Köszöntés:  „Boldogok, akik megfogadják intelmeit, teljes szívvel keresik Őt, nem követnek el álnokságot, hanem az Ő útjain járnak.” (Zsoltárok 119:2-3)

Imádkozzunk a mai napra kijelölt Zsoltár szavaival! „Magasztallak, Uram, mert megmentettél. Nem engedted, hogy ellenségeim örüljenek bajomon. Uram, Istenem, hozzád kiáltottam, és meggyógyítottál engem. Uram, kihoztál engem a holtak hazájából, életben tartottál, nem roskadtam a sírba. Zengjetek az Úrnak, ti, hívei, magasztaljátok szent nevét! Mert csak egy pillanatig tart haragja, de egész életen át a kegyelme. Este szállást vesz a sírás, reggelre itt az ujjongás. Míg jó dolgom volt, azt gondoltam: Nem tántorodom meg soha. Uram, kegyelmedből hatalmas hegyre állítottál. De mikor elrejtetted orcádat, nagyon megrettentem. Ekkor hozzád kiáltottam, Uram, és így esedeztem az Úrhoz: Mit használ neked a vérem, ha leszállok a sírgödörbe? Hálát ad-e neked, aki porrá lett, hirdeti-e hűségedet? Hallgass meg, Uram, kegyelmesen, légy segítségemre, Uram! Te pedig gyászomat örömre fordítottad, leoldoztad gyászruhámat, és örömbe öltöztettél. Ezért szüntelen zeng neked a szívem, örökké magasztallak, Uram, Istenem!” Ámen

2 Királyok 22. válogatott versek.: „Nyolcéves volt Jósiás, amikor uralkodni kezdett, és harmincegy évig uralkodott Jeruzsálemben. Azt tette, amit helyesnek lát az Úr. Mindenben ősatyjának, Dávidnak az útján járt, nem tért el arról sem jobbra, sem balra. Jósiás király tizennyolcadik évében történt, hogy a király elküldte Sáfán kancellárt az Úr házába ezzel a megbízással: Menj el Hilkijjá főpaphoz, hogy szedje össze az Úr házában összegyűlt pénzt, amelyet az ajtóőrök gyűjtöttek a néptől. Adják oda azt a munkavezetőknek, akik az Úr házához vannak kirendelve, azok pedig adják tovább a munkásoknak, hogy javítsák ki a templom rongálódásait: az ácsoknak, az építőmestereknek és a kőműveseknek, hogy vásároljanak faanyagot és faragott köveket a templom kijavításához. De nem kell őket elszámoltatni azzal a pénzzel, amelyet rájuk bíztak, mert hűségesen fogják kezelni azt. Egyszer csak így szólt Hilkijjá főpap Sáfán kancellárhoz: Ezt a törvénykönyvet találtam az Úr házában! Ezután Sáfán kancellár bement a királyhoz és jelentést tett a dologról. Amikor a király meghallotta a törvénykönyv igéit, megszaggatta a ruháját. Majd ezt a parancsot adta: Menjetek, kérdezzétek meg az Urat, hogy mit jelentenek ennek a megtalált könyvnek az igéi rám és az egész népre, Júdára nézve! Hilkijjá főpap, Ahíkám, Akbór, Sáfán és Aszájá tehát elment Hulda prófétanőhöz – aki Sallúmnak, a ruhák őrzőjének volt a felesége, és beszéltek vele. Hulda így szólt hozzájuk: Ezt mondja az Úr: Én veszedelmet hozok erre a helyre és lakóira, annak a könyvnek minden igéje szerint, amelyet Júda királya elolvasott. Mert elhagytak engem, és más isteneknek tömjéneztek, hogy bosszantsanak engem kezük mindenféle csinálmányával. Ezért lobbant fel lángoló haragom ez ellen a hely ellen, és nem alszik ki! De mondjátok meg Júda királyának: Mivel megrendültél, és megaláztad magad az Úr előtt, amikor meghallottad, hogy milyen pusztulás és átok vár rájuk, megszaggattad a ruhádat és sírtál előttem, azért én is meghallgatlak! – így szól az Úr. Ezért gondoskodom róla, hogy őseid mellé temessenek, és békességgel kerülj a sírodba; neked nem kell meglátnod mindazt a veszedelmet, amelyet erre a helyre hozok! És megvitték a választ a királynak.”

