Virágvasárnapi igehirdetés a Máté evangéliuma 21. részének 1-11. versei alapján: ”1Amikor közeledtek Jeruzsálemhez, és Betfagéba, az Olajfák hegyéhez értek, Jézus elküldött két tanítványt, 2és ezt mondta nekik: „Menjetek az előttetek fekvő faluba, és ott mindjárt találtok egy megkötött szamarat a csikójával együtt: oldjátok el, és vezessétek hozzám. 3Ha valaki szól nektek valamit, mondjátok meg, hogy az Úrnak van szüksége rájuk, és azonnal elengedi azokat.” 4Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék a próféta mondása: 5„Mondjátok meg Sion leányának: Íme, királyod jön hozzád, szelíden és szamáron ülve, igavonó állat csikóján.” 6A tanítványok elmentek, és úgy cselekedtek, ahogy Jézus parancsolta nekik: 7odavezették a szamarat a csikójával együtt, ráterítették felsőruhájukat, Jézus pedig ráült. 8A sokaság legnagyobb része az útra terítette felsőruháját, mások ágakat vagdaltak a fákról, és az útra szórták. 9Az előtte és utána menő sokaság pedig ezt kiáltotta: „Hozsánna a Dávid Fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsánna a magasságban.” 10Amint beért Jeruzsálembe, felbolydult az egész város, és ezt kérdezgették: „Ki ez?” 11A sokaság ezt mondta: „Ez Jézus, a galileai Názáretből való próféta.”
Kedves Testvéreim! Szeretett Ünneplő Gyülekezet! A virágvasárnap egy zajos ünnep. Mindenki mondja benne a magáét. A Jeruzsálembe érkező Jézus körül tavaszi zsongás van. Egy kicsit már-már zavaró ez az ünnepi felfordulás. Még akkor is, ha itt-ott Jézust dicsőítő félmondatok, és csodálatos zsoltárrészletek csendülnek fel: „Hozsánna a Dávid Fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsánna a magasságban.”
Mégis hangos lett ez az ünnep. Az ujjongások, kiáltások zaja felkavarja a lelkemet. Még csak a hozsánna szólt, én már a feszítsd meg-et is hallottam. Nem tudtam többé a virágvasárnapi sokasággal együtt örülni, amikor észrevettem a Jézus szelíd szemében megcsillanó könnyeket. A sokaság még diadalittasan kiáltozott, de tisztán láttam, hogy Jézus lelkében már elkezdődött a passió, a szenvedéstörténet.
Eltűnődtem rajta, hogy vajon ezen a fényes napon ki szerzett egy kis valódi örömet a Megváltónak, ki simogatta meg a halálra készülő lelkét? A tömegben senkit nem találtam. Mindenki saját magával volt elfoglalva. Mindenki a saját álmait dédelgette. Mindenki a maga által elképzelt megváltót éljenezte, és szinte tolta előre a kereszt felé. Mintha csak azt sugallták volna Jézusnak: abba fogsz belehalni, hogy nem olyan vagy, mint amilyennek képzeltünk! A hozsannánk nemsoká „feszítsd meg”-gé változik. Úgy érzem, hogy Jézus már hallotta ezeket a sátáni sugallatokat. Hát ezért lett nekem is hangos a virágvasárnapi sokaság.
Aztán észrevettem a tömegben valakit, aki nem szólt egy szót sem. Fölfedeztem egy oktalan állatot, egy szamárcsikót, és azonnal az ismeretlen gazdája jutott eszembe. Arra gondoltam, hogy Jézus azon a külsőségeiben vidám, de belül nagyon szomorú virágvasárnapon tőle kapta a legnagyobb ajándékot. Nem a szamárcsikót és annak anyját, bár azok is nagy értéknek számítottak, hanem, az elengedésnek azt a mozdulatát, amit így fogalmazott Máté evangélista: „3Ha valaki szól nektek valamit, mondjátok meg, hogy az Úrnak van szüksége rájuk, és azonnal elengedi azokat.”
Valaki, egy névtelen ember, az ismeretlenség homályában, engedett, engedelmeskedett Jézusnak. Valamit odaadott az Úrnak. Valamiről kész volt azonnal lemondani. Azt a címet adtam az igehirdetésemnek, hogy a virágvasárnap névtele hőse. Róla szeretnék ma prédikálni, és az ő Jézusáról.
Egy néven nem nevezett kicsiny falucskában, Jeruzsálem közelében, élt egy ember. Minden bizonnyal ő is – sok-sok palesztinai honfitársával együtt – egyszerű munkásember lehetett, és a két keze fáradságos munkájából élt. Neki nem ment olyan jól, mint a vámszedőknek. Örült, ha a napi betevőt megkereste magának és a családjának. Teherhordozó ember volt a szamarával együtt. Nemcsak a mások terhét hordozta, hanem minden bizonnyal a sajátját is. A mindennapi megélhetés, a hogyan lesz holnap terhét. De nyilván nemcsak fizikai, hanem lelki terheket is hordozott. A magáét is, a másokét is. Lehet, hogy egyszer halat vitt a partról a piacra, máskor összevitatkozott házasok holmijait költöztette szét. A maga szürkeségében is igen érdekes élete lehetett.
