„József elment, és hírt vitt a fáraónak. Ezt mondta: Apám és testvéreim megérkeztek Kánaán földjéről juhaikkal, marháikkal és mindenükkel, amijük csak van, és már Gósen földjén vannak. Maga mellé vett ötöt a testvérei közül, és odaállította őket a fáraó elé. A fáraó ezt kérdezte a testvérektől: Mi a foglalkozásotok? Ők így feleltek a fáraónak: Juhpásztorok a te szolgáid, mi is, meg atyáink is azok voltak. Majd ezt mondták a fáraónak: Jövevényként jöttünk erre a földre, mert szolgáid juhainak nincs legelője, olyan súlyos az éhínség Kánaán földjén. Hadd telepedjenek le szolgáid Gósen földjén! A fáraó ezt mondta Józsefnek: Apád és testvéreid idejöttek hozzád. Előtted van Egyiptom országa. Az ország legjobb részén telepítsd le apádat és testvéreidet, telepedjenek le Gósen földjén! Ha pedig tudod, hogy vannak közöttük rátermett emberek, tedd azokat jószágaim felügyelőivé!
József apját, Jákóbot is bevezette, és odaállította a fáraó elé. Jákób áldást mondott a fáraóra. A fáraó megkérdezte Jákóbtól: Hány éves vagy? Jákób azt felelte a fáraónak: Vándorlásom éveinek a száma százharminc esztendő. Életem rövid volt, tele rossz napokkal. Nem értem el atyáim vándorlása éveinek a számát. Majd áldást mondott Jákób a fáraóra, és eltávozott a fáraó elől. Így telepítette le József apját és testvéreit, és adott nekik birtokot Egyiptomban, az ország legjobb részén, Ramszesz földjén, ahogyan megparancsolta a fáraó. És ellátta József kenyérrel az apját, testvéreit és apja egész háza népét családostól.” I. Móz 47, 1-12
Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! A világnak nagyobb szüksége van a mi áldásunkra, mint nekünk a világ áldására. Ez a mai történet végső tanulsága. Jákób, mikor a fáraó színe elé lép, akkor áldást mond Egyiptom első emberére. Amikor tőle elköszön, akkor is áldást mond. Nem tudjuk meg soha, hogy milyen áldást mondott Jákób a fáraónak. De lehet valami halvány sejtésünk arról, hogy ami Jákób üdvözlő és elköszönő áldása között hangzik, az teljes összhangban van azzal, amit áldásul mondhatott. Ezért, ha megértjük Jákób ismert mondatait, akkor miénk lesz az égi áldás.
A fáraó megkérdezi Jákóbot: Hány éves vagy? Nem szokványos kérdés. Talán az áldás rendkívüli volta váltja ki a fáraóból ezt a rendkívüli kérdést. Hány éves vagy? Jákób válasza figyelemre méltó, mert nem is éveinek száma a lényeges, hanem az, ahogy az életéről beszél. Vándorlásom éveinek száma százharminc esztendő. Jákób úgy tekint az életére, mint egy vándorlásra, hiszen az is volt. Az egész élete azzal telt el, hogy vándorolt egyik helyről a másikra. Ebben a vándorlásban volt menekülés, és volt hazatérés és a kettő között folytonos útkeresés. Életének egészét látva elmondható, hogy Jákób életének vándorútján nem csupán a menedéket, nem is csak a gazdagságot, nem csak a bocsánatot és a békülést, hanem önmagát kereste. Élete értelmét kereste. Vajon megtalálta-e?