Kedves Testvéreim! Az istenfélő Jósiás király a zsidók kettészakadt országának déli részében, Júdában uralkodott harmincegy éven át a Kr. e. 7. században. Elődei nem Isten útján járó királyok voltak: „azt tették, amit rossznak lát az Úr”, beengedték az országba az összes szomszéd nép bálványimádó vallását, amely mindenestől felrúgta az addigi rendet, kifordította magukból az embereket. Jósiás ősei sorozatos rossz példája ellenére jó király volt, aki megbízható emberekkel vette magát körül, Isten útját kereste, hogy javíthasson az ország züllött életén. Aki pedig keres, az talál. Becsületes munkásai templomfelújítás közben megtalálnak egy régi szövetségkönyvet, amely a Mózesi törvények értelmezését és gyakorlati alkalmazását írja le (ebből születik később a Mózes 5. könyve.) A következő fejezetből megtudjuk, hogy az ekkor 26 éves király az előkerült könyv utasításai alapján óriási reformba kezd: az egész társadalmi és vallási életet átalakítja. A célja az, hogy az emberek életének minden perce újra igaz istentiszteletet legyen. Ennek érdekében Jeruzsálem teljes lakossága előtt felolvassa a könyv minden szavát, és szövetséget köt az Úr színe előtt, hogy teljes szívükből az Urat követik, a törvényeit és rendelkezéseit megtartják. Kivétel nélkül mindenki elfogadta ezt a szövetséget. Jósiás ezután kihordatott a templomból minden bálványáldozati felszerelést és megsemmisíttette azokat, a bálványpapokat pedig elküldte. Leromboltatta az idegen isteneknek állított szobrokat, oltárokat, áldozóhalmokat, és a férfiparáznák házait. Összetörette a szent oszlopokat és a házibálványokat, kivágatta a szent fákat, és megszüntette azt a helyet, ahol gyermekeket égettek el áldozatként. Megtisztította országát a halottidézőktől és jövendőmondóktól is. Majd páska-ünnepet rendezett a megtalált könyv szerint.

Jósiás reformer király kivételes módon követte az Urat és érvényt szerzett a Mózes törvényének; később sem támadt hozzá hasonló. Az ige szerint „az Úr izzó nagy haragja azonban nem múlt el” (2 Királyok 23,26-27), „nem akart az Úr megbocsátani” (2 Királyok 24,4). Bosszúságai a rossz úton járó királyok vétkei miatt bosszúra indították: arra készült, hogy az árulóvá vált Júdát eltávolítsa színe elől – nem kímélve a fővárost, Jeruzsálemet sem, amit egykor szent lakóhelyül választott. Ezzel a magyarázattal vezeti be a szentíró a későbbiekben bekövetkező tragédiákat. A 39 éves Jósiás ugyanis elesik az egyiptomiakkal vívott háborúban, a megiddói csatában, megöli őt Nékó fáraó. Az ország népe ezután Jósiás fiát koronázza meg, aki viszont nem viszi tovább apja művét, hanem a rossz úton járó elődök nyomába lép: folytatja azt a bűnös láncolatot, amit apjának rengeteg erőfeszítés árán sikerült megtörnie. És a következmények elkerülhetetlenek: a meghasonlott országot előbb az egyiptomi birodalom győzi le (2 Királyok 23,33), majd Babilónia királya rombolja földig és fogságba viszi a zsidó nép színe javát (2 Királyok 24. r.).

