AZ EGYETLEN IDEGEN – HÚSVÉTI ÜNNEPZÁRÓ IGEHIRDETÉS
„Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvanfutamnyira volt, és amelynek Emmaus a neve, és beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben egymással beszélgettek és vitáztak, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. Látásukat azonban mintha valami akadályozta volna, hogy ne ismerjék fel őt. Ő pedig így szólt hozzájuk: Miről beszélgettek egymással útközben? Erre szomorúan megálltak. Majd megszólalt az egyik, név szerint Kleopás, és ezt mondta neki: Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban? Mi történt? – kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak neki: Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki cselekedetben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt; és hogyan adták át főpapjaink és főembereink halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg. Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. Ezenfelül néhány közülünk való asszony is megdöbbentett minket, akik kora hajnalban ott voltak a sírboltnál, de nem találták ott a testét; eljöttek, és azt beszélték, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették, hogy ő él. El is mentek néhányan a velünk levők közül a sírhoz, és mindent úgy találtak, ahogyan az asszonyok beszélték; őt azonban nem látták. Akkor ő így szólt hozzájuk: Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie? És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt.
Így értek el ahhoz a faluhoz, amelybe igyekeztek. Ő azonban úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok unszolták és kérték: Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már! Bement hát, hogy velük maradjon. És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük. Ekkor így szóltak egymáshoz: Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat? Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről.”Lk 24, 13-35
Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Hová megyünk? Merre tartunk? Néhány nagyon fontos kérdésre segít választ adni ez a történet. Amiképpen tegnap hallottuk, a húsvét egy nagy vízválasztó az emberek életében, mert valaki vagy hiszi a feltámadást és akkor van reménysége, vagy nem hiszi és akkor az elveszettség állapotában fog élni és meghalni, és akkor az út végén a teljes megsemmisülés várja.
Ugyanilyen nagy vízválasztó az, ami Emmausban történik, és természetesen az odavezető úton. A történet szerint a tanítványok hazamennek és aztán visszafordulnak és még egyszer megteszik a Jeruzsálem és Emmaus közötti utat. A visszaút mozzanatai már nincsenek olyan részletességgel kidolgozva, de nekünk ez is elég, hogy megkérdezzük magunktól: hová megyek, merre tartok?
Emmaus a nagy vízválasztó. Ami ott történik, az egy életre meghatározó.
Miközben ezt a három mozzanatot átengedjük a lelkünkön, elindulás, megérkezés és visszaút, a végére jó lenne tudni, hogy hol jársz?
Ádám, hol vagy? Éva, hol vagy? Legyen ez a történet az ünnepzáró istentiszteleten az Isten kérdése számodra. Hol vagy? Merre jársz? Az, hogy úton vagy, nem kérdés. De az örökkévalóság szempontjából úton vagy-e már?
Lélekben szegődjünk most oda az emmausi tanítványokhoz, akik a nagypénteki események után a fővárosból hazafelé tartanak a kb. 10-12 kilométer távolságban lévő falujukba. Akik szeretnek gyalogolni, sétálni, rendszeresen mozogni, azok tudják, hogy ez a 10-12 kilométer egy kényelmes tempóban nagyjából 3-4 órát vesz igénybe. Útközben beszélgetnek, időnként vitatkoznak, ez lépteik gyorsulását is eredményezi, máskor pedig meg-megállnak, mert nem csak gondolatban, hanem fizikai módon sem képesek továbblépni.
Kérdéseik vannak. Égető kérdéseik vannak a megfeszített Jézusról. Ezek az emberek, akik nem a tizenkettes körhöz, hanem Jézus tágasabb tanítványi köréhez tartoztak, a Golgota fájdalmas élményével jönnek. Nem úgy alakult, ahogy elképzelték. Az evangéliumokból kiderül, hogy még a tizenkettes körben is voltak olyan kérdések, hogy vajon nem ebben az időben állítja-e helyre az Úr Izráel országát. Nem vele kezdődik-e a nagy függetlenségi háború?
