„Történt az egyik napon, amikor (Jézus) a templomban tanította a népet, és hirdette az evangéliumot, hogy odaléptek a főpapok és az írástudók a vénekkel együtt, és megkérdezték tőle: Mondd meg nekünk, milyen hatalommal cselekszed ezeket, vagy ki adta neked ezt a hatalmat? Ő pedig így válaszolt nekik: Én is kérdezek tőletek valamit, mondjátok meg nekem: Vajon János keresztsége mennyből való volt-e vagy emberektől? Ők pedig így tanakodtak egymás között: Ha azt mondjuk, mennyből, azt fogja mondani: Akkor miért nem hittetek neki? Ha pedig azt mondjuk, emberektől, az egész nép megkövez minket, mert meg van győződve arról, hogy János próféta volt. Ezért azt felelték neki, hogy nem tudják, honnan való. Erre Jézus így szólt hozzájuk: Én sem mondom meg nektek, milyen hatalommal cselekszem ezeket.”Lk 20, 1-8.
Amikor Jézus a templomban tanította a népet…
Kedves Testvéreim! Soha nem gondoltam volna, hogy a mai evangéliumi szakasznak ez a bevezető mondata, aminek önmagában túl sok jelentősége nincsen, ekkora erővel tud szólni. Ez az egyszerű mondat – amikor Jézus a templomban tanította a népet – már szinte emlékeket ébreszt a szívünkben: de jó is volt, amikor a templomban lehetett tanítani a népet. Amikor mindennél természetesebb volt, hogy hívó harangszóra átléptük a templom ajtaját és itt voltunk az istentiszteleten. A legszebb emlékeim között tartom számon, hogy 2019. október 6-án felszenteltük szépen megújult templomunkat.
Ugyanakkor ez a mondat szent reménységgé is magasztosul, mert hiszem veletek együtt, hogy eljön majd az ideje, amikor ez a templom újra megtelik. Örömujjongás lesz nyelvünkön, és a zsoltáríróval együtt fogjuk vallani: hatalmas dolgot tett velünk az Úr, ezért örvendezünk. De ma még az emlékezés és ábrándozás, a múlt és a jövő közé épít aranyhidat az ige és a Szentlélek. A hitnek az aranyhidján fogunk járni, és megengedjük Istennek, hogy ezt az aranyhidat megépítse nemcsak a múlt és a jövő közé, hanem építse meg közöttünk. Én egy kihalt, kihűlt templomból jelentkezem, hozom egyházunk, gyülekezetünk és a családunk köszöntését, szeretetteljes áldáskívánását minden igehallgató testvéremnek.
És akkor most beköszönök hozzátok egy hangos és határozott áldás békességgel. Szabad-e átlépnem hajlékotok küszöbét? Szeretnék szétnézni a lakásotokban, hogy az új helyzet milyen változásokat hozott. Gyermekkoromból őrzök egy kedves kis történetet abból az időből, amikor megjelent a házakban a televízió. Mariska néni bekapcsolta a Tv-t, és még nem volt ideje sem hozzászokni ahhoz, hogy ez a készülék úgy odabilincselje a fotelbe, mert ez az egész televíziós jelenség annyira új volt. Mariska néni tett-vett a konyhában a maga hangyaszorgalmával, és akkor elkezdődött az esti Tv Híradó, és a bemondó hangosan, illedelmesen köszöntötte a nézőket valahogy úgy, hogy jó estét kívánok, és akkor Mariska néni félig meglepődve és félig kétségbe esve azt találta mondani a szobából jövő köszönrésre: Jaj, ne tessék már széjjel nézni, mert még nem volt időm rendet tenni…
Néhány hete tart már ez a megváltozott helyzet, vajon volt-e már időnk rendet rakni? Az egyik kedves ismerősöm mesélte, hogy a 2 hetes karantén ideje alatt, végre elpakolt a garázsban, amire már évek óta készült. Volt-e már időnk rendet rakni a lelkünkben?
Úgy szeretnék egy kicsit, olyan enyhe tapintattal bekopogni a lelketek ajtaján. Szeretném tudni, de legalább érezni ebben az együtt töltött néhány percben, hogy milyen érzések járnak át, milyen gondolatok foglalkoztatnak titeket mostanában. Sokan elveszítették a munkát. Sokan állásidőn vannak, vagy kényszerszabadságot töltenek. Tele van a szívünk aggodalommal, hogy mit hoz a holnap? Ezek nagyon fontos és súlyos kérdések, sem elbagatellizálni, sem a szőnyeg alá söpörni nem lehet őket. Nem is szeretném. De tudok egy olyan kérdést, amiről, ha most beszélgetünk egy kicsit, akkor másképpen nézünk a holnap elé.