Mindez azért történt, mert „nem akart az Úr megbocsátani”? Sokszor hallhattunk már arról, hogy az ószövetségi zsidó vallás mennyire másnak képzeli Istent, mint amilyennek Jézus az újszövetségben bemutatja, és amelyre alapozva megszületik a keresztyén vallás. A két vallás közötti óriási különbség abban gyökerezik, ahogyan az ember teremtését értelmezik. Az ókori zsidó vallás szerint az, hogy Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert, azt jelenti, hogy Isten olyan, mint az ember – ebből kifolyólag átvetítik rá a saját tulajdonságaikat és viselkedésüket. Azt feltételezik Istenről, hogy hozzájuk hasonlóan kiszámíthatatlan, félelmetes, dühös, bosszúvágyó, hataloméhes, vérszomjas, és képtelen a bocsánatra… Jézus értelmezésében azonban az istenképűség azt jelenti, hogy az ember olyan, mint Isten – következésképpen mindent meg kell tennünk, hogy egyre jobban hasonlítsunk rá, hogy előhozzuk magunkból az isteni vonásokat, képességeket: legyünk végtelenül türelmesek, szeretetteljesek, megbocsátóak, mint Isten, viszonyuljunk pozitívan mindenhez és mindenkihez – a tökéletes jóságot megtestesítve. A zsidók tehát Istent magukról mintázták, magukból kiindulva képzelték el, a saját tulajdonságaikkal ruházták fel; míg Jézus mindenkit arra indít, hogy Istenről mintázza meg saját magát, vegye át Isten szemléletét és bölcsességét, személyiségvonásait, kövesse a hozzáállását és viselkedésmódját, amit Jézus életpéldájából jól ismerhet. Nem mindegy, hogy az ószövetségi zsidókkal azonosulva azt hisszük: Isten olyan, mint az ember, vagy a keresztyénséggel együtt valljuk, hogy az embernek kell olyanná válnia, mint amilyen az Isten, aki Jézusban testet öltött.

Az, hogy mit gondolunk az istenképűségünkről, a felelősségvállalást is meghatározza. A zsidó szentíró szerint az Isten útján járó Jósiás hiába fordítja egy időre jó irányba az egész országot, nem tudja megmenteni népét a bosszúszomjas Istentől, aki „nem akar megbocsátani”, hanem mindenképpen megbünteti őket vesztes háborúkkal, majd fogsággal. Ezzel Istenre hárítja a felelősséget a bekövetkező tragédiákért: úgy véli, hogy a kiszámíthatatlan Istennél hirtelen betelt a pohár, és így állt bosszút mindazokért, akik rossz úton jártak. Jézus ezzel szemben az újszövetségben Isten kiszámíthatóságát hangsúlyozza, hogy nem olyan Ő, mint az ember; türelme, jósága és szeretete végtelen, bocsánata nagyvonalú, rá mindig lehet számítani, tőle nem kell félni, hiszen ő az, aki megvéd és segít a bajban! Jézus ezzel együtt mindig az ember felelősségére  figyelmeztet. Arra, hogy minden tettnek megvan a maga következménye: a jóból jó következik, a rossz rosszat szül – ez a teremtett világ törvényszerűsége, amely a rendet szolgálja. Isten pedig ott áll mellettünk, hogy a jót megáldja, a balul elsült dolgokat pedig segítsen helyrehozni, a bűnök következményeinek burjánzó láncolatát segítsen felszámolni. Szó sincs büntetésről! Büntetni hatalmaskodó, negatív emberi magatartás, amit Isten helytelenít. A bűnöst előbb vagy utóbb utolérik s megbüntetik a következmények, nincs szükség külön büntetésre. Isten a bűnei következményeitől szenvedő bűnöst nem bünteti, hanem odaáll mellé, megbocsát neki, segít kimászni a sárból és tisztán élni tovább. Az az ember, aki büntet, a bűnöst lejjebb nyomja a sárba; az halmozza a bűnöket, nem megelőzi és felszámolja! Ezernyi keserves bizonyíték támasztja alá, hogy a büntetés, mint nevelési módszer sorozatban gyártja a lelki sérülteket és a bosszúvágyó agresszorokat… Csak az büntet, aki nem tud megbocsátani. Aki megbocsátott, az nem büntet, hanem segít menteni a menthetőt, és tiszta lappal jó útra terel. A Jézus Istene ilyen megbocsátó. Ezért szégyenteljes, amikor egy magát keresztyénnek tartó ember Isten büntetéséről beszél ahelyett, hogy megkeresné az összefüggéseket, vállalná a felelősséget a saját hibáiért és megragadná Isten segítő kezét, hogy talpra álljon! Az ószövetségi szentíró csak a zsidók dacos, emberarcú istenét ismeri, így nem tudja másképpen magyarázni a helyzetet. Mi ismerjük a Jézus Istenét. Mi tudjuk, hogy a figyelmeztetés ellenére fára mászó gyermeket nem Isten löki le a fáról, hogy megbüntesse. A gyerek azért esik le, mert viseli tette következményét. A bűneink következményeiért ne Istent hibáztassuk, inkább kapaszkodjunk bele felénk nyújtott karjába és maradjunk a nyomában, úgy kevésbé kerülünk bajba!