Hát akkor a szélesebb tanítványi kör tagjai, akik nem is tölthettek annyi időt az Úr Jézussal, hogyne gondolták volna a korszellem befolyása alatt, hogy a Messiás a földi szabadságunkat hozza el?! Pedig mi azt reméltük, hogy Ő fogja megváltani, vagyis megszabadítani Izráelt. Ebben a néhány szóban, hogy pedig mi azt reméltük, nagyon sok minden benne van. Én nem hiszem, hogy lenne közülünk bárki is, akinek az életben ne lett volna még ilyen élménye, hogy pedig én azt reméltem, de nem úgy lett.
A két tanítvány saját lakóhelye felé ballag és az életük legvalódibb kérdései kerülnek megfogalmazásra. Nem az időjárás a téma, nem a napi politika, nem valaki harmadikról hangoznak el esetleg terhelő megjegyzések. Ezek a vándorok a lényük legmélyén megszólított emberek és ennek az az egyszerű oka, hogy a kereszt árnyékából jönnek. Mindenki, akinek az életére bármilyen módon rávetül a kereszt árnyéka, vagyis a szenvedés, a veszteség, a félelem, vagyis a mindennapok megszokottságból való kizökkenés, a szíve mélyén megszólított ember.
És az a legnagyobb áldás most kettejük között, hogy beszélgetnek, hogy megosztják a lelküket egymással. Ha ezt az utat egy tömegközlekedési eszközön tennék meg, akkor minden másként alakul. De olyan abban az időben nem volt. Ha lett volna mobiltelefonjuk, akkor egymás mellett haladva a telefonjukat simogatták volna, de telefon sem volt. Beszélgettek és vitatkoztak, de ez egy szélsőséges indulatoktól mentes vitatkozás lehetett, amiben úgy elmerültek, hogy a hozzájuk társult idegennek sem tulajdonítottak nagy jelentőséget. Az idegen pedig előbb hallgatta beszélgetésüket, aztán talált egy pontot, amikor elérkezettnek látta az időt, hogy bekapcsolódjon a társalgásba. Miről beszélgettek egymással? Ugyan mi ejtette foglyul a szíveteket?
Mire azok szinte kifakadva mondják, hogy te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod ezeket?
Ó, mennyire nem tudták, hogy aki hozzájuk társul szegődött, valóban ő volt az egyetlen idegen Jeruzsálemben. Annyira idegennek gondolták, hogy saját népének fiai közül kiirtották, miként Dániel próféta is megjövendölte (Dán 9, 26). Az egyetlen idegen pedig ott van és kérdésével mintha egy szelepet nyitna meg a tanítványok szétfeszülő lelkén, egyre csak beszélteti őket. A legjobban talán az érdekli a mi drága Megváltónkat, hogy tanítványai a látottak, hallottak, vagyis a rendelkezésre álló információk alapján hol tartanak. Hamar kiderül, hogy ismereteik hiányosak. Hamar kiderül, hogy össze vannak zavarodva. Nem tudják már, hogy kinek és mit higgyenek el.
Ettől kezdve az idegen, vagyis Jézus vezeti a beszélgetés fonalát és megdorgálja tanítványait: Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?
Annak ellenére, hogy még mindig nem ismerik fel az idegent, Jézus az övéinek tekinti őket, és testvéri szeretettel engedi meg az intést. Hiszen hát tudnotok kellene, hallottatok róla, noha csak kevesebb órát fordítottatok az Isten kijelentésének megismerésére, de ezek azért alapfokú ismeretek voltak. Hát nem figyeltetek az iskolában? Látszik, hogy mégiscsak levelezőn, esti iskolában tanultatok. Annyira nem vált be nektek ez a felnőttképzés gyerekek.
