Köszöntés: „Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, …és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé.” (Jelenések 21,3-4)
Imádkozzunk! Szabadító Istenünk! Köszönjük, hogy ezekben az emberpróbáló időkben is elhoztad az adventi készülődés időszakát. Lelkünk vár Rád! S lélekből, lelkesen vágyunk embertársainkra is. Rájuk sokkal nagyobb szükségünk van, mint a meglepetésekre, amelyeket majd a fa alá készítenek nekünk. Bevalljuk, hogy mostanában sok minden nyugtalanít minket, és nehezebben kerülünk ünnepi hangulatba. Segíts, hogy kevesebbet aggódjunk azért, amire nincs befolyásunk, és többet tegyünk azért, amire hatással lehetünk. De őrizz meg attól, hogy a félelmeinket ellensúlyozva túlzásokba essünk, és a külsőségeket akarjuk tökéletessé tenni. Emlékeztess, hogy amit magunkban hordozunk, amit magunkból adunk, megosztunk, azok az igazi értékek. Érints meg, igazíts helyre minket, készíts elő Jézus születésének méltó ünneplésére! Külső-belső tisztaságra és harmóniára szeretnénk jutni, hogy méltó ajándékok lehessünk egymás számára. A legszebbet, s legjobbat akarjuk adni magunkból azoknak, akikkel közös boldogságra hívattunk. Istenünk, segíts jól szeretni! A jót helyesen akarni és tenni: megtisztult lélekkel; úgy, ahogyan Fiad, Jézus Krisztus tette – hogy mindennapi létezésünk egésze imádsággá, Veled való szüntelen párbeszéddé, s Lelkedtől áthatott, boldog munkálkodássá váljon! Ünnepünk pedig legyen majd a szívek és lelkek, ugyanakkor ég és föld feledhetetlen találkozása, közös boldogsága! Ámen
Alapige: Krónikák 2. könyve 23. r. válogatott versei: „A 7. évben nekibátorodott Jójádá főpap és szövetkezett a századparancsnokokkal. Ezek összegyűjtötték Júda valamennyi városából a lévitákat meg Izráel családfőit, és Jeruzsálembe jöttek. Az egész gyülekezet szövetséget kötött Isten házában. Ezt mondta nekik Jójádá: A halott király fiának kell uralkodnia, mert az Úr ígérete Dávid fiainak szól! Odaállította az egész hadinépet dárdával a kezükben a templom jobb oldalától a templom bal oldaláig, úgy, hogy körülvették a kis királyt. Akkor kivezették, és fejére tették a koronát; Jójádá és fiai felkenték őt és felkiáltottak: Éljen a király! Ataljá (a kis király nagyanyja, aki fia halála óta ült a trónon) meghallotta az odaözönlő nép lármáját, és bement az Úr házába. Amikor látta, hogy a kis király ott áll egy emelvényen a bejáratnál, körülötte pedig ott vannak a parancsnokok és a kürtösök, az egész köznép meg örül és fújja a kürtöket – akkor Ataljá megszaggatta ruháját és ezt mondta: Összeesküvés! De Jójádá főpap azt parancsolta a századparancsnokoknak, hogy vezessék ki a sorok között; ugyanis nem akarta, hogy az Úr házában öljék meg. De amikor a királyi palota kocsibejáratához ért, rátámadtak és megölték ott.”
Kedves Testvéreim! Ebben az igeszakaszban a krónikás egy különös trónfosztásról számol be, amelynek aktuális üzenete aligha fejthető meg a történelmi háttér ismerete nélkül – ahogyan egymás tetteit, vagy saját magunkat is csak akkor érthetjük meg, ha a múltunk eseményeivel és hatásaival szembenézünk.
