Köszöntés: „Tekints rám, hallgass meg, Istenem! Tartsd meg szemem ragyogását. Mert én hűségedben bízom, szívből ujjongok, hogy megsegítesz. Éneklek az Úrnak, mert jó tett velem!” (Zsoltárok 13. rész válogatott versek)
Imádkozzunk! Mennyei Atyánk, aki magad vagy a határtalan jóság, örök harmónia, és mindent elsöprő szeretet! Dicsőítünk Téged, mert emberfeletti erőt adsz átvészelni a viharokat úgy, hogy közben hűségesek maradhassunk Hozzád, s ne tegyünk olyat, amely nem méltó a te megváltott gyermekeidhez. Köszönjük igédet, a tőled jövő sugallatokat, s hogy Te öltesz testet az őszinte egymás felé fordulásban, a bölcs, vigasztaló, s vidító szavakban, a szerető szívekben, s minden jó tettre kész, nagylelkű emberben. Bocsánatodat és megszabadító szeretetedet kérjük mindazok számára, akiket félelmek vagy félreértések nyugtalanítanak, akiket rossz gondolatok foglalkoztatnak, s akik – sebeikre más gyógyírt nem találva –, maguk is folyamatosan sebeket okoznak. Magasztalunk, Atyánk, hogy szenvedéseink által erősebbé és érettebbé teszel minket. Segíts mindegyikünknek a kétségbeejtő percekben is tisztán látni, Jézus arcának vonásait magunkon megőrizni, hozzád méltónak maradni; megértve, hogy Te mindent a javunkra fordítasz, akkor is, ha időnként nem akarjuk azt észrevenni és elfogadni. Hadd éljük át most is a Te mindannyiunkat átható jelenétedet, s lássuk meg újra fölöttünk ragyogó fényedet, s engedjük közel magunkhoz gyógyító érintésedet! Ámen.
Alapige: Lukács 13, 1-5: ”Voltak ott abban az időben néhányan, akik hírt adtak Jézusnak azokról a galileaiakról, akiknek a vérét Pilátus az áldozatukéval elegyítette. Jézus megszólalt, és ezt mondta nekik: „Azt gondoljátok, hogy ezek a galileai emberek bűnösebbek voltak a többi galileainál, mivel ezeket kellett elszenvedniük? Nem! Sőt, mondom nektek, ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen vesztek el! Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc, akire rádőlt a torony Siloámban, és megölte őket, vétkesebb volt minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik? Nem! Sőt, mondom nektek, ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy vesztek el!”
Kedves Testvéreim! Ma igénkhez kapcsolódva megvizsgáljuk, hogy mit szólt Jézus a környezetében lévő szenvedéshez. Előtte azonban gondoljuk át röviden, hogy Jézus hogyan szenvedett a környezetétől. Egész életét végigkísérte és megnehezítette az emberek szélsőséges viselkedése. Amikor bevonult Jeruzsálembe, hozsannás ujjongással fogadták. Aztán cserbenhagyták, és a végén ellene szavaztak, a halálát követelték. A vezetők első perctől féltékenyek voltak rá. A zarándokok virágvasárnapi öröme viszont szívből jött. Őszintén jót akartak Jézusnak és maguknak is. Ünneplésük mégis gyilkos indulattá vált: néhány nap múlva a hatalomféltőkkel együtt kiáltották: „feszítsd meg!” A zarándokok azért jutottak idáig, mert a saját vágyaikat vetítették Jézusra, s miután azt nem teljesítette be – nem semmisítette meg győztes királyként az ellenségüket –, sértődötten, dühösen a halálba küldték. Nem követni akarták Jézust, hanem követeltek tőle: diadalittas hatalomátvételt, bosszút, erőszakot… Hányan várják el Istentől ma is ugyanezt: az igazságosság köntösébe bújtatott bosszúállást! Büntetést követelnek a békesség fejedelmétől, a végtelen szeretet Istenétől, a megbocsátás Királyától! Erőszakot várnak attól, aki soha nem kényszerített senkit, emberszámba vette az elítéltet, a kitaszítottat, a bűneibe belenyomorodottat! Másféle királynak bizonyult Jézus, mint ahogyan egykor elvárták; nem illett a terveikbe, ezért meg kellett halnia… A valóság sokszor nem illik a terveinkbe, de éppen ezáltal fejlődünk! Jézusnak csak kevés kortársát érdekelte, hogy milyen is ő valójában: az emberek aktuális vágyaitól és érdekeitől függetlenül… Ő mindig más, mindig több és jobb, mint azt valaha elképzeltük! Bárcsak látnánk és értékelnénk végre Benne a tökéletes szeretet és abszolút jóság királyát, aki úgy győzi le a gonoszságot, hogy egyszerre áll mindenki pártjára!
