RAGYOGVA JELENIK MEG AZ ISTEN – VASÁRNAPI IGEHIRDETÉS
„Ászáf zsoltára. A hatalmas Isten, az ÚR szól, és hívja a földet napkelettől napnyugatig. A tökéletes szépségű Sionon ragyogva jelenik meg Isten. Jön a mi Istenünk, nem hallgat. Előtte emésztő tűz, körülötte hatalmas szélvihar. Hívja az eget odafent, és a földet, mert ítélni akarja népét. Gyűljetek hozzám, híveim, akik áldozattal kötöttetek szövetséget velem! Igazságát hirdesse az ég, mert ítéletet tart az Isten. (Szela.) Hallgass, népem, most én beszélek! Izráel, most téged intelek! Isten, a te Istened vagyok én! Nem feddelek meg véresáldozataidért, sem állandóan előttem levő égőáldozataidért, de nem fogadok el házadból bikát, sem aklaidból bakokat. Hiszen enyém az erdő minden vadja, és ezernyi hegynek minden állata. Ismerem a hegyek minden madarát, enyém a mező vadja is. Ha éhezném, nem szólnék neked, mert enyém a világ és ami betölti. Eszem-e a bikák húsát, iszom-e a bakok vérét? Hálaadásodat áldozd az Istennek, és teljesítsd a Felségesnek tett fogadalmaidat!
Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítalak, és te dicsőítesz engem. A bűnösnek pedig ezt mondja Isten: Hogy mered emlegetni rendelkezéseimet, és szádra venni szövetségemet? Hiszen te gyűlölöd a feddést, és elveted igéimet! Ha tolvajt látsz, vele cimborálsz, és a paráznákkal tartasz. Szádból gonosz beszéd jön ki, nyelved csalárdságot sző. Ahol csak vagy, testvéred ellen beszélsz, anyád fiát is bemocskolod. Ilyeneket csinálsz, és én hallgassak? Azt hiszed, én is olyan vagyok, mint te? Megfeddelek, és mindezt szemedre vetem! Értsétek meg ezt ti, akik elfeledkeztek Istenről, különben elragad menthetetlenül! Aki hálaadással áldozik, az dicsőít engem, és aki ilyen úton jár, annak mutatom meg Isten szabadítását.” Zsoltárok könyve 50,1-23
Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Azért vannak a Bibliában ilyen gyöngyszemek, mint az 50. zsoltár, hogy aki magát szegénynek és elveszettnek, nyomorultnak és elhagyottnak érzi, annak is legyen reménysége. Olyan embernek a vallomását hallottuk, aki az istenismeretet nem csak a tankönyvből tanulta, még csak nem is az elődeitől vette, bár vehette volna, hanem saját élete tapasztalataiból rakta össze.
Ászáf, akinek Bibliánk az 50. zsoltárt tulajdonítja, az Ószövetségben, Dávid király uralkodása idején énekíró, zeneszerző és az Istent magasztaló énekesek vezére volt. Kiemelkedő egyéniség. Egyszerre tudott lázba hozni és féken tartani, a hangok sokféleségét gyönyörűséges összhangzattá tenni, kórust vezetni és a zene minden eszközével a szabadító Úrra rámutatni. Nem csoda, hogy Dávid király az egyik legkiválóbb ünnepség során, mikor a szövetség ládáját Jeruzsálembe vitte, akkor Ászáfra bízta az énekes és dicsőítő csoportok vezetését. A hagyomány szerint a 150 bibliai zsoltárból tizenkettő tőle származik.
Az 50. zsoltárból, Ászáf imádságából több helyen kihallatszik az Úr szava. Mint ahogy mindenből, ami valódi értéket képez körülöttünk, a jól végzett munkából, a testvéri szívek egyetértéséből, kihallatszik az Úr szava.
Ennél már csak az a nagyobb áldás, ha elfáradt szívünkbe vagy elkeseredett életünkbe behallatszik az Isten igéje. Cselekedje meg velünk a Szentlélek Isten, aki Ászáf énekvezérnek is megváltó Ura, hogy szolgája bizonyságtétele, e gyönyörűséges zsoltár által behallatszon életünkbe az Úr szava.
Ebben az imádságban benne lakik a kereszt, ott rejtőzik a feszület, valami elképesztő feszültség formájában, ugyanis egyfelől kemény ítélet és kíméletlen feddő szó van az 50. zsoltárban, de akkora szeretetbe csomagolva, hogy szinte beleremeg az emberi szív. És ha élni akar a szív, akkor meglágyul, megnyílik az Isten előtt, meghódol a kereszt előtt.