Dávid király, majd fia: Salamon király uralkodása mesés fénykora Izrael népének. Őket jól ismerjük. Tudjuk, mennyire Isten szerint kívántak élni, milyen fontos volt nekik az ország gazdasági, politikai, és erkölcsi fellendülése. S köztudott az is, hogy mennyire szenvedtek, ha engedtek az elhatalmasodó hatalomvágynak, vagy az élvezeteknek, és bűnbe estek. De a Biblia szerint ezt is példásan kezelték: tudták, hová forduljanak bocsánatért, eligazításért; alázattal vállalták a bűneik következményeit és jóvátételét is. Jó királyok voltak: érezni, gondolkodni képes, és tettre kész, kreatív vezetők – egyszóval áldottak…
Más a helyzet viszont azzal a rengeteg királlyal, akik utánuk uralkodtak Izráelben 450 éven át, egészen a babiloni fogságig. A Királyok és Krónikák könyve tetemes beszámolót ad közre róluk. Ha végig böngésszük őket, követhetetlen történelemkönyvnek tűnnek. A legzavaróbb bennük az, hogy nem ugyanazt találjuk egy-egy uralkodóról a Királyok könyvében, mint a Krónikákban. A sok rokoni szál, összeesküvés, háború és félresikerült karrier útvesztőjében egyetlen biztos kapaszkodót abban vélünk felfedezni, hogy a szentíró minősíti az adott királyt, aki „azt tette, amit rossznak lát az Úr”, vagy „azt tette, amit jónak lát az Úr”. Ezt sokszor magunktól fel sem ismerjük, mivel „az Úr akarata szerinti” vezetés éppoly megalázó, gyilkos, manipulatív eszközöket használ az Isten oldalán, mint az Isten ellenségeinek kikiáltott bűnösök. Felmerül tehát a kérdés: milyen szempontok szerint ítél a krónikás, akitől mai igénk származik, és mit üzenhet nekünk Isten általa?
Salamon uralkodása után kül- és belpolitikai okok összjátékának köszönhetően kettészakad az ország. Az északi királyság az Izrael, a déli királyság a Júda nevet viseli ezután. A két királyság eltérően működik. Az északi részben, Izraelben visszatérnek a vezetőválasztás ősi módszeréhez, amely a képességekre és a lelkesedésre alapoz. Itt a vegyes lakosság miatt nagyobb a tolerancia, nem akarnak mindenkit áttéríteni és uniformizálni. Ez a multinacionális, multikulturális északi királyság csak ritkán és rövid időre talál olyan vezetőt, aki összefogásra tudja bírni e vidék sokszínű lakosságát, és stabilizálni képes az országrész helyzetét. Ezért itt sok király sűrűn váltja egymást. Délen, Júdában ezzel szemben származás és vallás tekintetében is jóval egységesebb a lakosság. A királyt illetően ők egyöntetűen a Dávid dinasztiájához ragaszkodnak, és kizárólag a saját vallásos kultuszukat tartják helyesnek.
Természetesen e fél évezred alatt Észak és Dél mindvégig vágyik arra, hogy újra egyesüljön – de mindegyik a másiktól várja, hogy változzon, hozzá alkalmazkodjon – így leginkább csak versengenek és harcolnak egymással. Az újra-egyesülés legnagyobb akadálya a dölyfös büszkeség. Mindegyik fél úgy véli, hogy ő a felsőbbrendű: csak ő a jó és a kiválasztott, és jogosult az ellenfele javaira…! Magában csak az értékeket látja, a másikban pedig csak a hibákat, hiányosságokat veszi észre. Ez nem vezet máshoz, mint egymás lebecsüléséhez és bántásához; együttműködéshez sohasem. Nekik eszükbe sem jut a másikat úgy szeretni, mint magukat, az ellenséget emberszámba venni, megérteni és együttműködésre bírni; nem ítélni, hogy ne ítéltessenek; és nem ölni, hogy ők se kard által vesszenek el… Mivel Krisztus előtt több száz évvel éltek, talán még mentségükre lehet, hogy félreismerték Istent. Ma ez már nem lehet indok…
A Krónikák könyvének szerzője nem elfogulatlan történetíró; hanem amint igénkből is kiderül: a déli királyság pártján áll. Számára király csak a Dávid vérszerinti leszármazottja lehet, a vallás és az élet pedig csak a királyságban letisztult hagyományok szerint folyhat. Ezért nyilatkozik elmarasztalóan az északi országrészről; írói előítélete magyarázza azt, hogy a Királyok könyvének gyakran ellentmond.