S most nézzük, hogyan értelmezte Jézus a környezetében történt tragédiákat és hogyan törődött a szenvedőkkel. A felolvasott rövid történet nem szerepel a másik három evangéliumban. Lukács, aki orvos volt, fontosnak tartotta ezt is megírni, mivel különösen szívén viselte a szenvedők sorsát. Jézusnak rossz híreket hoznak ártatlan emberek haláláról. A rossz hírek az ókorban is villámgyorsan terjedtek, csúcstechnológiát használó média sem kellett hozzá, s hamar eljutottak Jézushoz is. Az egyik ilyen hír egy rettenetes mészárlásról tudósít, amit Pilátus rendezett: egy vallásukat feladni nem hajlandó közösséget állat-áldozat bemutatás közben egytől-egyig megöletett. Ez céltudatos katonai beavatkozás volt. A másik hír egy súlyos építkezési balesetről szól, melyben 18 embert temetett maga alá egy leomló torony. Itt a technika mondta fel a szolgálatot. Az egyik katasztrófa szándékos tömeggyilkosság, a másik ismeretlen okból történt balszerencse. Ha még nem váltunk érzéketlenné az efféle híreket gyakran hallva, akkor mindkettőt szörnyűnek tartjuk. Szeretnénk megérteni, megmagyarázni a felfoghatatlant, ezért megpróbálunk különbséget tenni. A mészárlást botrányos bűnnek tekintjük, s mivel ember okozta, elkerülhetőnek tartjuk. A balesetet szerencsétlenségnek, végzetszerűnek érezzük. Így mérlegelve, egyeseket felmentünk, másokra bűnöket terhelünk. A szívünk viszont egyik esetben sem képes elfogadni, hogy emberek idő előtt halnak meg… Az értelmét keressük mindennek, mert így a történteket jobban fel tudjuk dolgozni. Mégis sok minden felfoghatatlan marad, s ez egészen a fásultságig vezethet. Ez lehet az oka annak, hogy a korabeli rossz híreket Jézushoz viszik, aki a jó hír megtestesítője. A hírhozók meg vannak döbbenve és tehetetlennek érzik magukat, de van egy titkos elvárásuk: hogy Jézus értelmet jelentő választ tud adni. Ha valaki, akkor Ő átlátja a rossz dolgokat, felfedi a hátteret, és mindenre ismeri a végső magyarázatot. Mi mindig elvárjuk az összefüggések végső és végleges magyarázatát, tudni akarjuk, mi lehet a célja, a haszna a történteknek. De vajon Isten mindennek megadja a végső értelmét? Amikor a szörnyű híreket átadják Jézusnak, kíváncsiságukban benne van a titkos szemrehányás, amely mindig előjön belőlünk ártatlanok halálát hallva: „Hogyan engedheti meg ezt Isten? Jézusnak, aki maga a jó hír, mi a magyarázata a veszteségeinkre és a félelmeinkre?
Jézus válasza mindenféle szempontból kijózanító. Aki kész választ vár mindenre, az csalódik. Isten nem ad kész választ, végső magyarázatot mindarra, ami történik; azt nekünk kell megtalálnunk – egyénileg! Ha gyors, egyértelmű válaszokat kapnánk, az egyébként is csak az értelmünket elégítené ki. De ami az elmének elég, az nem nyugtatja meg a szívet. Külső szemlélőként nézve egy katasztrófát, talán könnyen találunk logikus választ a dolgok miértjére, és elégedetten visszavonulunk. Ám ha érintettek vagyunk, korántsem elégszünk meg leegyszerűsített magyarázatokkal! Hiszen nagyon jól tudjuk, hogy az összefüggések mérhetetlenül szerteágazóak, mindannyian kölcsönhatásban élünk, és egymásra vagyunk utalva. Bárki bármit tesz, az azonnal, erősen befolyásolja minden környezetében élő életét. Egy nagy, összetett, élő rendszer folyamatosan fejlődő-változó tagjai vagyunk, mi emberek, a kisebb és nagyobb közösségeinkben. Akárcsak az emberi test, ahol, ha a sejtek, szövetek, szervek szintjén nincs harmonikus együttműködés, azonnal felborul az egész szervezet egyensúlya. Csak egy apró kis gonoszkodás, ellenségeskedés az egymásra utalt, egymás mellé állított emberek között a nagy Krisztus-testben, s máris veszélybe kerül a nagy egész küldetése… Annak, aki belső meghasonlással küzd, hogyan is lenne ereje ádáz körülmények között helyt állni, árral szemben úszni?