Testvéreim! Ha szeretnénk megérteni és legvégül magunkénak érezni ezt az imádságot, akkor nem az elején kell elkezdeni, mert ott elvakító fényesség van, Istennek olyan fennkölt szavakkal elmondott magasztalása van, hogy az alázatos lélek szinte zavarba jön és magától az ember megkérdezi: – Mikor fogom én ilyen páratlan szépséggel dicsérni az Urat? Nem, hogy Istenhez, de még Ászáf énekének sem vagyok képes felemelkedni:
– A tökéletes szépségű Sionon ragyogva jelenik meg Isten. Elérhetetlen magasság ez alacsonyan szálló életünknek.
Inkább a közepe felől nyílik ki ez a zsoltár: Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítalak, és te dicsőítesz engem (15. vers). Vajon mi mozdul meg bennünk a hívó szóra? Az, hogy minket is gyakran nyomorúság vesz körül.
Ahhoz, hogy a nyomorúságot megtapasztaljuk, nem kell hinni, elég csak megszületni.
Aztán felette nagy titok van abban, hogy az egyik ember miért kiált fel a bajban és a másik miért nem teszi? Talán mert az élet nem a bajokkal kezdődik? Mert az Isten annyira tiszteletben tartja az ember döntési szabadságát, hogy nem a nyomorúságot választja a megszólítás kizárólagos eszközéül, hanem a jó napokat is? Talán nem véletlenül mondja a Prédikátor, hogy gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok, és el nem érkeznek azok az évek, melyekről ezt mondod: nem szeretem őket!” (12, 1).
Az Úr jósága kellene, hogy a szívünket megtérésre indítsa, hogy akik megtanultunk a jó napokban bízni Őbenne, a nehéz napokban is Hozzá meneküljünk. Ha a nyomorúság az embereknek csak egy jelentősebb részét is odavitte volna az Úrhoz, akkor sokkal nagyobb lenne az Őt követők száma.
Ahhoz, hogy a bajban tudjuk fölfelé kiáltani, ahhoz hamarabb kellene felé fordítani a szívünket. Például akkor, amikor hív minket. Amikor „evilági” ítéletre hív és az életünket mérlegre teszi. Az evilági ítélet, a kegyelem ítélete, mert benne van a kedvező folytatás reménysége.
Népét szólítja az Úr, azokat, akik emlegetik az Ő rendelkezéseit és szájukra veszik igéit. Ítéletre hív az Úr és a számonkéréstől az ember fél, ezért kerüli az Istent, de ma világosan hirdeti, hogy csak az igazságot mondja meg, és az igazság gyógyít. Azt mondja az Úr ószövetségi népének, hogy nem feddelek, nem dorgállak, mert te azt nem szereted. A füled süket marad a feddő szó előtt.
De bezárul feletted az ég, mikor áldozatod füstje felszáll, mert mérgező a füst, ha közé korom vegyül. Már pedig a tisztátalan szív áldozata kormozó lánggal ég. Én nem kérem tőled azt, ami úgyis az enyém. Mert nem áldozati állatok vérére vagyok szomjas – így szól az Úr – és nem azok húsára éhezem. A szíved átadása nélkül bemutatott áldozat bálványimádás.
Én kezem alkotásának, képmásomnak a szeretetére vágyom – ezt mondja az Isten. Mert a belőlem túlcsorduló szeretet benned keresi a medrét. Mert örökkévaló tervem az veled – így szól az Úr –, hogy viszontszeressél. Miképpen a földi társban leképeződik szeretetem, akit, ha elesik felemelsz, ha szomorú, megvigasztalsz, aki szeret, mert lényéből fakad, és szeret, mert szeretve van, így lehetne közöttünk is. Így szól az Úr!
De nagyon alacsony az emberi mérce, mert e földi helyeken csak addig tart a szeretet, míg viszonzásra lel. A bajokon átsegítő, fájdalomfolyókon hidat építő szeretetet, a kínok tengerébe együtt alámerülő szeretetet a gyarló ember nem ismeri már. Ezért gondolja a teremtett ember, hogy a rossz napokban alkotója róla megfeledkezett.
Hát ezért jön az Isten ragyogó szépséggel, mint egy szerelmes útitárs, aki közeledtével azt üzeni neked, hogy valaha együtt kezdtük barátom! Fogantatásod pillanatától, anyád méhétől fogva én vagyok Istened. De már rég elhagytál engem, az égi útitársat, s ezért ábrándot kergettél a földi társban is. Hozzám hűtlen lettél, az emberekben csalódtál, vérontással gyógyítanád, amit elrontottál? Nem kell a bikák vére!
