3Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre, 4arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra. 5Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen áll arra, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben. 6Ezen örvendeztek, noha most, mivel így kellett lennie, egy kissé megszomorodtatok különféle kísértések között, 7hogy a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltónak bizonyuljon a dicséretre, a dicsőségre és a tisztességre. 8Őt szeretitek, pedig nem láttátok, őbenne hisztek, bár most sem látjátok, és kimondhatatlan, dicsőült örömmel örvendeztek, 9mert elértétek hitetek célját, lelketek üdvösségét.” I. Pét 1, 3-9

Milyen különös dolog, hogy karácsony felé közeledve sem vehetjük le a tekintetünket a keresztyénség legnagyobb ünnepéről, amelyik nem más, mint a húsvét. Péter apostol azt írja, hogy a reménységünk attól élő remény, hogy a Jézus Krisztus feltámadásából táplálkozik. Az az elvitathatatlan és megmásíthatatlan tény, hogy Jézus a feltámadásával legyőzte a halált, a reménység színébe öltözteti a világ összes nyomorúságát és szenvedését. Minden új értelmet nyer, ha egyszer a legnagyobb emberi aljasságnak, az istengyilkosságnak is értelme volt, hiszen abból bontakozott ki az isteni szeretet fő műve; nevezetesen az, hogy mégis van kegyelem, mégis van irgalom a bukott emberiség számára is. De jó is lenne ma egy újbóli megerősítése annak, hogy mégis van kegyelem a bukott emberiség számára, amikor elég közelinek látszik teremtett világunk hanyatlása és pusztulása. Hiszem, hogy ha nem is kapunk új jelet, felragyoghat ez a régi, a kereszt jele, hogy felnézhetünk ma is győztes Jézusunkra.

Advent második vasárnapja van, a hit után a reménység gyertyája gyulladt meg az adventi koszorún. Arra keressük a választ a második gyertya fényénél, hogy mire képes a remény?

Hiszen arra nagyon világos választ kapunk Péter apostoltól, hogy mi a hitünk célja? Így fogalmaz Péter, elértétek hitetek célját, a lelketek üdvösségét. Ha valaki, akkor Péter apostol nagyon jól tudta, hogy mit jelent elérni a lélek üdvösségét. Háromszori tagadásra, szörnyű árulásra bocsánatot nyerni, tiszta lapot kapni, a fejünket a kispárnára este nyugodtan lehajtani, reggel tiszta tekintettel a tükörbe nézni. A hitünkkel elfogadjuk, hogy az Isten kész megbocsátani, hogy nem tart haragja örökké, hogy este bánat száll be hozzánk, reggelre öröm. A hitünkkel elfogadjuk, hogy a tulajdon kezünkkel pusztulásba küldött világot Isten meg tudja állítani a lejtőn, hogy mégis könyörül rajtunk, ha akar. Valami ilyenről szólhat, ezért lángolhat, vagy néha talán csak pislákolhat az adventi koszorú első gyertyája. A hitünk szárnyainak csak eddig futja felemelkedni, hogy az Isten mindent megtehet. Ideje továbblépni innen, mert ez az adventi létrának csak az első foka, ha sokat időzzünk rajta, akkor leszakad alattunk.

Az idő, a helyzet, az élet azt kívánja, hogy lépjünk fel az adventi létra második fokára, az élő reménység magaslatára, ahol már nem az a kérdés, hogy mi mindent tehet meg az Isten, hanem az, hogy mit tehetünk mi a kapott kegyelemmel? Mire képes a szívünkbe oltott remény?

Ha elértük hitünk célját – Péter apostollal szólva, szeretett testvéreim –, akkor futunk-e a reménység célja után? Mire vagyunk mi képesek, akiknek az élő reménység felülről megadatott? Tudom sokan vannak, akik a reményre úgy tekintenek, mint egy szép érzésre, mint a legvégig velünk maradóra, haldoklók szívén az utolsó szál nyíló virágra, szakadék szélén az utolsó szalmaszálra, és azt mondják, hogy az, ti. a remény hal meg utoljára. De – kérdezem – mit ér, ha meghal, ha utoljára az is semmivé lesz? Mi nem ezt a törékeny és halandó reményt kaptuk, hanem onnan felülről az élő reményt. A biztos tudást, hogy a szeretet mindent legyőz, még a halál legutolsó szavát is térdre kényszerítő földöntúli erőt. Mit kezdünk vele? Kamatoztatjuk-e, fogunk-e vele vállalkozásba? Vállaljuk-e a lehetetlent a megadás helyett? Erről szól az élő remény. És arról, hogy a birtokában hozzáfogunk-e megjobbítani a világot?