Beszéltem egyszer egy fuvaros kocsissal, aki egy alföldi kisvárosban hasonló élményekről és érzésekről számolt be nekem.
Nos, hát ez a jóravaló névtelen ember, a maga nevenincs kis falujában egyszer találkozott a világ Megváltójával, Jézus Krisztussal. Egészen biztos vagyok benne, hogy attól a pillanattól kezdve nem egyedül cipelte a terheket. Sem a magáét, sem a másokét. Szamarastól együtt hordozta őt a töviskoronás mester. Megszürkült és ismeretlen életébe isteni fényesség költözött. Talán meglepően hangzik, de így ismeretlenül is megvan ez a biztos tudásom vele kapcsolatban. Ismerte az Urat. Szerette Jézust, meglátta, felismerte benne az Istent.
Itt lép be a történetbe Jézus, aki éppen őhozzá küldi tanítványait. Menjetek és kössétek el a szamarait, és ha szól nektek valamit, mondjátok meg, hogy az Úrnak van szüksége rájuk. Jézus a tanítványokat tanulni küldi ehhez az ismeretlen tanítványhoz. Menjetek és tanuljátok meg, hogy így kell valamit az Úr nevére elengedni. Tanuljátok meg, hogy így kell az Úr nevének csak a hallatán is belelkesülni, és érte mindent odaadni, mert Jézus a minden. A tanítványoknak ez egy nagy lecke lehetett. Valaki áldozatot hoz Jézusért úgy, hogy ő maga az ismeretlenség homályában marad? Nevét nem fogják emlegetni, csak azt, amit tett az Úrért? Milyen messze van ettől az ő kicsinyes számítgatásuk, amikor azt kérdezték Jézustól: „Mi elhagytunk mindent, és követtünk téged, mi lesz hát a jutalmunk?” (Mt 19, 27)
Testvéreim! Íme, a virágvasárnap ismeretlen hőse a legtöbbet adta Jézusnak azon a napon. Nemcsak a szamarát adta oda, hanem vele együtt az élete minden terhét. A hogyan tovább-ot, a folytatást is odaadta Jézusnak.
Azt mondtam az elején, hogy erről a névtelen emberről szeretnék prédikálni. Talán sikerült mondanom róla valamit, pedig soha nem találkoztunk. Hiszen közben kiderült a neve is. Jézus nevéről őt is keresztyénnek hívják, mit téged, vagy engem. Tehát lelki rokonság is van közöttünk, és én büszke vagyok az ilyen névtelen lelki rokonaimra. Kiderült az is, hogy a lelkében mi lakik, és higgyétek el, hogy az ember értékét igazán ebben mérik.
Ezek után már sokkal könnyebb az ő Jézusáról beszélni, mert ebben az ismeretlen emberben maga Jézus jelent meg lelki szemeink előtt. Amikor róla beszéltem, akkor már Jézusról is beszéltem. De nem mondhattam el mindent Jézusról egy emberen keresztül. Mert valamit csak Jézus tudott megtenni.
Erről hadd beszéljek befejezésül. Jézus ráült a szamárra, amit a szamár igazi gazdája talán soha nem tett meg. Ez egy mélyen prófétai cselekedet. Jézus egyszerre lett teher és teherhordozó. A teológia nyelvén ez azt jelenti: Jézus teherré, bűné, átokká lett értünk. Magára vette az emberiség összes terhét. Elviselhetetlen teherré vált Jézus. Olyan elviselhetetlen teherré, amit egyszer csak kivetett magából a mindenség és azt mondta: keresztre vele! Feszítsd meg! Még ezt is vállalta Jézus értünk! Ez nem emberi cselekedet. Isten szeretetének a műve ez!
Jézus a szamár hátára ült, és ezzel azt üzente az ókor szokásait akkor jól ismerőknek. Győztes hadvezér vagyok, de nem bosszúra szomjas, hanem szelíd és alázatos. Szamárháton érkezni azt jelentette régen a legyőzötteknek: enyém a győzelem, de nincs vérontás, hanem mindenkinek megkegyelmezek. Én hordozom a terhedet, én viszem a fájdalmadat. Én gyógyítom a betegségedet! Én gyógyítom meg a nemzetedet, én gyógyítom meg a családodat és az életedet. Én űzöm el a magányod kísértő szellemét.
Ezt üzeni ma nekünk virágvasárnap névtelen hőse, és ezt üzeni a szamárháton érkező Jézus – Király. Jöjjetek, boruljunk le a Király előtt, virágvasárnapi csendes hódolattal. Ámen.
Mátészalka, 2020-04-05.
Becsei Miklós lelkipásztor
