Köszöntés: „Ujjong, örülj, Sion leánya, mert jövök már, és itt fogok lakni – így szól az Úr.” (Zakariás 2,14)
Imádkozzunk Juhász Gyulával! Én Istenem!
„Nekem te nem vagy messze, égi bálvány, siketen, zordon trónoló nagyúr; előtted állok én kifosztva, árván és boldogan, ha ég viharja gyúl. A földiek nekem nem ártanak már, s az égiek testvéreim nekem; viharodnak palástját áldva add rám, s villámodat érezzem szívemen! Ó, gyújts ki engem, mint szent jegenyédet, hogy égve égjek; s a mély éjszakát, mint áldozati láng, ragyogjam át. Mert égve égni: ez a földi élet, s beléd hamvadni boldog epedőn, mint kísértet hajnalkor temetőn.” Ámen (Juhász Gyula: Én Istenem)
Alapige: Lukács 19,28-40: „…Jézus tovább haladt Jeruzsálem felé. Amikor közel ért Betfagéhoz és Betániához, az Olajfák hegyénél elküldött tanítványai közül kettőt, és ezt mondta nekik: „Menjetek a szemben fekvő faluba, és amikor beértek, találtok egy megkötött szamárcsikót, amelyen még nem ült ember: oldjátok el és vezessétek ide. Ha pedig valaki megkérdezi tőletek, miért oldjátok el, mondjátok ezt: „az Úrnak van szüksége rá.” Ekkor a küldöttek elmentek, és mindent úgy találtak, ahogyan megmondta nekik. Miközben eloldották a szamárcsikót, gazdái ezt kérdezték tőlük: „Miért oldjátok el a szamárcsikót?” Ők így feleltek: „Mert az Úrnak van szüksége rá.” Azután elvezették azt Jézushoz, felsőruhájukat ráterítették a szamárcsikóra, és felültették rá Jézust. Amint ment tovább, az emberek az útra terítették felsőruhájukat. Mikor pedig már közeledett az Olajfák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész sokasága örvendezve, fennhangon dicsérni kezdte Istent mindazokért a csodákért, amelyeket láttak, és ezt kiáltották: „Áldott a király, aki az Úr nevében jön! A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban!” A sokaságból néhány farizeus ezt mondta neki: „Mester, utasítsd rendre tanítványaidat!” De ő így válaszolt: „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.”
Kedves Testvéreim! A zsidó nép kiválasztott volt. Isten azért kötött szövetséget velük, hogy bemutassák Őt az egész világnak. Mutassák fel végtelen jóságát, túláradó szeretetét, csodás gondoskodását; hogy jelenítsék meg a Földöntúlit a viszonyulásukkal és minden viselkedésükkel, egész életükkel. Továbbadni hívattak a mindent felülmúló isteni szeretetet és bölcsességet a föld többi népének, hogy azok is fejlődhessenek és eljuthassanak a boldogságra. Így nyert volna áldást, így üdvözült volna a zsidó nép által a föld minden nemzetsége. Erre kapott Izráel népe az ószövetségben felhatalmazást. De hiába tapasztalt meg annyi csodát történelme folyamán, hiába tudott talán mindenkinél többet Istenről, mégsem tudta az idegen népeket Isten szemével nézni, Isten szívével szeretni és Isten bölcsességével felemelni. Sokszor fejébe szállt a dicsőség. Kiválasztottságát félreértette, magát Isten helyébe ültette, és lemészárolta azokat, akikhez küldetett – „azt tette, amit rossznak lát az Úr…” (pl. 2Krónika 33,2) Isten földi munkatársaként együttműködni Vele, hálás tisztelettel és megbecsüléssel továbbragyogni az Égi Fényt – ez lett volna a küldetés. Nem Istenre fogni a pusztítás, gyilkolás parancsát, s a megalázó, embertelen szabályokat! A tengernyi vérrel bemocskolt ószövetséget el kellett törölni. Ezért jött Jézus. Új szövetséget kötni vére által, teljesen új alapokra helyezni az Isten és az ember szövetségét – s már nem a kudarcot vallott, egykori választott néppel, hanem minden egyes emberrel! Mert továbbra is örökkévaló akarata, hogy „minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Timóteus 2,4). Az ószövetségi nép alig tudott valamit felmutatni a világnak Isten valódi arcából. Jézus eljött, hogy egészen másképpen, sokkal világosabban, „első kézből” mutassa meg a Mindenhatót. Minden eddiginél teljesebb képet adott Istenről, hogy mi emberek, végre megismerjük, s a lehető legjobban azonosuljunk Vele: hatalmas akaraterővel igyekezzünk Krisztus-arcúvá, isteni emberré lenni! Hiszen így válhat valóra, hogy „Ő bennünk, s mi Őbenne” (1János 3,24). Ez az új szövetségben kapott feladatunk.