És akkor Jézus határtalan türelemmel, elölről, vagyis Mózestől, és valamennyi prófétától kezdve elmondta nekik, ami az Ószövetségben róla szólt. Azt gondolhatjuk, hogy a több órás út végére már kezdett derengeni valami, mert Jézus tanítása nem egy száraz ismeretanyag közlése volt, hanem szívvel-lélekkel elmondott bizonyságtétel, ami feltétlenül megérinti a hallgatók szívét. A vándorok kétségbeesett, reményvesztett tanítványokból megszólított emberekké váltak.
Tudod mi az élet legnagyobb ajándéka? Amikor a szenvedés, vagy bármilyen próbatétel téged megszólít.
A világ ennek a megszólításnak nem kedvez. A világ fejedelme, akinek a létét még ma is kevesen hiszik el, ezerrel dolgozik azon, hogy te nehogy megszólított emberré válj. Legyél inkább mindennel elhalmozott ember. A nap 24 órájában kösse le figyelmedet a világ. Van annyi tv-sorozat, vagy internetes tartalom, hogy 100 élet is kevés lenne befogadni a táguló moziverzumot. Van annyi hír, információ, propaganda, hogy a jóra és rosszra egyformán érzéketlenné válj. Vagy lehetsz, ha akarsz fanatikus hívő, folyton lesben álló, hogy visszatámadj, ha bántanak, vagy te támadd meg azt, aki sebezhetőnek mutatja magát. Vagy lehetsz, ha akarsz, mindentől megfosztott ember. Áldozat. Elkeseredett, életunt, aki félreáll. Ez is a sátán műve. A világ fejedelme művészien osztja le a testhez álló szerepeket. Mindegy, hogy mit csinálsz, csak ne legyél soha megszólított ember.
Ők ketten az úton, megszólított emberek. Akik végül megérkeznek úticéljukhoz és az idegen, mint akinek útja tovább vezet, úgy tesz, mintha tovább menne. De a megszólított ember többre vágyik. A megszólított ember lelke Isten felé kinyitott egy ablakot. Vagy egy ajtót. Azok pedig kérve kérlelik őt, hogy maradj velünk te idegen. Még annyi kérdés van, mert az egyik kérdés hozza elő a másikat.
Azt a nagy jó hírt közli velünk ez a történet, hogy a megszólított embernek rengeteg kérdése lesz, mint egy fejlődő gyermeknek, aki egyszer csak megérkezik a lényét legmélyebben érintő kérdéshez, hogy mi célból vagyok a világon? Miért élek? Hová tartok? Van-e értelme, hogy éljek, és ha igen, akkor micsoda?
Ők ketten úgy lehettek, mint egykor Jákób ősatya a folyónál, amikor egész éjjel egy angyallal tusakodott és azt mondta, hogy el nem engedlek, amíg meg nem áldasz engem (I. Móz 32, 27).
El nem engedünk, amíg áldást nem nyerünk. Így hát bement az idegen a két vándor szálláshelyére és asztalhoz telepedtek. Ekkor történik meg a csoda, mert az idegen a házigazda szerepébe lép. Kezébe veszi a kenyeret, megáldja, megtöri és nekik adja. És akkor megnyílik a szemük és észreveszik, hogy az Úr az.
Az idegen alakja a Jézus személyét rajzolja ki. Ez egy megfoghatatlan csoda. Vajon a kenyér megtörésének mozdulata? De hát ők nem voltak ott az utolsó vacsorán. Esetleg korábbi közös étkezések emléke, vagy a kenyérszaporítás? Vagy a sebhelyek a kenyérosztó kezeken? Ezt nem tudjuk meg csak a mennyben, de ezek felismerték Jézust a Lélek munkája által. Aztán alighogy levegőt vesznek, Jézus eltűnik előlük. Megdicsőült testének képességei ezt lehetővé teszik, hogy áthatoljon a téren és az időn.
