Vasárnapi igehirdetés Márk evangéliuma 1. részének 21-28. versei alapján:

„Ezután elmentek Kapernaumba. Szombaton pedig azonnal a zsinagógába ment (Jézus), és tanított. Álmélkodtak a tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók. Éppen ott volt a zsinagógájukban egy tisztátalan lélektől megszállott ember, aki így kiáltott fel: Mi közünk hozzád, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom rólad, ki vagy: az Isten Szentje. Jézus ráparancsolt: Némulj el, és menj ki belőle! A tisztátalan lélek pedig megrázta azt az embert, és hangos kiáltással kiment belőle. Mindnyájan annyira megdöbbentek, hogy ezt kérdezgették egymástól: Milyen új tanítás ez? Hatalommal parancsol a tisztátalan lelkeknek, és azok engedelmeskednek neki. És gyorsan elterjedt a híre mindenfelé Galilea egész környékén.”

Kedves Testvéreim!  Szeretett Gyülekezet! Van úgy, hogy az élet legfontosabb kérdését nem a szívünknek legkedvesebb személy teszi fel, de attól az még az élet legfontosabb kérdése. Mi közünk hozzád názáreti Jézus? Ez a kérdés legyen az elkövetkező percekben Isten tükre mindannyiunk számára. Ha van helyzet, ami elől nem térhetünk ki, akkor ez a mostani az. Ha van kérdés, amit nem hagyhatunk sem figyelmen kívül, sem válasz nélkül, akkor ez a mostani feltétlenül az. Mi közünk hozzád názáreti Jézus?

De a kérdés még ennél is világosabbá tehető: van-e közünk a názáreti Jézushoz? Ha igen, akkor micsoda? Magunkban szép csendben sorolhatjuk az érveket: – meg vagyok keresztelve Jézus nevében, – a hitemet meg is erősítettem a konfirmációban, – egy Jézus nevéről elkeresztelt közösséghez tartozom, amit úgy hívnak, hogy református keresztyén egyház.  Aztán többen-sokan azt is hozzá tehetik: járok ebbe a közösségbe, – támogatom ezt a közösséget, tisztséget is vállaltam ebben a közösségben. Észre sem vesszük, de ezek mind elterelő válaszok. Mert egyik sem arról szól, hogy mi közünk van nekünk Jézushoz, hanem mindegyik arról, hogy mi közünk van az ő egyházához. Pedig a kettő nem ugyanaz. A keresztyénség két évezredes világhódító tetteiből sajnos a főszereplő gyakran kimaradt. Még akkor is kimaradt, ha nevét zászlókra írták és a nevében indultak harcba. Az egyik számunkra idegen keleti vallás jeles képviselője mondotta egyszer, miután merő kíváncsiságból tanulmányozta Jézus Krisztus személyét és tanításait: azt nem mondom, hogy szeretnék keresztyén lenni, de jó lenni hasonlítani Jézusra. Annyira vagyunk keresztyének, amennyire hasonlítunk Jézusra. Itt természetesen a jézusi lelkületről van szó és nem külső hasonlóságról.

Mi közünk hozzád názáreti Jézus? Van-e közünk hozzád, názáreti Jézus? Ez annyira sorsdöntő és sorsfordító kérdés, hogy amikor kimondásra kerül, akkor körülöttünk a szellemi világ erői mind mozgásba jönnek. Egyáltalán nem csoda, ha ezt a kérdést, illetve ennek feltevőjét energiaáramlat veszi körül, és mint a nyugodt víztükör, amibe kavicsot dobtak, heves hullámzásba kezd. Hiszen létünk alapjai mozdulnak meg és életünk értelme kerül mérlegre önmagunk előtt, amikor e kérdés tükrébe belenézünk.

