Köszöntés: „Fölragyog az igazság napja számotokra…, és sugarai gyógyulást hoznak!” (Malakiás 3,20)
Imádkozzunk! Szólít a dallam, jöjj, Égi Tűz! Hintsd ránk a fényt, ami bűnt elűz. Úgy kell ma nékünk a drága Láng! Baj-verte híveid szánva-szánd. Jöjj, drága Jézusunk, adj új erőt! Nélküled bús és szegény a föld. Szólít az ének, szállj, szent Galamb! Elnémul minden bús földi hang. Tárt szívvel várunk, költözz belénk, Add vissza nékünk a szép reményt! Nélküled létünk a porba hull. Általad győzünk, Te légy az Úr! Ámen (Gerzsenyi Sándor által ihletve)
Alapige: Hóseás 3. rész: „Ezt mondta nekem az Úr: Szeresd csak tovább azt az asszonyt, aki más szeretője és házasságtörő, ahogyan az Úr szereti Izráel fiait, bár más istenekhez fordulnak, és szeretik az aszú szőlőt. Megvettem az asszonyt tizenöt ezüstért és másfél hómer árpáért, és ezt mondtam neki: Hosszú ideig fogsz nálam lakni. Nem paráználkodsz, és nem leszel senkié, én sem megyek hozzád. Hosszú ideig élnek majd Izráel fiai is király és vezér nélkül, áldozat és szent oszlop nélkül, efód és házi bálvány nélkül. Azután megtérnek Izráel fiai, keresni fogják Istenüket, az Urat és királyukat, Dávidot: remegve fordulnak az Úrhoz, az Ő jóságához az utolsó napokban.”
Kedves Testvéreim! Hóseás próféta élete prófécia, vagyis látványos üzenet. Idegen gyönyöröknek hódoló, hűtlen asszonya a zsidó népet jelképezi, amely szenvedélyek rabjává, bálványistenek tisztelőjévé lett. Története figyelmeztető jel arról, hogy a szövetségszegők boldogság-pusztító tettei magányhoz vezetnek, s eközben mindent elveszítenek, még magukat is.
Tudjuk a történeti és prófétai könyvekből, hogy Isten olyan szövetséges-társnak teremtette az embert, aki közvetlen kapcsolatban van vele. Így volt ez az Édenkertből való kiűzetés után is jó darabig. Izráel ősatyáihoz, s minden nyitott szívű emberhez Isten közvetlenül szólt, velük „személyesen” találkozott – álomban, vízióban, természetfeletti jelenségekben, vagy mint belső hang. Az első időkben úgy kísérte választott népét, hogy e kapcsolattartáshoz nem volt szükség sem földi hatalmi szervezetekre, társadalmi hierarchiára, sem pedig bonyolult vallásos kultuszra. Mindezekre azért kezdett vágyakozni Izráel népe, mert a szomszédjaitól megirigyelte. Bármilyen meglepő, de a zsidóság történetének kezdetén nem volt alá-fölé rendeltség a nép vagy a család tagjai között, és a lélekben imádott, kiábrázolhatatlan, örök mozgásban lévő Istent mindenkinek egyformán, közvetlenül meg lehetett szólítani. Átélhető volt az Isten jelenléte mindenféle manipuláció, áldozat-bemutatás nélkül.
Aztán a környező népeket csodáló Izráel Istentől királyt „kér” magának: földi vezéreket, egyéb közvetítőket; és gyakorolni kezdi a szomszédok bálványkultuszi ceremóniáit. Istenként kezd imádni teremtményeket, kézzel készített tárgyakat, utánozni kezd vallásos cselekményeket – a kultikus szexualitástól, a kultikus részegségen, a nagy áldozati lakomákon át egészen az emberáldozat bemutatásáig… Egy szent oszlop, amelyet Jákób is állított, nem bálvány, amíg az Istennel való találkozásnak csupán művészi emléke, s nem várnak tőle csodát, nem mutatnak be előtte áldozatot. Paráznaság akkor történik, amikor valaki az Istennel való szövetséget megtagadja azzal, hogy egy emberi alkotást, vagy egy teremtményt ruház fel isteni ranggal, tulajdonságokkal, és annak hódol a Teremtő helyett. Feledve, hogy a kép sosem azonos azzal, akiről készült!
