BARTIMEUS – VASÁRNAPI IGEHIRDETÉS
Vasárnapi igehirdetés a Márk evangéliuma 10. részének 46-52. verse alapján: „46Azután Jerikóba értek, és amikor Jézus tanítványaival és elég nagy sokasággal kifelé ment Jerikóból, egy vak koldus, Bartimeus, a Timeus fia ült az út mellett. 47Amikor meghallotta, hogy a názáreti Jézus az, így kiáltott fel: „Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam!” 48Többen is rászóltak, hogy hallgasson, ő azonban annál inkább kiáltozott: „Dávid Fia, könyörülj rajtam!” 49Jézus megállt és ezt mondta: „Hívjátok ide!” Odahívták a vakot ezekkel a szavakkal: „Bízzál! Kelj fel! Hív téged!” 50Ő pedig ledobta felsőruháját, felugrott, és odament Jézushoz. 51Jézus megkérdezte tőle: „Mit kívánsz, mit tegyek veled?” A vak ezt mondta: „Mester, hogy újra lássak.” 52Jézus ekkor így szólt hozzá: „Menj el, a hited megtartott téged.” És azonnal újra látott, és követte őt az úton.”
Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Merítsünk most az evangélium hűs forrásvizéből. Mossuk meg vele a lábunkat, mert rárakódott az út pora. Mossuk meg vele az arcunkat, hogy a szomorúságot a hála derűje váltsa fel. És mossuk meg vele a szemünket, hogy lássunk Bartimeussal. Ennek az embernek a szívében bizonyára ott élt a remény, hogy ha egyszer eljön népemnek szabadítója, akkor rajtam is könyörül, mert rajtam már csak Ő segíthet. Rajtam már csak a csoda segíthet. Az Ószövetség népe várta a Messiást. De nem azért, mert annyira istenfélő emberek voltak, hanem mert az akkori történelmük egét sötét gyászfelhők borították. Rájuk telepedett a hatalmas római birodalom, és szolgasorba taszította a nyakas népet. A megígért Messiástól nem szabadítást, hanem felszabadítást reméltek. Jézus tanítványai is többször hangoztatták ezt.
Jézus az utolsó jeruzsálemi útjára készül. Nemsokára hozsannázó tömeg teríti le felsőruháit a porba, és ünneplik a királyt. A lelkében mindenki érzi, hogy itt valami nagy dolog van készülőben. Hát persze, hogy beleteszik a szívük minden vágyát ebbe a feszült várakozásba, és előre ünneplik a királyt. Most ott tart körülötte a sokaság, hogy lesik minden mozdulatát. Isszák a szavait. Mikor mondja ki végre a népfelkelésre hívó szót, és vele megyünk. Útja közben messiási jeleket cselekszik. Ilyen a vak meggyógyítása is. Nagyítóval figyelt történet.
Testvéreim! Figyeljük mi is. Bartimeusnak talán nincsenek ilyen gigantikus vágyai: felszabadítás, nemzeti függetlenség… Ő a saját kicsi világában lett világtalan. Hiába volt neki gyönyörű lakóhelye, hiába élt a pálmák városában, ha számára örökre becsukódtak a világra néző ablakok. A történetből kiderül, hogy valaha látott. Látta, hogy a világ szép, de élete egy szempillantás alatt a bezártság sötét börtönévé változott.
Testvéreim! Láttam már világtalan embereket, vakon születetteket boldognak, sok belső érzékkel kifinomultan, a saját világukra ráhangolódottan. Bármennyire hihetetlen, de boldogok voltak és elégedettek.
DE Bartimeus nem volt boldog. Tudta, hogy mit veszített el. Talán túlzás nélkül mondható, hogy mindent elveszített. Elveszítette a színek szépségét egy szivárványszínű világban. Ha nekünk a jelenlegi igényeinknél alább kellene adni, akkor csak zúgolódva tudnánk megtenni. Ha holnaptól újra csak fekete-fehérben látnánk a filmeket a televízió képernyőjén és a mozivásznon, és ez mostantól már mindig így lenne, mélységesen fölháborodnánk, mert megszoktuk a színek gazdagságát.
Bartimeus mindent elveszített. Még fekete-fehérben sem látta többé az életet. Ráadásul az akkori társadalom szélére került ez az ember. Ugyanis a vakságot Isten büntetésének tartották a vallásos emberek, ezért féltek tőle, elhatárolódtak tőle, kiközösítették. A templomban az ilyen áldozatot sem mutathatott be.
Bartimeus, akit jól kizsebelt az élet, mégsem akart meghalni, mert az élet szerelmese volt, még ilyen állapotában is. Honnan tudjuk ezt? Hát onnan testvéreim, hogy ez az ember koldult. Kéregető koldussá vált. Ebből élt, mert élni akart. Nem rutinszerű segélykéregetést végzett, hogy megspórolja vele a munkát, hanem halálos komolyan ült ki az út szélére, és összekéregette a betevőt. Bartimeus azért tartotta fenn az életét, mert az élettől még valami jót remélt. Olyan megdöbbentő belegondolni abba, hogy Bartimeus nem sodródott az árral, hanem a kezébe vette a sorsát. Nyomorúságos helyzetét csak átmeneti állapotnak tekintette, és addig is – míg a csoda bekövetkezik – fenntartotta az életét. Bartimeusnak volt reménysége. Talán valamit otthonról, a szülői házból is hozott. Márk evangélista elárulja ennek a szegény koldusnak a nevét. Azt mondja Bartimeusnak hívták. Bar-Timeus azt jelenti, hogy a Timeus fia – tudjuk meg ezt is az evangélistától. A Timeus pedig istenfélő embert jelent. Valamit hozott otthonról a pálmafák koldusa. Az pedig, hogy ő valakinek a fia, a zsidó történetírás számára azt jelenti, hogy Bartimeusnak van őse. Ő nem egy égből pottyant mese, hanem egy valóságos élettörténet, még így koldusként is. Lehet, hogy élete korábbi szakaszában a gyülekezeti közösségnek is egy fontos tagja volt. Íme, most pedig az útszélre került, és Bartimeus még ezt is kibírta. A szívében lehetett valami reménység a Messiásról, hiszen egy üresfejű koldus nem kiabálna ilyeneket: „Dávid Fia, könyörülj rajtam!” Az isteni tudományban jártas ember lehetett, aki az Isten nevében istentelen emberek szeretetét koldulta, és még ezt a szakadékot is áthidalta reménysége a reménytelenségben. Azért koldult, hogy az életét fenntartsa jobb napokra.