Jósiás szemszögéből nézve az események alakulása igazságtalan. Hatalmas helyreigazító tette mindössze 13 évig tartja jó úton a népet, aztán minden visszatér a régi undorító kerékvágásba – mintha mi se történt volna, mintha nem lenne semmilyen befolyása a jövőre. Isten csak annyira vette figyelembe a teljes országot megtisztító küzdelmét, hogy a holtteste békében pihenhet ősei mellett (Királyok 22,20)? Kivételes emberként és páratlan uralkodóként 39 évesen csak úgy lemészárolja az ellenség? Hol itt az igazság? A hosszú idő alatt lezüllött nép csak időlegesen javult volna meg, majd ahogy ő eltávozott, rögtön visszaesett? Arra volt szükségük, hogy súlyos szenvedések térítsék észhez őket? Csak elviselhetetlen gyötrődés tudta kikényszeríteni, hogy magukba nézzenek és meglássák az irtózatos bűneiket? Jó vezetőjük annyira szerette volna ettől megkímélni őket! De nem tudta. Mert nem változtak meg gyökerestől, mindenestől; a jóság nem lett belső meggyőződésük, lételemük, hanem csak külső kényszer maradt. Lehet, hogy nem is érdekelte őket a belső tartás, a tisztaság és szentség, csak a fizikai jólét. S mivel könnyen befolyásolhatók voltak, egy új tekintély egy szempillantás alatt másfelé tudta fordítani őket… Akkor is és most is elég sok baj van a tartással, s a kitartással. Egy kis megfélemlítés, zsarolás, vagy megvesztegetés, és máris hajlik a gerinc – arra, amerre a földi bálvány húzza. Egy kis forgószél, s azonnal összedől a meggyőződés, elszakadnak a gyökerek, torzulnak az emlékek, felbomlanak az igaznak hitt kapcsolatok – és sodródik a könnyű préda az idegen istenek felé… Sorban buknak el a legnagyobbak. És mit tehetnek a kicsik? Hova tartsanak, kihez csapódjanak, mit másoljanak? Mennyi múlik egy vezetőn és mennyi az egyszerű emberen? Több, mint hisszük – bármit mutat a látszat.

Jósiás rendkívüli módon harcolt a jóért. Még 40 sem volt, meghalt. Jézus is belehalt a jóért folytatott világméretű küzdelembe. És rajtuk kívül még hányan… Úgy látszik, ez a jók sorsa. Ez kellene, hogy vonzó legyen nekünk? Megéri? Ha mindenről előre megállapíthatnánk, hogy megéri-e, származik-e majd belőle valami személyes hasznunk – nem sok mindent vállalnánk. Sem párkapcsolatot, sem barátságot, sem gyermeket. Nem lenne felelősségteljes munkánk, nem segítenénk másokon, nem vállalnánk a harcot a jóért, az igazságért főleg nem! Önző, haszonleső földi szemmel ezek egyike sem éri meg. De isteni szemmel nézve éppen ezekért érdemes élni! Akkor is, ha folyton csalódunk, ha a törődést megköszönni is elfelejtik, ha a szeretetért cserébe átvágnak és elárulnak, ha jótett helyébe megrövidítenek, és ha az igazságért való küzdés miatt félre akarnak állítani, a jó példáért be akarnak mocskolni – ahogyan Jézussal is tették (amint a mai napra kijelölt újszövetségi igeszakaszban is olvasható: Márk 15.r.). Akkor is megéri. A belső meggyőződésből tett jónál semmi sem értékesebb. Semmi nem ad nagyobb önbecsülést, mint az egyenes gerinc, amit a meggyőződéséből semmilyen szél nem tud kimozdítani, amit gyökereitől, a tiszta forrástól: az Istentől egy hurrikán sem tud elszakítani. Belső meggyőződésből tenni a jót rendíthetetlenül, szüntelenül – erre akart rávenni Jósiás mindenkit az országból, s erre indított Jézus mindenkit a világból! Erre biztat példájával a jó szülő, a jó tanár, minden jó ember, bárhol él s bármit csinál. Mert minden embernek ez a világmegmentő küldetése: jónak lenni. Ki-ki a maga képessége, tehetsége, lehetősége szerint legyen jó, s egyre jobb! Nagyon jól tudod, mit csinálsz rosszul, mit vagy kit hanyagolsz el, mire veszed rá magad nehezen. Érzed a szorongató bűntudatot a gyengeségeid miatt – ne habozz hát! Magadat csak te tudod jobbá tenni! Lehet futkosni varázseszközökhöz és istenített okoskodókhoz, akik jó pénzért boldogsággal kecsegtetnek, de akkor is neked kell megküzdeni érte. Isten tanácsai egyértelműek és ingyenesek. Szeretete biztonságot és erőt ad ahhoz, hogy magunkban újra és újra rendet tegyünk, mindent visszaigazítsunk az Ő mércéjéhez az életünkben. Mert így leszünk maradandóan jobbak – tisztázott elvek szerint élők, öntudatosabbak, őszintébbek – egyenes gerincűek. És ekkor lesz igazi önbecsülésünk, ami csak annak van, aki Isten szemében értékesnek látja magát…