Az igében említett „efód” a zsidó főpap köntöse, a papi méltóság egyik legfontosabb jelképe, amelynek az ókorban varázserőt tulajdonítottak, isteni hatalmat. A főpap ettől a köntöstől kapott ihletet és megvilágosodást munkája végzése közben. Ebből is látszik, hogy Izráel gyakran esik anyagi dolgok bűvöletébe. Bizony hosszú ideig tusakodik magával, Istennel és a szomszédos országokkal is, mire visszatalál eredeti egy-Isten hitéhez. Sokáig azt hiszi, hogy Isten mellett földi bálványoknak is hódolhat – átvéve a környezetében élő idegenek szokásait, emiatt az élete állandó harc, külső-belső meghasonlás, egyik rabságból a másikba zuhanás: megváltásért kiáltó hang.
Isten teremtményei csodálatos ajándékok. Szabadon gyönyörködhetünk akár a természetben, akár egymásban. A baj ott kezdődik, ha isteníteni kezdünk egy másik embert, magunkat, vagy bármi szükséges földi jót a teremtett világból – mindabból, amit Isten számunkra megalkotott, vagy általunk megalkotni engedett. Isten teremtményei az Ő hasznos eszközeivé lehetnek (jó, ha mi is annak érezhetjük magunkat), de Isten helyére senki és semmi nem léphet! Bálványimádás, vagyis káros függőség az, amikor valaki egy szükséges, vagy hasznos földi jót – ami nélkül azért lehetséges élni – nélkülözhetetlennek tart, létezni sem tud nélküle, mert igájába hajtotta a fejét.
Minden, ami bálvánnyá válik számunkra, elszakít Istentől, egymástól, és kifordít minket magunkból. A túlzásba vitt testi gyönyörök: evés, ivás, szexualitás, a szenvedéllyé vált birtoklás: a hatalom és dicsőség, vagy tárgyak felhalmozása, a munkamánia, vagy a szenvedéllyé korcsosult szórakozás egyaránt hűtlenné tesz Istenben megtalált önmagunkhoz, s a szövetséges-társunkhoz, elszigetel másoktól, és az értékes, tartalmas Élettől! Minden szenvedély áttörhetetlen falat emel körénk, beszűkít, egyre érzéketlenebbé és igénytelenebbé tesz minket az igazi örömforrásokra, miközben elveszítjük a fejlődés és a boldogság iránti nyitottságunkat!
Nem az a legborzasztóbb magány, amikor valaki mellett fizikailag nincs senki. A legkegyetlenebb elhagyatottság az, amikor valaki odáig jut, hogy nem érzi otthon magát a saját testében-lelkében, amikor nem találja az őt teremtő, éltető, benne lakó Istent, s ezért magát sem képes megtalálni és értékelni. Nem leli a helyét sem a családjában, sem a világban. Zuhan a semmibe. Talán mert eddigi ketrecét kinőtte, és életének fojtogató függéseiből kitépte magát. Ám az egészséges szabadsággal nem tud élni, mivel túl erős kötődésre lett idomítva. Ez mélységes bizonytalanságba és tehetetlenségbe taszítja. Aztán a végsőkig kapálódzik, hogy valami biztos kapaszkodót találhasson. És mindenhonnan leselkednek rá a borzalmas, új függőségek, csábító csapdák, gyilkos ketrecek, hogy túlzott kötődésvágyát kihasználva, beszippantsák, megbilincseljék, s az energiáit elszívják! Az egyik túl erős függésből kiszakadva, majd rögtön egy másik kóros függőségbe zuhanva nincs ideje és ereje az embernek megtanulni élni a függetlenségével, valódi örömforrásokat felkutatni, megismerni, és azokból szabadon táplálkozni. Egyik rabságból a másikba átesve nincs ideje megtanulni úgy irányítani a testét és az életét, hogy senki és semmi ne tarthassa hatalmában; hogy átmenetileg vagy végleg mindent és mindenkit el tudjon engedni, ha szükséges; vagyis kötődése tárgya nélkül is képes legyen teljes életet élni. Pedig ez a szabadság.
