Köszöntés: „Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen! (Jeremiás 31,3)
Imádkozzunk! Szerető Istenem! Bárcsak többször láthatnálak, hallanám hangodat, érezném az érintésedet; bár jobban értenélek! Te mindenkinél többet tudsz rólam, szüntelenül gondolsz rám, figyelsz engem és kiállsz mellettem. Nincsenek szavaim elmondani, mennyire jó nekem, hogy hívsz, a tenyereden hordasz, a szívedbe rejtesz! Nem engedsz el akkor sem, ha néha úgy érzem. Mindez felbátorít, hogy én is közeledjek hozzád, hogy egészen átadjam magam neked – aki formálsz, gyógyítasz, s gyönyörködsz bennem; ki biztonságot jelentesz és boldogságot nyújtasz minden körülmények között. Sosem bántasz, gondban-bajban biztatsz, erősítesz, a legjobbat hozod ki belőlem, s a helyzetemből; a legszörnyűbb mélységből is sasszárnyakon röpítesz magasba. Ha összezúznak a fájdalmak: áldásod átölel, megépít, pajzsként véd és új távlatokat nyit. Amikor lelkem legmélyebb vágyakozása dacára nem kereslek, nem akarlak látni: Te akkor is rám mosolyogsz. Ha nem akarlak meghallgatni, mert félek az igazságtól, akkor szavaidat a lelkembe súgod. Mikor nem akarlak megérteni, Te annál megértőbb vagy velem, és szereteted számtalan nyelvén mondod el üzenetedet. Ellenállhatatlanul magadhoz vonzol, hogy kiteljesedhessünk egymásban: Te bennem, s én benned, örökkévaló Istenem! Segíts, hogy így legyen! Ámen
Alapige: János 1. levele 4, 12 és 12.: „Ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az Ő szeretete lett teljessé bennünk. Mi tehát azért szeretünk, mert Ő előbb szeretett minket.”
Kedves Testvéreim! A hétköznapi életbölcsesség és a tudomány egyetért abban, hogy azok a kapcsolatok működnek a legjobban, amelyek olyan emberek között szövődnek, akik sok mindenben hasonlítanak egymásra. Minél több közös van bennünk, annál jobban megértjük egymás gondolkodását, érzelemvilágát, viselkedését. Ha olyan emberrel találkozunk, aki a személyisége lényegi vonásaiban szinte a tükörképünk, akkor vele akár szavak nélkül, másodpercek töredéke alatt is egy hullámhosszra tudunk kerülni; úgy érezzük, mintha ezer éve ismernénk egymást. Egy ilyen házastárssal, baráttal, vagy munkatárssal könnyen összekapcsolódunk és szárnyalunk együtt; a hasonlóságok túlsúlya átsegít a kisebb különbségeken, és megtart a közös fejlődés útján. Akik nagyon különbözőek, azok nehezebben találnak közös nevezőt mindenben; hosszú ideig eltarthat és fájdalmas lehet az az összecsiszolódás, amely elvezet a mindkettőjüknek elfogadható értékrend, magatartásformák és közös célok kialakításáig – már ha nem adják fel félúton… Bizonyos kapcsolatok átmenetiek, konkrét életszakaszokhoz, élet-helyzetekhez kötöttek, s viszonylag rövid idő alatt átértékelődnek vagy befejeződnek. Egyes kapcsolataink azért érnek véget, mert betöltötték a küldetésüket: felnyitották a szemünket az életünk igazságaira, rávilágítottak az erősségeinkre és a hibáinkra, s gyors változásra ösztönöztek. Vagy az volt az értelmük, hogy segítettek kitartani, támaszt és vigaszt nyújtottak egy-egy nehéz helyzetben. Más kapcsolatok viszont a halálig kísérnek; mert ami összeköt, az magasabb rendű a földi kötelékeknél, fölötte áll a személyes érdekeknek és vágyaknak. Ezeknek az életre szóló, „földöntúli” kapcsolatoknak az a célja, hogy közösen maradandót alkossunk: Isten teremtő- és gondviselő-társaiként jobbá tegyük együtt a világot.
