhová vezessen utunk, bármi történjen velünk, hogy áldássá legyünk – élet vizévé, jeget olvasztó tűzzé, sötétben ragyogó csillaggá – most és mindörökké! Ámen.
Áldás: Jézus mondja: „Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig!” Ámen