Azok meg csak társalognak tovább, mintha még Jézus is ott volna és a végén úgy összeraknak minden apró mozzanatot arról, hogy mennyire ismerős érzés járta át őket belül, miközben beszélgettek az úton. Az Úr elment, de mégis velük maradt. Ez Emmaus csodája, a megszólítottság drága ajándéka, hogy aki megérkezik Krisztushoz, az nála marad. Mert aki megnyitja az ajtót, én bemegyek ahhoz, vele vacsorálok és ő énvelem (Jel 3,20).
És még egy utolsó, de nagyon lényeges mozzanat.
Azok ketten most nem akarnak megpihenni, pedig ennyi trauma, ilyen hosszú út után rászolgáltak volna. Soha senki nem veti a szemükre, ha most elkábultan ágyba zuhannak.
De nem ez történik. Hanem még abban az órában, egy gyors mosakodás, egy rövid felfrissülés, talán egy felsőruha váltás után elindulnak vissza Jeruzsálembe. Bele az éjszakába. Mert egyszerre fontosak lesznek a többiek. Fontosak lesznek, akikre nem csak az éjszaka árnya borul, hanem a kétségek, félelmek árnya is. Akik ugyanolyan reményvesztettek, mint amilyenek ők voltak még néhány órával ezelőtt. Ugyanoda mennek, de belülről már teljesen más emberek. Az életük értelmére kaptak választ. A legégetőbb kérdésre kaptak választ, hogy mivégre, hát egymásért vagyunk a világon. Egyszerre értelmet nyer, hogy úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket (Jn 13, 34). A Jeruzsálembe visszavezető úton már ez adja nekik a hajtóerőt.
A legfontosabb kérdések újbóli feltevése maradt csak hátra. Hová megyünk? Merre tartunk?
Ott vagy-e már az emmausi úton? Mert kereszted az neked is van drága testvérem, nem kevés. Minden nap, amikor elindulsz, akkor a kereszted árnyékból indulsz el. Szeretnél tőle eltávolodni. A munkába beletemetkezni, az idő múlásába belefeledkezni. De este, mikor minden elcsitul, megint csak a keresztfa látszik. Reád tipornak szürkén a gondok, hogy mit hoz a holnap.
Van-e beszélgető társad? Kimondod-e a kérdéseidet? Van-e kinek elmondani azt, hogy pedig én azt reméltem?
Meg lehetne szólítani azt a csendes útitársat, azt a titokzatos idegent, aki ezen az ünnepen is melléd szegődött. Jézus el tudná mondani, hogy ami körülvesz, az miért vesz körül. Jézus el tudná mondani, hogy ami történik, az miért történik. Ő el tudja mondani, hogy az út, amin jársz, az hova vezet.
Őt be lehet hívni a házba és az életbe, hogy egy ilyen egyszerű dologban is, mint a napi étkezés, Ő áldja meg a kenyeret. Szoktad ezt kérni? Ő tud veled olyat tenni, hogy a „mindig velem Uram, mindig velem” érzése eltöltse a szívedet.
Aztán legvégül azt üzeni, hogy van visszaút is. Nekik Jeruzsálembe, neked bárhová. Lehet, hogy mögötted felégetett hidak vannak. Kibékíthetetlen ellentétek. Letiltott és kitörölt telefonszámok. Minden felégetett híddal otthagytuk az életünk egy darabját. Vigyázz, mert olyan sok darabja az életednek nincsen. És van az a helyzet, amikor több lehet, ami elveszett, mint ami megmaradt. És akkor felbillen a mérleg, csak gyógyszerekkel lehet törékeny egyensúlyban tartani.
Ne így legyen vége életed filmjének. Van visszaút, ha Jézus már ott lakik belül, mert Ő kezén fog és hazavezet, de soha nem a farkasok magányába, hanem a testvérek közösségébe. Istenünk ilyen áldásokat adjon neked az ünnep utáni hétköznapokban is. Ámen.
Mátészalka, 2024-04-01.
Becsei Miklós lelkipásztor
