VALÓBAN SZABADOK LESZTEK – VASÁRNAPI IGEHIRDETÉS
„Miután elénekelték a zsoltárokat, kimentek az Olajfák hegyére. Akkor így szólt hozzájuk Jézus: Mindnyájan megbotránkoztok bennem ezen az éjszakán, mert meg van írva: „Megverem a pásztort, és elszélednek a nyáj juhai.” De miután feltámadtam, előttetek megyek Galileába. Ekkor Péter így szólt hozzá: Ha mindenki megbotránkozik is benned, én soha meg nem botránkozom. Jézus ezt mondta neki: Bizony mondom neked, hogy ezen az éjszakán, mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem. Péter így válaszolt: Ha meg is kell halnom veled, akkor sem tagadlak meg. Ugyanígy beszélt a többi tanítvány is.” Mt 26,30-35
Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Kedves Barátaim! Középiskolás diák voltam, amikor egy történelemórán elhangzott életem legemlékezetesebb mondata a szabadságról. Tanárunk észrevette, hogy egyik-másik fiú osztálytársam nyakláncot visel. Ez a nyolcvanas évek közepén az ország egyetlen református középiskolájában még különleges dolognak számított. Akkor még nem értettem, hogy a nagyon szűk, vallási keretek közé zárt tizenéves fiúk számára egy nyaklánc a lázadásnak, a szabadság megélésének majdnem az egyetlen eszköze volt. A lányok még nem sminkeltek, a felnőttek is alig; nem volt még divatban a tetoválás, a hajviseletek sem voltak szélsőségesek, de a fiúk nyaklánca az szokatlannak és merésznek számított a mi köreinkben. A szabadságvágy jeleként viselt nyaklánc lázba hozta egykori történelemtanárunkat és hirtelen felindulásból azt találta mondani, a francia filozófustól, Rousseau-tól kölcsönözve a gondolatot, hogy édes fiam, én azon csodálkozom, hogy az ember szabadnak született és mégis, mindenütt láncon van. Jót nevettünk a váratlan mondaton, a nyaklánc viselője pedig zavarba jött és begombolta az ingét, hogy elrejtse vele szabadságának jelét.
Állig begombolt ing, vállunkra vett tóga, ünnepi öltözet takarja el ma is szabadságvágyunk jelképeit, életünk egy-egy korszakának emlékeit. Legbelül mindig vágytunk arra, hogy szabadok legyünk. Szerettük volna mi eldönteni, hogy mit kezdjünk az életünkkel.
Nemzeti emléknapunkon, október 6-án, az aradi vértanúk napján, meghagyva az emlékezést iskolás gyermekeinknek, a legnagyobb szabadságharcost, Jézus Krisztust szeretném a középre tenni. Olyan jó lenne elmondani róla, hogy Ő legalább szabadnak született. De nem született szabadnak. Kivont kardok közé érkezett, a királyságát féltő Heródes katonáinak kardjai közé. Képzeljük el a betlehemi gyermeket, akik fölé szerető szülők hajolnak ragyogó arccal, de a szívükben féltő aggodalommal, hogy képesek lesznek-e megvédeni őt? Menekülő család gyermekének születni, éppen nem a szabadság érzését élteti, de a 12 éves Jézus már szabad. Körülötte minden lecsendesült, a féltékeny király emléke rég a múlté. A 12 éves Jézus a templomban az Atya dolgai után kutat és bölcsességén elámulnak a vének. A felnőttként, harmincévesen megkeresztelkedő Jézus pedig már szabad arra, hogy önként beálljon a sorba és sorsközösséget vállaljon a bűnösökkel, a rabokkal, a betegekkel. Közösséget vállalni valakivel, akitől mások elzárkóznak, akit megvetnek és kicsúfolnak, közösséget vállalni az elnyomottakkal, leigázottakkal, ez hatalmas szabadságról szól. A belső szabadság lesz nagyobb, ha valaki ezt meg tudja tenni. Saját korlátjaitól is szabadul, aki ezt meg tudja tenni.
Az egyetlen szabad ember Jézus, aki miközben Istennel egyenlő, mégis a szolgai forma mellett dönt és vállal bennünket. Jézus korában nagyon sokan akartak Messiások lenni. Nagyon sokan szerették volna, ha nevükhöz, személyükhöz kötődik valami nagy változásnak az eljövetele. De közülük senki nem gondolta, hogy ezért oda kell adni az életét. Senki nem akart ezért a halálba menni. A trónra ülni igen, elől menni igen, ismertté lenni igen, de meghalni nem, csak ha nincs más választás.