A hitünkkel elfogadjuk, amit adott az Isten, a reményünk abban segít, hogy nem hiába adjuk tovább, amit kaptunk. Nem hiábavaló a sötétség elleni küzdelmünk. Nem hiábavaló a közöny, a keserűség és a fájdalom elleni küzdelmünk. Szabad reménykednünk, hogy abból valami jót hoz ki Isten magunk és mások számára.

A reménység egyik női harcosának személyét szeretném ma felidézni előttetek. Ha még élne, ma ünnepelné a névnapját. Hugonnai Vilmának hívták. Nagytétényi grófi családban született ötödik gyermekként 1847-ben. Tizenhat évesen fejezte be tanulmányait egy bentlakásos leánynevelő intézetben, és ezzel meg is szerezte a legmagasabb iskolai végzettséget, amely az akkori idők Magyarországán a nők számára elérhető volt. De ő szeretett volna továbbtanulni, különösen a természettudományok vonzották. Ám sokáig nem ábrándozhatott, mert 18 évesen férjhez adták egy gazdag földbirtokoshoz, hogy az elszegényedő grófi család a lányának biztos jövőt tudhasson. Sorra szülte meg a gyermekeit és talán a nehéz szülések hatására fordult érdeklődése a szülészet és az orvostudomány felé. Sem a korszellem, sem családja nem nézte jó szemmel eltökéltségét, hogy orvos szeretne lenni. Ez Magyarországon akkor lehetetlennek látszott.

De az újságokból arról értesült, hogy Svájcban a nők előtt is megnyitották az egyetemek kapuit. Maga mögött hagyva mindent, beiratkozott a zürichi egyetemre. Döntését gazdag családja nem támogatta, ezért a zürichi egyetemi klinikán szülész- és ápolónői munkát vállalt. 1879-ben kitűnő eredménnyel szerzett orvosi diplomát, de csak rövid ideig maradt külföldön, mert hazavágyott szeretteihez. Külföldi diplomája itthon nem volt érvényes, ezért honosítási kérelemmel fordult a budapesti orvosi karhoz, akik a kérelmet elutasították, tudva, hogy ez azt jelentette volna, hogy az orvosi pálya megnyílik a nők előtt. Az orvosi egyetem tanári kara a magyar kormányhoz fordult segítségért, mintha csak atomtámadás érte volna a kizárólagosan férfihivatás tekintélyét. Az akkori vallási és közoktatásügyi miniszter az asztaláról a kérést könnyedén leseperte azzal az indoklással, hogy Hugonnai Vilmának még középfokú végzettsége sincsen. Ekkor a 34 éves dr. Hugonnai Vilma nem adta fel a reményt, hanem kis hazánkban leérettségizett és ismét kopogtatott a miniszter ajtaján, aki az észérvekből kifogyva arra hivatkozott, hogy amennyiben az egyetemek megnyílnak a nők előtt, akkor azok a tudományos pályára kerülve felforgatják az államot és zavart okoznak a tudományos életben. Hugonnai Vilma nem adta fel a küzdelmet és a reményt. Egyre több írása jelent meg a hazai lapokban a nők egyenjogúságáról, amelynek ügynek hazánkban az egyik élharcosa lett. Hatására akkora lett a társadalmi nyomás, hogy a kormány 1895-ben rendeletet adott ki a nők bölcsészeti, orvosi és gyógyszerészeti képzéséről. Vilma újból kérte zürichi diplomája elismerését, majd hosszas huzavona után, három szigorlat letételét követően 1897-ben itthon is doktorrá avatták. Végül tehát győzött a remény. Magyarország első női orvosának ez a hőstörténete, amely egyáltalán nem zárult le a hazai orvosi diploma megszerzésével, mert ő lett a huszadik század elejének egyik modernkori „boszorkánya”, akit a közvélemény egyfolytában fúrt és támadott. Ezt a zsigeri ellenállást végül az első világháború oldotta fel, amikor dr. Hugonnai Vilma, immár 67 évesen elvégezte a katonaorvosi tanfolyamot és a háborúban szinte mind a 84 pályatársnőjével együtt mutatta meg bátor helytállását a sebesültek ellátásában. Mindazokkal a nőkkel, akik emberileg az ő bátor kiállásának köszönhették orvosi diplomájukat.  Csak a háború alatt fogadta el végleg a női orvoslást a magyar társadalom.

Dr. Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő 1922-ben hunyt el, az orvosi szaklapok eltávozását egy szerény nekrológgal sem méltatták. De hisszük, hogy neve, mint az élő reménység bátor harcosának neve fel van írva a mennyben. Az első magyar orvosnő emléke legyen áldott, és legyen áldott az az élő reménység is, amit mi, ma élő keresztyének Jézus által nyertünk, hogy kitartással, hűséggel elérhetjük legszebb céljainkat és a magunk helyén a saját szolgálatunkkal mi is hozzá tehetünk valamit a világ gyógyításához különösen ezekben a mostani időkben. Ámen.