Ha Jósiás csak saját magát nézte volna, nem vágott volna bele egy egész ország kitakarításába és átrendezésébe. Mi sokan hajlamosak vagyunk arra, hogy csak az orrunkig lássunk: csak a saját életünket nézzük, esetleg a gyerekeinkét. Persze fontos, hogy tudatosan megéljük a jelent, értékes tartalommal töltsünk meg minden percet. Ám a nagyvilág sorsa a szenzációkon és szörnyűségeken túl keveseket érdekel igazán. Ritka a nagy távlatokban gondolkodó ember, aki amellett, hogy a saját életét fontosnak tartja és szépen éli, igyekszik a világ előrehaladását is megérteni és teljes odaszánással segíteni… És az útjuk gyakran idejekorán véget ér… mint Jósiásnak, Jézusnak, és a szeretteink között lévő nagyoknak is. Sokszor sarlatán, gyenge utódok követik őket, akiket alig érdekel más, mint a saját hírnevük, hatalmuk és jólétük. S amit a jók létrehoztak, amiért egy életen át küzdöttek, megsemmisülni látszik. De ez csak a látszat, a jók tettei nem tűnnek el! Jóságuk példája nemcsak azokban él tovább, akik családtagként, munkatársként, barátként mellettük voltak, hanem mindazokban, akik tetteik által gyógyultak, változtak, új esélyt kaptak, jobb életre jutottak! Hatásuk jóval messzebb elér és sokkal több emberben gyümölcsözik, mint azt valaha gondolták! Semmi sem volt hiába, művük folytatódik, ha egy ideig búvópatakként rejtőzik is – erről Isten maga gondoskodik! Jósiást, Jézust, a jó embereket, akiket ismerünk – sokan próbálták bírálni és elfeledtetni, mégsem sikerült kitörölni őket a világtörténelemből. Lényük tovább él mindenkiben, akit megérintettek és jóra indítottak – mert örökkévaló értékeket közvetítettek, lehozták az égről a csillagokat: Isten földi országát építették. Előre vitték a világot akkor is, ha az éppen rosszul működő nagy rendszer, amelynek részeként éltek, áldozattá tette őket…

Bár a világtörténelem számunkra átfoghatatlan, ha mégis megpróbáljuk egészében szemlélni, észrevehetjük azt a fejlődést, ami a sok átmeneti hanyatlás ellenére folyamatosan halad előre. A pillanat keresztmetszetében ez kevésbé látszik. Most is úgy tűnik, hogy a világban a jóság van kisebbségben, és a halmozódó bűnök egyre szörnyűbb állapotokat idéznek elő. De ez nem jelenti azt, amit sokan képzelnek, hogy amikor minden omladozik, akkor Isten majd hirtelen elhozza a világvégét, mert elege lesz belőlünk! Ez ugyanúgy az emberi tulajdonságok Istenre vetítése, mint ahogyan az ószövetség embere próbált kibújni a felelősség alól. Nem gondolom, hogy Isten türelmetlen lenne; hogy amikor a gondok túlbonyolódnak, csak úgy kivenné a kezünkből az irányítást – ilyen könnyen nem ússzuk meg! Sokkal valószínűbb, hogy a következményeket, amiket örököltünk, s a rosszat, amit folytattunk vagy új utakra lépve elkövettünk, azt nekünk és az utódainknak kell megpróbálnunk helyrehozni! Isten mindenféle fejlődést megáld, legyen szó tudományról, technológiáról, vagy az emberségünkről. Sok briliáns elme kell, aki világmegmentő ötletekkel áll elő, aztán olyan szakemberek tömege, akik technikailag megvalósítják a világot helyreállító terveket, de kell az összes többi ember is. Mi földlakók, mindannyian kellünk, most azonnal, hogy mindenki megtegye azokat az egyszerű változtatásokat a mindennapi rutincselekvésekben, a másokkal való viselkedésében, az anyagi javakkal, természeti kincsekkel való bánásmódjában, amivel hozzájárul a világ megmentéséhez! Úgy, hogy jobban szeret és jobban megbecsül mindenkit és mindent; nem sajnálja továbbadni a mennyei kincseket, de nem pazarolja a földi kincseket. Meglepően sokat tanítanak erről az iskolában, de hiába, ha a kicsik nem ezt látják tőlünk. Nagyon sok bölcs beszél a tudatos életvezetésről, de hiába, ha csak bólogatunk és nem kezdjük el magunkon a változtatást. Nekünk már több évezrede tanítja ezt a teremtéstörténet, amikor a testi-lelki javainkkal és természeti értékekkel való jó gazdálkodásra buzdít; ám a jóra hívó szó csak akkor hat, ha élő példák vésik zsigereinkbe.