Kapcsolataink építése mindennapi feladatunk. Ha csak fenntartani próbáljuk azokat – minimális erő-befektetéssel –, akkor kiüresednek, megromlanak, s végül minket is tönkretesznek. Régen halott az a kapcsolat, amit csupán szinten akarnak tartani, ott a felek már jó ideje nem osztják meg a lelküket egymással; inkább csak látszatfenntartás az egész, amit senki sem vesz be. Hihetetlen, mennyi energiát pazarolnak az emberek arra, hogy eljátsszák azt, ami nincs köztük; ahelyett, hogy ennyi erővel megteremtenék, amit annyira bizonygatnak.
Nehéz hozzánk hasonló embert találni; a tükörképünket megtalálni még nehezebb. Sokan le is tesznek róla hamar. Akadnak olyanok is, akik a közelébe kerülnek egy ilyen kincset jelentő kapcsolatnak, de nem ragadják meg a lehetőséget, mert félnek, hogy a régebben meglévő kapcsolataik ezáltal más megvilágításba kerülnének – s talán át kellene rendezni őket… Mivel mindhalálig fejlődünk a körülményeinkkel együtt, ezért szükséges, hogy időnként megálljunk és átgondoljuk a kapcsolatainkat. S ahogyan a gondos gazda tavasszal a pincéből felhozott almát: átválogassuk, és leselejtezzük azokat, amik idejétmúltak, romlásnak indultak, így a többi kapcsolatunkat is fertőzik és gátolják. Időnk és testi-lelki javaink végesek; a fontos és értelmes kapcsolataink csak úgy teljesedhetnek ki, ha az értelmetlenné vált kötelékeinket felszámoljuk.
A jó kapcsolat kulcsa a hatékony kommunikáció. Értékes kapcsolatainkban folyamatosan egyeztetnünk kell, hogy aktuálisan(!) mennyire jó az mindegyikünknek, amit együtt és egymásért teszünk, s hogy min és hogyan változtassunk az örömtelibb és feszültségmentesebb közös életért. A hosszútávon boldog párkapcsolat titka az, hogy mindent megosztunk egymással; testi-lelki javakat; gondolatokat, érzéseket, vágyakat; a kereső- és a házimunkát, gyereknevelést és szabadidőt, hogy minden közös és kölcsönös lehessen! A Szeretet Istenét követő keresztyénség ezt így foglalja össze: Szeress, és engedd, hogy szeressenek! Ha a környezetünkben nincs olyan, akivel lélekkincset: szeretetet cserélhetünk, akkor boldogtalanok és elégedetlenek vagyunk – magunkkal, mindenki mással, az egész világgal. Csak a kétirányú, oda-vissza áramló szeretet tesz boldoggá, és jelent igazi önbecsülést.
„Szeret, nem szeret, szívből, igazán, egy kicsit, cseppet sem…” – tépkedtük az akáclevelet kislányként az erdőt járva; mintha az akáclevél feltárhatta volna a szeretett személy szívét. Miből is tudható, hogy a másik szeret? A kapcsolatok legtöbbször azért működnek rosszul, mert a felek nem tudják megfelelően kimutatni az egymás iránti szeretetüket… Te hogyan szeretsz, s hogyan lehet szeretni téged? Tudományos vélekedések szerint a szeretetnek azt a nyelvét értjük a legjobban, amibe belenevelődtünk. Ezt érdemes kifürkésznünk a hozzánk közelállóknál is, feltételezve, hogy csak akkor fogják érezni és elfogadni a szeretetünket, ha a nekik megszokott módon közvetítjük feléjük… Azonban, ha ki-ki elfogulatlanul gondolkodik a múltjáról, ráébredhet, hogy az a fajta szeretet-kifejezés, amihez gyermekkorban hozzászokott, nem feltétlenül a legjobb neki. Az azoknak volt a legmegfelelőbb szeretet-csatorna, akik a felnevelésében serénykedtek. Ezt alátámasztja, hogy a mai gyermeknevelő generáció elképzelései a szeretetről sokszor szöges ellentétben állnak az elődök hagyományaival. A hajdan szülői parancsnokságban nevelkedettek gyakran adják át az irányítást mindenestől a gyermekük kezébe, gondolva, hogy így szeretik őket igazán. Akinek idejekorán fel kellett nőnie, túl hamar önállóságra kényszerült – az hajlamos túlgondoskodni a gyermekéről. A kemény korlátok között felnőtt emberek nagy része pedig a „ketrecből” kiszabadulva eszét veszti a szabadságtól, s felnőve mindent megenged magának; ezzel kárpótolja magát – sokszor a gyerekei kárára. A túlzott takarékoskodás, a nélkülözés és az érzelmi elhanyagolás sokakat tesz később kényszeres felhalmozóvá vagy habzsolóvá. Ezek az „életfalók”, akiknek soha semmi nem elég, mindent felemésztenek maguk körül. A káros végletek között a jézusi középút ez: szeressük, becsüljük magunkat és a másikat egyformán; ezt mutassuk is ki, és a felénk irányuló szeretetet fogadjuk el, hogy kölcsönös, viszonzott szeretetben élhessünk.
