Köszöntés: „Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint, eltemették és feltámadt a harmadik napon… Hála legyen Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (1 Korinthus 15,3-4,57) Ámen
Imádkozzunk! Gondviselő, Szabadító Istenünk! Magasztalunk, hogy a szeszélyes időjárás ellenére is érezhetjük, hogy napról-napra közeledik a fény és a meleg, felfrissül, újjáéled, pompás színekbe öltözik minden. A sarjadó gyökerek, pattanó rügyek, bomló levelek és nyíló virágok mind téged dicsérnek, neked örül a násztáncot lejtő, cikázó-nyüzsgő állatvilág, a vakító nap, a ragyogó hold és a bíbor hajnalhasadás. Gyönyörű világod ezer módon ébreszt, buzdít, életre hív. Hálásak vagyunk neked mindezért! Köszönjük, hogy nem engedsz minket bezárkózni a csüggedésbe, szomorkodásba, nem hagyod, hogy elgyengüljünk s belevesszünk a problémákba, hanem felrázol, helyreigazítasz, irányt mutatsz és elindítasz a megújulás útján; és folyamatosan kísérsz, vezetsz, hogy az életünk minden gátló körülmény ellenére egyre szebb, hasznosabb, és boldogabb lehessen. Lelkünket kitárjuk most előtted. Tisztítsd meg elménket, csendesítsd le és szenteld meg szívünket! Áraszd ránk Fényedet, mindent egyértelművé tevő bölcsességedet! Tölts el gyógyító, pezsdítő energiáiddal, hogy egészen újjászülessünk, s református keresztyén emberhez méltóan élhessünk! Ámen
Alapige: Kolossé 3,1-4: „Ha tehát feltámadtatok Krisztussal, azokat keressétek, amik odafent vannak, ahol Krisztus van, aki Isten jobbján ül. Az odafenn valókkal törődjetek, ne a földiekkel! Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve Krisztussal együtt Istenben. Mikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor vele együtt ti is megjelentek dicsőségben.”
Kedves Testvéreim! Mára kijelölt igeszakaszunk nem a kétezer évvel ezelőtt történt húsvéti eseményeket beszéli el részleteiben; hanem arra akar rámutatni, hogy mekkora ajándék hullott az ölünkbe a Jézus kereszthalálával és feltámadásával, s ezt hogyan hasznosíthatjuk. Tömör és egyértelmű összefoglalást kapunk itt a húsvét jelentőségéről.
A felolvasott ige Pál Kolossé-beliekhez írt levelének egy részlete. A szerző Pál apostol az első században élt, magasan képzett ember volt, aki az egyház születése környékén még üldözte a keresztyéneket. Jézussal élőben nem találkozott. Amikor egy látomás során kapcsolatba került vele, addigi meggyőződéseit mindenestől félretette és átállt az ellenkező oldalra. Ez volt a Pál-fordulás. Ettől kezdve Jézus Krisztust Feltámadott Élő Urának tekintette, akitől azt a megbízatást kapta, hogy hirdesse Őt minden népnek a föld végső határáig. Pál ezután három missziói útja során jónéhány gyülekezetet alapított és irányított, számtalan kortársát tanította személyesen és levelein keresztül. Küldetése legfontosabb részének tartotta megértetni az emberekkel a Jézus kereszthalálának jelentőségét. Sok időt szánt arra, hogy ezt kora szellemi fejlettségi szintjéhez, az emberek különböző kulturális és tapasztalati hátteréhez igazodva, többféle megközelítésben elmagyarázza. Levelei nem íróasztal mellett születtek, hanem az élet sűrűjében: általában egy-egy konkrét, gyülekezetben felmerülő problémához kapcsolódva. Mindig a megoldást keresve fogalmazta meg az általa megértett isteni igazságokat az illetékeseknek (némelyik levele ezért is érthető nehezen, ha nem nézünk utána a keletkezési körülményeknek). Bár nem az utókornak szánta ezeket, a bennük megjelenő gyakorlati életbölcsesség mégis javarészt aktuális maradt, általuk Isten szólít meg minket, ezért került bele 13 írása is a Bibliánkba.
Az apostol meg van győződve, hogy Jézus azért jött közénk földi testben, hogy megmutassa azt a legmagasabb minőséget, amely emberként megélhető; hogy életének minden perce, az Ő minden egyes mozdulata példaként áll előttünk. Feltámadása pedig előjele, bizonyítéka a „másik világ”: az örökkévalóság létezésének, és a mi feltámadásunknak is. Isten igazságos. Jézusnak, aki ártatlanul szenvedett mások, egy egész világ bűnei miatt, fel kell támadnia, Neki örökké élnie kell, szeretete lángjának örökké égnie kell! Így áll helyre a mindenség harmóniája.
