Köszöntés: „Én, az Úr, a te Istened, erősen fogom jobb kezedet és ezt mondom neked: Ne félj, én megsegítlek!” (Ézsaiás 41,13)
Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól! Ámen. Szeretettel köszöntjük a keresztelő családot, akik eljöttek ma hozzánk, hogy megerősítsék: gyermekük Istenhez, a keresztyének egész világot átfogó közösségéhez, és ezen belül a mi gyülekezetünkhöz tartozik. Hallgassátok Testvéreim, hogyan bízta ránk Jézus Krisztus az örömhír továbbadását és a keresztség gyakorlását a Máté evangéliuma 28,18-20 szerint: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és Szentléleknek nevébe, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig!”
Kedves Szülők, Keresztszülők, Családtagok! Akármilyen hivatást művelünk és bármilyen nagyszerű tettekkel írjuk is be a nevünket a történelembe, emlékünk csak akkor marad fenn hosszú távon, ha testi, lelki és szellemi értékeink a gyermekeinkben élnek tovább nemzedékről-nemzedékre. Ők nemcsak a génjeinket öröklik, hanem a világlátásunkat, a bölcsességünket és a viselkedésformáinkat is. S annál tovább emlékeznek ránk, minél több örökérvényű kincset adtunk át nekik, vagyis minél több jóságot kaptak és láttak tőlünk.
Isten földi mása vagyunk gyermekeink számára. Ők a születésük pillanatától biztonságot várnak tőlünk: teljes kiszámíthatóságot, és hogy mindig számíthassanak ránk. Olyan gondoskodást várnak, amely minden körülmények között a boldogságukat és fejlődésüket szolgálja. Ezzel együtt jól működő, követhető életpéldára vágynak. Nem fogadnak el kifogásokat. Nem tudnak várakozni, míg majd egyszer ráérünk megadni ezeket, vagy felnövünk a szülői szerephez; nekik most kell a biztonság, most kell a teljeskörű gondoskodás: a fizikai, érzelmi és szellemi törődés. S most kell a tökéletes életvezetési példa: a bölcs szeretet gyakorlati példája! Mert erre nincs több idő 20 évnél!
Amit átél gyermek, azt mélyen magába szívja és megőrzi; minden élménye életre szóló nyomot hagy benne, legyen az gyönyörű, vagy borzalmas. És mindenestől átveszi a szülei gondolkodásmódját, érzelmeit, önkéntelenül lemásolja a hozzáállásukat, magatartásukat minden helyzetben. Így a gyermek (egészen kamaszkoráig) életnagyságú bizonyítvány a szüleiről; tükörképe és reakciója a szülők személyiségének, életvitelének, egymáshoz való viszonyának. Olyan tükör, amibe ha belenézünk, felnagyítva láthatjuk az erényeinket és a hibáinkat.
Kamaszkorban viszont megváltozik a gyermek. Elkezdi önmagát, a saját útját, élete értelmét keresni. Ekkor már kritikus a szüleivel, kissé eltávolodik a fészektől, új élmények, más példák után kutat: szétnéz a nagyvilágban, hogy tapasztalatot gyűjtsön. Mérlegre teszi a gyermekkorát, és családi örökségéből sorban kiválogatja azt, ami számára használható, s leselejtezi azt, ami nem. Micsoda előny, ha nem kell sok szörnyű élményt és rossz példát kidobnia, s magától kikísérleteznie a boldogságot. Milyen nagyszerű, ha a gyermeknek – addig, amíg felcseperedik – beleivódhat a lelkébe, hogy hogyan kell egymást igazán szeretni, együtt előre haladni, és mindennel közösen megküzdeni! A boldog tapasztalat rendíthetetlen értékrendet ad és igényessé tesz. Akinek ilyenben volt része, az nem éri be kevesebbel; s később nem kínozzák múltbeli hiányok, sérülések, s önkéntelenül ismételt rossz példák.