Sorsfordító kérdést mondott ki valaki ott a kapernaumi zsinagógában, miközben Jézus beszédét hallgatta és az isteni szó szíven találta. Mintha csak azt kérdezte volna: enyém lehet-e a kegyelem? Amit Jézus elhozott közénk, amit szavával meghirdetett, tetteivel számtalanszor igazolt, az az átélhető és folyton megélhető szeretet az enyém-e már? A megbocsátás és szelíd bocsánatkérés áldott tudománya az enyém-e már? A jóra való készség és hajlandóság, a jó cselekvésének a boldog tapasztalata az enyém-e már? Az önzéstől, haragtól, bosszúvágytól való megszabadulás, az indulatok feletti győzelem természetfeletti élménye az enyém-e már?  Nincs áldottabb számvetés, mint megkérdezni önmagamtól egy ilyen szép nyári napon az Istennek szentelt ősi hajlék falai között, hogy mi közöm hozzád názáreti Jézus? Egészen bizonyos, hogy angyalaink mind fölkapják rá a fejüket az égben, hogy ni csak, valami születik! Most válik igazán emberré az ember?! Mert a felébredt ember kérdező ember. Mert az örökkévalóságig kísérheti az ember életét egy őszintén feltett kérdés, és egy arra jól megadott válasz. A pokol kapui rendülnek, ha az ember kérdez, ha az ember jól kérdez, s ha az ember őszinte választ ad és levonja belőle a legfontosabb tanulságokat. Mert akkor elvész az ember a múlandóságnak és hiábavalóságnak és megmenekül az örökkévalóságnak. Ráadásul ez a kérdés olyan, hogy az erejének kisugárzása van. Egyszer csak elkezd mindenki más is őszinte lenni és elkezdik sokan egymás után az életük valódi kérdéseit föltenni. Mint ahogy az első pünkösdkor történt: mit cselekedjünk atyámfiai férfiak (Apcsel 2, 37)? – kérdezték nagyon sokat Pétert és a többi apostolt. Háromezer ember élete fordult meg azon a napon. Rengett a pokol és örömünnepet ültek a mennyben.

Aki az élete valódi kérdéseit teszi fel, annak alig marad barátja. Mert a mások valódi kérdése az mindig tükör. Előkerülnek tőle az én valódi kérdéseim is.

Jöjjetek és beszélgessünk egy kicsit önmagunkban Jézussal: – Mi közöm hozzád názáreti Jézus? Barátod az, aki csak bajaival zörget Nálad? Barátod az Jézus, aki Rólad napokra, sőt hetekre, évekre vagy évtizedekre megfeledkezik? Barátod az drága Jézus, akinek sem szavait, sem tetteit nem a szeretet vezérli? Barátod az neked drága Jézus, aki ellenségét egy kisebb kanál vízben is szívesen megfojtaná? Vagy aki örömmel látja ellensége kudarcát? Mi közünk hozzád názáreti Jézus? Ugye érzitek, hogy ez az igazi nagy önmagunkra ébredés kérdése?

Nem csoda, hogy a kapernaumi zsinagógában ez a kérdés kiverte a biztosítékot. Azt mondták rá, hogy ember nem kérdez ilyet. Ezt egyenesen a sátán kérdezte, vagy annak közvetlen alattvalója a tisztátalan lélek.

Tudjátok eljátszottam a gondolattal, de úgy komolyan az Isten előtt, hogy mi lenne, ha ebből a történetből egyszerűen csak kivennénk azt a harmadi szereplőt, a legcsúnyábbat, az ördögöt. Mi lenne, ha most az egyszer „ördögtelenítenénk” ezt a történetet? Ha azt mondanánk, hogy ez a durva megnyilvánulás Jézussal szemben, ez is az emberből származik és nem fognánk rá mindjárt az ördögre? Természetesen marasztalja csak az ördögöt az, akit sötét és sejtelmes jelenléte megnyugtat, mert akkor úgy érzi, hogy nincs akkora felelőség rajta, mint emberen.

De a merészebben gondolkodókat meghívom egy felfedezőútra. Aztán majd a végén széppen visszarajzoljuk a démonokat a könyvbe, de most radírozzuk ki őket. Ne maradjon más, csak az emberiség történetének két legfontosabb szereplője: az Isten és az ember, és tűnjön el abból a senki, a jelentéktelen, az önmagában nem létező, akit a fény hiányának is mondhatunk.