A mindössze négy mondatból álló igeszakasz így kezdődik: „Ha tehát feltámadtatok Krisztussal… Megütheti a fülünket a múlt idő: „feltámadtatok”. Hát nemcsak a nagy feltámadáskor fogunk előjönni mi is a sírjainkból a végítéletre? A feltámadás sokaknak először a halottakat juttatja eszébe. Azután ha tovább gondoljuk, rájövünk, hogy életünkben is hány feltámadást megélhetünk, pl. amikor a halálosan nehéz helyzeteket túléljük, egy-egy szörnyű mélységből vagy betegségből sikerül kilábalnunk, szélmalomharcokból vagy ártalmas függőségekből kiszakítjuk magunkat.
Az a feltámadás, amire Pál utal, nemcsak az életünk valamely eseményére vonatkozik, hanem lényünk teljességére. Ilyen „egzisztenciális”, vagyis mindent átrendező feltámadás az éntudat feltámadása kisgyermekkorban. Láthatjuk ezt abból, amikor a néhány éves csöppség egyes szám 1. személyben kezd el beszélni, egyre erősebben megmutatva én-erejét: saját akaratát, véleményét és vágyait. Tudatosítja ezzel különállóságát és egyenrangúságát a családrendszeren belül, szükségszerűen kiszakítva magát abból az idilli összeolvadásból, amelyben lénye még csupán az anya része volt – az isteni szeretet ősölelésének földi leképeződésében.
Hasonló horderejű feltámadás a személyiség kibontakozása és az isteni öntudatra ébredés a kamaszkori identitáskeresésben. „A konfirmáció a hitre jutás lehetőségévé válhat” – hallottuk egyik konfirmandusunk válaszában egy héttel ezelőtt. De hogyan is? Amikor fiatalon önmagunkat keressük, tudatosan megpróbáljuk felépíteni magunkat mindazokból az értékekből, élményekből és tapasztalatokból, amiket megszereztünk, s a vágyakból és célokból, amiket a lelkünkben dédelgetünk. Ekkor sok kérdés kínoz. Ki vagyok én? Ki vagyok én, ha nem a szüleim gyermekeként tekintek magamra, ha nem a származásom, a külsőm, a teljesítményem határoz meg, amikor nem a barátaim, vagy mások véleménye befolyásol? Ki vagyok én mindezektől mentesen? És ki akarok lenni, milyenné szeretnék válni, hogyan akarok élni? Ezekre nem könnyű válaszolni; úgy érezhetjük magunkat, mint aki csak „lóg a levegőben”. Itt lép be az isteni öntudatra ébredés – vagyis a hit. Felfedezhetjük azt a csodálatos képességünket, hogy a lelkünk legmélyén Istenhez tudunk kapcsolódni. Ha ezt megtesszük, elkezdjük az Ő szemével látni magunkat, az életünket, s minden mást is. Isten lesz a viszonyítási alapunk. A belé vetett hitünk olyan, mint egy vonatkoztatási rendszer: segít elhelyezni magunkat, meghatározni a jelentőségünket a világban. Már nem a semmibe zuhanunk, amikor minden földi körülménytől függetleníteni akarjuk a lényünket, hanem Isten kezében találjuk magunkat, aki szó szerint a tenyerén hord. Ráébredünk, hogy az Ő értékes teremtménye vagyunk minden helyzetben, minden állapotunkban. Felismerjük, hogy Ő konkrét küldetést adott nekünk, s pontosan olyan adottságokkal ruházott fel, amivel azt tökéletesen be tudjuk tölteni. Erre az egyéni küldetésre csak mi találhatunk rá, és csak mi teljesíthetjük be! S belátjuk azt is, hogy a születésünk, s minden, ami eddig történt az életünkben, az nem véletlenek sorozata, hanem – ha olykor borzasztó rossz is volt – valahogyan mindig a hasznunkra lett, a fejlődésünket szolgálta, s a boldogsághoz vitt közelebb. Ha ilyen isteni öntudatra ébredtem, akkor igyekszem mindig a tőlem telhető legjobbat nyújtani az életem minden területén, s nem kell agyon stresszelnem magam, hogy vajon hogyan sikerülnek a dolgaim, mert tudom, hogy Isten megáldja a tisztességgel elvégzett munkámat és a jóságomat. Ha valamiben kudarcot vallok, nem omlok össze, mert tudom, hogy az is formál; többre, jobbra ösztönöz, vagy más irányba lendít tovább. Akiben ilyen élő hit támad, annak soha semmiért nem kell izgulnia, aggódnia! Ez a stresszmentes élet kulcsa: tudni magunkról, hogy Isten értékesnek teremtett, komoly küldetést adott, és mindig mellettünk áll. S tudatában lenni, hogy ha mindig igyekszünk megtenni a tőlünk telhető legtöbbet, legjobbat a képességeinkhez és aktuális állapotunkhoz mérten, akkor nincs mitől félnünk. Ő megáldja, őrzi-védi, bölcsen vezeti az életünket gondokon, bajokon át is; Ő maga gondoskodik róla, hogy minden a javunkra váljon!