Csodálatos, amikor a leendő szülők igényesek arra, hogy felkészülten vállalják a házasságot és a gyermeket – egymásra és Istenre hangolódva. Mindketten szembenéznek a múltjukkal, megkeresik az összefüggéseket és mindent kiértékelnek. Amiért kell, köszönetet mondanak, s amit kell, megbocsátanak. Csak a jót tartják meg és viszik tovább abból, amit kaptak. Ilyen egészséges lelkű, független, érett emberként készen állnak az új szövetségre: egy új társsal való boldog elköteleződésre, teljes összekapcsolódásra. Képesek arra, hogy tudatosan éljenek a jelenben, és harmonikusan járják közös útjukat. Tudják úgy szeretni, olyan fontosnak tartani a másikat, mint magukat – ahogyan Jézus tanácsolta. Ezt az örömteli, a nehézségeket együtt bátran leküzdő párkapcsolatot már nem megterheli, hanem magasabb szintre emeli az első gyermek érkezése, aki létrehozza a szeretet-háromszöget. Azután a következő gyermekek a szeretet-négyszöget, ötszöget, s így tovább. Hiszen a jézusi alapelvet követve, mindenki egyenrangú, egyformán fontos és értékes, bármekkorára bővüljön a család. A szeretetnek, törődésnek mindenki felé egyformán kell áradnia. S bármiről legyen szó, minden családtag véleménye, vágya és érzése ugyanúgy számít! Így tudjuk megkeresni a közös nevezőt: a közös legjobbat; vagyis mindenre olyan megoldást találni, ami mindenkinek a lehető legnagyobb boldogságot hozza, vagy ha elkerülhetetlen, a lehető legkisebb szenvedést okozza. A legnagyobb eredmény, amit Isten munkatársaként ezen a földön elérhetünk, az az általunk létrehozott család tartós boldogsága – tűzön-vízen át!
Ebben a földöntúli örömökkel övezett, ám sok kihívással teli küzdelemben nem vagytok egyedül! Segítő háttérként társaitok a nagyszülők, akik már nem gyermekként tekintenek rátok, hanem mint egyenrangú, felnőtt barátra, aki a saját útját járja. És a keresztszülőkön kívül mellettetek áll ez a gyülekezet is, amely ma befogadja gyermeketeket, és hív, hogy legyetek ezután is részesei közösségi életének, amely a boldogabb, teljesebb élethez igyekszik eljuttatni.
Ezeken túl pedig maga Isten ad végső biztonságot, bölcsességet és erőt a szülői küldetéshez. A végtelenül szerető Isten – aki a keresztségben jelzi, hogy gyermeketek az Ő ajándéka; védi és vezeti őt; gondoskodik róla ott is és akkor is, amikor ti ezt nem tudjátok megtenni… Isten mindenből a legjobbat hozza ki, ha készek vagytok a lehetetlent is lehetségesnek látni, és Vele együttműködve, egymást igazán szeretni! Ámen.
Imádkozzunk e gyermekért! Teremtő és megtartó Istenünk! Köszönjük, hogy Te magad vagy az út, az igazság, és az élet; a tökéletes Harmónia! Hálát adunk ezért a gyermekért. Áldd meg szüleit, s mindenkit, aki szereti őt, hogy biztonságot, bölcsességet és szabadságot nyújtsanak nekik. Segíts, hogy megtalálhassa az utat önmagához, embertársaihoz és Hozzád, Istenünk. Add, hogy örömmel hallhassa nevének csengését, a szeretet és megértés szavait, és a Te igédet; hogy gyakran láthassa szülei mosolyát, a világ szépségét, és a boldogságot. Add, hogy keze tudjon simogatni, alkotni, és imára kulcsolódni; szája megtanuljon szavakat formálni, érzéseket kifejezni, véleményt mondani, s az élet csodáit megénekelni. Őrizd és vezesd őt, hogy megtanuljon az utcák veszélyében járni, a lépcsők magasságát legyőzni, az életben helyt állni; és az örök élet felé útra kelni! Ámen.