Mi közünk hozzád, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? – ugye ehhez nem kell az alvilágig „segítségért” menni, ezt te vagy én is megkérdezhettük volna Jézustól. Amikor az élet úgy hozta, hogy kártyavárként dőlt össze, amit elképzeltünk, vagy elment, elhagyott kit szerettünk, akkor mi is megkérdezhettük volna dühösen és az öklünket rázva.

Még a tudáshoz sem kell Lucifer felülről ellopott fénye, hogy Te vagy az Istennek Szentje! Mi is megvallhattuk volna, ahogy tették is Jézus tanítványai. Te vagy az élő Isten Fia!  

De, ami ezután következik, arra talán nincs ésszerű magyarázat: Jézus ráparancsolt: Némulj el, és menj ki belőle! A tisztátalan lélek pedig megrázta azt az embert, és hangos kiáltással kiment belőle.

Olyan csodálatos, hogy Jézus parancsol az indulatnak bármekkora legyen is az. Emlékeztek, hogy csendesítette le Jézus a háborgó tengert? Láttatok már dühöngő embert?  Éreztétek az indulat erejét? Akár magatokban is éreztetek fékezhetetlen dühöt? Gyermekeink nevelésében az egyik legfontosabb lecke lenne megtanítani nekik az önmegnyugtatás módszerét. És könnyebb lenne, ha mi is láttuk volna a szüleinktől, és nehezebb, ha csak fékezhetetlen indulattal találkoztunk.

Jézus találkozik a fékezhetetlen indulattal és azt mondja, hogy némulj el. Én nem tudom mit élhetett át ez a megszállottnak bélyegzett ember, de az élete meghatározó élménye lehetett, hogy itt legbelül egyszer csak lecsendesül a háborgó tenger. Mekkora élmény lehet kétezer év óta a Jézus nemzedéknek, hogy itt legbelül lakik a Jézus, aki lecsendesíti a tengert, oszlatja a félelmet, csitítja a haragot.  Ismétlem, ha ördögtelenítjük a történetet, akkor belőle a jó hír, a felszabadító evangélium azonnal kiviláglik, hogy Jézus ereje által, amely már az én erőm is, le tudom csendesíteni magamat. És már nem számít, hogy ki hogyan látja, és hogyan értékeli, és hogyan értelmezi és viszi színpadra ezt a történetet…

Ha kimondom életem valódi kérdéseit, ha megkérdezem igazán őszintén, hogy mi közöm hozzád názáreti Jézus, akkor az igazi válasz is megérkezik. Nevezetesen az, hogy van-e közöm Őhozzá, vagy nincsen. S ha van, akkor boldog vagyok. Ha nincsen, akkor meg lehet. Igazi közöm Őhozzá nem azáltal van, hogy mit mutatok magamból, hanem azáltal, hogy mit csinálok, amikor egyedül vagyok. Mit csinálok akkor, amikor csak egyetlen szempár van rajtam, a Jézusé. Akkor is imádkozom? Vagy éppen próbálom a magam kicsinyes eszközeivel megnyugtatni magamat?

Egyszer azt mondta Jézus Péternek, amikor az a lábmosás ellen tiltakozott. Péter, ha meg nem moslak téged, akkor semmi közöd nincs énhozzám (Jn 13, 8). Lélekben mindannyiunknak újra és újra meg kell keresztelkednünk, meg kell mosódnunk az Ő végtelen nagy szeretetében, hogy egyszer csak azt vegyük észre, hogy már magától is megy. Már magától is csendesül a vihar. Végre belátjuk a mulasztásainkat, elfogadjuk azoknak következményeit. Nem fogunk többé mindent a sátánra, igyekszünk a rosszat jóval felülírni és közben megtanuljuk az önmegnyugtatás képességét. Ez a magától testvéreim, ez a kegyelem. Ámen.

Áldás: „A kegyelem legyen mindazokkal, akik el nem múló szeretettel szeretik a mi Urunk Jézus Krisztust. Ámen.” Efézus 6, 24

Becsei Miklós lelkipásztor

Mátészalka, 2021-07-11.