A szeretetnek öt igen hatékony kifejezési módja van, amiket azok is könnyen megtanulhatnak és tudatosan használhatnak, akik eddig ezeket ritkán tapasztalták meg. Egyszerűen, lényegre törően közvetíthetjük velük a másik iránti megbecsülésünket. Rangsor nincs közöttük, egyformán fontosak és értékesek.
A szeretet egyik csatornája a dicséret. Mindannyian örülünk a szép szavaknak. Aki egykor nem volt hozzászokva a dicsérgetéshez (mert a maximális teljesítményt vették természetesnek tőle, vagy mindig a hibáit hangsúlyozták), az először talán szemérmesen, elpirulva fogadja a dicséretet – vagy még vissza is utasítja; de a lelke mélyén kimondhatatlanul jólesik neki. Mindenki szárnyakat kap az őszinte dicsérettől és bátorítástól. S ha ezt észben tartjuk, könnyen varázsolhatunk sokkal jobb közérzetet a kapcsolatainkban, kisebb-nagyobb közösségeinkben. Semmibe sem kerül megjegyeznünk, hogy „olyan jó, hogy vagy nekem!” „Büszke vagyok rád!” Vagy: „szép munka; köszönöm, hogy megcsináltad!” Ha észrevettük, akkor miért ne mondhatnánk ki, hogy „de jól nézel ki ma!” „Nagyszerű a humorod!” Vagy hogy: „nem semmi, amit végigcsináltál!” Az elfogadást és elismerést kifejező szavak fontosabbak, mint gondolnánk. A helyreigazítás, az építő kritika sem indulhat másképpen, mint hogy először kiemeljük a megdicsérhetőt. A problémákból és a tragédiákból is csak ezen keresztül vezet kiút. A vigasztalás sem kezdődhet másként, mint hogy emlékeztetem a szenvedőt a meglévő értékeire, aki a bajban, szomorúságban ezeket aligha képes meglátni… Talán a „szeretlek” szó már kiment a divatból, bizonyos helyzetekben ügyetlenül is hangzana, de ha valakinek elmondjuk, hogy milyen nagyra becsüljük, akkor ebből érzi a szeretetünket! Mindennapi szükségletünk ez; s mindig találhatunk a másikban valamit, amit megdicsérhetünk. De az mindig legyen igaz! S jó, ha tudjuk, hogy minél több dicséretet kap valaki, annál kevesebbszer nyúl örömpótlékhoz…
A Bibliában Isten bátorító, tanító, gyógyító szavai mind az Ő szeretetét közvetítik felénk, és kristálytiszta példát adnak a szavakba öntött megbecsülésre. Isten már az Édenkertben kifejezte, hogy nagyra értékel minket, amikor dicsérve és biztatva tudatta velünk, hogy minden, ami alkotott, „igen jó”; s minket – teremtése koronáit – megtisztelt azzal, hogy Őt képviseljük a földön. Támogató és vigasztaló Igéje milliárdokat emelt föl az idők során: „Ne félj, mert én veled vagyok; megerősítlek, meg is segítlek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak” (Ézsaiás). Jóakaratának kinyilvánítása biztonságérzetet nyújt és erősíti a bizalmunkat: „Békességet és nem romlást tervezek, reményteljes jövőt adok nektek” – mondja. Bocsánata pedig új esélyt ad és fejlődésre hív: „Megbocsáttattak a bűneid. Menj el (vagyis mozdulj ki a holtpontról), és többé ne vétkezz!” A jó szó tehát: felbecsülhetetlen!