Igénkben Jézus ennek az új szövetségnek a megkötésére, világmegváltó halálára készül. A galileaiak megszokott zarándokútján halad Jeruzsálem felé. Ennek utolsó állomása a Jordán keleti partján fekvő kisváros, Betánia, ahol annak idején Lázárt feltámasztotta és a leprás Simont meggyógyította. Működött itt egy egészségügyi és szociális ápolóotthon, amely gondjaiba vette a zarándokokat a Galileából ide vezető hosszú, veszélyes út után; s ezen a helyen gondoskodtak a Jeruzsálem környéki betegekről és szegényekről is. Itt szállt meg Jézus az őt kísérő tanítványokkal.
Az Olajfák hegyéhez érve, „elküldött tanítványai közül kettőt, és ezt mondta nekik: „Menjetek a szemben fekvő faluba, és amikor beértek, találtok egy megkötött szamárcsikót, amelyen még nem ült ember; oldjátok el, és vezessétek ide. Ha pedig valaki megkérdezi tőletek, miért oldjátok el, mondjátok ezt: „az Úrnak van szüksége rá.” Ez a történet ma úgy festene, hogy két kevésbé jól szituált, tanulatlan és kissé rendezetlen külsejű ember becsöngetne egy módos ház kapucsengőjén, hogy elkérje az udvaron álló, fényesen csillogó, vadonatúj autót, (amit épp most hoztak ki a szalonból); mondva, hogy adják ide, mert az „Úrnak van szüksége rá”. Bárki szembesülne bentről a különös kéréssel, alighanem felháborodva üldözné el a szerinte birtokháborító elmebetegeket, akár rendőri segítséggel. Mert hát kicsoda akkora úr, hogy csak úgy elveheti a másét, csupán mert „kell” neki? Virulnak persze közöttünk ilyen urak, de azok nem ilyen szépen kérik, ami a mienk; és nem ilyen szerény küldöncökkel végeztetik el a munkát… Ott és akkor, a Jézus földi idejében, annak a kölcsönkért szamárcsikónak az ókori gazdái megelégedtek ennyivel: „az Úrnak van szüksége rá”; s ha kicsit meglepetten is, de odaadták tulajdonukat – egy szamarat…
A szamár ősidők óta háziállat; béketűrő, igénytelen, kitartó és nagy munkabírású. Egyiptomi, görög és más népek mítoszaiban a reménykeltő földöntúli fény jelképe, a mennybe-emelkedés titkának részese. Ókori vázákon találhatóak olyan ábrázolások, ahol az istenség szamárháton ül. A jól ismert bibliai történetben Bálám próféta szamara igen bölcs: hamarabb érzékeli Isten angyalát, mint a gazdája, s hogy erre felhívja a figyelmét, még beszélni is kezd. Irodalmi szövegek is említik a szamarat, amely a hátán szent titkokat hordoz. Szamáron lovagol Jézus, a Békesség Fejedelme, így vonul be Jeruzsálembe, hogy világmegváltó halált haljon, s azután újra létformát váltson: végtelen istensége – a véges test korlátait letéve – mennybe emelkedjen. Titokzatos, szokatlan Úr, hiszen az anyagtól független, örökkévaló, földöntúli értékek királya Ő. Nem származása, képzett hadserege, vagy vagyona segíti hatalomra; neki nincs semmije, se földi támasza, se tulajdona. Még a királyi győzelem elmaradhatatlan kelléke – a pompás paripa is csupán egy kölcsön-szamár… Mert a győzelem: Ő maga, aki matériába zárva és azon kívül is „minden – mindenekben” (Kolossé 3,11). Ő maga a Lényeg. Nem a történelmi színpadtól, a jelmeztől, a szereptől király. Nem más emberek választása, „rendezése” teszi naggyá. Mindentől függetlenül, lénye teljességében, eredendően király!