Én nem tudom mit hoz a holnap, de tudom, hogy kit hoz a ma. Tudom, hogy ki szeretne közelebb jönni ebben az áldott órában, a megszentelt időben minden mátészalkai testvéremhez és minden nyírcsaholyi testvéremhez. Rájuk is gondolunk. Isten áldja meg azt a kicsi, de nagyon lelkes közösséget, amelyik most szintén nem gyűlhet össze a szobányi méretű kis imaházban, de lélekben velük vagyunk. És szeretettel gondolunk mi Kossuth tériek a kertvárosi testvérekre, és minden mátészalkai keresztyén felekezetre, akikkel olyan jó volt az ökumenikus estéken együtt imádkozni januárban. Egy kicsit onnan, az imahétről is elfogytunk. Valahogy elkoptattuk az élményt, de nem baj; hiszen Isten éppen most ébreszt minket a megszokottságból, a jól bejáratott közönyből, a „mi jó nekem, s a többi nem számít” bűvöletéből. Boldog ember az, aki meghallja az ébresztő szót. Tudom, hogy kit hoz a ma. Test és lélek orvosát hozza el a megszentelt idő és az áldott óra.
Az idén szökőév van, és volt egy hóvégi betoldott nap, pontosan egy hónapja, a február 29-e, Szökő napja. Azt mondta nekem Isten ezen a napon, ennek a napnak a hajnalán: ez a nap nem szökhet el a kezedből. Nem telhet úgy, mint a többi. Kegyelemből adatott ez a nap felébredni, feleszmélni, népemért lábra állni és hirdetni az igét, mert nagy nyomorúság jön – ezt mondta. Soha nem felejtem el azt a napot. Egy kicsit még ma is annak a napnak a fényéből és erejéből élek.
A „mit hoz a holnap” előtt tehát még sokkal fontosabb kérdés, hogy kit hoz a ma. Jézus kopogtat a szívem ajtaján, a szívem ajtaján, csöndesen várja, hogy megnyílik talán – így szól a kedves gyermekének.
Egyszóval az a reménységem, hogy ezzel a televíziós és videós istentisztelettel most nem csak én kopogtatok, hanem nálam sokkal nagyobb, akinek én nem vagyok méltó a saruja szíját megoldani, ahogy Keresztelő János mondta.
Én csak vízzel tudok keresztelni, de Jézus a Szentlélek tüzével.
Sokáig nem értettem ezt a mondatot, csak amikor felülről kaptam hozzá világosságot, hogy a Szentlélek tüze az a lelkesedés. Talán mi nem fogunk a fejünkön kettős tüzes lángot hordani, miként a pünkösdi tanítványok, bár ki tudja, de tudunk lelkesedni azért, amit csinálunk. Csak a lelkesedésünk tudja beoltani és lázba hozni utódainkat. Csak a tanítók lelkesedése tudja beoltani a tanítványokat. A tudomány csak ezután következik. Van vízvezeték-szerelő barátom, lelkesedik a munkájáért, és közben még érti is a szakmát. Mindig van munkája. Van gépi hímző ismerősöm, aki lelkesedik a munkájáért, és közben még érti is a szakmát. Neki is mindig van munkája. Az emberek vágynak arra, hogy találkozzanak olyan emberekkel, akik lelkesednek. Mert a lelkesedés a világból elfogyott. Életunt emberek vannak. A lelkesedés hiánycikké vált.
Jézus lelkesedéssel tanított.
A szigorúbb hívők biztos kijavítanának, hogy a Szentlélek erejével tanított, de én mégis azt mondom, mert örök lázadó vagyok, és az is maradok, hogy Jézus lelkesedéssel tanított. Az evangélium úgy mondja, hogy hatalommal tanított. Mert aki lelkesedik, annak hatalma van a lelkek felett. De ezt a hatalmat kizárólag arra kapta, hogy jó irányba vezérelje a lelkeket. Jézus szüntelenül ezt tette, és ez az embereknek nagyon jól esett. Amikor Jézust hallgatták, akkor azt érezték, hogy az ő életüknek is van értelme, és egyszerre kedvük lett megkeresni az életük értelmét.