Az északi és déli királyságban élő zsidó testvérek tehát általában ellenségnek tekintik egymást. Mai igénk előzményei között azonban éppen egy kirívó eset található. Egy déli király és egy északi királylány házassága révén megkísérlik az ország egyesítését. Ekkor Dél azért hajlandó a szövetségre, mert Észak erősebb és elismertebb nála. A házasságra lépő déli király: Jórám, az északi királylány: Ataljá. Ez a házasság bárcsak egy mindent legyőző, mindent átrendező szerelem lehetett volna, amely a bölcs és erőskezű házastársak együttműködésével, közös uralkodásával hosszútávon kibékíthette és egységbe forraszthatta volna az országokat… Sajnos másról volt szó. A házasság a szülők megegyezésével jött létre, gazdasági-politikai érdekből. Nem az történt, hogy az ellenséges országok szülöttei egymásba szerettek és életükkel együtt az országaikat is összekötötték…Talán lassan megérhetne már erre is a világ – beleszeretni az ellenségbe! Egészen különös és hasznos értelmezése volna ez Jézus ama tanácsának, hogy „szeressétek ellenségeiteket.” (Máté 5,44)
De térjünk vissza a Kr. előtti 9. századba, ahol a „felemás” uralkodópár nem tölti be a hozzá fűzött reményeket. Alig telik el néhány év, Dél megbánja, hogy gyengeségből belement a „bűnös frigybe”, és újra független akar lenni. Ebből kifolyólag a király titokzatos betegségben elhalálozik, és „északi vérrel fertőzött” gyermekeit sorra megölik. Egy mégis életben marad, aki át is veszi apja helyét a trónon. Ám egy év uralkodás után rablógyilkosság áldozata lesz. Észak azonban nem hagyja magát eltaszítani, az elhunyt király anyja (az a bizonyos, egykori északi királylány), Ataljá magához ragadja a hatalmat. Ő az egyetlen nő a királyok sorában a Dávid trónján. Ez a konzervatív délieknek elviselhetetlen gyalázat. Ataljá ráadásul tisztán északi érdekeket képvisel; megölt gyermekeiért bosszút áll, és kiirtja „déli vérrel keveredett” összes unokáját, hogy a déli uralkodóháznak ne maradjon ivadéka. Egy csecsemőt mégis sikerül eltitkolni és évekig rejtegetni a kegyetlen nagymama elől. Amikor ez a fiúunoka eléri a 7 éves kort, a déli királyság főpapja trónra ülteti. Az összeesküvés során nemcsak Ataljá királynő uralkodásának, de az életének is véget vetnek – amint hallhattuk a felolvasott igéből. Ezzel felbomlik a két országrész szövetsége, s az egykori választott nép kettészakadva él tovább… Megdöbbentő, hogy hová tud fajulni az ember kezében a teremtéskor kapott szabad akarat, a föld meghódítására és menedzselésére kapott küldetés; s hogy a harácsolás és gyűlölködés hogyan hálózza be és teszi tönkre az egész világot…
Kicsit eltávolodva a történelem szövevényes eseménysorozatától, gondolkodjunk el kicsit azon, hogy mit is láthattak ezek az emberek egymásban! Talán ebben áll e történet legfőbb üzenete. Mit láthattak a déliek az északi királylányban, amikor belementek a szövetségbe? Országuk megmentőjét, aki kihúzza őket a bajból? Mit láttak később ugyanabban a nőben, amikor megözvegyült, s a (nekik szült) sok gyermekét mind megölték? Ádáz ellenséget? S milyen reményeket fűztek egy hétéves kisfiúhoz? Ő volt számukra a „megváltó vér”? Hova tette szívét az öreg királynő, hogy vérszomjas haragját a saját unokái ellen fordította? Kiért, s miért harcolt ő valójában? Egy olyan országért, ami őt felemás igába kényszerítette? A saját önbecsüléséért, amit soha nem tudott felépíteni? A gyűlölet hajtotta, vagy a saját lelkiismerete üldözte? Vajon érezte magát boldognak egyetlen percig is…?