Kézrátételes áldás keresztelés után: „Gyönyörködj az Úrban, s megadja neked szíved kéréseit!” (Zsoltárok 37,4) Ámen
Szószéki köszöntés: „Minden lehetséges annak, aki hisz!” (Márk 9,23)
Imádkozzunk! Örökkévaló Atyánk! Olyan sokszor könyörgünk hozzád csalódottan, mert azt hisszük, hogy bizonyos dolgokért hiába kérleltünk téged, te magunkra hagytál, csendben maradtál, s mi mindig ugyanazokba az akadályokba ütközünk. El sem tudjuk képzelni, hogy áldásaid álruhában érkeznek; hogy látszólagos problémáinkban ott rejlenek a te egyértelmű válaszaid, a ragyogó megoldások, csak meg kell értenünk a helyzetünk mélyebb okait és célját. Segíts bíznunk mennyei védelmedben és végtelen bölcsességedben: hogy Te úgy felelsz imáinkra, hogy az a lehető legjobban szolgálja a javunkat. Add, hogy a kihívásainkban fedezzük fel áldó jelenlétedet, aki nemcsak magadból mutatsz meg egyre többet a nehézségekben, hanem saját magunkkal is szembesítesz – feltárod gyengeségeinket, s rejtett tartalékainkat is, és mindig önmagunk felülmúlására bátorítasz. Nyisd fel a szemünket, hogy ha valamin változtatnunk kell, ha valamitől el kell búcsúznunk, akkor az azért van, hogy valami sokkal jobb következhessen. Taníts tisztán látni és megérteni mindent és mindenkit, hogy hatalmaskodás, önzés és spekulációk helyett igazán szerethessünk és építhessünk. Aggódásaink és harcaink helyét vegye át a derű és a remény; a minden eddiginél erősebb bizalom Benned, magunkban és egymásban – hogy közös boldogságunk e forrongó világban is kiteljesedhessen. Ámen
Alapige: Ézsaiás 42. rész válogatott versei: „Így szól az Úr: Ez az én szolgám, akit támogatok, az én választottam, akiben gyönyörködöm. Lelkemmel ajándékoztam meg, törvényt hirdet a népeknek. Nem kiált, nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja ki, hűen hirdeti a törvényt. Nem alszik ki, és nem törik össze, míg a törvénynek érvényt nem szerez a földön; tanítására várnak a szigetek… Én, az Úr, elhívtalak az igazságért, én fogom a kezedet! Megőrizlek, és benned ajándékozom meg szövetségemmel népemet, világosságommal a nemzeteket! Nyisd meg a vakok szemeit, hozd ki a börtönből a foglyokat, a fogházból a sötétben ülőket! …Ki ügyel erre közületek, ki hallgatja figyelmesen a jövő érdekében?”
Kedves Testvéreim! Jó ideje olvassuk már ószövetségi napi igeként Ézsaiás könyvét. Ézsaiás a leggyakrabban idézett próféta, az újszövetségben 346-szor hivatkoznak rá. Nem csoda, hiszen előre megjövendölte a babiloni fogságot, a megváltást, és a végidők változásait. 66 fejezetből álló, terjedelmes könyvében négy éneket találunk az Úr szolgájáról, melyek közül az elsőt tartalmazza mai igénk. Ezeket olvasva-hallgatva azonnal Jézusra gondolunk, az Ő tökéletes szolgálatát újra és újra megcsodáljuk, majd a legtöbben tovább is lépünk; pedig ennél sokkal többre hív minket az égi üzenet.
Az Úr szolgája eredeti héber nyelven: „Ebed Jahve”. Ez a kifejezés olyan emberre utal, akire Isten kivételes feladatot bízott népe körében. A Biblia így nevezi a zsidó ősatyákat, Mózest, Dávid királyt, a szenvedő Jóbot és a prófétákat is. Ebed Jahvénak lenni nem egy állást jelent, amit a bérezésben megállapodva elvállal az ember, úgy-ahogy elvégzi tennivalóját, majd a munkaidő lejártával azt tesz, amit akar. Az Úr szolgájának lenni: életforma, egy tartós állapot, amely egyetlen percre sem szűnik meg. Ebed Jahve sosem szünetelteti a kapcsolatát megbízójával, küldetése nem fejeződik be a műszak végén, hanem mindig, s mindenhol egész életvitelével elismeri és megismerteti az Istent. Hiszen a Szeretet Istenének szolgálatából: a jóságból nem lehet ki-kapcsolódni… Az Úr szolgájának teljes élete az Úré; ebben a minőségben tevékenykedik a munkában, és magánéletében egyaránt.