A tanítványok – tőlük telhetően – királyi díszbe öltöztetik az elkért szamarat: beborítják felsőruháikkal. Ugyanígy ruhákból terítenek vörös szőnyeget az érkező Úr elé. Ez nekik fontos. Így tudnak túllépni a csalóka látszaton, ezekkel a formaságokkal tudatosítják, hogy a Jézus egyszerűsége, nincstelensége mögött milyen mindent felülmúló, mérhetetlen gazdagság és dicsőség rejlik.
„Mikor pedig már közeledett az Olajfák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész sokasága örvendezve fennhangon dicsérni kezdte Istent… A sokaságból néhány farizeus ezt mondta neki: „Mester, utasítsd rendre tanítványaidat!” De ő így válaszolt: „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.”
A jelenlévő, bővebb tanítványi kör: a Krisztus-rajongók önfeledten kifejezik hatalmas örömüket. Repesve kiáltják a világba boldogságukat, hogy aki bennük ilyen kimondhatatlanul jó érzést, jó gondolatokat ébreszt, aki számukra oly csodálatos, gyógyító, építő élményt jelent – az itt van közvetlen közel! Vágyakoznak megérinteni, megölelni Őt, a lelküket, életüket megosztani vele. Gyönyörűségtől remegve vágynak megállítani az időt, hogy e feledhetetlen s felfoghatatlan harmónia örökre velük maradjon. Úgy elragadja őket az áldott, magasztos perc, hogy kilépnek önmaguk földi börtönéből, az egekben járnak, szinte extázisban vannak…
Ám előtörnek az örömképtelen irigyek és megtörik a varázst, le akarják tépni a szárnyalók szárnyait. Ha ők nem tudnak szárnyalni, hát más se tegye! „Mester, utasítsd rendre tanítványaidat!” – ’hisz mekkora tiszteletlenség Urunk, hogy fegyelmezetlenül, féktelenül örülnek neked, micsoda faragatlanság!’ Valóban nem szervezett, kötelező tiszteletadás zajlott virágvasárnap, hanem spontán érzelemkifejezés, lélek-megosztás, köszönetmondás. Ez a túláradó ujjongás több okból is zavarta a kritikus farizeusokat, akik a látszat miatt örökké szabályozták magukat. Ők bárhogyan is erőlködtek, akármennyire törekedtek a tökéletességre, az inkább taszított másokat, minthogy örömöt váltott volna ki; és ők sem voltak boldogok a saját tetteiktől. Itt viszont olyan mély őszinteség és derű áradt szét, amit ők talán sohasem éltek át. Mert nem engedték meg maguknak! A farizeusok nem merték a lelküket megosztani. S hogy ezt most egy egész tömeg egyszerre megtette – rendkívül zavarba ejtette őket. Ők féltek kitárulkozni, a szívüket-lelküket megmutatni, a valódi véleményüknek hangot adni – hiszen ez kockázatos. Aki mindent felvállal, adja egész önmagát, úgy, ahogy van – az kiszolgáltatja magát. Visszaélhetnek az emberek a róla szerzett információkkal; gyengeségeit megismerve kihasználhatják, megtámadhatják igazságtalanul is. Ám aki önvédelemből elzárkózik a mély kapcsolatok elől, az magát veri láncra, magát ítéli végső boldogtalanságra, magányra. A fejlődésre és boldogságra vágyó lélek éhen hal a mesterkélt tökéletesség börtönében! Az ilyen ember géppé sorvad, megkeseredett élő-halottá válik, akit csak a képzelt elvárások és a megfelelési kényszer fércelnek össze… Rosszabb esetben pokoli pusztítóvá lesz, aki érzéketlenül rombol le maga körül mindent, és bánt mindenkit, aki nála szebb dolgokra, teljesebb életre képes.
A lelkünk teljes megosztása nem megy sok emberrel, vagy mindig ugyanolyan intenzitással. De szükségünk van legalább néhány földi társra Isten mellett, akivel egész lényünket képesek vagyunk hosszabb távon megosztani. E kockázat vállalása nélkül nem tudunk fejlődni, és boldogok sem lehetünk. Ha rászánjuk magunkat: sokszor ér fájdalom. Sokszor földre nyomnak szörnyű konfliktusok, terhek. A krízisek és tragédiák olykor elviselhetetlen szenvedést okoznak, s talán néha egy percre meg is bánjuk, hogy valakit túl közel engedtünk magunkhoz, vagy az életünk egy részét neki adtuk. De amikor a küzdelmek során új kincsekre találunk, újabb képességeket fejlesztünk ki magunkban és egymásban, s a kapcsolatunk a krízisek által magasabb szintre lép, sokkal boldogabbá válik – akkor tudjuk, hogy megérte! Így nem válunk olyanná, mint történetünk farizeusai. Nem fogunk elefántcsont-tornyunkból irigykedve kukucskálni, s támadni azokat, akik bátran vállalják az őszinte, teljességében megélt, másokkal megosztott életet.