Pál úgy fejezi ki ezt, hogy „tudok bővölködni és szűkölködni” is. Ez a földi dolgokhoz való egészséges kötődés: „ha van, örülök, ha nincs, meg tudok lenni nélküle” – és ez mindenre igaz! Egyedül Isten az, akit soha nem kell elveszítenünk, akivel a folyamatos összekapcsolódásunk nem szűnik meg a halálon túl sem! Akiket mindentől megfosztott az élet, évezredek óta bizonyságot tesznek arról, hogy Isten mindenre elég. Semmi más nem számít igazán; s a végén sem marad semmi más, csak Ő, aki ott volt mindig mindenben, aki maga a minden mindenekben. A Jézusban visszakapott emberi méltóság, új esély erre szól: felszabadult lélekkel elköteleződni, egészségesen kötődni dolgokhoz, cselekvésekhez, emberekhez; úgy, hogy bármikor le tudjunk mondani róluk – hiszen mindenre van erőnk a Krisztusban. Ha mindent elveszítünk is – mert szenvedjük a magunk és mások tökéletlenségének a következményeit – elég nekünk az Isten, aki sosem elvesz tőlünk (!), hanem mindig ad. Csodálatos, gondoskodó szeretete minden veszteség helyett ad valami mást, újat, amire szükségünk van. Minden bezárult ajtó helyett nyit száz másikat; és számtalan dolgot visszaad, amikor arról már sikerült végleg lemondanunk!
Ennek ellenére oly sok ember fél elengedni minden földi bilincset, s csak az Istentől függeni. Mert hozzászokott az embertelen, túl erős függéshez és nem tud másképp élni; valaminek vagy valakinek mindig muszáj behódolnia, a hatalmába kerülnie – Istenen kívül! Ez a függőség azután a kecsegtető látszat ellenére pusztítja őt, és ráveszi mások pusztítására is. Kimondhatatlanul nagy a szülői felelősségünk, hogy ne erre szokassuk rá a gyerekeinket! Mert akkor szinte lehetetlenné válik számukra megtanulni szabadon élni, egészségesen kötődni. Nemcsak a szenvedélybeteg szülők adnak rossz példát, megtanítva ezzel gyerekeiknek a káros függőséget. A feltétel nélküli engedelmességet, tökéletes megfelelést követelő tekintélyelvűség – mindenféle alá-fölérendeltség – éppígy túl erős függést alakít ki! Az így felnőtt „ketreclakó” nemzedék a kényelmetlen kötődésekből kitépve karját „új király és új vezér” után kapkod, mint a kétségbeesett, tévelygő Izráel: új függőséget keresve lázad a régi ellen! Hány fiatal lázadt már a túl szigorú otthoni korlátok ellen kicsapongással, dohányzással, alkoholba, vagy akár egy gyorsan megkötött házasságba meneküléssel! Vagy az otthon folyó alkoholista játszma miatt gyógyszerekben vagy szekták ölén, nem ritkán mániákus karrierépítésben vigasztalódott. Mintha az egyik túl erős, káros függőségből meg lehetne szabadulni egy másikba meneküléssel! De csak a láncait cserélgeti az ilyen ember, így szabad soha nem lesz! Hánykolódik az álmegoldásokat kínáló, boldogtalanságát fokozó szenvedélyek között, soha nem ismerve meg a hiányait betölteni képes, valódi örömforrásokat, s megkövesedett életproblémáira nem talál igazi megoldást. Aki tehát nem látott jó példát arra, vagy nem kereste lázasan, tudatosan, hogy hogyan lehet jól élni a szabadsággal, önállósággal – annak folyton szüksége van valami evilágira, hogy attól függhessen, megoldást várhasson, bizalmát és feszültségét egyaránt abba vethesse. Ezért választ magának „szent oszlopot”, „efódot”, elpusztítható „áldozatot”, vagy „házi bálványt” – ahogyan igénk mondja.
A prófécia úgy folytatódik, hogy a paráználkodó választott nép egyszer majd képes lesz a biztos kapaszkodót jelentő király és vezér, áldozat és szent oszlop, efód és házi bálvány nélkül élni… Amikor az életünkben ledőlnek a bálványok, vagyis csalódunk mindabban, amit istenítettünk, isteninek tartottunk – hirtelen „kiüresedünk”. Minden kiábrándulás, kudarc, veszteség újra és újra mérhetetlen űrt hagy maga után. Az ige azt mondja, hogy eljön az idő, amikor a hiábavalóságnak, kifosztottságnak ebben a mardosó fájdalmában az ember hirtelen fölébred. S láncait veszítve, nem újabb, szűk ketrec után kutat, hanem észreveszi a szárnyait; s rászánja magát, hogy megkeresse végre az égboltot; azt, akire igazán szüksége van, akivel önmagára találhat: Istenét, s hagyja, hogy remegő lelkét végre átölelje az Ő jósága. Ettől kezdve csak Istenhez kapcsolja magát, kezébe fogja letenni, és hozzá méri majd életét. Ahhoz a Jósághoz, aki minden elhajlás, szívszorító szövetségszegés ellenére továbbra is, csak azért is szereti!