Folyamatosan változunk. Élethosszig tartó fejlődésünk során időről-időre kikerülhetetlenül krízisbe jutunk, amely mindig továbblépésre, váltásra, változtatásra ösztönöz. Az efféle nagymérvű átalakulásokat szintén feltámadásként, egy magasabb szinten való újjászületésként élhetjük meg.
Az ilyen mindent átható és átrendező feltámadásra van egy nagyon szép, régi magyar szavunk: „megtáltosodni”. Ez a szó a keresztyénség előtti ősmagyar hitvilágból maradt fenn, amelynek bölcsességeit a legrégebbi népmeséink máig megőrizték. „Megtáltosodni” – erről azonnal eszünkbe jut a mesebeli ló: a lassú, gyenge, sovány gebe, amely – miután a táltos meglátja a benne szunnyadó képességeket, és izzó parázzsal megetetik – hirtelen szárnyakat kap, rendkívüli erővel vágtatni kezd, szinte felrepül. A táltosok az ősmagyar kultúrában már a honfoglalást megelőző időkben is a jövőbelátás, a mágia és a gyógyítás „veleszületett szakemberei” voltak. Különleges látnoki képességgel érzékelték az igazságot és a várható eseményeket, közeli kapcsolatban álltak a földöntúli hatalmakkal; azok segítségével jósoltak, tanácsoltak és gyógyítottak, harcoltak a természeti erőkkel és a gonoszsággal. A táltosok a magyar ősvallás papjai. Ha valakire ma azt mondjuk, hogy megtáltosodik, akkor arra utalunk, hogy az előbbi állapotához, magatartásához, teljesítményéhez képest – testi vagy szellemi erőit összpontosítva, belső ösztönzésre vagy külső hatásra – hirtelen meglepő változást mutat. Új képességei törnek felszínre, és minden eddiginél kiválóbb teljesítményt nyújt; mint aki végre magára talált: felismert és használni kezdett minden benne rejlő lehetőséget…
Pál egy speciális megtáltosodásról beszél, a Krisztussal való feltámadásunkról. Ez tehát az a pillanat, amikor isteni öntudatra ébredünk és eldöntjük, hogy ezután Vele szeretnénk élni, az Ő szemével akarunk látni és szívével szeretni mindent és mindenkit; bölcsességével és erejével járni az utunkat. Ekkor a lelkünk legmélyén tudatosan összekapcsolódunk Istennel, bensőséges, személyes kapcsolatot kezdünk ápolni vele, és új életformát alakítunk ki: a mindennapi gyakorlatban is Krisztus-követővé, vagyis keresztyénné válunk. Az életvitelünknek ehhez a teljeskörű megreformálásához nagy segítségünkre van a Biblia újszövetségi része, amely a Jézus életpéldáját – világszemléletét, hozzáállását és viselkedését – igen részletesen és szemléletesen tárja elénk. És sokat segíthet a gyülekezetbe járás is! Ez a belülről jövő ösztönzés és külső segítség együtt emel fel, tart a magasban és visz előre minket hihetetlen lendülettel.
