Köszöntés: Így szól az Úr: „Azután kitöltöm majd lelkemet minden emberre. Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok látomásokat látnak.” (Jóel 3,1)
Imádkozzunk! Bennünk lakozó Istenünk! Egykor Lelked a vizek felett lebegett és élet támadt, majd a sötétségből világosságot teremtettél. Dicsérünk téged érthetetlen törődésedért és végtelen bocsánatodért, mert bár messze sodródtunk Tőled, te Fiad és Szentlelked által mindennél közelebb jöttél hozzánk, lényünk legmélyéig hatoltál, felfoghatatlan módon átlelkesítettél. Lelked gyújtsa lángra ma is megfagyott szívünket és világosítsa meg sokszor vakon botorkáló, félrevezetett, vagy elaltatott értelmünket! Kimondhatatlan erőd, mennyei szereteted és életmentő bölcsességed töltsön el bennünket! Szentlélek! Te az éjszakából a fénybe vezeted népedet, és a szétaprózódott világnak közös nyelvet adsz, hogy szent egyházadban újra eggyé forrjon minden nemzet. Meggyógyítod, megépíted, amit mi tönkre tettünk, és békét teremtesz ott, ahol mi békétlenkedünk. A Te Lelked segítsen nekünk, hogy veled munkálkodjunk, ne ellened; hogy ajándékaidat ne tékozoljuk, hanem kibontakoztassuk, megőrizzük és megsokszorozzuk. Érkezz meg most újra hozzánk izzó szeretettel, és járd át testünket, lelkünket, egész életünket! Ámen
Alapige: Apostolok Cselekedetei 1-2. fejezetének válogatott versei: „Amikor a Feltámadott Jézus együtt volt tanítványaival, megparancsolta nekik: „Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottátok tőlem, hogy János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel kereszteltettek meg. Erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” Miután ezt mondta, szemük láttára felemeltetett és felhő takarta el őt a szemük elől. Ezután visszatértek Jeruzsálembe az Olajfák hegyéről. Amikor hazatértek, felmentek a felső szobába, ahol meg voltak szállva. Valamennyien egy szívvel és egy lélekkel, kitartóan vettek részt az imádkozásban az asszonyokkal, Jézus anyjával, Máriával és testvéreivel együtt. Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak. Sok kegyes zsidó férfi tartózkodott akkor Jeruzsálemben azok közül, akik a föld minden nemzete között éltek. Amikor a zúgás támadt, összefutott ez a sokaság, és nagy zavar keletkezett, mert mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni. Megdöbbentek, és csodálkozva mondták: „Íme, akik beszélnek, nem valamennyien Galileából valók-e? Akkor hogyan hallhatja őket mindegyikünk a maga anyanyelvén? Halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól.” Álmélkodtak mindnyájan, és nagy zavarban kérdezgették egymástól: „Mi akar ez lenni?”
Szeretett Gyülekezet! Csodaszép, üde zöld, lelkesítő ünnep a pünkösd, amely nem feledtetni akarja a minket körülvevő valóságot, hanem kézen ragadni, s a lelkünkbe kiáltani, hogy ha terhek, félelmek és szertefoszlott álmok tengerében sodródnánk is, ne szomorodjunk el, mert jön már a kirobbanó erő, az áttörést jelentő megoldás, az isteni beavatkozás, mely tovább lendít az úton – talán egy egészen új irányba, s minden eddiginél magasabbra röpít!
Az ókori, pünkösdi történet mesébe illően titokzatosnak és idillinek tűnik, ám, ha szereplői mellé szegődünk, akkor feltárul előttünk, hogy mennyi minden közös bennünk, s hogy Isten valóban mindörökké ugyanaz: évezredekkel később is változatlan kitartással, szeretettel és erővel küzd az emberért, hogy megérintsen, helyreállítson és vezessen minket életünk mélységeiben és magasságaiban. Nézzük meg hát közelebbről az első századi esemény átélőit!