Jézus határozottan megvédi az őszintén örülőket a farizeusokkal szemben: „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani…” A kövek fognak kiáltani! A kő szimbóluma igen sokszor felbukkan a Bibliában és az életünkben, vizsgáljuk hát meg közelebbről!
A víz őselem, az időben és térben születő világ élet-forrása. Belőle, a tengerből emelkedett ki a teremtéskor a kő, a tenger „maradéka”, amelyből felépült a szárazföld – ezt a földtörténettel foglalkozó tudomány is alátámasztja. A kő kemény ásványi anyag. Jelképezi az állandóságot, a megbízhatóságot, a halhatatlanságot. A természetes kövekről mindig is hitte az ember, hogy azok szellemek, vagy istenek lakóhelyei; ezért váltak a kövek kultuszhellyé, oltárok és templomok jellegzetes anyagává. Amellett, hogy a kő a végső megszilárdulás, az önfegyelem jelképe, magában rejt új kibontakozási lehetőségeket is – gondoljunk arra, mivé formálódhat egy sziklatömb a szobrászművész keze között, vagy egy kődarab a belőle szerszámot faragó ember kezében. Bár a kövek általánosságban az élettelen világ megtestesítői, őrizhetik letűnt korok hasznos tudását is, amit egykor beléjük véstek. A természetben olyan a kő, mint az emberben a csont. A barlang pedig: az anyaméh megfelelője. Lenyűgöző jelkép a barlang-istállóban: a Földanya méhében megszülető Istenfiú… A sziklatömb az ősi egység, az Istenhez való közelség kifejezője; míg a szétaprózódott kő a földi lét nyomorúságos kiszolgáltatottságára utal… A legtöbb vallás szerint a kő az igazság és a halhatatlanság jelképe, továbbá a folytonos küzdelemé. A kő számtalanszor szerepel az irodalomban is. Pl. Wass Albert: Üzenet haza című versében minden versszak végén visszatér a figyelmeztetés: „A víz szalad, a kő marad, a kő marad…!” Vörösmarty Csongor és Tündéjében a kővé válás a bűn igazságos büntetése. József Attila: Kövek című versében pedig „az úton heverő kövekből” épült templom a felemelő emberi összefogás, a reményteli jövő kifejezője.
Ebből a ki kitekintésből jól látszik, hogy a tudományok, a kultúra, a művészetek és a vallás kezdettől fogva elválaszthatatlanul összefonódnak egymással, és együtt segítenek nekünk, hogy szebben, jobban, teljesebben élhessük a mindennapjainkat. Legyünk nyitottabbak és fogékonyabbak mindegyikre!