Az apostol két mondatban összefoglalja, hogy hogyan tudunk Jézushoz hasonlóvá válni. „Ha tehát feltámadtatok Krisztussal, azokat keressétek, amik odafent vannak, ahol Krisztus van, aki Isten jobbján ül. Az odafenn valókkal törődjetek, ne a földiekkel!” Megtévesztő lehet az ókori világképhez igazodó „odafenn” szó. De mindannyian érezzük, hogy ez a földöntúli, örökkévaló értékekre vonatkozik: a jóság megnyilvánulásaira, amelyek a földi múlandó, romlandó kincsekkel szemben maradandóak. Sok félreértést, szélsőséges következtetést szült az idők során az is, hogy az égiekre koncentrálva, a földiekkel nem kell törődni: emiatt tömegesen sanyargatták magukat halálra, vagy hanyagolták el a rájuk bízott társaikat, családjukat. Pedig a cél a fönti mérce: az abszolút szeretet jegyében élni idelenn! Az akkori átlagember szellemi fejlettségi szintje nem tette lehetővé a tér-idő dimenzióból kilépő gondolkodást. A földöntúlit dolgokat is térben és időben próbálták elhelyezni. A „másvilágot” két részre osztották: pokolra és mennyországra. A poklot fizikailag a földi világ alatt, a mennyországot pedig a földi világ fölött képzelték el. Azt gondolták, hogy ezek néha betörhetnek földi világukba; pl. az alvilágból visszajárhatnak kísértetek, vagy hogy Isten lenéz a mennyből és mindent lát, s ha kell, leszáll és beavatkozik. A Jézus mennybemenetelét is úgy érzékelték kortársai 40 nappal a feltámadása után, hogy emberi alakja a felhők közé felemelkedve tűnt el a szemük elől. Innen származik hitvallásunknak az a sora, hogy „felment a mennyekbe, ott ül a Mindenható Atya Isten jobbján.” Az emberi elme fejlődése azóta nagy utat tett meg. Mi már értjük, hogy Isten és a lélekvilág (másvilág) téren és időn túlterjedő létező: anyagtalan és időtlen – vagyis végtelen és örökkévaló. El tudjuk képzelni azt is, hogy a végtelen és örökkévaló világban benne van az anyagi világ teljessége, az univerzum, amelynek egészen picike eleme a mi Földünk, s amelyet Isten a világmindenség teremtésekor azzal tüntetett ki, hogy nekünk – képére formált alkotásainak – különleges életterünkké legyen: a fejlődés és boldogság színterévé. A végtelen, örökkévaló Istenben, a lélekvilágban tehát benne található a véges, tér-idő dimenzióba zárt világ, azon belül a Föld is mindenestől. A végtelen örökkévaló átjárja, áthatja a végest; nincs hely, nincs pillanat, ahol ne lenne jelen benne. Erre utal egy másik levelében Pál, amikor azt mondja Istenre: „Ő bennünk, s mi Őbenne”. A hitre jutásunk, isteni öntudatra ébredésünk ennek felismerése, hogy mi Őbenne vagyunk, s Ő bennünk; a keresztyén élet pedig ennek az adottságnak a hasznosítása; törekvés, hogy ebből a rendkívüli lehetőségből a lehető legtöbbet hozzuk ki a magunk, mások és a világ javára!
Az, hogy Krisztus az Atya jobbján ül, az ókori értelem számára is többet jelentett helymeghatározásnál. Valakinek a jobbján lenni mindig is dicsőséget, boldogságot, és gyönyörűséget jelentett (az esküvőn nem véletlenül áll a menyasszony a vőlegény jobbján). Az Atyát királyi trónon ülve képzelték el, aki – mint élő Isten – a világ egyetlen királya. Jobbján csak az ülhet, aki Őt képviselheti. Nincs ennél nagyobb méltóság (Zsoltárok 110). Aki a jobbodon van, az hozzád tartozik, egységben van veled. A Szentháromság olyan különleges, oszthatatlan egység, amit csak a földi dimenzióban érzékelünk három személynek. Az Atyára teremtő-gondviselő szellemként gondolunk, a Fiúra úgy, mint aki átmenetileg létformát váltott – emberi testbe tömörítette végtelenségét és időtlenségét, hogy megszabadítsa és jó irányba fordítsa az emberiséget. A Szentlélek pedig az, akit Jézus a távozása után maga helyett küldött, hogy mint szétosztott lélek-láng, egyen-egyenként fellobbantsa bennünk az álomba szenderedett, ősi képességet, mellyel a lényünk Istenhez tud kapcsolódni… Ők hárman mindig együtt járnak, együtt vannak – egylényegűek, tulajdonképpen ugyanannak az Istennek a különböző módon észlelt megjelenései. Mint ahogyan a víz is lehet pára, hó vagy jég; de lényegét tekintve mindig víz marad… Jézus Krisztus tehát az élő Isten legtökéletesebb földi képviselője. Ám mindazok, akik Istennel járnak és Hozzá igyekeznek hasonlítani – megpróbálják Őt mindenben követni – szintén Isten jobbján ülhetnek. Mi mindannyian Isten képviselői lehetünk, erre vagyunk teremtve; küldetésünk, hogy azzá legyünk! Ez a képviselői hivatás hosszútávú befektetés, amely boldog kiteljesedést, földöntúli gazdagságot jelent.