Bűnök miatt jönnek a bajok? Igen. Ilyesmi kavargott azok fejében is, akik Jézusnak a rossz híreket vitték. De az igazi válaszok és megoldások kereséséről elterelte a figyelmüket az értelmetlen hasonlítgatás: a nagyobb bűn nagyobb büntetést, vagyis nagyobb bajt jelent? Ez az „egyenlet” csak akkor lenne igaz, ha mindenki egy külön szigeten lakna – ugyanolyan adottságokkal, és a sorsára kizárólag a saját tettei lennének hatással… Együtt élő közösségekben sokkal bonyolultabbak az összefüggések, ezért a bajok és az emberi jóság mértékének összehasonlítgatása teljesen fölösleges. Jézus erre nyíltan rámutat: „Azt gondoljátok, hogy ezek a galileai emberek bűnösebbek voltak a többi galileainál, mivel ezeket kellett elszenvedniük?” Azt jól sejtjük – a régiek is érezték – hogy baj akkor történik ebben az univerzumban, amikor valakik valahol vétkeznek. S bizony nagyon alapos kutatás kell ahhoz, hogy feltárjuk a valódi okokat és összefüggéseket: kik mit tettek rosszul, vagy mulasztottak el, amiből fájdalom és szenvedés született. Nem helyénvaló felszínes vizsgálódással egy-kettőre találni egy bűnbakot és őt jól megbüntetni; közben pedig magunkat különbnek tartani, és Isten igazságosságát bírálgatni – azt ismételgetve: „hogy engedheti ezt meg Isten, miért büntet ezzel?” Jézus óta tudjuk, hogy Isten nem büntet senkit; az emberiség, az ember magát bünteti – mivel teremtettségéből fakadóan viseli tetteinek és mások tetteinek a közeli-távoli következményeit. Szenvedjük a magunk és mások tökéletlenségéből fakadó következményeket! Isten pedig áldó kezével javunkra fordít minden rosszat – ha mi is akarjuk a rossz enyhülését, megszűnését, és teszünk érte. A bajok megszüntetéséhez ugyanis az emberek tettei kellenek! Nem egy emberé és nem egyetlen tett csupán! Mindenki folyamatos ténykedése, sőt együttműködése kell! Minden hiba rendszerhiba az emberi közösségben – sosincs egyetlen bűnös! A többiek sem ártatlanok – valamit elmulasztottak, valamit hagytak elfajulni, vagy ők is rosszul tettek, ha valaki egy szörnyűséget akadálytalanul elkövethetett. A baj elhárításához mindenkinek: a rendszer összes érintett tagjának szükséges az önvizsgálata. Majd egyeztető tárgyalás tanácsos arról, hogy ki mit hogyan élt át, ki mit vétett, mi mindenért kell bocsánatot kérni, mi mindent kell megbocsátani, és jóvá tenni. Azután következhet a megegyezés, hogy a szebb jövő érdekében ki mit vállal, ki mit fog megtenni, vagy másképp tenni. Ez a jézusi rendszerszemléletben gondolkodó problémamegoldás! Erről a nagyon komoly problémamegoldó munkáról, s az azt követő, sürgető tettekről könnyen elterelheti a figyelmet, ha a baj okainak ilyen alapos felkutatása helyett az ember másokkal hasonlítgatja össze magát, az életét – olyanokkal, akiket nem is ismer igazán. És emellett – szintén elterelő hadműveletként – az isteni igazságosságot kezdi kétségbe vonni, vagyis Istent kritizálja! Ahelyett, hogy azt keresné, s látná meg, hogy neki személyesen mit kell megtennie a dolgok jóra fordulásáért, hogy neki mit kell rendbe hozni, újratervezni és átalakítani a saját helyén, saját életében, hogy Isten áldása végre kiteljesedhessen…
A tragédiákra nincsenek általános, mindenkire vonatkozó magyarázatok… Néhány napja volt a szajoli vonatkatasztrófa 28. évfordulója. Én akkor éltem át életem első nagy gyászát: alig 20 éves barátnőm ott volt a halálos áldozatok között. Sokáig kerestem a magyarázatot – ahogyan a családja is. Volt egy – akkor még ritkának számító – betegsége. Először azt gondoltam, hogy talán a nagyobb szenvedések elől kellett idő előtt elmennie. De azóta már az a betegség jól kezelhető… Ami még nehezítette a hirtelen veszteség elfogadását, az az ő akkori élethelyzete. Azelőtt képzőművészeti pályán haladt, s néhány hónappal a baleset előtt döntött úgy, hogy tehetsége ellenére inkább Istent akarja szolgálni hivatásszerűen. Éppen a tanulmányai miatt volt akkor a vonaton… Értelmes okot nem találva, elkezdtem a célját keresni az egésznek – ahogyan mind, akik ártatlan, jó embert veszítettünk el, megmagyarázhatatlanul… Sokat töprengtem, hogy mit akar ezzel üzenni nekem Isten – az élet múlandóságán, törékenységén túl… S hogy vajon mit üzenne ő, aki hirtelen átfutott a halál hídján a túlsó partra, az örökkévalóságba? Talán azt mondaná, hogy „Becsüld meg, használd ki, hogy te még élhetsz! Örülj mindennek, aminek én már nem örülhetek; tedd meg, amit én már nem tehetek! Használd mindig jóra a képességeidet, a lehetőségeidet!” …A veszteségeink sokszor arra tanítanak, hogy becsüljük meg sokkal jobban azt, amink van, amink még megmaradt!