Ezt mondja Isten Ézsaiáson keresztül: Ez az én szolgám, akit támogatok, az én választottam, akiben gyönyörködöm. Lelkemmel ajándékoztam meg. Nem lármáz… A füstölgő mécsest nem oltja ki… Nem törik össze, míg a törvénynek érvényt nem szerez a földön; tanítására várnak a szigetek.” A keresztyén egyház ezeknek az igéknek a tökéletes betöltőjét Jézus Krisztusban látja. A küldetés azonban nem szűkíthető le csupán őrá. Az újszövetség értelmében az Úr szolgája az összes keresztyén ember, mint egyén, és az Úr szolgája Isten mindenkori népe, mint közösség. Hiszen a keresztyénség lényege, hogy mindenben Jézust akarjuk követni szüntelenül. Ha Ő az Úr szolgája, mi is azok vagyunk! Szeretnénk hozzá hasonlítani, posztmodern korunkba átültetve az Ő életformáját: a végtelen szeretet életgyakorlatát. Erre Ő maga hatalmazott fel minket, amikor azt mondta: „Én választottalak ki titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek… Maradjatok énbennem, és én tibennetek… Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket!” (János 15,16; 15,4; 15,12) Jézus itt egyértelművé teszi, hogy Isten, a mi Alkotónk, ránk is büszke szeretne lenni: kiválasztott, mindenben támogat és gyönyörködni akar bennünk. Lelkével ajándékozott meg már a teremtésünkkor; majd újra átlelkesített minket, amikor az első pünkösd alkalmával Szentlelkét kitöltötte, hogy örök szövetségét – bennünk, feledékeny alkotásaiban – ismételten tudatosítsa.
„Nem lármáz…”– folytatja igénk az Úr szolgájának jellemzését. Milyen sokat mondó ez a kifejezés. Aki nem lármáz, nem hallatja szavát az utcán, az csöndes, szerény. Nem akar folyton a középpontba kerülni hangoskodással, pletykával, vagy szócsatákkal… Nem kell vég nélkül beszélnie, túlkiabálnia és provokálnia másokat. Azok szorulnak ilyesmire, akiknek túl kevés az egészséges kapcsolatuk és az önbecsülésük, s persze az elfoglaltságuk – s így menekülnek a saját életük elől… A szószátyár, vagy kiabáló ember valójában fél. Fél másoktól, attól hogy nem veszik észre, vagy bántani fogják. Fél magától. Fél a csendtől, hogy abban esetleg megszólal a lelke mélye, és nem azt mondja majd, amit ő magáról hinni szeretne… Ebed Jahve más. Tud beszélni – ha kell, állást foglal, tanácsol, vitába száll; de tud hallgatni, meghallgatni is – tudja, hogy mikor mire van szükség és hol a határ. Megfontolt, nyugodt, derűs – mint Jézus. Egyensúlya megbillenhet ugyan, válhat szenvedélyessé, de sosem fordul ki magából…
Azt mondja ezután az ige, hogy az Úr szolgája „a megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja ki…”, s ő maga sem „törik össze, míg a törvénynek érvényt nem szerez a földön”. A törvény szó itt az igazságot jelenti, amely egyszerre szolgálja minden ember javát; nem az ember-alkotta törvényekre vonatkozik, amelyekről köztudott, hogy nem mindig követik Isten igazságosságát. Az Úr szolgája az isteni igazságosságnak igyekszik érvényt szerezni, ezért nem ítéli el azokat, akiket a legtöbben leírnak, megbüntetnek és félretesznek. Esélyt ad a gyengéknek és elbukottaknak, segítő kezet és bocsánatot nyújt a legreménytelenebbnek tűnő embernek is. Felmutatva, hogy Isten szemében mindenki figyelemre és szeretetre méltó, és senki sem értéktelenebb a másiknál – bármi érte vagy bármit tett is. Isten kivétel nélkül mindenkinek szebb jövőt szán, mert egyformán szeret és fontosnak tart mindegyikünket; s azt szeretné, hogy ne egymást eltaposva vagy kihasználva, hanem együtt építve jussunk előbbre! Isten igazságossága valósul meg a kapcsolatokban, amikor valami, amit együtt tesznek, mindegyik fél számára ugyanolyan örömöt vagy hasznot jelent; amikor egy probléma megoldása mindegyiküknek ugyanolyan