Jézust a bővebb tanítványi körben férfiak és nők egyaránt kísérték. Mindannyian megmagyarázhatatlan módon vonzódtak hozzá. Rendkívül nagy hatást tett rájuk az a kivételes nyíltság, őszinteség és az az elfogadó, megértő szeretet, amivel feléjük fordult; amennyire tisztelte őket és segíteni akart rajtuk – mindenkinek pontosan úgy, ahogyan szüksége volt rá. Neki egyáltalán nem számított, hogy a hozzáforduló gazdag vagy szegény, tanult vagy egyszerű ember, elismert vagy éppen számkivetett a többiek szemében – számára mindenki ugyanolyan fontos volt. Meghökkentette rajongóit az is, hogy Jézus a legszörnyűbb bűnök elkövetőitől sem félt, ahogyan a legfélelmetesebb betegségben szenvedőktől sem – akiket pedig mindenki messziről elkerült; Ő hozzájuk is segítő szándékkal viszonyult. Ez a teljesen szokatlan magatartása már önmagában is rettentő csodálatot keltett: egyszerre volt félelmetes és felemelően gyönyörűséges – mint amit mindig átél az ember, ha Isten jelenlétét tapasztalja. Mindezt még tetézte a Jézus munkálkodását kísérő, megmagyarázhatatlan jelenségek sorozata, amelyek felülírták a fizikai világ törvényszerűségeit. A csodák, amelyekre csakis egy olyan földöntúli hatalom lehet képes, aki azonos a mindenség Teremtőjével, vagyis Isten lényének földi hordozója: emberi testbe szorított, koncentrált kisugárzása – amit ők úgy tudtak szavakba önteni, hogy Isten Fia.
A bővebb tanítványi kör olyan dolgokat élhetett át, amit csak nagyon kevesen. Jézusban Isten maga adta meg nekik az emberi méltóságot – úgy, ahogyan még soha nem tapasztalták – akár kiszolgáltatott, lenézett emberek voltak, akár irigyelt és gyűlölt felsőbbrendűek. Álmukban sem képzelték, hogy lehetséges ilyen természetes módon megbecsülést árasztani egymás felé – félelmek és más rossz érzések, vagy hátsó szándék nélkül… Megérezték, hogy milyen az, ha valaki önzetlenül szereti őket – nemcsak a tetteikért vagy a javaikért, hanem önmagukért; és igazán jót akar nekik, anélkül, hogy bármit követelne cserébe. Megtapasztalták azt a gyengédséget, amely mindig tekintettel van a másik szívére, lelkére, igényeire, s amelyben talán kicsiny gyermekkorukban volt utoljára részük. A Jézus tekintete azt mondta nekik: értékesek vagytok; számít, hogy mit éreztek, gondoltok és tesztek! Szavaira mindig megremegtek, kimondhatatlanul magával ragadta őket a lendülete, az egyenessége, a szárnyaló bölcsessége, a derűje – minden mozdulata. Ő nem bántotta egyiküket sem, mindig tapintatos volt és szelíd… és sosem gondolt róluk rosszat. Úgy vigyázott a lelkükre, a tisztaságukra, a becsületükre, ahogyan senki más. Pedig senki sem jött még „ilyen közel” hozzájuk. Sosem akart elvenni tőlük semmit, csak adott: bocsánatot, tiszta lapot, önbizalmat, jótanácsot, emellett végtelen örömöt, vigaszt és erőt. Számukra ő maga volt a Mindenség, a Béke, az Otthon, ahol elengedhettek mindent, még magukat is. Olyan magasságokba röpültek vele, amiről álmodni se mertek, olyan vizekre eveztek, amelyekre sose merészkedtek volna gondolatban sem, de amiről rögtön tudták: jó nekik, a legjobb nekik!