Most pedig nézzük, mit jelentenek a kövek a szentírók számára! Bibliánkban a szent kövek az Úr jelenlétére utalnak (pl. Zsoltárok 18,3). Oltárt csak faragatlan kőből építettek, amely által Isten megérinti és megszenteli a földet. Így mutat rá Jákób a jelenlévő Istenre a Bételben felállított kővel (1Mózes 28,16–22). A csodák helyszínén szintén emlékkövet emeltek. A Tízparancsolatot is kőtáblák őrzik (2Mózes 24,12) – a szövetség örökkévalóságát sugallva. Kövek emlékeztetnek az emberek közötti szerződésekre (1Mózes 31,45–52), és a halottakra is. A sírokra ősidők óta köveket helyeznek (Józsué 8,29), amely a holttest védelmén túl az égiek és földiek örök összetartozását jelöli. Az ószövetségi kövek mind a Jézus előképei. Még a sziklából vizet fakasztó Mózes története is rá vonatkozik, aki önmagából fakasztja az üdvösség éltető vizét (1Korinthus 10,4). Egyik prófétánk látomásában a kő a Messiás (Dániel 2,31–36), aki összezúzza a világ hatalmasságait, egy másik próféta szerint a Messiás az újonnan épült szent templom záróköve (Zakariás 4,10). A kettő nem ellentmondás! Romba dől, aminek múlnia kell, hogy felépülhessen, aminek élnie kell; mert a megváltás: megváltozás! Megváltásunk során kő kövön nem marad – sem a világban, sem a személyes életünkben; de éppen ezáltal születik új rend, s épül újjá minden bennünk és körülöttünk. Krisztus a szent templomnak, vagyis a kősziklára épített életnek az alapja, és egyben a záróköve is: a megkoronázás köve, aki betölt és kiteljesít mindent. A szent templom pedig mi vagyunk; külön-külön is, mivel testünk a Szentlélek temploma; és együtt is, mint kis és nagy közösség, mint egyház, amelynek Jézus a tervezője, kivitelezője, fenntartója és garanciája – s nem utolsó sorban a tulajdonosa! Szilárdan beépült szikla vagy Isten templomában? Vagy helyet kereső, sodródó kavics? Esetleg könnyű por, amit hol ide, hol oda fúj a szél?
„Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani!” – mondja Jézus az út szélére mutatva… Az Ő isteni lehetőségei földi testben is korlátlanok. Megtehetné, hogy az élettelen köveket kenyérré változtatja, vagy életre kelti, hogy azok lelkesedjenek helyettünk. Lemondhatna az emberről annyi hasztalannak tűnő próbálkozás után. De nem teszi. Nem teszi félre az embert amiatt, hogy mérhetetlen csalódást okozott neki, hogy annyi mindenben kudarcot vallott, s nem tudott Teremtőjének megbízható társa lenni e földi élettérben. Ő nem mond le a bukott emberről, nem választ a helyére mást, ennyire hűséges! Isten még mindig töretlenül bízik az emberben, hogy – ha segítséggel is, de – képes fejlődni és boldog társává válni e világban: teremtő- és gondviselő munkatársává, Vele együtt ujjongó élet-társává. Ezt akarja Isten: az embert maga mellé emelni, ezért küldte Fiát. Nem vágyik az ember helyett megelevenített kövekre. Sem élettelen, kőszívű emberekre, akik véreiket csak megkövezni tudják… A mi Mindenhatónk őszinte és aktív emberekre, sziklaszilárd jellemekre vágyik. Olyanokra, akik fel akarnak nőni és boldogságra jutni; akik ki tudnak szabadulni az egojuk és a pénz rabságából, felül tudnak emelkedni sebeiken, félelmeiken, és a kényszereken; akik szárnyalni képesek, s másokat is magasba röpítenek, mert bölcsen és szabadon szeretnek! Ámen
Imádkozzunk Sík Sándor szavaival! „Egyetlen álló tiszta Csend a kábító hullámverésben, egyetlen élő Fény az érthetetlen örvény éjjelében, Krisztus-Király! Hozzád jövünk, a mélységből kiáltunk hozzád. Hajolj le hozzánk, halld az emberszívek sápadt kórusát! Ezerszeres sirámmal vulkánlik feléd emberbűn, emberőrület és embergyötrelem. Szív, Egyetlen Király! Fordíts meg minket és ömöld belénk megváltó véred életzsongító tüzét! Ki úr vagy milliárdnyi mérhetetlen nagyvilágokon, építsd fel pártos szíveink kövéből ember-országod templomát! …Öleld magadhoz ezt az őrült századot! A Magvakért, melyek mozdulnak a mélyben, s a rothadás csíráztató setét ölén tisztább tavasznak pattogják ígéretét; mert sejtjeikben napba-néző, hozzád-húzó emberösztön énekel. Hadd bontsa fel rózsás fejét az új kelet, fagyott földünket hadd koszorúzza új kalász; hadd hullámozza ég felé megint a föld az ezredeknek ősdalát – a nagy Királynak, kinek minden él, a jó Királynak, kiből minden él, a Szív-Királynak, kiben minden él!” (Sík Sándor: Jézus Krisztus – részletek) Ámen
Áldás: Pál apostol mondja: „Testvéreim, örüljetek, jussatok egyetértésre, éljetek békességben, akkor a szeretet és a békesség Istene veletek lesz!” (2Korinthus 13,11) Ámen
Áldott böjti készülődést kívánok mindenkinek!