És mit látunk mi egymásban? Mit veszek észre az embertársamban? Mit látok bele a másik emberbe? A saját hiányaim betöltőjét látom benne: az elveszett vagy sosem élvezett paradicsomot keresem benne? A vágyaimat, a problémáimat vetítem ki rá? Vagy kedvező alanynak tartom arra, hogy igazságot szolgáltassak az engem ért egykori igazságtalanságokért? Mennyi ilyet teszünk akaratlanul! Sokkal többször áll ez a ránk nehezedő stressz, és az értelmetlennek tűnő konfliktusaink hátterében, mint gondolnánk. Egy házastárs, egy gyermek, egy pedagógus vagy munkatárs könnyen válhat eszközzé, hogy gyógyulást szerezzünk vele magunknak: őket büntessük, vagy általuk kárpótoljuk magunkat a régi sérelmeinkért… Akiknek gyermekként nagyon jól ment a sora, és akiknek nagyon rosszul, azok mindenkiben a feltétel nélküli szeretetet, a biztonságot nyújtó elfogadást és gondoskodást fogják keresni, ezt várják el és igyekeznek megszerezni másoktól. Ha pedig valakit nemcsak elhanyagoltak, de még bántottak is, az ösztönösen megpróbálja kiegyenlíteni a számlát, hogy elégtételt vegyen. Ehhez olyan embert választ, aki elég önfeláldozó és türelmes, hogy ezt elviselje… Aki még nem találta meg a boldogságot, az minden szimpatikus emberbe képes túl sok szépet és jót belelátni. Ez nem probléma addig, míg nem ártunk vele a másiknak. Valakiről sok földöntúli jót feltételezni kifejezetten jézusi; legfeljebb csalódunk, amikor közelebbről megismerjük, és rájövünk, hogy ő is ember, vannak hibái, gyengeségei… Ha viszont valaki szenved amiatt, hogy őt a saját egyensúlyom megtalálására használom fel; mert túlterhelem a máshonnan származó feszültségeimmel, és az irreális igényeimmel – az már ember-ellenes, vagyis bűn. Ha meg tudjuk beszélni, hogy miért viselkedünk így egymással; megállapodunk, hogy kölcsönösen segítünk egymásnak meggyógyulni, s vigyázunk, hogy ne vegyünk el többet, mint amennyit adunk, akkor nincs baj; hiszen így már nem egyoldalú a segítségnyújtás.