Csak egy volt, aki tudta, hogy a valódi szabadság árát ki kell fizetni, csak egy volt, aki számolt azzal, hogy kiirtják népe közül a Messiást és senkije sem lesz (Dán 9,23). Ehhez pedig, hogy biztos halálon át vezet az út a megváltásig, a valódi szabadság elnyeréséig, ehhez legbelül szabadnak kellett lenni. Itt nem volt helye annak, hogy jaj, de mennyire féltem az életemet, hogy mennyi mindent elvett az élet, nem adhatom oda azt, ami belőle megmaradt. Pedig, ha valaki, akkor Jézus mondhatta volna, hogy elvettétek gyermekségem legszebb éveit, elvettétek a családom boldogságát, de nem mondta. A belső szabadság döntését hozta meg az Atyával való nagyon szoros közösségben. Csak az lesz az enyém, amit elengedek – tanulta és tanította Jézus egész életében. Miközben pedig a végsőkig küzdött az Isten igazságának érvényre juttatásáért és azok életének megmentéséért, akikkel sorsközösséget vállalt. Jézus nem megadással várta a halált, hanem a hozzá vezető úton megadta mindazt, amit csak Ő adhatott meg a Hozzá fordulóknak.
Amikor pedig eljött az óra, akkor beavatta tanítványait a legmélyebb tudásba. A szabadságnak ára van, de az árat Ő fizeti meg, hogy akik bárhol, bármikor elindulnak a szabadságért, azoknak legyen reménysége. Ez a reménység pedig így hangzik: előttetek megyek. A szabadságért vívott küzdelemben nem szükségszerű, hogy mindenki az életét adja, de a szabadságküzdelmek és megtorlások mindig követeltek áldozatokat, akikre kegyelettel emlékezünk.
Aki a szabadságért indul harcba, annak csak Jézus lehet a biztos pont, aki ezt mondta: előttetek megyek.
A hősöknek emléke van, amit nem szabad elfelejteni, de Jézus élő példaként jár előttünk és a belső szabadság elnyerésére, valamint a külső kötelékektől való szabadulásra hív. A szabadság nem a megadásból, hanem az ellenállásból táplálkozik. Jézus tanítványai azon az éjszakán abból vizsgáznak, amit tanultak. Mesterüktől azt tanulták, hogy a legvégsőkig ellen kell állni a gonosznak. Ha mindenki elhagy is, én soha nem hagylak el. Ha meg kell is halnom, akkor sem tagadlak meg – mondta Péter. Ugyanígy beszélt a többi tanítvány is. Bátor kiállásukat nem szabad alábecsülni, mert mindannyian komolyan gondolták. Úgy gondolták, hogy akképpen fognak tenni, ahogy mesterüktől látták. Ők még nem tudták, hanem egyedül csak Jézus, hogy lehet a lélek kész, ha a test erőtlen.
Az a történelmi óra akkor úgy hozta, hogy csak Jézus legyen áldozat, hogy csak Jézus legyen vértanú. Az egyetlen szabadságharcos és az egyetlen mártír, aki mégis feltámadt a halálból és előttünk jár. A sok szabadságharcost és a sok mártírt nem tudjuk feltámasztani, csak az emléküket vagyunk képesek elevenen megőrizni. Az emlékezés azonban nem formál minket új emberekké. Mert nem születtünk szabadnak, ahogy történelem tanárom mondta, és ezen a ponton léket kap a felvilágosodás gondolata, hanem úgy igaz, ahogy a Biblia tanítja, hogy rabnak születtünk és mindenütt láncon vagyunk. Csak ha Jézus által, kegyelme által szabadítást nyerünk, akkor lesz nekünk áldásul az emlékezés. Ősök szép példája keveseket szólított még küzdelemre, legfeljebb a hamis magabiztosság őszi, színes köntösével takar be évről-évre, mintha mi is megtettük volna, amit megkövetel a haza.
Ma is úgy van, mint volt hajdanán, mert a történelem sokszor ismétli önmagát. „Megverem a pásztort, és elszélednek a nyáj juhai.”A pásztort verik, vagyis az Istent gyalázzák, a Messiást semmibe veszik és szétszélednek a juhok. Isten gyermekeinek összegyűjtésére van szükség, hogy együtt menjünk Jézus után, aki előttünk jár. Együtt kövessük Jézust, aki a testet és lelket egyformán erőssé tudja tenni, hogy akik nem szabadnak születtünk és mindenütt láncon vagyunk, kivívhassuk végre belső szabadságunkat, a szív valódi békességét és együtt emeljük fel szívünket és együtt mozduljunk minden igazságtalanság ellen. Isten áldja meg az emlékezést és áldja meg az ébredést, mert szabadságra hívott el az Úr. Ha a Fiú megszabadít titeket, akkor valóban szabadok lesztek. Ámen.
Mátészalka, 2024-10-05.
Becsei Miklós lelkipásztor