Mekkora csapás lehetett, amikor ennek a mennyei időszaknak a Jézus halálos ítéletével hirtelen vége szakadt! Ilyen magasról lezuhanni a mélybe – mindenkit összetör. A tanítványok egy pillanat alatt összeomlottak és kétségbeesve szétszéledtek. Aztán, amikor káprázatos feltámadása végre eljutott a tudatukig, és megjelenései során személyesen is meggyőződtek, hogy ez valóság, akkor lassan világosodni kezdett az elméjük, lecsendesedett háborgó szívük és újra visszanyerték a reményt. Majd miután mennybemenetelekor közösen méltó búcsút vettek tőle, utasításának eleget téve, mind együtt maradtak és várták a megígért Szentlelket. Valószínűleg sokan nem tartották őket épeszűnek, azt gondolták, hogy ez valami tömeghisztéria, hogy mind megőrültek…
Ezek a kitartó Jézus-követők egy jeruzsálemi emeleti szobában ültek, már tíz napja… Ezalatt biztosan rengeteget beszélgettek Jézusról; a különleges, csillagsugarú tekintetéről, amitől mindig jól érezték magukat; a tengernyi csodás felismerésről, amit tőle kaptak; és sorra felidézték a közösen átélt, gyönyörű pillanatokat. Édes lehetett ez a szárnyalás, ez a szabadság, még ha csak gondolatban is… Már összefolyt lelkükben ábránd és valóság, múlt, jelen, s jövő…
Ám egyszer csak valami furcsa, egyre erősödő zúgásra, morajlásra eszmélnek. Tágra nyílt szemüket, remegő arcukat hirtelen őrült szél csapja meg, forogni kezd velük minden. Amerre csak néznek, ijedt társakat látnak; megpróbálnak egymásba kapaszkodni, hogy el ne sodorja őket a szél. „Uram, segíts! Ó, Jézusom, ha itt lennél!” – sóhajtják egymás után. Vannak, akik a szemüket egy pillanatra behunyják – elfogadva, hogy jöjjön, aminek jönnie kell; de a csodálkozó jajgatásra azon nyomban kinyitják. Lángokat látnak, többen attól félnek, hogy most már tényleg elborult az elméjük – erről suttognak. De amint meghallják, hogy a többiek is ugyanazt látják, egy kicsit megnyugszanak, bár semmit sem értenek… Átadják hát magukat az eseményeknek – vagyis Istennek… És a lángok szétoszlanak, közelednek feléjük! Egyeseket hatalmába keríti a halálfélelem. De a következő gondolatuk az:
„Ha itt mindennek vége, akkor is boldog vagyok, mert átélhettem a legszebb dolgot, amit ember megérhet: Isten egy emberben közvetlen közel jött hozzám, a lelkembe látott, mindenestől ismert és végtelenül szeretett engem, s én is szerethettem – hát boldogan halok meg! Be kellene csukni a szemem, de nem tudom; lebilincsel, amit látok: leszállnak egészen a fejünkre a lángok, mégsem égünk el. Valami elönt: valami forróság, mintha a szél az előbb kifújt volna belőlünk valamit, s most a hideg űrt betölti valami édes melegség… valami isteni… Ez ő, Jézus! Érzem őt, itt van! Ez ugyanaz a gyönyörű egybeolvadás, mint amit mellette mindig éreztem. Mi akar ez lenni? Ez lenne a Lélek? Egyik ámulatból a másikba esem. Valami iszonyatos nagy erő felállni, menni kényszerít, s mint a föld mélyéről feltörő forrás, ömleni kezd belőlem a szó. Tudom, hogy mit mondok, de úgy beszélek, mint még soha. Emberek gyűlnek körém, és megértenek, megértenek – engem! Azt mondják, az ő nyelvükön beszélek. Másodpercek alatt közel kerülünk egymáshoz, érzem a lelküket, ők is az enyémet, mintha mindig is ismertük volna egymást. Eltűnik minden különbség, minden ami elválaszt: hirtelen egyformák vagyunk, egyenrangúak, egyenértékűek! És mindannyian érzik és szomjazzák azt a boldogságot, amit én! A Jézus Lelke ez! Eggyé tett minket, odaadott egymásnak.” – Így érezhettek az első pünkösdön együtt lévő gyülekezet tagjai.