S egyszer csak eljött hozzá a sötétségben ülők egyedüli reménysége: Jézus. Bartimeusnak egy lehetőséget hagyott Isten az életre, ez pedig a hallása volt. Egy lehetőséget mindannyiunknak hagy az Isten az életre, legyen bármilyen nehéz a kereszt, csak meg kell találni azt az egy lehetőséget.
Bartimeus meghallotta, hogy a nagy felfordulás körülötte éppen amiatt van, akit ő egész életében várt. Mióta sötétségben van, azóta még jobban várja. Alighogy meghallja ezt a nevet: Jézus, feltör belőle egy elkeseredett élet mélyről jövő segélykiáltása. Megszólal benne a lélek hangja: „Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam!”
Az ünneprontót mindenki csendesíti. Nem jó mindig a lélek hangját hallani. Talán jobb a cirkuszi lárma, ami zúg most Jézus körül, talán jobb egy veszekedés zsivaja, de nem kell a lélek hangja, mert még felébred tőle az én lelkem is. Hallgass már, te hitvány koldus! De ő: annál jobban kiáltozott, mert a lélek hangját nem lehet, nem szabad soha elhallgattatni. Jézus meghallja a lélek hangját, és így szól: „Hívjátok ide!” Ekkor a simulékony tömeg, a gerinctelen, érzéketlen társaság is egyszerre áthangolódik, és biztatni kezdik azt, akit előbb még hátratoltak: „Bízzál! Kelj fel! Hív téged!”
Bartimeus pedig elindul, és ez egy nagy elindulás. Ez is lélekből fakad. Ritkán indul az ember lélekből, de ezek a legfontosabb lépések, amikre utána egész életünkben emlékezünk. Lélekből jöttél ma?
Bartimeus úgy indul, hogy először ledobja magáról a felsőruhát. Higgyétek el, hogy ez is a lélek mozzanata. Mert ez is a kincse volt. A kevés kincse közül az egyik. Este ez volt a takarója. Azt mondják a mózesi törvények, hogy ha mindenét elvették is a koldusnak, ha teljesen eladósodott, akkor is estére, vagy legkésőbb alkonyatkor a felsőruháját vissza kellett adni. Nagy kincs volt a felsőruha. Eltakarta lesoványodott testét. Abban még embernek nézett ki a koldus is. Ennyi volt a méltósága. Bartimeus ledobta a felsőruhát, mert nem akart másnak látszani, mint ami, megmutatta lesoványodott testét és sebzett szívét, és ment Jézus felé, megint csak lélekből, mint aki lát, mert belül a lelkében, tudta a jó irányt.
S íme, aki levette méltóságát, annak Jézus azonnal visszaadja, mert emberszámba veszi őt: „Mit kívánsz, mit tegyek veled?” Pedig mondhatná Bartimeusnak a szívek vizsgálója: tudom, hogy mit akarsz. Tudom, hogy alamizsnára fáj a fogad. De nem mondja, mert a szívébe lát, és tudja, hogy Bartimeus nem egy kicsinyes ember. Tudja, hogy Bartimeus nem a következő pillanatot akarja megoldani, hanem az életét. Szinte kiprovokálja tőle Jézus ezt a csodálatos mondatot, ami nélkül szegényebb lenne az a hitvány hallgatóság, és mi is szegényebbek lennénk. Azt mondja Bartimeus: „Mester, hogy újra lássak.” Annyi minden van ebben a 4 szóban: „Mester, hogy újra lássak.” Én nem sajnáltatom magam, hanem megoldást keresek. Nem halat kérek, hanem hálót, hogy halat fogjak. Nem alamizsnát kérek, hanem látni akarok.
Ezért mondtam már az elején Bartimeusról, hogy az élet szerelmese volt. Ezt sejtette meg Jézus is, amikor azt mondta neki, hogy: „Menj el, a hited megtartott téged.”
Testvéreim, jó volna Bartimeussal együtt, ezen az istentiszteleten egy kicsit jobban megszeretni az életet, és hinni, hogy még jobbat is tartogat. Mennyi család van most itt a gyászával együtt?! És a fájdalmával együtt: Pedig mi azt reméltük, pedig mi jobbat reméltünk. Lélekben odalép Jézus az életünkhöz, amelyik néha koldus. Mások szeretetének, irgalmának, vagy éppen szeretetlenségének a koldusa, és megkérdezi azt, amit lehet, hogy még senki nem kérdezett tőlünk: „Mit kívánsz, mit tegyek veled?”
Jó volna a lelkünkben közelebb lépni Jézushoz, és kérni tőle nem sokat, csak ennyit: „Mester, hogy újra lássak.” Lássam a Te arcodat, és a Te szelíd, és megbocsátó, és elfogadó és felemelő tekintetedtől az életemben újra, és minden a helyére kerüljön. Ámen.
Mátészalka, 2024-05-26.
Becsei Miklós lelkipásztor