Akik ráeszmélnek erre, és felfogják ennek a súlyát, azok nem néznek többé másra, nem látnak mást: csak Istent mindenütt, csak Jézust egyedül! Azok Istennel kapcsolatban értelmezik, és élik az életüket.Tiszteletben tartanak minden jó szándékot, de nem borulnak le királyok és vezérek előtt. Tudják, hogy a földi hatalom változékony, hódolóinak addig kedvez, amíg érdekében áll, majd gátlástalanul összegyűri és elhajítja őket, mint egy papírgalacsint. Aztán hirtelen megjelennek mások, akik fölékerekednek, félresöprik és a helyére ülnek, hiába gondolta rendíthetetlennek hatalmát… Mindenki visszakapja azt, amit adott! Ez a teremtett világ törvényszerűsége… A valóban boldog ember nem teszi tönkre mások boldogságát. Aki képes értéket teremteni, az nem akarja elvenni mások alkotását. A szabad, önálló ember egyedül is boldogul; neki nem kell sereg, nem kell eladnia a lelkét, s ezért nem irigyli mások szabadságát… és elég okos ahhoz, hogy tudja: minden tette visszatér hozzá.
Az egyetlen egészséges függőség az Istenhez való kötődés, oly módon, ahogyan Jézus bemutatta. A Jézust követő Isten-függők a viszonyítási alapjukat és önbecsülésüket Istenben találták meg. Rajta kívül senkit és semmit nem istenítenek, de minden értéket és minden embert egyformán tisztelnek. Sosem akarnak másokat feláldozni a saját boldogulásukért, és magukat sem dobják oda semmilyen bálvány oltárára. Tisztában vannak vele, hogy hová tartoznak és mennyit érnek, honnan jöttek és merre tartanak. Igyekeznek mindent reálisan értékelni, mindenben csakis Jézust látni, Őt követni, őt szolgálni egyedül.
Gondolkodjunk el! Egészséges kötődésekben élünk, vagy károsakban? Hűségesek vagyunk, vagy bálványimádók? Jézus-függők vagyunk, vagy földi dolgok rabjai, múlandó földi hatalmak bábjai? Nem nehéz eldönteni. Amiről nem tudunk lemondani, amin a legtöbbet jár az eszünk: annak hódolunk, az a mi istenünk! Jó lenne, ha Jézus többet járna a fejünkben, s a szívünkben; ha észrevennénk, hogy velünk jár a mindennapokban; ha egészen átjárna minket… hogy aki ránk néz, ne lásson bennünk mást, csak Jézust egyedül! Ámen
Imádkozzunk! Mindenható Mennyei Atyám! „Békességed, mint a folyóvíz, körülvesz és ölelve ringat. Te vagy a Cél, Te vagy a partja az álmaimnak. Te jössz felém a holnapokban, Te integetsz tűnt napjaimból! Hozzád fogok elérni egyszer a földi lét határain túl…” (Füle Lajos) „Add Uram, hogy amint a tenger lassan befedi a homokpartot, én is csöndben telítsem, gazdagítsam minden napomat. Add nekem a hullámok győztes kitartását, hogy minden visszalépésem is egy újabb előrehaladás kezdetévé váljék. Add arcomnak a tiszta vizek átlátszó, ragyogó fényét, lelkemnek a habok fehérségét…” (kortárs szerző). Istenem, Te felfoghatatlan és kifogyhatatlan, sugárzó Szeretet! Taníts vigasztalni az összetörtet, bekötözni az elgyötörtet. Átölelni az elhagyottat, támogatni a kifosztottat. Segíts fölemelni a megalázottat, talpra állítani az elbukottat. Bizalmát építeni a csalódottnak, megbocsátásra jutni a megbántottnak. Taníts felismerni Téged magunkban s egymásban, megbecsülni minden áldásodat e világban. Társként melléd s egymás mellé állni, s a tökéletes szeretetnél alább sosem adni! Ámen
Áldás: „Válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni…! De én és az én házam népe az Urat szolgáljuk.” (Józsué 24,15) Ámen