Nagyon fontos tisztán látnunk, hogy mi történik a kapcsolatainkban, és folyamatosan beszélnünk kell róla! Mert hiába a hatalmas igazságvágy, hiába szól ma annyi minden a mögé látásról, a titkok leleplezéséről; az ember a saját lelke mélyére néz a legnehezebben… A legtöbb kapcsolat nem arról a két emberről szól, akik benne vannak, hanem a múlt kísérteteiről, más emberekről, félreértésekről és feltételezésekről! Saját rossz neveltetésükből kifolyólag de sokan büntetik élethosszig a párjukat! …Egy házastárs, egy gyermek, vagy később egy házigondozó hogyan is pótolhatná mindenestől, amit az illetékesektől egész életünkben nem kaptunk meg? …A füstbe ment terveinket, el nem ért céljainkat miért akarjuk a gyermekeinken behajtani? A legritkább, hogy az ő útjuk a mi utunk. Az ember legtöbbször nem abba születik bele, ami a küldetése! …Miért fordulunk el a barátunktól, ha másképp segít, mint ahogyan elképzeltük? A munkatárstól, ha különbözik a véleményünk? Gyakran meggondolatlanságból és önzésből. Mert azt szeretnénk, ha mindenki a mi lelkünk töviseit húzná ki szép sorjában, hogy mi legyünk a középpontban, velünk törődjenek! Ezért nem látjuk úgy a többieket, mint amilyenek valójában. Ahogyan Izrael és Júda sem látta tisztán egymást… Ismerjük igazán a párunkat? Ismerjük a gyermekeink valódi lényét? Kikkel vettük körül magunkat? Mit jelentenek ők nekünk, ha igazán mélyen belegondolunk? Veszélyes, ha mindenkit csak a saját hiányaink és elvárásaink szemüvegén keresztül látunk! Boldog az, aki a lelki egyensúlyát nem mások kárára találja meg. Boldog, aki az önbecsülését nem a mások leigázásából építi fel, mert tudja, hogy az önbecsülés nem abból van, amit elveszünk a másiktól, hanem abból, amit adni tudunk magunkból!
Úgy kellene mások felé fordulnunk, hogy őket a saját szükségleteinktől függetlenül lássuk. Ez nehéz, nagy tudatosságot követel, de kizárólag így ismerhetjük meg a másikat önnön valójában; a saját értékeit csak így lesz esélye megmutatni nekünk. Ha sikerülne ilyen független, fontos és értékes egyéniségként tekinteni egymásra, akkor egészségesen tudnánk kötődni egymáshoz, és mindenki a maga életét élhetné. Senki nem kényszerülne arra, hogy csupán statiszta legyen egy másik ember életének a drámájában – olyan mellékszereplőként, aki másvalaki problémáit éli, szenvedi és adja tovább…
Mit láttak Júda elöljárói egy hétéves gyermekben? Belelátták az eszményi királyt, akit kényük-kedvük szerint nevelhetnek, aztán manipulálhatnak, s rajta keresztül ellenségeiken bosszút állhatnak. Júda vezetősége a maga hatalmát és jólétét akarta bebiztosítani egy szentnek tartott gyermekkel. Amíg Jójádá főpap élt és irányította, addig jó úton járt a fiatal király. A főpap halála után azonban tanácstalanságában rossz befolyás alá került, beteg lett, s végül a saját szolgái gyilkolták meg (2 Krónika 24. rész). Ő sem élhette egyetlen percig sem a saját életét. A kényszerpálya, az állandó parancsvégrehajtás, a bábként való függés nem engedte, hogy önmagává érlelődjön, s egyedül is boldoguljon; végig mások kiszolgálója volt, s amikor magára maradt, tehetetlenül zuhant a mélybe…
A zsidó népnek homályos képe volt Istenről, nem látta reálisan magát és ellenségeit sem, így bosszút bosszúra halmozott. Jézus félreérthetetlenül leleplezte, hogy milyen az Isten önnön valójában: emberi vágyainktól és szükségleteinktől függetlenül. A tökéletes, örök szeretetnek és megbocsátásnak e vakító fényében kétségkívül tisztán láthatjuk magunkat és egymást is, ha akarjuk – akkor is, ha kívül nő a sötétség… Mikor az Ige világosságában s imáidban minden jelmeztől, álarctól, szereptől megválsz, s egészen megnyílsz Isten előtt, akkor tagadhatatlanul, felülről látod az énedet, s minden a helyére kerülhet benned! Igényes vagy-e annyira, hogy Istennel és magaddal őszinte légy? Mersz-e szembenézni lelked minden zegzugával, s lemérni mindenkori önmagadat, életedet a Jézus mérlegén? S tudsz-e az eredmény láttán nem megsértődni és hátat fordítani, hanem bátran új csapásokat vágni, és szárnyakat növeszteni?
