SZERETNÉM AZ ISTENT NAGYOSAN DICSÉRNI – ELSŐ VASÁRNAPI IGEHIRDETÉS
„Dicsérjétek az URat! Milyen jó Istenünkről énekelni, milyen gyönyörű a szép dicséret! Felépíti Jeruzsálemet az ÚR, összegyűjti a szétszóródott Izráelt. Meggyógyítja a megtört szívűeket, és bekötözi sebeiket. Megszabja a csillagok számát, nevet ad mindegyiknek. Nagy a mi Urunk, és igen erős, bölcsessége határtalan. Támogatja az ÚR az alázatosokat, de porig alázza a bűnösöket. Zengjetek hálaéneket az ÚRnak, énekeljetek hárfakísérettel Istenünknek! Ő az, aki beborítja felhőkkel az eget, esőt bocsát a földre, füvet sarjaszt a hegyeken. Eledelt ad az állatoknak, a károgó hollóknak is. Nem a lovak erejében leli kedvét, nem a férfi izmaiban gyönyörködik. Az istenfélőkben gyönyörködik az ÚR, azokban, akik az ő szeretetében bíznak. Jeruzsálem, dicsőítsd az URat, Sion, dicsérd Istenedet! Mert ő erős zárakat tett kapuidra, megáldotta benned lakó fiaidat. Békét szerzett határaidon, a búza legjavával tart jól téged. Elküldi parancsát a földre, beszéde gyorsan terjed. Olyan havat ad, mint a fehér gyapjú, olyan deret szór szét, amilyen a hamu. Darabokban dobálja a jeget, ki állhatja ki hidegét? De ha kibocsátja szavát, elolvasztja azokat, és ha szelet támaszt, már víz csörgedezik. Kijelentette igéjét Jákóbnak, rendelkezését és törvényeit Izráelnek. Egyetlen néppel sem bánt így, a többiek nem ismerik törvényeit. Dicsérjétek az URat!”
Zsoltárok 147, 1-20
Kedves Testvéreim! Szeretett Gyülekezet! Az év első vasárnapján egy hálazsoltárt kaptunk ajándékba. Ugyanazokkal a szavakkal kezdődik a zsoltár, mint ahogy vége van: Dicsérjétek az Urat. Hadd legyen ez az első, a zsoltár szerkezetéből, isteni ihletettségéből fakadó üzenet, hogy az új év is úgy kezdődik, ahogy az előző véget ért. Mondhatnánk úgy is, hogy ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, semmi igazán rendkívüli nincs abban, hogy esztendőfordulóhoz értünk. Ennél sokkal különlegesebb volt, hogy a december 21-i, téli napforduló óta ismét hosszabbodnak a nappalok és rövidülnek az éjszakák. Még alig észrevehető módon, de a fény elkezdte legyőzni a sötétséget, vagyis a keresztyén embernek ez azt üzeni, hogy Krisztus, aki nap és világ minket sötétségben nem hagy (500. d.). Ebbe a meggyőződésbe szövődött bele a karácsonyi ünneplésünk ideje is, és ezért került Jézus születése megünneplésének napja a téli napforduló közelébe.
De a téli napforduló mellett az év fordulójának igazi jelentősége nincs, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Mégis a folytatásnak, a kedvező változásnak, a megújulásnak a záloga az, hogy fel tudjuk ismét venni a fonalat. Ebben segít a 147. zsoltár.
Dicsérjétek az Urat. Itt hagytuk abba az év utolsó vasárnapján. Lehet mindez megszokásból fakadó, vagy remegő szívünk megnyugtatására való, gyakran üresen csengő-bongó három szó volt, de lehet belőle az Úr szeretetére, bölcsességére rácsodálkozó, kegyelméért hálát adó, teljes szívből zengő bizonyságtétel is, ami abból a meggyőződésből fakad, hogy méltó és érdemes dicsérni az Urat. Erre szeretné felnyitni szemünket az örökkévaló Isten az év első vasárnapján. Dicsérjétek az Urat.
Bárcsak fel tudná gerjeszteni szívünkben a vágyat mennyei Atyánk, hogy a nagy magyar költővel, Ady Endrével szólva akarjuk az Istent nagyosan dicsérni.
De ehhez jó lenne végre megszületni. Jó lenne az Isten gyermekének születni. Ahhoz, hogy egyszer nagyosan dicsérjük Őt, kisgyermekként kellene kezdeni. Számtalanszor megénekeltük már világra jöttét a betlehemi gyermeknek – Krisztus Urunknak áldott születésén – angyali verset mondtunk szent ünnepén (315.d.), de mikor fognak miattunk dalra fakadni az angyalok? Mikor lesz végre nagyobb öröm a mennyben az egy miatt, aki te vagy, aki végre úgy gondolkodik magáról, hogy szüksége van a megtérésre?!