A végső és mélyen rejlő dolgok között tehát azért bolyongunk sokszor vakon, mert a szenvedésünk személyes okát és célját nekünk kell felismernünk. A mi küldetésünk „elmenni és többé nem vétkezni”: vagyis kimozdulni és változtatni sok rosszul működő dolgon, amin csak lehetséges. Rengeteg, generációkon át öröklődő bűn láncolatát megtörhetjük, eltörölve a helytelen életvezetés ártó hatásait; nem törvényszerű azokba belepusztulnunk! Erre utal Jézus nyomatékosan, amikor a felolvasott igében kétszer is elmondja: „Ha meg nem tértek, ezekhez hasonlóan vesztek el!” Megpróbálhatunk sokkal szeretetteljesebb és emberhez méltóbb módon élni: a régieket felülmúló krisztusi lelkülettel. Ez a megtérés. Kitörni az eredendő bűnökből, vagyis a megrögzött rossz viszonyulásokból és viselkedésekből; és mindent úgy látni, érezni, érteni és tenni, mint Jézus! A megtérés bátorság is, hiszen egy titokzatos világban a rejtőzködő és felfoghatatlan Istenre hagyatkozunk, aki minden embert fel akar szabadítani a boldogságra és mindvégig oltalmaz. Nem azon kell siránkoznunk, amit nem tudunk befolyásolni, hanem azon kell minden erőnkkel dolgozni, amit megtehetünk, sőt, kizárólag rajtunk múlik! Bőven van ilyen feladat, egy teljes életre elég! És ha csak egy kicsivel is sikerül jobbat és többet adni, mint amit mi kaptunk, akkor már szebb és jobb lett általunk a világ, akkor már maradandót alkottunk! Ne a gyengeségeinkkel akarjuk hát kivívni mások figyelmét, hanem a jóságunkkal!
„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Jézusnak e kereszten elhangzott kiáltása óta végérvényesen megdől az, hogy a szerencsés élet a bűntelenség, a szerencsétlen sors pedig a bűnösség egyenes eredménye. Bárki bűne, és bárki jósága kihat a többiekre! Jézus ott a kereszten bűntelen emberként szenvedett, mert vállalta, hogy az emberiségnek, mint nagy földi rendszernek a részévé lesz; s viseli az emberek közötti állandó kölcsönhatást, amely ezen a földön éppolyan törvényszerű, mint a gravitáció. Hordozta az egymástól való függést, egymásra utaltságot, és az egymás felemelésének a lehetőségét is. Ott a kereszten pedig magára hagyott, kirekesztett, tehetetlen emberré lett; akit mások bűne űzött oda, s akin senki sem segít. Messziről szólítják fel, hogy segítsen magán. Gúnyolják, csúfot űznek belőle, kétkedő, epés megjegyzéseket tesznek felé. Segítségnyújtás helyett bántják az eleve szenvedőt. „Mentsd meg magad és minket is!” Na, mi lesz már? Semmi együttérzés, sárba tiporva a haláltusát vívó ember méltósága… Ma is hányan megrugdossák a terhek alatt roskadókat, s bántják a segítségre szorulókat! Ám jó meglátni, hogy mi is áll valójában a cinikus, kritikus gúnyolódás, provokálás mögött! Mindig a gúnyolódók beteljesületlen vágyai és önbecsüléshiánya! Ilyenkor a bántó ember megsebzett lelke vagdalkozik, keserűen álcázva magát. Mert nem tud magával szembenézni, az életével megbékülni; nem képes őszintén kimondani, ami legbelül égeti. Így kifelé sértőn, bántón szólal meg, mivel belül sérült. S jól csak addig érzi magát, míg a nála gyöngébbnek látszót bánthatja! Ez jellemző a Kereszt alatt gúnyolódókra is. Csúfolódásuk segélykiáltás: Jézus hátha mégis az Isteni Megváltó, hátha megmenti magát és őket is! Ők annak az ősi reménységnek a megtestesítői, hogy valaki majd eljön, aki nemcsak a világot, de őket is rendbe teszi. Az ilyen emberek Istentől és a társaiktól is azt várják, hogy őket helyezzék a középpontba, és oldják meg a problémáikat helyettük. Számukra nagyon fontos élő példává válnunk: megmutatni nekik, hogy hogyan lehet a bennünk lakó Istennel aktívan együttműködve, kézbe venni és rendbe tenni a saját életünket, és a közösségünkét – ahelyett, hogy mindent mástól várnánk!