Tudnod kell, mennyire értékes vagy, hol tartasz, és mi az benned, s az életedben, ami még jobb lehet! Enélkül nem te fogsz kapcsolódni másokhoz a jelenben, nem téged fognak látni a többiek, hanem egy kiszámíthatatlan, gyötrő idegent, aki elvesztette a fonalat, elvesztette magát valahol múlt és jövő között, a fájdalmak, bűnök és hiányok rengetegében. S aki mintha furcsa jelmezben, oda nem illő színdarabot játszana az élet színpadán. Pl. a darab címe: „párkapcsolat”. Nők uralkodó anya jelmezben, vagy gyámoltalan lánygyermekként élve – hogyan tudnák kibontakoztatni társukban a férfit? Férfiak az engedelmes kisfiú szerepében, vagy korlátozó-parancsoló apa tekintélyét játszva – hogyan is hoznák ki párjukból a nőt, a Jézus szerinti egyenrangú társat? A gyermekét magához láncoló szülő hogyan tudná értékes, önálló partnerként, barátként kezelni felnőtt gyermekét? Egy kapcsolatban oda nem illő szerepeket játszva, a legjobb szándék ellenére is azt érzik a felek, hogy nem érti meg, nem tartja igazán fontosnak őket a másik, és elmagányosodnak. Pedig egy kapcsolatban a „felek” – kifejező magyar nyelvünk szerint is – ösztönösen „fele-felében” gondolkodnak, vagyis viszonzást, kölcsönösséget várnak.
Ki vagyok én, és kik a számomra jelentős többiek valójában? Amíg nem vagyok elég kíváncsi és nyitott, addig meg sem ismerhetem, el sem fogadhatom, s nem is építhetem sem magamat, sem másokat! Akkor élem a saját, Istenben megtalált életemet, ha a múltam minden mozzanata a helyére került – mert megtaláltam a hasznát, tanultam belőle; s így mindent, ami rossz volt, le tudok zárni, már nem kísért! A saját utamat járom, ha már nem a sebek hatása mozgat, hanem örömmel vagyok az, akit magamban felfedeztem, amilyenné Isten terve szerint váltam és válok…
Advent első gyertyája vésse eszedbe: légy önmagad – Isten gondolata szerinti önmagad! És lásd meg a mások igazi, Isten-adta lényét is, akiket ha sebek, gyengeségek kínoznak is, akkor is gazdagon meg vannak áldva értékekkel és lehetőségekkel. Így tudsz majd jól kötődni másokhoz, megszeretni a vélt ellenséget is, és így érzed meg, hogy mit jelent a valódi „mi”: az „isteni együtt-élés” – a jelekkel és csodákkal, sokféle erővel kísért, áldott, közös élet! Ámen
Imádkozzunk a költővel! „Meleg karokban melegedni, falni suttogó, drága szókat, jutalmazókat, csókolókat: milyen jó volna jónak lenni. Buzgóságban sohasem lohadni, semmit se kérni, el se venni, nagy hűséggel mindent szeretni: milyen jó volna mindig adni. Még az álmokat se hazudni, mégis víg hitet adni másnak, kísérő sírást a sírásnak: milyen jó volna áldani tudni. Meleg karokban melegedni, adni suttogó, drága szókat, jutalmazókat, csókolókat: milyen jó volna jónak lenni!” (Ady Endre: Jóság síró vágya) Ámen
Áldás: Ezt mondja az Úr: „Töltsétek, töltsétek föl, építsétek az utat, vegyétek el népem útjából, amiben megbotolhat! Magasságban és szentségben lakom, de a megtörttel és alázatos lelkűvel is; felüdítem az alázatosak lelkét, és felüdítem a megtörtek szívét!” (Ézsaiás 57,14-15)