A farizeusoknak, írástudóknak, főpapoknak valahogy nagyon nem tetszett, hogy Jézus lelkesedik. Mert aki lelkesedik az egy belülről szabad ember. A vallási vezetőknek ez a rétege, a farizeusok, írástudók és főpapok nem a lelkesedésben látták az élet lényegét, hanem abban, hogy egy félelmetes isten képzetével a zsarnokság fenntartható legyen a lelkek felett. Mert a hatalom üzlet. A hatalom pénz. A hatalom elszedi azok pénzét, akit az utolsót is odaadják, mert annyira féltik a maguk és szeretteik életét. A hatalom azt is meg tudja tenni, hogy az emberek a szabadságukat is feláldozzák a biztonságukért.
De Jézus érkezésével új korszak veszi kezdetét.
Isten országa, a teokrácia kezd kibontakozni. A szeretet ereje a gonoszság erejével veszi fel a harcot és a pokol kapuit döngeti. Nem lehet kétséges, hogy kinek ad Isten győzelmet. Nem kétséges, hogy a világosság fog győzni a sötétség felett. Az élet fog győzni a halál felett, de csak akkor, amikor eljön az ideje. Nem tudjuk, hogy ez mikor lesz, hogy ez mikor történik meg világméretekben, nem tudjuk, hogy mikor történik meg az országok, nemzetek szintjén. De egy dolog egészen bizonyos: a világosság és az élet világméretű győzelmének az előfeltétele, hogy a bennünk lévő sötétséget legyőzze a világosság. Csakis az egyszemélyes győzelmek adódnak össze előbb családi, majd mind magasabb szintű közösségi győzelmekké, és a kör úgy gyűrűzik tovább, mint a tóba vetett kavicstól a víztükör hullámzása.
Nem tudjuk, hogy meddig tart körülöttünk a nyomorúság, hogy kevés áldozatot követel vagy sokat. De megtanulunk jobban odafigyelni egymásra, és hisszük, hogy minden, de minden, ami minket ér, az előbb Isten elé kerül. Akkor múlik el, ha betöltötte küldetését. Ha a sötétség bennünk is legyőzetett, csak akkor kezdünk el világítani. Akkor leszünk igazán a fény városa, és én örömmel látom ennek a biztató jeleit.
Én sem mondom meg nektek – hallottuk Jézust
A mai evangéliumi szakasznak az a nagy meglepetése, hogy amikor egy igazán hitvalló helyzet teremtődik Jézus körül, amikor mindannyian úgy érezzünk, hogy ha valamikor, akkor most beszélhetne a küldetéséről, bizonyságot tehetne arról, hogy Ő kicsoda és miért jött a földre, akkor ez az a helyzet. Hitvalló helyzet. És Jézus kihagyja ezt a helyzetet.
Ha vannak valakik, akiknek ezt nagyon hallani kellene, ha vannak valakik, akikre nagyon ráférne, hogy szembesüljenek végre az igazsággal, akkor ők a főpapok, és az írástudók a vénekkel együtt. És Jézus nem szembesíti őket az igazsággal. Vajon miért?
Most a böjti időszakban születhet bennük olyan válasz, miért ne születhetne, hogy Jézus a böjt csendjét, a beszéd böjtjét gyakorolja. Nem tanulhatta Jakab apostoltól, inkább tőle tanulta Jakab apostol, hogy legyen minden ember gyors a hallásra és késedelmes a szólásra.
Ne szólj szám, nem fáj fejem – szoktuk mondani.
Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna. Tartja a régi mondás. Nem is haszontalan megfontolni ezeket a gondolatokat és a mindennapokba úgy beépíteni. Mennyivel kevesebb baj lenne a világon, ha nem mondanánk ki mindent, amit kimondunk. Vagy ha nem úgy mondanánk ki, ahogy jön, hanem egy kicsit csendben maradva, átgondolva, a Szentlélek szűrőjén átengedve. Az egyensúlyt valahogy megtalálva, ha kell mégis kimondva, hogy ne feszítsen szét engem, de közben ne is ölje meg a másikat.
A bötji időben lehet az igének, e tanulságos történetnek ilyen üzenete, hogy elengedem magamban az én-központú világképet. Az életünknek ez a nagy átalakulása, amiket ezekben a hetekben élünk meg, vajon hogyan hat arra, hogy mindig mi akarunk a középpontban lenni? Jézus ma is tanít minket, és úgy gondolom, hogy a legfontosabbra tanít. Arra, hogy miképpen viszonyuljunk embertársainkhoz. Ez pedig mély összefüggésben van azzal, hogyan viszonyulunk a bennünk élő sötétséghez.
Jézus nem mondja meg a farizeusoknak, hogy milyen hatalommal cselekszik. Mert az igazán nagy válaszok az élet valódi kérdéseire soha nem kívülről jönnek, hanem azoknak belül kell megszületnie. Ámen.
Mátészalka, 2020. 03. 29.
Becsei Miklós lelkipásztor