Emlékszel szövetségünkre? – kérdezi az Úr. Áldozattal kötöttük azt – ezt mondja Ászáf, mikor az Úr Lelke ihleti.Emlékszel, hogy Ábrahámmal, a hívők atyjával miképpen szerződtünk egy életre? Kettévágott állattetemek között jártunk annak a régi kornak a szokása szerint. Az volt a szövetség tartalma, hogy aki megszegné e frigyet, az a kettévágott állatok sorsára jusson! Emlékszel, hogy csak én, az Úr mentem át a tetemek között? Ábrahám pedig aludt, mert mély álmot bocsátottam rá. Nehogy eszébe jusson átsétálni a biztos halál folyosóján. Csak én, az Úr mentem át a tetemek között, és magamra vettem, hogy bármelyik fél lenne szövetségszegő – ember, vagy az Isten – én az Úr, magamat a kettévágott állatok sorsára adom. Ebből lett a drága keresztáldozat, ezért jött el az Isten Báránya, hogy hordozza a világ bűneit. Az emberi szövetségszegésért az Isten áldozott. Ezért mérgező nekem áldozatod füstje, mert istent játszol ember, mikor bakok és bikák vérével hivalkodsz előttem, mert áthárítod bűnödet ártatlan teremtményeimre, akik soha nem vétettek ellenem.
Megdöbbentő, hogy soha nem hallotta ezt meg az Ószövetség népe? És még nagyobb döbbenet, hogy az újszövetség népe, amelyik látta már a Bárány áldozatát, ennyi év után miért nem hálaénekét hozza kévébe kötve, hanem a bűneit!? Azért jön az Úr, hogy ezt megmondja.
Bármilyen nyomorúságban vagy, bármekkora a baj én meg tudlak szabadítani. Eloldozlak a bajtól, mert eggyé váltál a bűnnel. Eggyé váltál a fájdalmaiddal, eggyé váltál a hiányaiddal és eggyé váltál a bosszúval. A szabadítás azt jelenti, hogy többé nem vagy egy a sebeiddel, hogy különbséget tudsz tenni és felismered, egy testrészed fáj, nem az élet. Mert az életed gyógyítója az Úr. Ha hittel nézel a Golgotára, akkor látod, hogy Őt, a Bárányt odakötözték.
Őt a bűneiddel, a fájdalmaiddal, a sebeiddel eggyé tették és Jézus felvitte azt a fára. Az Isten Fia ketté vágatott, hogy neked az ítélet csak egy rossz álom legyen, amiből van felébredés és van szabadítás. Adjon az Úr ébredést, hogy noha fáj kezed-lábad, még a szíved is elhagyott, de a lelked szabad.
Szenvedő Testvérem! Adjon az Úr ébredést felülemelkedni minden nyomorúságon. Aki a hálával áldozik – ezt mondja az Úr – aki megszabadított életének köszönő szavát emeli fel, az dicsőít engem. Ezt mondja el Istenünk az ítéletben, az igazságot feltáró üzenetében. Ettől nem kell félni, ez elől nem kell menekülni és elzárkózni.
Megújítja velünk szövetségét az Úr! Aki az első szövetségben megígérte Ábrahámnak, hogy ő viszi el a bajt, bárki lenne a szövetségszegő, a Golgotán kötött szövetségben megígéri, hogy örök szeretettel szeretlek és veled vagyok minden napon.
Mit mondhat erre az ember, ha lelkében egyszer, végre megszületett a hála? Azt, hogy igyekszik e kegyelemhez méltó módon élni. Igyekszik a jóhoz ragaszkodni és a gonosztól iszonyodni. Gondolatait, szavait és tetteit új szíve tisztaságához igazítja. Ha eldőlt a szívedben, hogy hálával áldozol, akkor teljesítsd az Úrnak tett fogadalmaidat. Mindig úgy gondolj rá, hogy az Úrnak fogadtad azt.
Legvégül azt mondja az Isten, hogy nem marad el jutalma annak, aki így cselekszik, mert aki hálával áldozik és az útra vigyáz, mert minden nap az isteni szeretet mérlegére teszi szavait, tetteit és gondolatait, az meglátja az Úr szabadítását. Vagyis nemcsak belső kötelékeitől oldja el az Úr, hanem meglátja, hogy Isten dicsősége körülötte is teljességre jut és várható a körülmények jobbra fordulása, a viharfelhők eloszlása, a homály megszűnése és a Nap felragyogása. Akkor láthatóvá lesz annak, aki hitt, hogy a tökéletes szépségű Sionon ragyogva jelenik meg Isten. Isten adja és tegyünk érte, hogy így legyen. Ámen.
Mátészalka, 2024-09-08.
Becsei Miklós lelkipásztor