kedvező. Amikor hibák elkövetése után mindent meg tudnak beszélni, egymás nyakába borulni és újrakezdeni. Amikor nem elégszenek meg kompromisszumokkal, színjátékokkal és pótlékokkal, csak valódi megoldásokkal és tiszta örömökkel. Az isteni igazságosságba, a szeretet uralmába ugyanis nem férnek bele titkok és hazugságok, manipuláció vagy zsarolás, csak a teljes őszinteség és egyenesség. Amíg Jézust követve küzdünk az isteni igazságosságért, a szeretet törvényének megéléséért, az ige szerint semmi sem roppanthat össze minket. Erre maga Isten a garancia…
Ilyen minőségi életpéldákat akar látni a világ. Ilyet akarnak látni és hallani a környezetünkben élők is, hogy megbizonyosodjanak: ez valóban lehetséges, nemcsak az álmainkban és a tévésorozatokban. Érezzük, ahogyan „a világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését” (Róma 8,19), vagy ahogyan igénk fogalmazza: az Úr szolgájának „tanítására várnak a szigetek”. Isten csodálatosan hív minket, hogy töltsük be ezt az űrt, hozzunk fényt a sötétségbe: „Én, az Úr, elhívtalak az igazságért, én fogom a kezedet! Megőrizlek, és benned ajándékozom meg szövetségemmel népemet, világosságommal a nemzeteket! Nyisd meg a vakok szemeit, hozd ki a börtönből a foglyokat!” Mindezt az újszövetségben Jézus megerősíti, amikor elküld, hogy tegyünk tanítványokká minden népeket: vagyis az életpéldánkkal tárjuk fel előttük Isten lényét, tegyük világossá Isten tanácsait: a felszabadulás és a boldog élet titkait; s megígéri, hogy közben mindvégig velünk lesz.
Ézsaiás az igeszakasz végén hozzáteszi: „Ki ügyel erre közületek, ki hallgatja figyelmesen a jövő érdekében?” Hát igen. Szeretjük hallgatni Isten szavát. Egészen addig, amíg nem hatol túl mélyre. De amikor egy-egy pillanatban egyértelműen megérint és rámutat arra, amit tennünk kell, olyan könnyen menekülőre fogjuk, megpróbálunk kibújni a feladat alól, áthárítani a felelősséget, azt bizonygatva, hogy „ó, rendben vagyok én, azért ennyire nem szeretnék angyallá válni, ekkorát nem szeretnék változtatni!” És folytatjuk tovább a mások burkolt vagy nyílt irányítását és kritizálását, tőlük várva, hogy megváltozzanak. Pedig csak egyszer kell rájönni, hogy a szeretet mennyivel hatékonyabb, s mennyivel nagyobbá tesz, mint bármiféle manipuláció és hatalmaskodás! Jézus is többször figyelmeztet a szavai komolyanvételére: „Akinek van füle a hallásra, hallja meg!” (pl.: Márk 4,9) – vagyis akit megérintettek az Ő megoldást nyújtó, jóra hívó szavai, az ne tegyen úgy, mintha nem hallotta volna!
Részt venni abban a világmegmentő küldetésben, hogy világosságot gyújtsunk másoknak, megnyissuk a vakok szemeit, kihozzuk börtönéből a sokféle rabságban, függőségben szenvedőt – óriási felelősség és egyben óriási lehetőség is. Nemcsak azoknak, akiknek a segítségére lehetünk, hanem nekünk is: általa hasznosnak érezhetjük magunkat, és mi is fejlődhetünk: Jézushoz egyre hasonlóbbá csiszolódhatunk. Hol tartasz ezen az úton? Jézus a tökéletes egyensúlyt tanította. Az Ő világosságától ragyog az életed, ha úgy próbálod mindenből és mindenkiből kihozni a legjobbat, h. mértéket tartasz. Ha magadat és embertársaidat is figyelembe veszed és tiszteled annyira, hogy semmit sem viszel túlzásba! Nem hajszolod sem az élvezeteket, sem a gyors problémamegoldással kecsegtető, pusztító módszereket és pótszereket. Elengeded a megfelelési kényszert és a túlzott önfeláldozást. Felülírod a beléd vésődött rossz példákat az ideális jézusi modell alapján, ami korántsem idejétmúlt illúzió, vagy bonyolult mutatvány, hiszen isteni fényt hozol, harmóniát teremtesz minden percben, amikor egyszerre keresed, szolgálod a magad és a mások javát.
