Vasárnapi igehirdetés az 50. Zsoltár alapján:
„Ászáf zsoltára. A hatalmas Isten, az Úr szól, és hívja a földet napkelettől napnyugatig. A tökéletes szépségű Sionon ragyogva jelenik meg Isten. Jön a mi Istenünk, nem hallgat. Előtte emésztő tűz, körülötte hatalmas szélvihar. Hívja az eget odafent, és a földet, mert ítélni akarja népét. Gyűljetek hozzám, híveim, akik áldozattal kötöttetek szövetséget velem! Igazságát hirdesse az ég, mert ítéletet tart az Isten. (Szela.)
Hallgass, népem, most én beszélek! Izráel, most téged intelek! Isten, a te Istened vagyok én! Nem feddelek meg véresáldozataidért, sem állandóan előttem levő égőáldozataidért, de nem fogadok el házadból bikát, sem aklaidból bakokat. Hiszen enyém az erdő minden vadja, és ezernyi hegynek minden állata. Ismerem a hegyek minden madarát, enyém a mező vadja is. Ha éhezném, nem szólnék neked, mert enyém a világ és ami betölti. Eszem-e a bikák húsát, iszom-e a bakok vérét? Hálaadásodat áldozd az Istennek, és teljesítsd a Felségesnek tett fogadalmaidat! Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem. A bűnösnek pedig ezt mondja Isten: Hogy mered emlegetni rendelkezéseimet, és szádra venni szövetségemet? Hiszen te gyűlölöd a feddést, és elveted igéimet! Ha tolvajt látsz, vele cimborálsz, és a paráznákkal tartasz. Szádból gonosz beszéd jön ki, nyelved csalárdságot sző. Ahol csak vagy, testvéred ellen beszélsz, anyád fiát is bemocskolod. Ilyeneket csinálsz, és én hallgassak? Azt hiszed, én is olyan vagyok, mint te? Megfeddelek, és mindezt szemedre vetem! Értsétek meg ezt ti, akik elfeledkeztek Istenről, különben elragad menthetetlenül! Aki hálaadással áldozik, az dicsőít engem, és aki ilyen úton jár, annak mutatom meg Isten szabadítását (23).”
Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Mindig is csodálkoztam azon, hogyan bírja el Isten a füstöt, amikor az ószövetségi vallásgyakorlat szerint fellobban az égőáldozat kormozó lángja? Amikor szalonnasütés közben körbe üljük a tüzet, akkor a füstös helyekről elhúzódunk, mert kellemetlen, mert könnyezünk és levegő után kapkodunk. Akkor Isten, hogyan bírja el a füstöt? És egyáltalán: Neki csak a füstje jut? Különösen, amikor az Ótestamentum gyakorlatában növényeket, terméseket, s különösen állatokat égetnek el hálaáldozatként, vagy engesztelő áldozatként. El tudjuk mi azt képzelni – levetve most minden álszemérmet –, hogy az égő húsnak milyen bűzös füstje van? S ha Istennek így kellene dolgokat megköszönni, vagy Nála dolgokat elérni, akár Tőle bűnbocsánatot kicsikarni, akkor egymásnak miért nem így köszönjük meg, hogy jót tettek velünk? Milyen különös, amikor azt mondjuk, hogy a másiknak jól az orra alá füstöltünk… Vagyis felbosszantottuk, hiszen ezt értjük alatta. Isten, ha közénk jönne, és letelepedne velünk szalonnát sütni, vajon arrébb ülne, amikor felé szállna a füst? Vagy azt mondaná: ő úgyis megszokta? Aztán mit szól Isten az állatok sikolyához, amikor neki áldozzák fel a bakokat és a bikákat? Mennyi félelem van egy halálsikolyban? Tudod, hogy egy állat is mennyire tud ragaszkodni az élethez? Könyörgésének hangja egy fényes pengébe ütközik. Vajon ez tetszik az Istennek? Elégülten ül mennyei trónusán, mert földi halálhörgés növeli ismét dicsőségét? Ugye, hogy belül elmenekülünk ezen kényes kérdések elől, ki tagadásba, ki pedig magyarázkodásba. De hát mivel lehet ezt megmagyarázni?
Tudom, nem ember az Isten. Talán a füst el sem ér hozzá, mert az mégiscsak füst. Ő a szentségben lakozik. Egy másik dimenzióban, a szellemi világban, mennyei magaslatokban, ahová nem ér fel sem a zaj, sem a bűz, szerencsére… A feláldozott bakok és bárányok húsa és vére sem úgy kell neki, ahogy adjuk, mert nem ember az Isten. Az élet feláldozása, odaajándékozása szolgálja az Ő dicsőségét. Neki tehát nem kell megemészteni az állat húsát, nem kell meginni az áldozat vérét, és nem kell szagolni az áldozat füstjét. Ő az életet kéri. Ezt sajnos még kevésbé tudom megemészteni, és ezzel nem vagyok egyedül, mert sok hasonlóan gondolkodó hittestvérem van itt a templomban is, csak ezt nem merjük magunknak bevallani. Mert nem illik. De gyermeki lelkünknek emészthetetlen, hogy egy ártatlan bárány hal meg az ember bűnéért, és ezt az Isten elfogadja. Megnyugszik tőle. Ha az ember ettől megnyugszik az nem baj, hisz azért csinálja, de ha az Isten is megnyugszik az nagyon nagy baj. Akkor hosszú évezredek óta nagyon sok élet szárad a lelkén annak, aki saját kezével véste a második kőtáblára azt, hogy ne ölj. S ha vannak életek, akik azért születtek, hogy Isten oltárán végezzék és a mindenség Urának kiengesztelése jutott nekik osztályrészül, akkor nagy bajban vagyunk, mert akkor önmagával hasonlik meg ÉLET URA.