És te, kedves igehallgató testvérem, akinek az örökkévaló Isten ma ugyanúgy felteszi a kérdést, hogy hány éves vagy, azt kell, hogy mondjad: vándorlásaim éveinek száma ennyi és ennyi esztendő…, de vajon megtaláltad-e már önmagadat és az életed értelmét? Ahhoz, hogy önmagunk és az Isten számára hiteles választ tudjunk adni, engedjük át gondolatainkon Jákób szavait, amit a vándorlás éveiről mondott…
Néhány száz évvel később, amikor letelik az Egyiptomban tartózkodás ideje és eltelik a pusztai vándorlás ideje és kezdetét veszi a honfoglalás, akkor az Úr felkészíti gyermekeit egy csodálatos bizonyságtételre. Mózes 5. könyvében olvassuk az alábbi igéket: 1Amikor bemégy arra a földre, amelyet Istened, az Úr ad neked örökségül, birtokba veszed azt, és letelepszel rajta, akkor vedd a föld termésének a legjavát, amelyet behordasz földedről, melyet Istened, az ÚR ad neked; tedd egy kosárba, és menj el arra a helyre, amelyet kiválaszt Istened, az ÚR, hogy ott lakjék az ő neve. Menj el a paphoz, aki abban az időben szolgálatban lesz, és ezt mondd neki: Vallást teszek ma az ÚR Isten előtt, hogy bejöttem arra a földre, amelyet esküvel ígért az ÚR atyáinknak, hogy nekünk adja. A pap vegye el kezedből a kosarat, és tegye le Istenednek, az Úrnak oltára elé. Te pedig ezt mondd Istenednek, az Úrnak a színe előtt: Bolyongó arámi volt az ősöm, aki lement Egyiptomba, és jövevény volt ott kevesedmagával, de nagy, erős és hatalmas néppé lett ott.” V. Móz 26, 1-5
Bolyongó arámi volt az ősöm, aki lement Egyiptomba. Igen, Jákób volt az a bolyongó ős, aki lement Egyiptomba.
A hithű zsidónak tehát ezt kell mondani, Jákób vallomását kell tovább mondani nemzedékről-nemzedékre, mert ettől igazabbat egyszerűen nem lehet mondani.
Akkor, amikor Isten népe készül letelepedni, az új hazát, Kánaán földjét elfoglalni, akkor emlékezni kell rá, hogy – noha tejjel-mézzel folyó föld –, nem ez az én igazi világom. Az én igazi világom az, amikor a bolyongásban, a vándorlásban keresem Isten akaratát. Amikor nem gyökerezek bele mélyen a világba, hanem keresem Isten akaratát. A legigazibb világom az lesz, amikor bemehetek majd az örök nyugalom helyére. Kánaán csak árnyéka, előképe az eljövendő dolgoknak. Hogy el ne bizakodjam, hogy földhözragadt gondolkodású ne legyek, mondjam el önmagamnak és mondjam el másoknak: „Bolyongó arámi volt az ősöm…”, ami az Újszövetség felől nézve azt jelenti, hogy nincs itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük (Zsid 13, 14.
Amikor Jákób a családjával együtt letelepszik Egyiptomban, akkor ő is megvallja a fáraó előtt, hogy – noha jól esik a befogadtatás –, de nem ez az én igazi hazám. Elmondja Jákób nem csak családja és saját nemzedéke nevében, hanem elmondja utódai, leszármazottjai nevében is, ahogy ezt az előbb idézett ige szépen visszaigazolja, hogy nem Egyiptom, és nem Kánaán az én igazi hazám.
„Bolyongó arámi volt az ősöm…” Amikor megszületett a keresztyénség, akkor újraírta ezt az ősi hitvallást. Egy új nép született, amelynek új hitvallás kellett. A keresztyénség a bolyongó arámit a názáreti Jézusban találja meg, aki származása szerint is, életmódja szerint is szépen beleillik ebbe a képbe. Az emberfia, akinek nincs hova lehajtani a fejét. Aki így beszél magáról a Lukács evangéliumában: „Ma és holnap, és azután úton kell lennem…”(13, 33). Később a keresztyénség nagy alakjai mind újra fogalmazzák a maguk számára ezt a hitvallást, amikor elmondják, hogy ők is vándorok. Az énekíró a 18. századból ránk hagy egy gyönyörű hitvallást, amelyen nemzedékek nőttek fel: „Zarándok módra járva, legyen kezünk üres…” Aztán a végén ezt mondja, illetve énekelteti velünk, hogy: „Elmúlik nemsokára a földi vándorút…” (455. dics).