A szeretet másik alapvető kifejeződési formája az érintés: a simogatás, az ölelés, az egyéb testi érintések. A földi testet öltött lélek: az ember a lélekvilágból kiszakadva, leírhatatlan őserővel törekszik a tökéletes összeolvadás után. Visszaemlékező vágya fűti, hogy itteni körülmények között újrateremtse a nagy mennyei egység élményét. Ezen a világon – anyagba zártan, egymástól elkülönülten – könnyebb éreznünk az összetartozásunkat, a szeretetet fizikai kontaktus által. Voltak idők, amikor igyekeztek leszoktatni az érintésről, tabuként állították be azt; még otthon sem illett a szülőknek simogatni, megölelni vagy megcsókolni egymást, nemhogy mások előtt. Akkoriban a gyereknevelésben is arra ösztönöztek, hogy nem kell rögtön ölbe venni a síró gyereket, hanem hagyni kell a kiságyban, elvárva, hogy nyugtassa meg, vagy szórakoztassa el saját magát – hogy mentse meg magát…! Nem meglepő, ha az ilyen ridegtartásban nevelt gyerekek felnőve azt sem tudják, kit ölelgessenek, mert nem győzik bepótolni a hiányaikat, és bizonyítani a fontosságukat; vagy pedig mindenkivel bizalmatlanok, félnek a testi érintéstől, és kerülik a közelebbi kapcsolatokat (ezzel együtt a gyermekvállalást is); mert idegen számukra a szeretetnek ez a kifejezési módja. Óriási türelem kell hozzájuk, de tapasztalat útján ők is képesek megtanulni a testi érintésnek azt a megfelelő mértékét és módját, amely mindenkinek boldogságot jelent. Hiszen veleszületetten mind érzékenyek vagyunk az érintésre; és ha bevalljuk, ha nem, ha hozzászoktunk, ha nem – rendkívüli módon igényeljük azt. Jó érzés megérinteni, átölelni egymást, fizikai közelségbe kerülni azokkal, akik igazán fontosak nekünk; mert ebből szavak nélkül érezzük a másik szeretetét és törődését. Ilyenkor biztonságban érezzük magunkat, s valami végtelen, időtlen harmóniát élünk át: mintha rejtett dimenziók találkoznának, világok összenyílnának… Ugyan miért kellene visszafogni magunkat, főleg családon belül? Hiszen ebből tanulja meg a gyermek is, hogy hogyan kell szeretni! S vannak helyzetek, amikor nincsenek szavak… Ekkor különösen fontos az érintés, amely jelzi az összetartozást, együttérzést, megbecsülést.
Isten lénye ugyan téren és időn túlterjedő, határtalan és örökké létező, mégis találunk példákat a Bibliában isteni érintésekre. Ilyen például a Jákób tusakodása, amely közben kificamodik a csípője, s azt mondja a vele küzdő égi lénynek: „Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem!” Jézus is példát mutat és bátorít az érintésre, amikor magához hívja a gyerekeket, akiket éppen amiatt tiltanak tőle, hogy mindent összefogdosnak és belecsimpaszkodnak; Ő ekkor átöleli, és kezét rájuk téve megáldja őket. Jézus számos gyógyítási történetében a testi érintés hordozza a gyógyítás mozzanatát: pl. sarat csinál és megkeni a vak szemeit. Számára nem volt lealacsonyító megmosni és megtörölni a tanítványok lábát sem. A tékozló fiú történetében pedig olyan családtagokról tanít, akik féktelen örömmel borulnak egymás nyakába. Rámutatva, hogy az érintés: nélkülözhetetlen!
A szeretet kifejezésének további nagyszerű lehetősége a minőségi idő. Alapvető igényünk, hogy a hozzánk közelálló emberek rendszeresen osztatlan figyelmet fordítsanak ránk; vágyunk együtt lenni úgy, hogy csak egymással foglalkozunk. Lehet ez napi félóra, vagy akár a hétből egy nap. Az együtt végzett leghétköznapibb munka, az emlékezetes közös élmények egyaránt örömmel és energiával töltenek fel. Hálásak vagyunk a jó beszélgetésekért, s azért, ha kimozdulunk együtt valahová. Csalódunk, amikor meghiúsul a tervezett közös program; nehezen viseljük, ha a rohanó mindennapokban nem jut elég idő ránk, mert más dolgok vagy emberek előnyt élveznek. A családi és baráti kapcsolatok gyors sorvadásához vezet, ha nem sikerül időt szakítani egymásra. A „bocs, most nem érek rá” odavetett félmondat olyan, mintha kést mártogatnának a szívünkben, legyünk kicsik vagy nagyok; mert azt üzeni, hogy „van nálad fontosabb, majd kapsz egy kis maradékot belőlem, ha jut”. Az egészséges lelkű ember – aki harmóniába került önmagával – szeret kettesben lenni azzal, aki fontos számára, és bármilyen elfoglalt, jól gazdálkodik az idejével. Szeret találkozni, mélyen beszélgetni, közösen kikapcsolódni vagy tevékenykedni azokkal, akik sokat jelentenek neki. Őszinte érdeklődéssel, teljes figyelemmel fordul feléjük: időt szán arra, hogy megértse a gondolataikat, érzéseiket, s hogy együtt örüljenek és alkossanak.