Jézus Krisztus ott a kereszten a teljes tehetetlenségbe hal bele. Emberi tehetetlenségünket a legvégsőkig vállalja. Ezzel megmutatja, hogy nem felülről nézi a gyötrelmeinket, hanem velünk együtt szenved. Itt, lent Isten, ahol szenvedjük, hordozzuk a magunk és mások tökéletlenségének a következményeit. Velünk marad utunkon, akármi ér. És egyúttal biztat, amikor azt mondja nekünk: „Istenek vagytok!” – vagyis: a megoldás a kezetekben van, bennetek van, hiszen hatalomra juttathatjátok magatokban az Istent, s megmutathatjátok a világnak Krisztus-arcotokat! Ti magatok, az életetek Isten-bizonyíték lehet!
A hírek jönnek-mennek, igazak vagy hamisak, hidegen hagynak vagy nyugtalanítanak, nekünk azonban ott kell maradnunk azok mellett, akiket igazságtalanul lesújtottak körülmények vagy emberek. Mi magunk is sok mindent veszítettünk, míg idáig elértünk. De tudjuk, hogy maradt még rengeteg kincsünk és lehetőségünk, örüljünk nekik és becsüljük meg sokkal jobban őket! S ezzel az erős, derűs hittel támasszuk fel a szenvedőkben a halott reményt; cipeljük őket magunkkal a Fény felé! Úgy álljunk mellettük, hogy bennünk és saját magukban is megláthassák az Istent, és új erőre kapjanak! Hiszen ebben a világban minden közös akarás és közös tettek eredménye! Összetartozunk; ideje hát, hogy összetartsunk! Ámen.
Imádkozzunk! Titokzatos és hűséges Istenünk! Dicsér téged teljes szívünk a tiszta örömök mellett a problémákért, mert éppen a bajok között ragyognak fel a legtisztábban a te lényed vonásai. És köszönjük, hogy magunkat is a próbatételekben ismerhetjük meg igazán, mert nyilvánvalóvá teszik, hogy hol is tartunk hitünkben és emberségünkben. Hálát adunk minden megvilágosodásért! És hogy tartod bennünk a lelket, bennünk tartod a Lelkedet, hogy terveid szerint növekedhessünk, előre léphessünk. Áldott légy, Tökéletes Jóság, hogy minket semmilyen ártó, bántó cselekedetre soha nem indítasz! Magasztalunk, hogy velünk együtt szenvedő Isten vagy, s itt lenn, a válságok mélységeiben, a sötétben állsz mellénk és emelsz fel. Bocsásd meg, ha beteljesületlen vágyaink, csalódásaink miatt másoktól elfordultunk vagy szembefordultunk velük, miközben Téged tettünk felelőssé. Segíts az önmarcangolás, vagy mások hibáztatása helyett felelősséget vállalni, az összehasonlítgatásokat félretéve összefogni, építően cselekedni. Dicsérünk, hogy átölelsz bocsánatoddal, és szeretve biztatsz, hogy a magunk és mások sebeit bölcsen bekötözzük, derűs Krisztus-bizonyítékká legyen az életünk, s összetartsunk azokkal, akikkel elválaszthatatlanul összetartozunk, hogy mindnyájan egyek és boldogok lehessünk! Ámen.
Áldás: „Boldogok, akik megmossák ruhájukat, mert joguk lesz az élet fájához, és bemennek a kapukon a városba.” (Jelenések 22,14)