A lelkünk ezer kérdését, és a belőlük eredő feszültséget és zavarodottságot egy nagyon egyszerű mondat is fel tudja oldani. De ehhez ki kell mondani ezeket a kérdéseket. S íme, az egyszerű mondat: van olyan vallás, amelyik zsákutca. Nem, hogy Istenhez nem vezet, hanem sehová sem vezet. Illetve látjuk, hogy hová vezet. Még a rendíthetetlennek hitt keresztyénséget is képes volt félrevezetni, pedig azt ígérte Jézus Péternek kezdetben, hogy a hit kősziklájára építi fel az anyaszentegyházat és a pokol kapui sem vehetnek rajta diadalt. Mégis volt, ami diadalt vett a keresztyénségen. Egy áldozati vallás legyőzte azt. Ezért erőtlen a keresztyénség, és nincsen szavunk, vagy csak erőtlen szavaink vannak, és nincsen erőnk, mert elfolyik, mint az áldozatok vére. Az áldozati vallás megtanította a jézusi szeretet vallásnak, hogy nem csak az állatok, hanem az emberek is feláldozhatók, ha az egyház érdeke úgy kívánja. Mennyi embervért ontottak a keresztyén hódítók az elmúlt két évezred során?! Ez soha nem történt volna meg, ha a keresztyénség csak a jézusi irányelveket és tanításokat veszi figyelembe. A több okból sem keresztyén európai ember ezt tudja, és talán nagyon merész kijelentést mondok, de sok ember becsületbeli okból nem kér ebből a fajta keresztyénségből. Lelki megújulást csak ennek a felismerésnek az egyházi vállalása hozhatna társadalmi mértékben. De az egyéni megújulás útja is ez: tiszta víz kell a pohárba. Ezt a tiszta vizet kínálta fel Jézus, ebbe is halt bele, és gyilkosai a halálát egyetemes bűnné tették, hogy magukról az istengyilkosság felelősségét lerázzák.
Azért vagyok nagyon hálás az Istennek, hogy ezt én már láthatom, mert a Jézusban való hit által az ember szeméről lehullik a lepel. És velem együtt hálás mindenki, aki látja.
S azért is hálás vagyok Istennek, mert ez a csodálatos világosság az Ószövetségben is látható. A vérontásoktól hangos, áldozatok füstjétől zavaros ószövetségi világban fényjeleket ad az Isten. Hallottuk a mai evangéliumot az 50. Zsoltárból: „Isten, a te Istened vagyok én! Nem feddelek meg véresáldozataidért, sem állandóan előttem levő égőáldozataidért, de nem fogadok el házadból bikát, sem aklaidból bakokat. Hiszen enyém az erdő minden vadja, és ezernyi hegynek minden állata. Ismerem a hegyek minden madarát, enyém a mező vadja is. Ha éhezném, nem szólnék neked, mert enyém a világ és ami betölti. Eszem-e a bikák húsát, iszom-e a bakok vérét?”
A kérdés Isten kérdése, ezért nem költői kérdés, van rá felelet: nem kéri a húst, nem kéri a vért, mert minden az övé. Minden az övé. Világ, növény, állat, ember, minden az övé. Mi is az Övé vagyunk. Milyen megnyugtató felelet. Megnyugtató nekünk, de nem az Istennek. Isten nyugtalan miattunk még akkor is, ha tudja rólunk, hogy mi is az övé vagyunk. Ugyanis van az életünknek egy olyan területe, van a személyiségünknek egy olyan része, amire Isten nem mondja, hogy az övé, mert tudja, hogy csak akkor az övé, ha odaadjuk. Ez pedig a szívünk. Ő teremtette ilyennek az embert. Ezért nem gép, és ezért nem rabszolga. Az életünk egy részével, a személyiségünk egy részével mi rendelkezünk. Amit senki nem vehet el tőlünk. Ez adja az emberélet méltóságát. Azé, akinek odaadom. A szeretetem, a tiszteletem, az érzéseim, a szerelmem, a rajongásom, a lelkesedésem azé, akinek odaadom. S az igazi nagy csoda az, hogy a mindenség Ura akkor boldog, ha odaadom neki szívemet, a hódolatomat, a tiszteletemet. Méghozzá önként. Mert úgy döntöttem, hogy Ő érdemli meg, Ő méltó erre. Nem azért, mert félek Tőle. Nem azért, mert különben eltapos, mint egy férget, és halálom után a pokol tüzén fog engem sütögetni. Az ószövetségnek van egy rettenetes logikája (nem Isten találta ki, hanem a zsidók), amikor azt sugallja, hogy féld az Istent és menekülj oda hozzá. Mert Isten haragjától csak Isten védhet meg. Ez nem igaz. Mert az Isten nem haragszik, az Isten szeret.