Az egymásra fordított minőségi idő legfőbb bibliai példája: Jézusnak a tanítványi körével töltött ideje – ahogyan elhívja, majd tanítja őket a zsinagógában és a „terepen”; ahogyan együtt él és munkálkodik velük. Jézus hasonlóan minőségi időt szán válogatás nélkül minden egyes emberre, aki kapcsolatba lép vele. Kivételes odaadással törődik az érdeklődőkkel, a véleményét és a segítségét kérőkkel egyaránt. Ugyanilyen komolyan veszi az ellenségesen viszonyuló embereket; értük is megtesz minden tőle telhetőt, még ha ez végül az életébe kerül is… Miközben bemutatja a gyakorlatban, hogy hogyan szeressük a felebarátot és az ellenséget, folyamatosan példát ad az Atya-Istennel töltött minőségi időre is. Imádságaival arra indít, hogy mi is minden helyzetben közvetlenül, őszintén beszélgessünk Istennel – bárhol, bármikor, bármiről. Életéből megtanulhatjuk, hogy hogyan tartsuk egyensúlyban az Istenre és az embertásainkra fordított időt. A Jézussal beszélgető Mária és az eközben házimunkát végző Márta története pedig azt tudatosítja, hogy az egymásra fordított idő mindig fontosabb a környezetünkre fordított időnél! A találkozás és beszélgetés ritka pillanata elillan, a munka megvár! Legjobb együtt letelepedni, hogy Istennel beszélgessünk, és aztán a házimunkát is közösen végezni. A minőségi idő odaszánása: az értékrendünk tiszta tükre!
A szeretetünket kimutathatjuk a szívességek nyelvén is. Ez különös jelentőséget kaphat azoknál a szeretteinknél, akik túl sokat csalódtak már a nyájas szép szavakban. Mindaz, amit megteszünk a másikért, ahogyan a kedvét keressük, és teljesítjük a neki tett ígéreteinket – a szeretetünk bizonyítéka. Amikor odaállunk azok mellé, akik fontosak nekünk, és segítünk a feladataikban, a gondjaik megoldásában, akkor az az élet sűrűjében is harmóniát teremt, elégedettséggel tölti el őket és minket is. Még az is, aki mindent egyedül szeret megoldani, előbb-utóbb ráérez arra, hogy milyen hasznos lehet olykor (s mekkora öröm), ha segítenek neki. Azonban bárkiért is akarunk tenni valamit, mindig derítsük ki – lehetőleg vele egyeztetve –, mire van szüksége igazán; hogy a neki legmegfelelőbb segítséget nyújthassuk. Ne feledjük, ha túl sokat teszünk a másikért: megfosztjuk az önállóságától; ha túl keveset teszünk érte: elhanyagoljuk; ha pedig mást teszünk érte, mint amire szüksége van: az hasznavehetetlen túlbuzgóság! Ám, ha felteszed a kérdést: „Mit tehetnék érted?” – és jól segítesz, abból önzetlen szeretet árad!
Szentírásunk minden lapja arról tudósít, hogy Isten mennyi mindent megtett értünk; ezernyi példát mutatva, hogy mit tehetünk mi egymásért. Ő megteremt, hogy mi gyermeket vállalva továbbadjuk az életet. Gondot visel rólunk a nekünk legmegfelelőbb módon, hogy mi is gondoskodjunk szeretteinkről a nekik legmegfelelőbben. Isten mindig a legjobbat adja magából nekünk, hogy mi is az aktuálisan tőlünk telhető legjobbat nyújtsuk magunkból környezetünknek. Türelme, bocsánata, az utolsó utáni esélyek, a mindig jókor érkező segítség és a csodás meglepetések tisztán mutatják, hogy mi mindent érdemes megtennünk nekünk is egymásért – és a közösen felépített boldogságért. A szívességek: szíved nagyságát fedik fel!