Igeszakaszunk így folytatódik: „Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve Krisztussal együtt Istenben.” A „meghaltatok” szó használatával arra figyelmeztet Pál, hogy mindattól, amit újjászületésünkkor magunk mögött hagytunk, végleg meg kell válnunk. Visszaút nincs! A múltbeli sérelmeinket, a tévedéseinket, hibáinkat és mulasztásainkat, a rossz hozzáállást és megoldási módokat – az egész régi életünket – örökre el kell temetnünk! Emlékeztet, hogy az új életünk – amire ráeszméltünk, amire feltámadtunk, és amit Krisztussal együtt élünk – Istenben nyugszik. Azt Ő védi, vezérli és táplálja. Benne van elrejtve, mint a magzat anyja méhében; hogy amikor a földi halállal mi is újra létformát váltunk, akkor az örök élet végtelen nagyszerűségébe, az elképzelhetetlen folytatásba – talán valamiféle titokzatos új küldetésbe – éretten érkezhessünk…
Azzal a szép ígérettel zárja gondolatmenetét az apostol, hogy: „Mikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor vele együtt ti is megjelentek dicsőségben.” Ez már egyértelműen elénk vetíti a távoli jövőt. Biztosít arról, hogy akinek Krisztus volt az élete – vagyis mindent megtett, hogy a rábízottak körében földre hozza a mennyországot: Istent képviselve sugározta a végtelen jóságot – annak Krisztus lesz a jövője is. Mint jobbján állónak, hangzik majd a hívás: „Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek az országot, amely készen áll számotokra a világ kezdete óta!” (Máté 25, 34) – mert dicsőségemre, boldogságomra, gyönyörűségemre voltatok ezen a földön! Kívánom, hogy lehessen ilyen büszke ránk Istenünk, a családunk és a környezetünk! Ámen.Imádkozzunk! Édesatyánk! Dalol a lelkünk, repeső szívvel magasztalunk, hogy Fiaddal együtt mi is feltámadhatunk, újjászülethetünk, veled járhatunk! Add, hogy egy percre se feledjük, hogy benned élünk, mozgunk és vagyunk, hogy kezedben tartasz minket, szeretteinket és a mindenséget; világosságod mindenhová elér, győz minden gonosz szándék és sötét bűn felett! Segíts nekünk a nehézségekben is nyugodtnak, megfontoltnak és elégedettnek maradni; a legkisebb jót is felfedezni és becsülni, mindennek a hasznát észrevenni! Emelj a problémák fölé, taníts a szemeddel látni és megérteni mindent és mindenkit! Juttass el a fontos felismerésekre, a bölcs megoldásokra, hogy magunkat és egymást egyformán tiszteljük, szeressük, s mindenki javát egyszerre keressük! Vezess, hogy jót akarva se ártsunk, s ha több rossz közül kell választanunk, tudjunk a kevésbé rossz mellett dönteni. Ha elborítanak a hullámok; még mielőtt elhagynánk magunkat, emlékeztess, hogy kik vagyunk, milyen drágák vagyunk neked, hogy mielőbb magunkhoz, s hozzád térjünk, benned megnyugodjuk és megerősödjünk! Feltámadott, élő Jézus Krisztus! Ma, amikor azt ünnepeljük, hogy győzelmet vettél poklon, vészen, halálon, kérünk, hogy felfoghatatlan gyógyító erődet áraszd a betegekre, a gyász terhét hordozókra, a túlterheltekre, a testi-lelki küzdelmeket vívókra. Erősítsd meg a hozzád való ragaszkodásunkat; a bizalmunkat magunkban, egymásban, a szebb jövőben – a szeretet végső győzelmében! Gyönyörködünk benned és szeretnénk egészen eggyé válni veled, jobbodon maradva küzdeni a jóért – kéz a kézben szeretteinkkel, s mindazokkal, akik ugyanerre vágynak. Támassz fel mindannyiunkat, és forrassz egybe minket – mindörökre! Ámen.