Testvéreim! Amikor ilyen bensőségesen beleéljük magunkat a bibliai szereplők helyébe, hogy megfejtsük a történeteikbe rejtett isteni üzenetet, akkor mindig új felismerésekre jutunk, vagy ismételt figyelmeztetéseket kapunk. A Jézus közelségét és a Lélek kitöltetését átélő tanítványok misztikus élményei ma rámutatnak, hogy mi még mindig falakat építünk egymás közé! Bíráljuk, beskatulyázzuk és leértékeljük a társainkat ahelyett, hogy igazán megismernénk és megbecsülnénk őket. Még mindig görcsösen ragaszkodunk a saját érdekünkhöz, a magunk igazához, akkor is, ha a fejünkben létező kép nem egyezik a valósággal. Másokra vetítjük a rossz emlékeinket, bizalmatlan feltételezéseinket, s olyanokat büntetünk a saját sérelmeinkért, akik nem tehetnek semmiről. Sok embernek még mindig nehéz meglátni a saját hibáját, bevallani a tévedéseit, kilépni az örökölt helytelen viszonyulásokból és lecserélni a rossz megoldásokat. Nehezen értjük meg, hogy csak olyan kapcsolatokban születhet boldogság, ahol mindenki vágya, véleménye és érdeke egyformán fontos. Alá-fölé rendelődés helyett ideje volna társsá válni, parancs és engedelmesség helyett mindent megbeszélni s együtt tenni; követelőzés és kötelesség-teljesítés helyett pedig kölcsönösen adni, és szívből szeretni! Mennyivel előrébb visz, ha lesújtó kritika helyett jó példát adunk, nagyvonalúan dicsérünk, ha a gyengéhez lehajlunk, és őt magasba emeljük! Micsoda különbség, ha nem szükségből vagyunk együtt, hanem szeretetből! Ha egyre többen így élnénk, nem halmozódna fel nemzedékről nemzedékre annyi félelem, fájdalom, agresszió – arra késztetve, hogy legyőzzünk és kisemmizzünk másokat; s nem gyötörne megfelelési kényszer sem, amivel magunkat pusztítjuk! A krisztusi értékrendre a gyakorlatban is áttérve, minden közösségen belül közös boldogság születne – természetes, jóleső rend és elégedettség.
Annyi csata zajlik körülöttünk; s nemcsak katonai parancsra… és sajnos még Isten nevében is. S bármennyire szeretnénk kimaradni a konfliktusokból, ez néha lehetetlen. Krisztus igaz katonáját arról lehet megismerni, hogy nem istenít egyetlen embert sem; meg tudja különböztetni a jót és a rosszat, nem használ tisztességtelen eszközöket – így az értékeket sohasem pusztítja, hanem építi! Ha sok buzgó harcos magába szállna és „odabenn” rendet tenne – hogy lelkében a Szentléleknek is jusson hely –, majd pedig először a családjával törődne: az lenne ám a világraszóló győzelem! Mert az igazi nagyság ott kezdődik, amikor valaki meg tudja hódítani az otthoniakat a szó legpozitívabb értelmében: ha képes felemelni őket maga mellé, s velük együtt küzdve, folyamatosan fenn tudja tartani a boldogságukat! Nincs ennél nagyobb siker az életben, mint a családunk színjátékmentes, tartós boldogsága! S azután innen kilépve, másokért és a világért sikeresen fáradozni – már csak ráadás! Akinek hiteles a magánéleti boldogsága, annak a munkavégzése is kiegyensúlyozott és tartalmas; az mindenütt békét és harmóniát sugároz.