Végül kinyilvánítható a szeretet ajándékkal. A legínségesebb időkben is képesek voltak az emberek megajándékozni egymást; s egy életen át őrizgetni egy szál rég elszáradt virágot, egy megsárgult fényképet vagy levélkét. Zsenge és érett korúak, lágyszívűek és kemények mind örülünk a legapróbb ajándékoknak is, ha abban valaki a szívének egy darabját nyújtja felénk – kifejezve, hogy különlegesek vagyunk számára, s ezért örömöt akar okozni nekünk. Az ajándék – akár a többi kifejezési mód – csak akkor tud szeretetet közvetíteni, ha nem kényszerből, érdekből, hanem önként és boldogan történik.
A Bibliában Isten maga a nagy ajándékozó. Szeretetét megmutatva, elhalmozott minket számtalan kincsével, hogy boldoggá tegyen. Berendezett nekünk egy világot, élelmet, társat és munkát adott. Amikor pedig sorra mindent elrontottunk, közénk jött egyszülött Fiában, hogy mindent rendbe hozzon. Váltsághalálában adott ajándékával új életre szabadított fel minket, bátor változtatásra hívott, hogy már idelenn mennyországban élhessünk. Ehhez pedig az szükséges, hogy a tőle kapott testi-lelki ajándékainkkal egymásnak szolgáljunk. Jézus szerint nagyobb boldogság adni, mint kapni. De figyelmeztet, hogy egy fizikai ajándék nem helyettesítheti a szeretet egyéb megnyilvánulásait, s önmagában nem teszi jóvá az elkövetett bűnöket… Az ajándék: szíved egy darabja, de a legnagyobb ajándék: te magad vagy!
A szeretet kifejezésének módjai közül egyik-másik közelebb állhat hozzánk, mert hozzászoktunk; némelyik eleinte idegennek tűnhet, mert kevésbé ismerős. Ennek ellenére a jóság mindenféle kinyilvánítási módját meg lehet tanulni, és azok elfogadásához is hozzá lehet szokni, hogy minél többféleképpen szerethessük egymást. Ha pedig valamelyik szeretet-formából többre vagy kevesebbre vágyunk, csupán meg kell beszélnünk a szeretteinkkel, hogy mindannyiunknak a lehető legteljesebb lehessen a boldogsága. Az oda-vissza áramló, kölcsönös szeretet mindenkinek növeli az önbecsülését; annak is, aki adja, s annak is, aki kapja. Korlátokat tör át, tabukat dönt le, és viszonzásra ösztönöz – jobbá téve a világot. A kölcsönös szeretet minden bajban erőforrás, felgyorsítja a megoldást, és a gyógyulást. A káros szenvedélyeknek egyenesen ellenszere, hiszen a kiváltó okot: a boldogtalanságot szünteti meg! Nincs idő arra, hogy a legnagyobb kincsedet: szerető szívedet jégbe zárd – azért, mert összetörték, vagy mert nehéz idők járnak. Szeretni születtél, szeress hát! Ámen
Imádkozzunk! Természetfeletti, Tökéletes Jóság, Istenünk! Mi mindenkiben téged keresünk. Magasztalunk, amikor téged másokban megérzünk, meglátunk; s amikor mi boldogítóan téged sugárzunk. Miközben szeretteinkkel egymást szeretjük, téged szeretünk. Míg egymást dicsérjük, téged dicsérünk; egymást ölelve téged ölelünk. Minőségi időnk, melyet együtt töltünk: veled töltött idő – egy darab mennyország. Ha megteszünk egymásért szép és jó dolgokat: kezed gyógyít, segít és emel magasba általunk. Ajándékozásainkban Te magad vagy az ajándékozó. Köszönjük, hogy minden pillanatban, amikor szívünk szeretet-folyója ezekben medret talál, áldásod beragyogja az életünket, s örök lényed testesül földi valósággá! Könyörgünk hozzád minden szenvedőért: a magányosakért, betegekért, reményvesztettekért, a harcokban sínylődőkért, és a gyászolókért. Te adj megnyugvást, enyhítsd fájdalmukat, segíts megtalálni mindennek az értelmét; mutass rá a megmaradt társakra, a meglévő értékekre és az új célokra – a továbblépés útjára! Fiadért, Jézus Krisztusért kérünk! Ámen
Áldás: „Legyetek tehát Isten követői, és éljetek szeretetben, ahogyan Krisztus szeretett minket!” (Efézus 5,1-2) Ámen