Csodálatos dolog eljutni arra a felismerésre, hogy szereted az Isten, mert méltó rá. Adott neked egy csupa nagybetűs ÉLETET, ezer és ezer lehetőséggel. Ha visszanézel ott volt, ha előre nézel ott van, ha egy kicsit csendben vagy belül, akkor érzed, hogy itt van. Ha az üres keresztre nézel, akkor a szívedben hála van, hogy szavait az életével pecsételte meg. Kereszthalálosan szeret. Ezért belül a lelkedben hátra dőlhetsz, és érzed, hogy itt van az Isten veled. Olyan kár, hogy a templompadban nem lehet hátra dőlni, pedig, ha valahol, akkor a templomban kellene átélni, hogy de jó élni. A templomban kellene oszlani a búnak, oldódni a bajnak, rendeződni a pulzusnak és a vérnyomásnak, mert itt van az Isten énvelem. De azért mindez lehetséges, még ha a padban nem is, de a lelkedben hátra lehet dőlni és az életnek és a mának és egymásnak örülni.
Ezt az érzést úgy hívják, hogy HÁLA. Erről beszél ez a csodálatos ószövetségi ige, és benne az élő Isten, hogy Neki nem kell a füst, sem a hús, sem a vér, hanem csak a hála, a hála-áldozat. Ez azt jelenti: ezt adom. A szívem hálás. Ki is mondom, hogy hálás vagyok az Istennek. Mikor mondtad utoljára a házastársadnak, vagy a gyerekednek: hálás vagyok érted az Istennek? Egy-egy ilyen mondatnak jó illata van. Annyira jó illata van, hogy felér az égig. Ettől boldog az Isten – én így hiszem kérlelhetetlen határozottsággal. Ettől boldog az Isten, ezt mondta a mai igében, vidd haza, rejtsd el a szívedbe, adj neki hangot naponta sokszor. Aki hálával áldozik, az dicsőít engem. Ettől boldog az Isten, ettől boldog a Megváltó Jézus, aki feltámadásakor először ezt kérdezi Pétertől: szeretsz-e engem?
És végül: ettől boldog az ember. Ha tud hálás lenni. Ezzel fejezem be, hogy három dologért lehetünk hálásak.
Először azért, amit megkaptunk. Ez a legkönnyebb, bár valakinek még ez is gondot okoz, de ez a hála alapfoka. Ideje volna felnőnünk legalább az alapfokra és azt mondani reggelente és esténként az Istennek, hogy hálás vagyok ezért, vagy azért, konkrét dolgokért. Ki kell próbálni, a közérzeten sokat javít a reggeli és esti rövid hálaima. A hála középfoka megköszönni azt, amit nem kaptam meg. Vagy amit elvett az élet. Vagy nem úgy adott, ahogy szerettem volna. Nem mondom, hogy ez könnyű, azt sem, hogy ez mindig sikerül, de ez a középfok. De – kérdezhetné valaki – mit lehet azon megköszönni, ami nem jött össze? Azt, hogy ezáltal meghívást kaptam a fejlődésre. Nem készen kaptam valamit, hanem meg kellett dolgozni érte. Mennyivel többet ér, amiért megdolgoztál. Amit nem alád tettek, mint a pelenkát. S aztán a felsőfok: ha az első kettő már megy, akkor, de csakis akkor lehet megtanulni, mert ezt is tanulni kell: hálásnak lenni csak úgy. Mindenért. Amikor az élet alaphangulata a hála. Lehet, hogy ez a boldogság? Próbáljuk ki együtt és egyenként, hogy nem állandóan zsörtölődünk, és bosszankodunk, hanem valami magasabb rezgésszintre hangolódunk be. Ez a hála érzése. Füle Lajos négysorosa ezt mondja a háláról. Ha idejében eszembe jut, talán elég lett volna elmondani prédikáció helyett:
„A hálából élünk, ha élünk. Hála nélkül mi más az élet: szakadéknyi mély hiányérzet, mibe az ember beleszédül.”
Az egyetlen biztos kapaszkodó minden viharban, amit hoz, vagy hozhat az élet: Hálával áldozni, hálából élni, mindig kimondani, a legkissebbet is megköszönni, hogy olyanok legyünk, mint a kismadár, aki szélvészben is tudott énekelni a viharverte, reszkető ágon. Ámen.
Becsei Miklós lelkipásztor
Mátészalka, 2021-06-13.