Jézus félreérthetetlenül egymás mellé állított mindenkit. Elsőként a férfit és nőt a házasságban. A nőt visszavezette emberi méltóságához, a férfit pedig méltó emberségéhez, hogy ketten együtt hitelesen képviseljék Istent a világban. Jézus minden elnyomottat és sérültet ráébresztett méltatatlan sorsára és valódi értékeire, s arra, hogy képesek tenni azért, hogy a nyomorukat megszüntessék! A rettegett zsarnok – legyen az ember, vagy bármi, ami függőséget okoz – letaszítható a trónjáról! Isten helyére senki és semmi nem ülhet! De nemcsak az alávetettek, s függők hordoznak sebeket. A hatalmaskodók is sérültek, és megrekedtek a fejlődésben; a látszat ellenére nem önbizalommal, hanem félelmekkel és bűntudattal vannak tele. Minél súlyosabb az állapotuk, annál több rosszat követnek el. Gonoszságukat azok táplálják, akik engedik, hogy uralkodjanak rajtuk. Ők valójában éppolyan szánalomra méltóak és segítségre szorulók, mint akiket elnyomnak. Jézus ugyanúgy biztatja őket is, mint azokat, akik tőlük szenvednek: Keresd meg, hogy hol akadt el az életed, hol ragadtál benne a körfogalomban, s ne ródd tovább ugyanazokat a köröket, hanem indulj végre tovább – a jó irányba! Kerekedj felül magadon, a múltadon, a helyzeteden! „Istenek vagytok” (János 10, 34) – mondja a Megváltó; az Élet Istenének Lelke van bennetek, hihetetlen dolgokra vagytok képesek! Miért temetitek el élve magatokat és egymást?
Lelkünk mélye nem kevesebbet hordoz, mint mindent: az Istent! A teremtéskor Isten élet-leheletét kaptuk. Ha ez elszunnyadna bennünk, időről-időre eljön és betölt az Ő újjáteremtő Szentlelkével, hogy összetartozásunk ismét intenzívvé váljon. A Szentlélek visszaadja Istenbe vetett bizalmunkat, hogy hegyeket mozgató hittel, tőle jövő erővel és bölcsességgel tudjunk nekifeszülni küldetésünk folytatásának. Visszanyerjük az önbizalmunkat is, amikor a Lélektől látást nyerve, elvonatkoztatunk a hibáinktól és attól, amit mások tettek velünk, s észrevesszük igazi értékeinket és határtalan lehetőségeinket. Visszanyerjük a másokba vetett bizalmunkat is, amikor – isteni Lélektől átitatva – pontosan olyan megértő és megbocsátó szeretettel nézünk rájuk, mint magunkra; a legkisebb jót is felfedezzük és nagyra becsüljük bennük, tudva, hogy bennük is Isten lakik – ha kívülről nem is mindig látszik. S a Szentlélek által végül visszanyerjük a jövőbe vetett bizalmunkat, amely a jelen tornyosuló terhei és a vészjósló hírek ellenére mégis képzeletünket felülmúló csodákat rejt, hiszen Isten kezében van, akinél jobban senki sem keresi a javunkat!
Ezt a lelki egyensúlyt átmenetileg megingathatja egy-egy krízis, de össze nem törheti semmi sem! Ilyen harmóniába kerülve – Istennel s egymással egy lélekké válva – életet önthetünk ebbe a világba! Lelkesítő beteljesülést mindenkinek! Ámen
Imádkozzunk II. Rákóczi Ferenccel! „Befejezted, Uram, megváltásunk egész művét. Megadtad apostolaidnak Szentlelkedet. Elküldted őt, hogy az igazságot megerősítse a szeretet által. Ez ideig nádszálak voltak tanítványaid. A szeretet által oszlopokká erősödtek. Ezt a Lelket kérem tőled. Tekintsd hát egyszerűségemet, növeld szeretetemet, hogy neked tetsző módon teljesíthessem akaratodat, s mindazt, amire rendeltél. Ámen” (II. Rákóczi Ferenc imádságából, 1676-1735)
Áldás: „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten Fiai! (Róma 8, 14) Ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk és az Ő szeretete lett teljessé bennünk!” (1 János 4,12) Ámen.