Úgy érzed, nem vagy rá méltó, hogy az Úr szolgája légy? Sokan szorongatják a bűneiket, nem hiszik el magukról, hogy képesek sokkal jobbak lenni. Félreismerik és leértékelik magukat, ezért újra és újra visszaesnek a régi hibáikba, magukat egyre mélyebbre taszítva. Nem merik komolyan venni azt a szót, amellyel minden istentiszteletünk kezdődik: kegyelem – „Kegyelem néktek és békesség!” Ez Isten ajándékaként mindenkinek jár, nemcsak a bennfenteseknek! De mi is a kegyelem? Könnyebb megérteni, ha a kegyetlenség felől közelítjük meg. Voltak idők, amikor az egyszerű ember nem hibázhatott, nem néztek el neki semmit. „Nincs kegyelem. Tudtam, hogy ez lesz a vége. Jöjjön, ami jön, s én megköszönöm…” – vették tudomásul sokan akkoriban, megfosztva önbecsülésüktől, megbecsülésüktől, s ki tudja még, mi mindentől. Ez kegyetlenség volt. A kegyelem azt jelenti, hogy valami el lett nézve; ami hiba vagy mulasztás volt, az semmissé lett téve!
Ez felszabadít minket arra, hogy örüljünk és újrakezdjünk mindent ön-feledten: feledve a bűnösségünket! Az önbecsülésünk igazi forrása az, hogy elhisszük Istennek, hogy jónak és értékesnek teremtett minket, bármin mentünk keresztül eddigi életünkben; s annyira szeret és nagyra tart, h. érdemesnek lát a bocsánatra, és képesnek az újrakezdésre. Az ebből fakadó önbecsülés akkor is megmarad, ha minden mást elveszítünk. Ha pedig van önbecsülésünk, akkor újra és újra neki merünk látni az életünk átalakításának, hogy a Jézus nyomában járva azzá válhassunk, aminek Isten mindig is szánt minket: a tökéletesség nagyköveteivé, az Ő egyre nagyobb fényt hozó, boldog küldötteivé, akiktől szebb és jobb lesz az élet, a világ! Ámen.
Imádkozzunk! Teremtő Istenünk! Mostanában gyakran határkőhöz érkeztünk, sokszor szomorkodtunk, ritkábban örültünk. Sok mindent belátni, újratervezni, s másképp tenni kényszerültünk. Először talán felzaklatódtunk, tiltakoztunk, ügyetlenek voltunk, aztán rájöttünk, hogy valóban javunkra válhat a változás. Ma megint határkőnél állunk, ahol megérintett szavad. Dicsérünk, hogy mindannyiunkat kivétel nélkül kiválasztottál, s megváltottál. Köszönjük, hogy feladatot adtál nekünk, és minden gyengeségünk ellenére gyönyörködsz bennünk! Segíts önmagunkra találnunk, mindig helyesen döntenünk, melletted maradnunk! Valljuk a költővel, hogy „Határkőnél hittel megállni, határkőnél visszanézni, hálás szívvel múltat idézni – csodákra emlékezni jó! Meglátni, hogy minden utunkat hű és hatalmas kéz vezette, javunkra szolgált minden tette – csodákra emlékezni jó! Látni, hogy át viharon, vészen hű mesterünk hogyan segített, éjekre fényt hogyan derített – csodákra emlékezni jó! Határköveknél hálát adni, és hallelujás köszönetben méregetni, mi mérhetetlen – csodákra emlékezni jó! Messzi évekre visszanézni, és számba venni ezer áldást, erőt, kegyelmet, megbocsátást – csodákra emlékezni jó! Hallelujás hálaadással leborulni egy határkőre, s elindulni hittel előre, amerre hív az égi szó.” (Túrmezei Erzsébet) Istenünk, hálát adunk, hogy Neked, az egyedül tökéletesnek a követei lehetünk; s miközben egyre tökéletesedünk, a tökéletesedés útjára rátalálni, s azon előre haladni másoknak is segíthetünk! Ámen.
Áldás: Jézus mondja: „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket! Ti vagytok a világ világossága!” Ámen. (Máté 5,14, János 15,16)