Mert az igazi élet akkor kezdődik el, amikor az ember úgy gondolja magáról, hogy szüksége van a megtérésre. Az Isten áldott Lelkének és az ember lelkének a találkozásából akkor van fogantatás, amikor az ember lelke az Isten Lelkének hatására úgy gondolja, hogy szüksége van a megtérésre. Az ember a természeténél és büszkeségénél, kényes önérzeténél fogva nem szívesen sorolja magát a bűnösök közé. Nem szívesen mondja, hogy bűnös vagyok, mert mi csak erkölcsi vonatkozásban értjük a bűnösség fogalmát. Úgy vagyunk vele, mint az egykori konfirmandus gyermek, úgy harminc évvel ezelőtt, amikor konfirmációra készültünk Tiszakerecsenyben és megbeszéltük sorban az áldó igéket. Ez a kisfiú azt a jézusi igét kapta volna, hogy „nagyobb öröm van a mennyben egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre” (Lk 15,7). Tessék már egy másik igét adni, tiszteletes bácsi – de miért, kérdeztem tőle, meglepődve a kérésen – mert én nem követtem el semmit, felelte a gyermek, akiről, mint később kiderült, az édesapja rendőrnyomozó volt. A „nem követtem el semmit” értelmében gondolkodunk mi is arról, hogy bűnösök vagyunk-e, vagy nem vagyunk azok. De még ha tényleg nem is követtünk el semmit, aminek valószínűsége igen csekély, nos akkor is a legsúlyosabb vétket és végzetes mulasztást követjük el, ha nem kötjük össze törékeny és múlandó földi életüket az örökkévaló isteni élettel. Mert a bűnösség nem erkölcsi kategória, hanem céltévesztést jelent. Földi dolgoknak való élést jelent, maguknak való élést, magunkért való élést jelent. Ennek az életnek a vége a végső megsemmisülés, mert egy újjáteremtett világba Isten nem vihet be olyanokat, akik nem az Istennek, és nem egymásért élnek.
Az irányváltás, a jó útra való rátalálás pedig csak egyféle módon lehetséges, ha az ellenkező irányba fordulunk. Az életet pedig úgy kell elképzelni, mintha két vasúti sínpár futna egymás mellett. Az egyik a halálba és megsemmisülésbe vezet, a másik pedig az örök élet felé. Irányt váltani csak úgy lehetne, ha elmegyünk a végállomásig, ami a halál, s aztán onnan jegyet váltunk az élet felé. Mennyire lehetetlenül hangzik ez?!. De Isten úgy rendezte, hogy egyetlen ponton van egy váltó, ahol irányt lehet váltani, ez pedig a Megváltó Jézus, mert Jézusban megjelent az Élet, és én a megváltó Jézussal szövetségre léphetek. A Biblia azt nevezi megtérésnek, amikor átadom az életemet Jézus Krisztusnak. Ha szeretnénk az Istent nagyosan dicsérni, akkor a megtérés elkerülhetetlen. Ami pedig a megtérésben történik, az részben a mi a személyes döntésünk, amit a Szentlélek munkál, és részben az Isten válasza, amit a Biblia újjászületésnek mond. Lelkemet az Isten életre kelti. Az Úr a segítségemre siet. Az embergyermekek is fejlődnek, évről-évre változnak, növekednek, testben és értelemben előre jutnak, de Isten megváltott gyermekei is növekednek. Isten szaván, az Úr beszédén, mint tiszta búzán növekednek, a lelki kenyéren növekednek és nagyosan dicsérik az Urat, amikor nagyok között kis Jézusért minden szépet tesznek – ahogy a költő mondta felnőttfejjel, de gyermekszívvel. A lelki érettség jele az, hogy bármit teszünk, az Úrért tesszük, vagy ha nem tesszük, az Úrért nem tesszük, vagy bárkivel tesszük, az Úrral tesszük. S ha elmulasztjuk, akkor az Úrral is tettük azt.
Adja meg az Isten, hogy tudjuk Őt ebben az évben nagyosan dicsérni, s hogy megérkezzünk a végtől a kezdetig, a zsoltárvégi „Dicsérjétek az Urat” megszokásából, a zsoltár elejének kezdő soráig, ahol új kezdetet kínál az Úr. Ugyanúgy, de mégis teljesen másként. Ugyanaz az életprogram, de újjá lehet a szív: Dicsérjétek az Urat. Nem vesszük végig a Zsoltár egyes mondatait, de otthoni csendességben érdemes, hogy rátaláljunk: ennek a hálazsoltárnak bizonyos szavai arra utalnak, hogy Isten a teremtőnk, mások arra, hogy Isten a gondviselőnk, ismét mások pedig arra, hogy Ő a megváltónk.
Gondold csak át, hogy a teremtő, gondviselő és megváltó Úrnak, az élet teljességét átfogó, szerető mennyei Atyának a gyermeke lehetsz, ha akarod, ha hozol egy jó döntést és döntésedet naponta megerősíted. A legbiztosabb védelem és az egyedüli biztos kapaszkodó az élet törékenysége, kegyetlensége és minden fertelmessége ellen, ha szívünket kitárjuk a Megváltó Jézus előtt. Ámen.
Mátészalka, 2025-01-05.
Becsei Miklós