Mindenképpen szükséges, hogy a magunk számára mi is újra megfogalmazzuk ezt a hitvallást. Mit is jelent az, hogy én, a 21. században élő keresztyén ember, zarándok vagyok? Mindenekelőtt azt, hogy még nem értem el a célba, hanem úton vagyok. Azt írja Pál a Filippiben élő gyülekezetnek: „én nem gondolom, hogy már elértem volna…”(Fil 3,13). Mi sem gondolhatjuk, hogy már elértük volna.
Végül: az is benne van Jákóbnak a fáraó előtti vallomásában, hogy a letelepedés az mindig veszélyekkel jár. Az elkényelmesedés, a megkövesedés veszélye fenyeget. Mi pásztorok vagyunk, jószágot terelgetünk, legelőt keresünk, folyton úton vagyunk és készek vagyunk folyamatosan tanulni. A földművelő ember az ideje nagy részét a földnek áldozza. A pásztorember legeltetés közben tanulhat, éber és fogékony lehet a körülötte lévő világra. Így találkozhatott Mózes is az égő csipkebokorban a kijelentés Istenével.
Mi a helyzet akkor a keresztyénséggel? Vannak templomaink, vannak hitvallásaink, van nagyon szilárd dogmatikai rendszerünk, de mindig emlékezni kell rá, hogy nem ez a teljesség. Hanem a teljesség az, hogy vándorolva keressük Isten akaratát. „Zarándok módra járva, legyen kezünk üres…” Akinek lelke csak ősi, tanult mintákkal van tele, annak nem tud Isten újat ajándékozni. Mindig meg kell találnunk az egyensúlyt a maradandó értékek és a reformátori alapelv között, amely így fogalmazódott meg: az egyháznak mindig reformálódni, újulni kell. Egyensúlyt kell találnunk az állandóság és a változás között. A félénk természetű emberek inkább belerejtőznek a megszilárdult hitigazságokba, a bátrabbak pedig kérdeznek. A kérdezésnek mindig van kockázata. Hátha valami olyat mond az Isten, aminek a megcselekvéséhez bátorság kell.
A bolyongó ember nem eltévedt ember, hanem mindig kereső ember. Mindig új igazságokat kereső, istenkereső, boldogságkereső ember.
Ilyen állapotában léphetett be az öreg Jákób a fáraó elé. Ilyen állapotában mondott áldást, amelynek szövege nem ismert, de annak lelkülete vállalható, sőt kívánatos. Ezzel a lelkülettel kell jelen lennünk a világban, hogy föld sójává és hegyen épített várossá legyünk.
Amikor kérdez az Úr, hogy hány éves vagy, akkor nem az a lényeg, hogy mi van bejegyezve hivatalos okmányaidba, hanem hogy földi életedből mennyi volt a helyben járás, az önmagad körül forgás, netán a múltba merengés és visszazuhanás, és mennyi az igazi vándorlás ideje?
Ez a kérdésfelvetés Jákób áldásának a titka, amellyel képes volt megszólítani Egyiptom első emberét, a világ hatalmasságát. Ha téged felülről megszólít e kérdés: hány éves vagy, és Isten vándora vagy-e már, akkor megszólított életed áldás lesz a világnak, mert a világnak van nagyobb szüksége mi áldásunkra, mint nekünk a világ áldására.
A világ mindig letelepedni akar, bekuckózni a mába, túlélni a jelent, a jövővel nem gondolni, de Isten népének mindig úton kell lenni, hogy a változások el ne sodorják, hanem együtt változzon velük. Írjuk ezt fel a szívünk kapufélfájára, hogy el ne felejtsük! Ámen.
Mátészalka, 2022.10.02.
Becsei Miklós lelkipásztor