Bármilyen élő példánk volt, mi is azok vagyunk – bárhol járunk, bármit teszünk. Belegondol-e mindenki, hogy hányan vesznek róla példát, amikor égve hagyja a villanyt, elejt egy kis szemetet, kidobja az ételt, amikor túl sok vizet használ, rágyújt egy épület tövén, vagy elfordítja a fejét egy ismerősről? Vajon mennyien lesik el, hogy hogyan kell a dühöt kezelni, amikor az autósor lassan halad, s valaki őrjöngve kiüvölt az ablakon? Végig gondolod, kiknek mutatsz példát tudtodon kívül, amikor konfliktusba keveredsz egy szomszéddal, kollégával, vagy a pároddal? Hogy milyen lenyomatot hagy a haragod, bosszúságod vagy a szomorúságod otthon, a munkában, az utcán vagy a boltban – az éppen ott lévő emberekben, és ezzel együtt az egész univerzumban? Figyelembe veszed, hogy a gyerekeid minden érzésedet, véleményedet átveszik és az összes mozdulatodat, megoldási módodat lemásolják; hogy a feladatokat éppen annyira veszik komolyan, és még az ígéreteiket is pontosan annyira tartják be, mint te? De ha kijavítod a hibáidat, változtatsz a rossz berögződéseken, akkor azt bizonyítéknak tekintik, hogy a felnőtt ember sem reménytelen, hanem mindhalálig fejlődőképes! Higgyünk a világ Isten felé közeledő folyamatos fejlődésében és legyünk élő példa erre a körülöttünk élőknek – így felbecsülhetetlen részévé válunk a nagy, közös világmegmentő küldetésnek! Ámen

Imádkozzunk! Magasztallak, Uram, mert megmentettél. Nem engedted, hogy rossz úton maradjak, segítettél, hogy kevesebbet szenvedjek a magam és a mások tökéletlenségei miatt. Uram, Istenem, hozzád kiáltottam és meggyógyítottál engem. Kihoztál a holtak hazájából, életre keltettél és élni tanítottál – boldog fejlődésre biztattál. Zengjetek az Úrnak, ti, hívei, magasztaljátok szent nevét! Mert egy pillanatig sem haragszik, szeretettel ölel át egész életünkben, s még azon is túl. Este szállást vesz a sírás, reggelre itt az ujjongás, mert Isten biztonságot és vigaszt nyújt, erőt és világosságot ad a továbblépéshez. Dicsérem nevedet a jó dolgokért, s azért, hogy amikor meginogtam, te megtartottál, hatalmas hegyre állítottál. Áldalak, hogy tőled soha nem kell félnem, s ha veled vagyok, semmi sem rettenthet. Magasztallak, hogy arcod vonásait hordozhatom, hogy lényed bennem él, hogy testet öltesz minden jóban, amit teszek, s így egész életemmel hirdethetlek! Csodállak, hogy meghallgatsz, mielőtt szólok, megsegítesz, mielőtt kérném. Köszönök mindent, amim van, és hogy már nem befolyásol az, amim nincs. Hálát adok, hogy ezernyi veszteségemet örömre fordítottad és örömbe öltöztettél. Ezért szüntelen zeng neked a szívem, örökké magasztallak, Uram, Istenem! Ámen

Áldás:  „Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes!” (Máté 5,48)